Vakáció

Vakáció (hangjáték)

Szereplők:

Mütyür,17 éves vak fiú

Perge Imre, negyven körüli halász

Pergéné, a felesége

Panka, a lányuk, harmadikos

Dre, aki már nyolcadikos

Szatkony Józsi, aki építkezik

Pejke Balázs, munkás

Rózsi, cigánylány

Hivatalnok

Történik napjainkban egy alföldi kisvárosban és annak határában.

(Vonatzakatolás, fékcsikorgás, megáll a szerelvény. A kalauz az állomás nevét kiáltja. Beszélgetések foszlányai, üdvözlések...)

Perge: Hát megjöttél, Mütyür?

Mütyür: Megjöttem, Imre bácsi...

Perge: Isten hozott nálunk! Régen voltál itt, igaz-e gyerek? Nem is emlékszem, mikor...

Mütyür: Nagyon régen.

Perge: Emlékszel még valamire?

Mütyür: Nem nagyon...

Perge: Hogy is emlékeznél? A magyar ember csak kétféle helyre emlékszik: arra, ahol nagyon jóllakott, és arra, ahol nagyon megverték. Mi nem bántottunk, amikor itt voltál, te pedig alig mertél akkor enni, nem csoda, ha nem emlékszel... Hadd nézzelek! Hogy megnőttél! Nem illik már a Mütyür név egy ilyen daliás legényre... Na, gyere, kimegyünk a szekérhez, itt áll az állomás előtt.

Mütyür: Szekérrel megyünk ki a tanyára?

Perge: Igen. Nem baj?

Mütyür: Nem.

(A háttérben sípszó, zakatolás. Majd lónyerítés.)

Perge: Várj, fölsegítlek a szekérre! Városi ember nem szokta az ilyesmit... Úgy, uuuugy, nagyon jó. Indulhatunk is. Gyia, te!

(Lódobogás, zene)

Mütyür: „Városi ember nem szokta az ilyesmit!” Ez azt jelenti: „Add ide a kezed, majd segítek, te szerencsétlen, hiszen vak vagy, nem látod a szekeret!” Imre bácsi persze jóval tapintatosabb, mint az inastársaim voltak. Magyaráztak nekem, aztán hirtelen megunták: „Minek beszélek, úgyse látod! Egy vaknak magyarázzak?” Kegyetlen játékaik voltak, ezt sohasem felejtem el nekik. Már őket is bántja a dolog. Ha találkozom velük, mindig megkérdezik: „Ugye, én nem bántottalak? Ugye, én nem voltam hozzád rossz?” Nem teszek nekik szemrehányást, csak elutasítom a sört, amit fizetni akarnak. Mintha egy korsó sörrel tisztára lehetne mosni a lelkiismeretet! Mintha el lehetne feledni azt, hogy rámszálltak a srácok! Hogy gonoszok voltak... Hogy lenéztek... Emlékszem, bekenték a cipőmet ragasztóval. Belülről. Ez még semmi. Főleg az építkezésen szerettek velem kitolni, amikor gyakorlaton voltunk. Nagyon sötét van egy ilyen készülő, festetlen helyiségben. Amikor beléptem a fényről, semmit sem láttam: kitettek elém valamit, puff, elhasaltam. Ők pedig röhögtek. Máskor viszont fölhajtották a szőnyegpadlót, jól bekenték a helyét ragasztóval, én pedig beletocsogtam, és hozzáragadt a zoknim a talpamhoz. Mert ott zokniban kellett járnunk... És mindig a nehéz munkára küldtek, mindig nekem hagyták az alja melót. Én cipeltem a nagy súlyokat, mindig én sepregettem. Ennek ellenére állandóan megleckéztettek, a tudtomra adták lépten-nyomon, hogy hülye vagyok, kretén vagyok, vak vagyok... Mindig focizni hívtak: „Na, most mutasd meg, milyen okos vagy!” Tudták, hogy nem látom a labdát. Akkor már kialakult nálam a foltszerű látás, a szemem kereste az éles fényt, amit még érzékelni tud: létrejött egy sajátos, vízszintes szemmozgás, de eleinte a fejem is mozgott, mintha mindig nemet intettem volna. Én ezt nem vettem észre, de ők igen. Utánoztak, nagyokat röhögtek. Aljas tréfáik voltak. Pedig féltek tőlem, mert erősebb voltam náluk. Mindig bunyózni akartak, mert tudták, hogy nem látom az öklüket. De birkózni egyik se mert! Már a második év derekán ott akartam hagyni a szakmunkásképzőt. Miattuk. Már nem nagyon akartam annyira parkettázó szakmunkás lenni. Apám éppen börtönben ült, nem szólhatott volna bele a döntésembe. A tanáraim beszéltek rá, hogy fejezzem be az iskolát. Beszélhettek az osztálytársaimmal is, mert attól kezdve egy ideig finomabbak lettek a szövegek. De lehet, hogy csak alattomosabbak. Akkoriban kezdtek úgy fogalmazni, mint az imént Imre bácsi: „Városi ember nem szokta az ilyesmit.” Jöttek a célozgatások, később pedig ismét a durvaságok. Lehet, hogy itt Imre bácsiéknál is ez következik? Nem emlékszem a feleségére: biztos jó nagy szája van... Félek a nagyszájú emberektől. Van egy kislányuk is: a gyerekek kegyetlenek... Kár volt eljönnöm. Azt hiszem, kár volt eljönnöm...

(Zene, elúszik...)

Perge: Itt lennénk! Megjöttünk, asszony! Olyan szótlan ez a fiú, hogy biztosan jókat fogtok együtt hallgatni… (Nevet.) Add a kezed, Mütyür, lesegítelek!

Pergéné: Jó, hogy eljöttél, Mütyür. Legalább lesz segítségem, mert ez az ember mindig csavarog. Hol a tavon sütteti a hasát a nappal, hol a városban kódorog.

Mütyür: Nem hiszem, hogy hasznomat tetszik venni. Én vak vagyok.

Pergéné: Tudom. Én pedig szívbeteg. Neked a szemed rossz, nekem a szívem. De az orrod jó, ugye?

Mütyür: Az jó.

Pergéné: Akkor szívjad jó mélyre a levegőt! Érzed a víz szagát?

Mütyür: (Beszívja a levegőt.) Érzem.

Pergéné: Ugye, milyen jó illata van?

Mütyür: (Nagyokat lélegzik.) Igen.

Perge: Ez még semmi, Mütyür! Ha majd a konyhába beszippantasz!...

Pergéné: Ez az ember mindig a hasára gondol.

Perge: Hát mire gondoljak még?

