Medvekaland

A látogatás baráti volt. Pártvezér a pártvezérhez. Puszi, puszi, puszi. Három. A bizánci etikett szerint. Baráti hóesés. Baráti jeges szél. Baráti kézfogások. Baráti mosoly a kamerák felé. Később sem történt semmi különös. Tárgyalások, persze baráti légkörben. Látogatás egy üzemben. Munkásgyűlés. Evés. Ivás. Főleg ivás. Baráti beszélgetések. Egy ilyen beszélgetés alkalmával kérdezte meg a házigazdát a vendég, hogy ellátogatna-e kis hazánkba? El. Ezt követően a vendég tisztelettel érdeklődött házigazdája kívánságai iránt, már ami a nyári programot illeti. Vendéglátója némi unszolás után bevallotta, hogy vadászni akar. Lőni szeretne egy medvét. Ebben maradtak. Puszi, puszi, puszi. Egyik pártvezér el.

Hazaérkezése után közölte, látogatása eredményes volt. Baráti légkör. Aláírták. Egyetértettek. Hazánkba látogat. Nyáron.

Az illetékes megkapta a feladatot. Elsápadt. Forgott vele a világ. Úgy érezte, szépen ívelő pályafutása végére ért. A pártvezérnek is szemet szúrt a viselkedése. Mi a baj? Az illetékes hebegett. Na, ki vele! Nálunk nincs medve. Micsoda? Hát... izé... na. Az illetékesről már szakadt a verejték: a pártvezér nem tudja, hogy Magyarországon nincs medve? Úgy érezte, kutyaszorítóba került. Megpróbálta kivágni magát. Van medve, de kevés. A pártvezér megnyugodni látszott. Akkor lesz vadászat? Az illetékes rábólintott. Lesz. Nem volt se holt, se eleven. Napokig ült az irodájában, leverten utasította el a titkárnő kedveskedéseit. Ez a vég. Ebből nincs kiút. Ennyi volt. Vége. Mindennek vége. Kivette a fiókból a pisztolyát. Már megbarátkozott a gondolattal. Kopogtak. Zsebre vágta a stukkert. Később elment. Sétált az utcákon. Kár. Pedig szép ez a város. Jó ez a napsütés... Egyik gyerekkori ismerőse köszönt rá harsányan, karon ragadta, bevonszolta egy kocsmába. Ittak. A magába roskadt férfi nyelve lassan megoldódott. Elmesélte. Nincs medve. A barátja nevetett. Nem gond! Még egy kört! És elmesélt egy tervet. Az illetékes arca felderült, boldogan ölelgette a gyermekkorból előbukkant alakot, akiről most már az is kiderült, hogy falun él, és magángazdálkodó.

Az illetékes elképesztő vehemenciával vágódott be az irodájába. Utasított. Rendelkezett. Telefonált. Berendelt. A titkárnőnek a lélegzete is elállt ekkora változás láttán. Mi