Pergéné: Például a Csukás-tóra. Ha már halász lettél...

Perge: Majd arra is gondolok, de most éhes vagyok. Tudod, Mütyür, ilyenkor nyáron mindig kisül a zsírom, nem tudok meghízni, pedig szívlapáttal hányom magamba a kaját. Úgyhogy mégis jobb lenne a konyhában szimatolni, mint itt a tó partján.

Pergéné: Itt jön már Panka is. Hol voltál?

Panka: Játszottam a tanya mögött.

Perge: Ez itt Mütyür. Köszönjél, Panka!

Panka: Szia!

Mütyür: Szia!

Perge: Ismerkedj meg vele, Mütyür! Tapogasd végig az arcát nyugodtan... Na, mit szólsz? Ugye, milyen szép pofija van?

Mütyür: Igen.

Panka: Te nem látsz?

Mütyür: Nem.

Panka: Juj, de izgi!

Pergéné: (Rászól.) Panka!

Panka: És a tenyereddel látsz? Meg az ujjaiddal?

Mütyür: Hát... egy kicsit...

Panka: Anyukámat is végigtapogattad?

Perge: (Nevetve.) Le is törném a derekát, ha megpróbálná!

(Különös, messzire búgó, mély hang hallatszik a tó felől.)

Panka: Ez Ádám volt, a bölömbika! Gyere, Mütyür, megmutatom!

Pergéné: Mindjárt ebédelünk.

Panka: Jó, csak ide ülünk a gátra... Na, ülj oda. Úgy. Látod?

Mütyür: Hát...

Panka: Ez a Csukás-tó. Ugye, milyen szép?

Mütyür: Biztos nagyon szép...

Panka: Igen. Hallgass csak! Csitt... A legelő felé fülelj, ne a víz fele! Hallod? Ez Teruska. Teruska, a fürj.

Mütyür: Melyik?

Panka: Ez: „Prübrű-prübrű...” Ezt ő mondja.

Mütyür: És mit jelent?

Panka: Azt jelenti, hogy „Szeretlek”.

Mütyür: Igazán?

Panka: Igen. Janika pedig ezt mondja: „Pity-palatty” Ezt mondja: „Pity-palatty.” Hallod?

Mütyür: Igen. Janika is fürj?

Panka: Fürj. Ő pitypalattyol. Ez azt jelenti: „Én is nagyon szeretlek!”

Mütyür: Nahát!

Panka: Bizony. Nagyon szeretik egymást... Csitt! Hallod? Ez Pirike...

Mütyür: Melyik?

Panka: Kekk-kekk... Így csinál. Kekk-kekk...

Mütyür: Ő is fürj?

Panka: Nem. Pirike vízityúk A tó felé figyelj! Ott száll a víz fölött, egészen alacsonyan, lógatja a lábát, látod?

Mütyür: Nem.

Panka: Az, ni! Most ereszkedett a vízre, úszás közben bólintgat a fejével... Piros a csőre, barna a háta, az oldalán pedig van egy fehér sáv.. Látod?

Mütyür: Hát...

Panka: (Szigorúan.) Édes fiam, ha nem figyelsz, kapsz egy fekete pontot! Megértetted?

Mütyür: Megértettem, tanító néni.

Panka: Na, azért! Tessék rendesen ülni! Úgy. Mondd meg nekem, Mütyür fiam, hogy csinál a bíbic?

Mütyür: Kotkodács...

Panka: Hülye vagy, édes fiam! Ezt egy harmadikosnak már igazán illene tudni. A bíbic úgy csinál, hogy kiévitt. Hogy csinál a bíbic?

Mütyür: Kiévitt!

Panka: Kiévitt! És Pirike?

Mütyür: Kekk-kekk... Kekk-kekk...

Panka: Prübrű-prübrű...

Mütyür: Pity-palatty... Kekk-kekk...

Panka: Prübrű?...

Mütyür: Kekk!

(A távolból hallani Pergéné hangját.)

Pergéné: Panka! Mütyür! Ebédelni!

Panka: Repülünk! Prübrű-prübrű...

Mütyür: Kekk-kekk...

(Zene, elúszik, kutyaugatás.)

Dre: Re bátyám! Re bátyám! (zörget.) Re bátyám!

Perge: Gyere be!

Dre: Rap a kutya!

Perge: Dehogy harap, dehogy harap!

Panka: (Súgja.) Tudod, ki ez, Mütyür?

Mütyür: (Súgja) Nem.

Panka: (Súgja.) Ez Dre. Így hívja mindenki, pedig amúgy Endre. Amarra lakik, egy tanyában. „Resni tetszik valakit?” Így beszél. Pedig már nyolcadikos! Bizony...

Perge: Halat vinnél?

Dre: Gen.

Perge: Na, gyere, menjünk a tóhoz! (Elmennek.)

Pergéné: Hogy aludtál, Mütyür?

Mütyür: Köszönöm, jól.

Pergéné: Elég volt a reggeli? Kértek még valamit?

Mütyür: Köszönöm, elég volt.

Panka: Mütyür, gyere, menjünk ki!

Mütyür: Menjünk! (Kimennek.)

Panka: Sétáljunk, jó?

Mütyür: Jó.

Panka: Mondjuk, itt az út, és én átvezetlek téged. Jó?

Mütyür: Jó,

Panka: Kapaszkodj belém! Úgy. Ne félj, nem ütnek el az autók! Látják, hogy jövünk.

Mütyür: Nem félek.

Panka: Akkor jó. Már át is értünk. Jó volt? Ügyesen vezettelek?

Mütyür: Nagyon ügyesen vezettél.

Panka: Szóljál máskor is, ha át akarsz menni.

Mütyür: Szólok. (Repülés hangját hallani.)

Panka: Tudod, mi volt ez? Itt repült egy fácán.

Mütyür: Kakas?

Panka: Igen. Fácánkakas... Zolikának hívják... Képzeld el, egyszer is ilyen hangokat hallottam. Mire szétnéztem, a nagymama már ott feküdt a lábamnál. Tudod, miért?

Mütyür: Miért?

Panka: Mert leesett a seprűnyélről.

Mütyür: (Göcög.)

Perge: (Távolról hallatszik a hangja.) Cic! Cic! Cicukám!

Panka: Gyere gyorsan, úgy látom, édesapám kormolni akar!

Perge: (Egyre hívja a macskát.)

Panka: Már jön is a kandúr, látod? Iromba.

Mütyür: Aha.

Panka: Lusta dög. Most megfogja édesapám, sutty, beteszi gyorsan a kályhacsőbe, mögötte eltakarja a lukat, a másik kezével pedig ütögeti a csövet. Már el is tűnt a kandúr a gáton. Ezt sem látjuk két napig, úgy megsértődött.

Mütyür: Igen?

Perge: Na, ez is megvan. (Ütögeti a csövet.)

Mütyür: Tényleg kormolt, Imre bácsi?

Perge: Igen.

Mütyür: Macskával?

Perge: Macskával.

Mütyür: Azzal is lehet?

Perge: Hühü, azzal lehet csak igazán!... De akármilyen macska nem jó.

Mütyür: Nem?

Perge: De nem ám! A legjobb a fekete macska. Az a legjobb, ha fekete és kandúr.

Mütyür: Miért?

Perge: Mert a kandúr nagyobb, és jobban ledörzsöli a kormot.

Mütyür: És a fehér macska nem jó?

Perge: Jónak jó lenne, csak rögtön tönkremegy a munkaruhája. A mosást meg nehezen tűri.

Mütyür: Aha.

Perge: A mi tanyánkban szabadkémény van. Azt mivel pucoltatnád ki?

Mütyür: Kéményseprővel.

Perge: (Nevet.) Az sem rossz, csakhogy errefelé egy fia kéményseprő se jár.

Mütyür: És akkor?...

Perge: Megfogom a csődörpulykámat, felviszem a tetőre és belelököm a kéménybe. Legalább úgy kikormol, mint a kéménykotró...

Mütyür: Igen?

Perge: Úgy ám! Hülye madár az: csapkod a szárnyával bolondul, veri a kormot... Na, gyere, Mütyür!

Panka: Hová mennek, édesapám?

Perge: Bemegyünk a városba, elintézzük az elintéznivalókat, veszünk egy csomó tápot a jószágoknak, Mütyür majd segít nekem. Az ilyen jó erős gyerek bírja a zsákokat, igaz?

Mütyür: Remélem...

Panka: Nem mehetnék el én is?

Perge: Nem bizony! A lányok maradnak, mert ma kirúgunk a hámból... Na, gyere, Mütyür, szállj fel a szekérre! Úgy...

Panka: Szia, Mütyür!

Mütyür: Szia, Panka!

Panka: Siess haza, jó?

Mütyür: Jó.

(Szekérzörgés, lódobogás hallatszik.)

Perge: Hazafelé jövet benézünk majd a kocsmába is, jó? Gyarlónak hívják a kocsmát, mert gyarló emberek járnak bele. Majd megismered őket. Rendes munkásemberek.

(Zene, elhal.)

Mütyür: „Rendes munkásemberek”. Félek a rendes munkásemberektől. Most, hogy elvégeztem a szakmunkásképzőt, sehova sem akartak felvenni dolgozni. Mert nem látok. De én rettenetesen szerettem volna dolgozni! Mindig az volt az álmom, hogy munkás leszek! Minél jobban romlott a látásom, annál inkább munkás akartam lenni. Arról álmodoztam, hogy délutánonként én is ott sodródok a munkából hazaigyekvő tömegben, várok a buszra, velük utazom, s aki lát, az azt gondolja, hogy én is a munkából megyek haza. De nem akartak felvenni sehova, pedig az egyik tanárom házalt velem a vállalatoknál. Aztán felvettek nagy nehezen az egyik építőipari céghez, de nem szakmunkásnak, csak segédmunkásnak. Bekerültem egy brigádba. Egy betanított munkással csiszoltuk a betont, ő vezette a munkanaplót. Ebéd után általában eltűnt a társam, meglépett a munkahelyről, de én mindig ottmaradtam a munkaidő végéig. Fizetést viszont nagyon keveset kaptam. Otthon megnézettem a fizetési papírt: még százharminc órám sem volt. A betanított munkás az én óráim egy részét is magának írta be, pedig helyette is dolgoztam. Reklamáltam a művezetőnél, utánanéztek, kiderült, igazam van. Mégsem történt semmi. Nem voltam fontos. Csak addig voltam fontos, amíg az első fizetésemet el nem ittuk azokkal a rendes munkásemberekkel. Mert el kellett inni, kikövetelték, azt mondták, ez a törvény a brigádban. Nem bántam én, csak közöttük lehessek. Boldog voltam, hogy munkás vagyok. Hogy dolgozhatok. Ittunk, elúszott az első fizetésem, de nem érdekelt: abban reménykedtem, hogy majd ezután emberszámba vesznek. Talán. De nem vettek. Az a betanított munkás is, akivel együtt dolgoztam, megfenyegetett, hogy ha még egyszer jár a szám, agyonver. És továbbra is magának írta be az én óráimat. És továbbra is lelépett délutánonként. Aztán átadták az épületet, s akkor jól jöttem nekik, mert az egész hibajegyzéket az én nyakamba varrták. Olyasmit is, aminek még a közelében sem jártam. Acsarkodtak rám, elmondtak a művezető előtt mindennek, végül elküldtek a fenébe, mert nem tudom ellátni a munkámat. Nem mondom, lehetett ellenem kifogást találni: nem biztonságos az épületben a közlekedésem, sepréskor elhagyom a szemetet, nem tudom felmérni a hulladékot... Pedig én mindent megcsináltam, bármilyen nehéz munkát, bármilyen alja munkát, csak ne bántsanak, csak közöttük lehessek... Olyan boldog voltam, hogy dolgozhatok! Olyan örömmel mentem dolgozni reggelenként! Mégis kirúgtak. Pedig akkor még láttam is valamit, azt gondoltam, nem kell majd másokra utaltan élnem, nem leszek nyűg mások nyakán. Amikor kirúgtak, úgy három hete, megittam a mérget. A rendes munkásemberek miatt. Azóta semmit sem látok. Semmit...

(Zene elúszik. Kocsmai hangzavar.)

Balázs: Elengedett az asszony, komám?

Perge: Ez itt Pejke Balázs. Nagyon vigyázz vele, Mütyür, mert igen haszontalan ember. Most lánctalpas gépen dolgozik, pedig előtte paraszt volt. De már nem az. Mit gondolsz, miért?

Mütyür: Nem tudom.

Perge: Mert olyan paraszt volt, hogy aratáskor csak lecsetkelte a búzát. Éppen csak a hegyit vágta le, de annyira csak a leghegyit, hogy a tarló szúrta a seggit. (Nagy nevetés.) Gányolás volt az, nem aratás, így aztán elzavarták.

Balázs: Ilyenkor mindig másról beszélsz, ugye, hogy a só egye ki a bőröd!

Perge: Mit kérdeztél?

Balázs: Csak azt kérdeztem, hogy elengedette az asszony?

Perge: Nagyon nehezen. Hogy én mennyit rimánkodtam neki! Mondom az asszonynak: „Édes lelkem, adjál már egy húszast cigarettára!” De az én édes lelkem csak hányta a farát, seggel forgott felém. Nem adott. Mondom magamban: igazítani kéne ezen a női személyen, mert igen durva. Faragatlan. No faragok már rajta egy cseppet! Éppen fát vágtam tudjátok, azt is kell néha, szóval éppen fát vágtam, és ha már a kezemben volt a kisbalta, utána hajítottam...

Szatkony: És?

Perge: És rögtön visszalökött nekem egy ötvenest.

Szatkony: Az jó.

Perge: Csak azt bánom, hogy nem a nagy fejszét küldtem utána.

Balázs: Miért?

Perge: Mert akkor biztosan százast kapok. (Nevetnek.)

Balázs: Na, igyatok egy korsó sört, legalább addig se hazudozol...

Perge: Fogd meg, Mütyür, öblítsük le az út porát! Egészségünkre! Isten éltessen, Mütyür!

Mütyür: Egészségünkre!

Többen: Egészségünkre!

Szatkony: Ez jólesett...

Perge: Mert potya volt, igaz? Ezzel a Szatkony Józsival is vigyázni kell, Mütyür, mert ez házat épít. Ez még nem lenne baj, de azóta ő sosem fizet a kocsmában. De otthon is olyan gazda ám, hogy csoda! Úgy eteti a malacait, hogy kuss ki, te, kuss be, te! (Nevetnek.)

Szatkony: Ez még semmi! Az asszonyt látnád: levegőt se mer venni szegény, hátha pénzbe kerül. Engem is üldöz, hogy miért a kocsmába jövök, miért nem építem most is a házat? De hogy építsem, ha nincs anyag? Ha meg éppen van valami anyag, nincs fuvar!... Nekem meg tűrnöm kell az asszonybeszédet...

Perge: Ez még semmi, egykomám! Hogy én mit tűrtem! Az első feleségem tizenhat esztendővel volt nálam fiatalabb. Azt sem bántam volna, ha hét feje van, és lángot fúj, de hát ez egy végtelenül szelíd, kedves teremtés volt... Úgy értem, mindenkihez. Sajnos. Ezért aztán egyszer szemrehányást tettem neki... Ököllel. Hát nem mondom, egy kicsit bekékült a szeme alja... Akkor már a tanácsnál dolgozott az én édes lelkem. Na, a hivatalban aztán adták a lovat alája! Főleg az a Bektur, aki ebben a kocsmában is szokta sikálni a torkát a pálinkával. Az volt a főnöke. Azt mondja az asszonynak: „Hát mégiscsak borzasztó, Irénke, hogy egy pártonkívüli ver egy párttagot!” (Nagy nevetés.) Csak ne szerettem volna annyira azt az asszonyt! Nem tűrtem volna olyan sokat...

Szatkony: Hát sokat tűrtél?

Perge: Ej, nagyon sokat tűrtem. Egyszer is azt sziszegte nekem: „Te gyufafejű!” Már bocsánat, hogy így fejezem ki magam, de ezt mondta. Mire én: „Jól van, édes galambom...” Mert én ám így mondtam neki, nem úgy, hogy az anyád erre meg arra... Nálunk az édes galambom járta. Mondom: „Jól van, édes galambom, elfogadom, gyufafejű vagyok. Te pedig kedves párom, akkor méreg vagy: dörzsöljük össze, amink van!” Erre rákezdte, hogy ő aztán nem dörzsöl már énvelem, akad neki fiatalabb is, aki bedörzsöljön, még meg nem ilyen halszagú paraszt, mint én... Addig-addig, hogy a bíróság elé kerültünk. Kérdezi a bíró: „Igaz-e asszonyom, hogy maga másnak adta a kegyeit?” Erre az asszony: „Amire a bíró úr célozni méltóztatott, egyelőre az én nevemre van telekkönyvezve, annak adom, akinek akarom.” Mire a bíró: „Amire magácska céloz, az valóban a saját tulajdona, viszont a haszonélvezet az urát illeti!”

(Nevetés, zene. Amikor elúszik, fűrészelés hallatszik.)

Panka: Bírod még, Mütyür?

Mütyür: Bírom.

Panka: Szólj, ha elfáradtál!

Mütyür: Majd szólok. (Fűrészel tovább)

Panka: Mert ha nem bírod, átveszem.

Mütyür: Tudom, Panka. Nagyon erős vagy.

Panka: Az összes fát elfűrészeljük?

Mütyür: El bizony... (Abbahagyja a fűrészelést.) Na, ezzel is megvolnánk. Segíts feltenni a bakra a következő fát.

Panka: Édes fiam, megint kapkodsz? Majd én ráteszem a kezedet a fára, úgy ni, te csak fogjad!

Mütyür: Igenis, tanító néni.

Panka: Na, azért! Majd én számolok, jó?

Mütyür: Jó.

Panka: Egy... kettő... kettő és fél... há... három!

Mütyür: Nagyon ügyes voltál, Panka.

Panka: Ugye? Pedig csak félkézzel emeltem.

Mütyür: Hűűű...

Panka: Tudod, miért?

Mütyür: Mert olyan erős vagy.

Panka: Azért is. Meg azért... (Suttog.) Mütyür, mondjak egy titkot?

Mütyür: Mondjál!

Panka: Nem mondod el senkinek?

Mütyür: Nem.

Panka: Görbülj meg, ha elmondod?

Mütyür: Görbüljek meg!

Panka: Azért emeltem félkézzel... (Suttog.), mert a másik kezemet most nem tudom használni.

Mütyür: Fáj?

Panka: Nem. Csak van valami a hónom alatt.

Mütyür: Pattanás?

Panka: Nem. Egy tojás.

Mütyür: Tojás?

Panka: Ühöm. Egy lidérctojás.

Mütyür: Milyen tojás?

Panka: Hát nem érti a kis buta kibi-kobikád? Egy lidérctojás van a hónom alatt.

Mütyür: De miért?

Panka: Azért, hogy kikőteltessem.

Mütyür: Mit?

Panka: A lidércet. Aki most a tojásban van.

Mütyür: Aha...

Panka: Érted már?

Mütyür: Értem... Csak azt nem értem, hogy miért kell kikőteltetni. És miért a hónod alatt?

Panka: Jaj, de buta vagy! Édes fiam, ezt már minden harmadikos tudja. Azért kell kikőteltetni, hogy kikeljen. Hogy legyen egy lidércem. Mert egy lidérc nagy áldás a háznál.

Mütyür: Tényleg?

Panka: Bizony. Nagy szerencsét jelent, ha az embernek van egy lidérce. Micsoda kincs!

Mütyür: Nem hittem volna...

Panka: Pedig így van. A lidérc az embernek a legjobb pártfogója. Megóv mindentől. Én már régen szerettem volna egy lidércet. Mindent meg fog csinálni, amit csak akarok.

Mütyür: Akkor ez tényleg nagy kincs lesz.

Panka: Nem is adnám semmiért! Nincs az a kincs! Nem adnám oda senkinek sem!

Mütyür: El is hiszem...

Panka: Megírja majd helyettem a házi feladatot, megtanulja a leckét, elmosogat, eltörülget, kitakarít... Mindig egy ilyen lidércet szerettem volna.

Mütyür: És mikor fog kikelni?

Panka: Másfél hét múlva.

Mütyür: Kár.

Panka: Miért?

Mütyür: Mert én már nem leszek itt. Egy hét múlva elutazom.

Panka: Kár. Nagy kár. Pedig ez a lidérc átvezetett volna még az úton is! És senkinek nem engedte volna meg, hogy bántson téged.

Mütyür: Hát, mit tegyünk? El kell majd utaznom.

Panka: Kár.

Mütyür: Na, gyere, fűrészeljünk még egy kicsit!

(Fűrészelés, zene.)

Mütyür: Jó is lenne egy ilyen lidérc. Elkelne egy ilyen pártfogó. Az utóbbi időben már féltem az emberektől. Ha az utcán megállt mellettem egy autó, és kinyílott az ajtaja, megtorpantam és visszafordultam, mert azt hittem, tőlem akarnak valamit. Az utcán mindig attól féltem már, hogy rám fog dőlni a ház. Ha köszöntek mögöttem, összerezzentem. Senkivel sem beszélgettem, éjszakánként sírtam. Nem tudtam már nevetni, de még mosolyogni sem. Megrettentem, ha szóltak hozzám. Azt gondoltam, mindenki összesúg, mosolyog a hátam mögött. Úgy éreztem, nyűg vagyok másoknak. Amikor odaérek a buszmegállóba, hallom, hogy körülöttem nagyon sok ember beszélget. Aztán csend lesz: akkor veszik észre a kezemben a fehér botot. Mikor beáll a busz és megkérdezem, hogy ez hanyas járat, már senki sincs körülöttem. Pedig csak annyit kellene segíteni, hogy megfogják a kezemet, és rátegyék a busznak a kapaszkodójára. A lányok is félnek tőlem. Aki nem fél, és esetleg segíteni akar, az is sérthet. A buszon hallottam, hogy beszélget mellettem két asszony. Jön a megálló, le akarok szállni. Ők is. Azt hallom, hogy az egyik asszony odaszól a másiknak. „Várjon már egy pillanatra, rögtön megyek, csak leveszem ezt a vak embert a buszról!” Pedig engem nem kell emelni, erősek a lábaim. Elég lenne egy kis figyelmesség. Otthon is. Kialakult útjaim vannak a lakáson belül. Ezt a szüleim is tudják, mégis előttem hagynak egy széket, amin keresztüleshetek. Azt hiszem, nem túl fontos nekik, hogy ne hasaljak el, hogy ne törjem össze magam. Nem tudnak belenyugodni a vakságomba. Anyám máig mondogatja, hogy egészen biztos látnék én, ha akarnék, csak lusta vagyok. Nagy csalódás nekik egy ilyen gyerek. Nem ilyet képzeltek. Semmi becsületem nincs a famíliámban, mert vak vagyok, ráadásul nem dohányzom, nem iszom, nem járok nők után, és nem tépem a számat, hogy hány nőt és hányszor... Gyerekkoromtól erre a durva légkörre emlékszem... Apámék nagyon nehezen indultak az életben. Anyámnak hét, apámnak négy osztálya volt csak, segédmunkásként dolgoztak mindketten. Apám mindig oda ment dolgozni, ahol egy kicsivel többet tudott keresni. A ház, amiben laktunk, nagyon alacsony építésű, régi vályogház volt. Nagyapámékkal és apu egyik testvérével laktunk közös portán. Három család tengődött az udvarban, pedig a porta nem volt még negyven négyzetméter sem. Nekünk csak egy szobánk volt, a konyhán már nagyapámékkal közösködtünk. Örökös súrlódások között éltünk. Nagyapám nagyon sokat ivott. Talán a szegénység miatt is... Nem tudom... Később az ivás apámra is átragadt. Egyébként elég jól kerestek a szüleim. Apám minden munkát megragadott, azonkívül nagyon sokat üzletelt. Örökké disznót vágott, télen-nyáron... Megvette a malacot, levágta, feldolgozta, eladta. De állandó rettegésben éltünk. Ellentétek voltak nagyapámék, és ellentétek voltak apám és a testvére között. Napirenden voltak a veszekedések, durvaságok, verekedések. Általában nagyapám kezdte a balhét nagyanyámmal, aztán beleszólt az egyik testvér, védte a mamát, beleszólt a másik testvér, védte a papát, végül egymásnak estek... Évekig. Amikor iskolás lettem, vettünk egy lakást a lakótelepen. Itt már főleg katonatisztek, tanárok és hivatalnokok gyerekeivel játszottam. Játszópajtásaimnak is, meg az iskolában is hazudnom kellett arról, hogy hol van apám. Ugyanis sitten volt. Verekedésért. Hol egy súlyos testi sértés, hol egy könnyű testi sértés... Apám már nagyon sokat ivott. Mindig a család elé helyezte az ivócimborákat. Amíg tartott a pénze, nagy volt a barátság, utána meg jött a verekedés. Apám nem valami gyenge kötésű ember, ha valahová odatette az öklét, abból baj lett. Néha még a kést is használta. Olyan hat-nyolc hónapokat ült. Többször is. Én pedig azt mondtam mindenkinek, hogy kiküldetésben van. Vagy azt, hogy iskolán van. Sohasem értettem a szüleimet: ha az egyiknek jókedve volt, a másik biztosan elrontotta. És apám állandóan féltékenykedett. Durváskodott. Micsoda nagyjelenetek voltak! Éjszaka hazajött ittasan, kezdődött a veszekedés, a verekedés... A család szemében mégis ő volt az ember. A férfi. Én pedig a senki. Az egész rokonságom olyan, mint a szüleim... Illetve majdnem az egész: Imre bácsiék nem olyanok. Mégis jó, hogy eljöttem. Imre bácsival kijárok a tóra, segítek neki, amit meg kell fogni a ház körül, megfogom. Még mosogatni is szoktam. Panka helyett. Hadd melegítse a lidérctojást...

(Zene.)

Szatkony: (Izgatott hangon.) Itthon van Imre?

Pergéné: Kint lehet a tavon.

Szatkony: (Fut.) Köszönöm.

Pergéné: Jó nagyot kiáltson!

Szatkony: (Liheg.) Imreeee! (Vár.) Imreeeee! Imreeeeeeee!

Perge: (Halkan megszólal mellette.) Mi van?

Szatkony: (Megijed.) Hij, az anyád ne sirasson, te itt vagy?

Perge: (Előjön.) Itt hűsöltem a fűzfa kontya alatt.

Szatkony: (Idegesen.) Van... Megjött... Azért bicikliztem ki hozzád... A cserép... Megjött a cserép...

Perge: Van egy cigarettád?

Szatkony: Van. (Csörgés.) De nincs fuvar... Pedig most megjött... Most vehetnék... Ideadnád?...

Perge: Van tüzed?

Szatkony: Van. (Rágyújtás.) Na, szóval... Érted... Adod?

Perge: (Nagyokat slukkol a cigarettából, hallgat.)

Szatkony: (Türelmetlenül.) Na?

Perge: (Pöfékel.) Jó ez a cigaretta.

Szatkony: Jó.

Perge: Jobb, mint a füstszűrős.

Szatkony: Jobb.

Perge: (Pöfékel.) Gyönyörű időnk van.

Szatkony: Az.

Perge: Na de milyen legyen augusztusban?

Szatkony: (Egyre türelmetlenebbül.) Hát igen...

Perge: A jövő héten is ilyen idő lesz.

Szatkony: Aha.

Perge: Mondta a rádió.

Szatkony: Mondta?

Perge: Mondta. Ma reggel.

Szatkony: Elhiszem.

Perge: Hát igen.

Szatkony: Na...

Perge: Na, nem mondom, amúgy elég bolond az időjárás.

Szatkony: Az.

Perge: Még csuda, hogy nyáron nyár van.

Szatkony: Igen.

Perge: De hát úgy a jó: nyáron nyár, télen tél.

Szatkony: (Kétségbeesetten nyögi.) Ideadod vagy nem?

Perge: (Csodálkozik.) Mit?

Szatkony: A szekeret.

Perge: A szekeret?

Szatkony: Azt. Meg a lovakat.

Perge: Értem. (Pöfékel.)

Szatkony: Mondjad már!

Perge: Még nem mondtam?

Szatkony: Nem.

Perge: Érdekes.

Szatkony: Mi?

Perge: Azt hittem, már mondtam.

Szatkony: Nem.

Perge: (Pöfékel.) Pedig megesküdtem volna rá.

Szatkony: (Kirobban.) Adod vagy nem?

Perge: A szekeret?

Szatkony: Azt.

Perge: A lovakkal?

Szatkony: Azokkal.

Perge: Miért nem ezzel kezdted?

Szatkony: (Nem bírja tovább.) Hogy a pokolban süssék ki azt a kevés zsírodat...

Perge: (Nevet.) Tán valami építőanyagot vennél a házadhoz? Minden szót harapófogóval kell belőled kihúzni...

Szatkony: Öntsék ki a számat cementtel, ha még egyszer köszönök neked!...

Perge: (Kiabál) Mütyür! Mütyür! Gyere csak! Gyere gyorsan, mert sose épül fel ennek a Szatkony Józsinak a háza...

Szatkony: Kívánom, hogy legyen egy hatemeletes házad, és ne legyen benne lift, és a görcs rángasson le meg fel…

Perge: (Röhög.) Asszony! Hozzál egy kis bort, hátha attól megeredne ennek az embernek a nyelve! Csak szégyenlősködik itt, nem mondja, hogy mit akar...

Szatkony: Törjön el a lábam, ha még egyszer keresni akarlak!

Perge: (Hahotázik.) Gyere, Mütyür, fellökjük a Józsi biciklijét a kocsira, aztán megyünk a városba, hazavisszük neki a cserepet...

Szatkony: Ó, hogy a kutya vonítson el az ilyen ember felett!

Perge: (Egyre jobban élvezi.) Olyan ez, mint egy szűzlány: csak kéreti magát. Alig tudtam rábeszélni, hogy vigye el a kocsit meg a lovakat...

Szatkony: Jaj, hogy a gulya legeljen feletted, te... te...

Perge: (Röhög.) Te meg gyalog jössz? Ugorjál fel, cimbora, hát neked nem sürgős az a cserép?

Szatkony: Hogy az a vén... (Már nevet.)

Perge: Gyia, te! (Nevetnek)

(Zene.)

Panka: (Csenget.) Ugye, milyen jól biciklizek?

Mütyür: Nagyon jól biciklizel.

Panka: Pedig félkézzel vezetek!

Mütyür: Nagyon ügyes vagy.

Panka: Most már leszállok.

Mütyür: Jó.

Panka: Mütyür! Szeretnéd, ha elvinnélek a búvóhelyemre?

Mütyür: Nagyon szeretném.

Panka: Add ide a kezed! Nincs messze.

Mütyür: Ez a te titkos búvóhelyed?

Panka: Igen. Itt van a tó mellett, a nád közepén. Egy kis sziget. Olyan, mint egy kis sziget.

Mütyür: Biztos nagyon szép.

Panka: Nagyon szép. Már ott is vagyunk. Vigyázz, mert egy keskeny út vezet be a szigetemre! Kapaszkodj belém, jó?

Mütyür: Jó.

Panka: Ne félj, ha kikel majd a lidércem, ő vigyáz rád ezen az úton! Ő majd nagyon ügyesen tud téged vezetni...

Mütyür: Te is nagyon ügyesen vezetsz, Panka. És én már különben is elutazom haza, mielőtt kikel a lidérc.

Panka: De visszajössz, ugye?

Mütyür: Hát...

Panka: (Kérleli.) Gyere már vissza!

Mütyür: Na, jó, visszajövök.

Panka: Görbülj meg, ha nem?

Mütyür: Görbüljek meg, ha nem jövök vissza!

Panka: Akkor jó... Ülj le ide! Le is feküdhetsz. Nem vagy álmos? Nem akarsz aludni?

Mütyür: Nagyon álmos vagyok.

Panka: Aludjál! Énnekem be kell mennem mosogatni és törülgetni, utána meg levestésztát csinálunk édesanyámmal, de majd jövök, jó?

Mütyür: Jó.

Panka: Ne félj egyedül!

Mütyür: Nem félek.

Panka: (Elindul.) Nehogy sírjál!

Mütyür: Nem sírok, ne félj! (Jó ideig csend van, csak a vízimadarak hangját hallani.)

Rózsi: (Súgva.) Mütyür! Mütyür!

Mütyür: Ki az?

Rózsi: Én vagyok az, Rózsi...

Mütyür: Ki az a Rózsi?

Rózsi: Én egy cigánylány vagyok.

Mütyür: Ismerlek?

Rózsi: Nem. Én is csak a kocsmában láttalak.

Mütyür: A Gyarlóban?

Rózsi: Ott. A rokonod neked ez a halász?

Mütyür: Igen. Miért jöttél ki?

Rózsi: Mert tetszel. Szép magyar gyerek vagy.

Mütyür: Komolyan?

Rózsi: Vakuljak meg, ha nem igaz!

Mütyür: Előttem ne mondj ilyet!

Rózsi: Jó. Te nem látsz?

Mütyür: Nem.

Rózsi: Kár.

Mütyür: Megtapogathatom az arcodat?

Rózsi: Meg. Akárhol megtapogathatsz. Lentebb is.

Mütyür: Úgy érzem, szép vagy.

Rózsi: Adjad a kezed! Segítek. Voltál már nővel?

Mütyür: Nem.

Rózsi: Nem voltál szerelmes?

Mütyür: Nem. Illetve talán egyszer... Nem tudom...

Rózsi: Elmeséled?

Mütyür: Akarod?

Rózsi: Igen. De közben ne engedj el!

Mütyür: Még gyerek voltam, egyszer lent játszottam a lakótelepen a ház előtt. Volt ott egy kislány, aki nem tudott járni, az ángyikája hordta le az ölében hintázni. Verának hívták. Egész délután beszélgettünk, aztán fölmentem hozzájuk. De a többi fiú egy idő után szekált vele, így kerülni kezdtem. Hiába üzengetett már Vera, hogy menjek ki, nem mentem. Egy idő után elmaradt. Néhány hónappal ezelőtt azonban írt. Éppen kórházban voltam. Egy erdészmérnök olvasta fel Vera levelét. Én már a méteres betűket sem láttam. A szakmunkásképzőt is csak a tanáraim jóindulata miatt tudtam elvégezni. Vera gyönyörű levelet írt nekem: úgy sírtunk az erdészmérnökkel, mint a gyerekek. Nagyon vártam a találkozásunkat. Aztán hazamentem. Órákig beszélgettünk. Utána sokat jártam hozzájuk. Nagyon tiszteltem az erejét: kemény akarata volt. Képzelj el egy tizenöt éves nagyon szép lányt, aki két bottal jár. Idegsorvadás van a lábában. Orvosi műhiba miatt. Kiskorában azt hitték, hogy csípőficamos, gipszbe tették. Kétéves korában, mikor levették a gipszet, kiderült, hogy nem az volt a baja, de akkorra már probléma volt a csípőjével, a medencecsontjával. Az a csehszlovákiai csontkovács tette helyre a csípőjét. El kellett törni a medencecsontját is, úgy hozták helyre, de közben már elhaltak az idegek a lábában. Idegátültetéseket végeztek rajta, a mai napig is jönnek a cérnák a lábából. Jól megértettük egymást. Közben már végeztem a szakmunkásképzőben, már dolgoztam is. És az egyik napon, nem is olyan régen, kaptam Verától egy levelet. Azt írta, hogy ne haragudjak, ő nem ér rá fiúkkal foglalkozni, mert genetikus akar lenni, ez az életcélja. Én is tűzzek magam elé valami célt, és ha majd mindketten elértük, akkor találkozunk. Egy-két nap múlva kirúgtak a munkahelyemről is: akkor próbáltam meg az öngyilkosságot...

Rózsi: (Túlfűtött hangon.) Nem szabad...

Mütyür: Hát...

Rózsi: Bolond vagy, te szép magyar gyerek...

Mütyür: Miért?

Rózsi: Mert a halált emlegeted, pedig jobb lenne, ha a markodra hallgatnál.

Mütyür: Hogyhogy?

Rózsi: Mert az csak az életről beszél ott a mellemen...

Mütyür: Igen?

Rózsi: (Forrón.) Hallgass rá!

Mütyür: (Elfúlt hangon.) Igen...

Rózsi: Ugye, jó?

Mütyür: Igen...

(Zene, elúszik. Autózúgást hallani...)

Panka: Ide jön ez az autó, édesapám?

Perge: Majd meglátjuk.

Panka: Majd kiderül.

(Közeledik a zúgás.)

Panka: Ide jön, mert lassít. Gyere, Mütyür, üljünk le a gát tövébe! Ez úgyis a gát tetején kocsikázik.

(A kocsi leáll, ajtócsapódás.)

Hivatalnok: Jó napot!

Perge: Magának is.

Hivatalnok: Akadna egy kis hal?

Perge: Akadni akad. De csak a vízben.

Hivatalnok: És tudna fogni belőle?

Perge: Nem kell nekem fogni!

Hivatalnok: Hogy érti ezt?

Perge: Olyan jó etetett helyem van nekem, uram, hogy csak megyek, beszórom a kukoricát a csónakba, a halak pedig már ugrálnak is befelé...

Panka: (Kuncog.) (Súgja.) Halkan nevessél, Mütyür! Édesapám nem szereti ezt a nyakkendős embert.

Mütyür: (Súgva.) Most mit csinál a nyakkendős?

Panka: Töri a fejét. Nem tudja, hogy édesapám komolyan beszél vagy viccel...

Perge: Maga idevaló?

Hivatalnok: Nem. Csak most kerültem ide. A tanácshoz.

Perge: Pesti?

Hivatalnok: Igen. Miért?

Perge: Gondoltam.

Mütyür: (Súgva.) Kihúzza magát?

Perge: Szóval halat vinne?

Hivatalnok: Igen. Az elnök elvtársnak. Öt kilót.

Perge: Ötöt?

Hivatalnok: Ötöt.

Perge: Egyben jó lesz?

Hivatalnok: (Bizonytalanul.) Erre vonatkozó utasítást nem kaptam, de gondolom...

Mütyür: (Súgva.) Mit csinál?

Panka: Várja a halat.

Mütyür: És most?

Panka: Csodálkozik.

Mütyür: Min?

Panka: Azon a nagy halon, amit édesapám visz neki.

Perge: Ez jó lesz?

Hivatalnok: Gondolom... Milyen fajta?

Perge: Amúr.

Hivatalnok: Amúr?

Perge: Az. Növényevő.

Hivatalnok: Hogyhogy növényevő?

Perge: (Nagyon komolyan.) Hát úgy, hogy éjfélkor kimászik a partra legelni.

Hivatalnok: (Tamáskodva.) Igen?

Perge: Ha meg nem kötném a kutyámat, összemarakodnának.

Mütyür: (Halkan nevet, pukkadozik.)

Panka: Csendesen! (Ő is kuncog.)

Mütyür: Most mit csinál a nyakkendős?

Panka: Fél a haltól.

Mütyür: Már fogja?

Panka: Még nem. Most nyújtja felé édesapám.

Perge: Engem nem harap meg, mert ismer...

Mütyür: Most mit csinál?

Panka: Visszahúzza a kezét.

Mütyür: És most?

Panka: Egy műanyag szatyrot tart a hal alá.

Hivatalnok: Köszönöm.

Perge: Kérem.

Hivatalnok: Azt üzeni az elnök elvtárs, hogy majd elrendezik.

Perge: Hm...

Hivatalnok: Viszontlátásra!

Mütyür: (Most már hangosan.) Elment?

Panka: Beült a kocsiba.

(Hallatszik, hogy hiába próbál indítani az idegen.)

Mütyür: Most mit csinál?

Panka: Kiszáll.

Hivatalnok: Be kéne tolni...

Perge: Be. A vízbe.

Panka és Mütyür: (Hangosast nevetnek.)

Hivatalnok: Nem segítenének?

Perge: Dehogynem! Amint elrendezte a halat az elnök elvtárs... Na, gyertek, Mütyür!

(Zene.)

Pergéné: Mit álmodtál, Mütyür?

Mütyür: Gyönyörű álmom volt.

Pergéné: Elmeséled?

Mütyür: El. Tetszik tudni, ezelőtt is álmodtam én, de majdnem mindig állatokkal. Ha mégis emberekkel álmodtam, őket sohasem láttam. Viszont az állatokat láttam. Nem túl jól, de láttam. Nem tudom, miért. Az állatokhoz talán több bizalmam volt. Álmomban mindig csak állatokkal beszélgettem. Az emberek hiába beszéltek hozzám, nem válaszoltam. És nem is éreztem őket. De az állatról éreztem, hogy ott van, éreztem a szőrét, láttam a körvonalait. Ma éjjel viszont csak emberekkel álmodtam, és láttam is őket.

Pergéné: Engem is láttál?

Mütyür: Igen. Hosszú piros ruhában tetszett lenni.

Pergéné: (Nevet.) Na hiszen! Jól is néznék ki a tanyán hosszú piros ruhában...

Mütyür: A városban voltunk. Nagyon szép és ünnepélyes volt minden. Imre bácsi is szépen kicsípte magát, öltönyben volt. Én is. Sötét öltönyben. Beszélgettünk is.

Pergéné: És Panka?

Mütyür: Ő is ott volt: mindenki őt tapsolta.

Pergéné: Miért?

Mütyür: Azt nem tudom.

Pergéné: Nahát!

Mütyür: Ezt álmodtam...

Pergéné: Muszáj ma elmenned?

Mütyür: Igen. Megígértem otthon.

Pergéné: Kár.

Mütyür: Kár.

Panka: (Berobban.) Gyere, Mütyür! Itt van a közelben Petike... Gyere gyorsan!

Pergéné: (Nevet.) Már megint a madarai... Menjetek...

Panka: Gyere, Mütyür! Gyere! Itt van közel. Azért jött, hogy elbúcsúzzon tőled...

Mütyür: Megyek, megyek, de az a Petike?

Panka: Ő az én barátom.

Mütyür: Barátod?

Panka: Hallod?

Mütyür: Mit?

Panka: Korr, knorr... Hallod? Korr, knorr...

Mütyür: Hallom. Mi ez?

Panka: Ez? Petike.

Mütyür: Ez?

Panka: Igen. Ott a vízen. A búbosvöcsök. Ő a barátom.

Mütyür: Aha.

Panka: Ugye, szép barátom van?

Mütyür: Szép.

Panka: Látod? Fehér a nyaka, sötét a búbja, szürkésbarna a háta. Ez Petike.

(Kis szünet után.)

Panka: Mütyür! Olyan kár, hogy elmész...

Mütyür: Tudod, az én anyukám egyedül van most, és vár engem.

Panka: És kimegy eléd az állomásra?

Mütyür: Igen. Ki fog jönni elém.

Panka: Biztos?

Mütyür: Egészen biztos.

Panka: (Sírósan.) És ha mégsem, akkor ki vezet haza?

Mütyür: Ne félj, Panka! Biztosan kijön.

Panka: Mütyür!

Mütyür: Tessék.

Panka: Mütyür! Én... Én...

Mütyür: Mondjad, Panka!

Panka: Én neked adom a lidérctojást. Nemsokára kikel...

Mütyür: Nem lehet, Panka. Ki írja meg akkor a leckédet?

Panka: Én! Majd én megírom...

Mütyür: De nem lesz, aki mosogasson helyetted.

Panka: Majd én mosogatok! Nagyon szeretek mosogatni…

Mütyür: De mindig egy ilyen lidércre vágytál...

Panka: Lesz másik... Mifelénk rengeteg lidérctojás van! És azt akarom, hogy ez a lidérc a tied legyen.

Mütyür: Miért?

Panka: Ő majd átvezet az úton, akkor is, ha anyukád nem lesz ott. Fogadd el...

Mütyür: Hát jó... Köszönöm, Panka.

Panka: Tedd a hónod alá!

Mütyür: Máris teszem. Így ni...

(Szekérzörgés közeledik)

Panka: Vigyázz rá!

Mütyür: Vigyázok, ne félj!

Perge: A szekér előállt! Indulnunk kell. (Kiált.) Asszony!

Pergéné: Jövök!

Perge: Gyorsan egy puszit Mütyürnek, Panka!

Panka: (Megpuszilja.) (Súgja.) Emlékszel a fürjekre? Janikára és Teruskára...

Mütyür: (Súgva.) Igen.

Pergéné: Vigyázz az úton, Mütyür!

Perge: Add a kezed, Mütyür, segítek! úgy...

Panka: Szia, Mütyür!

Mütyür: Szia, Panka!

Perge: Gyia, te!

Panka: (Kiabál.) Mütyür! Prübrü-prübrü...

Mütyür: Pity-palatty...

Panka: Prübrü-prübrü...

Mütyür: Pity-palatty...

Panka: Prübrü-prübrü...

Mütyür: Pity-palatty...

(Lassan elhal a hangjuk, elhal a szekérzörgés. Csak a fürjek szavát hallani.)

{fel}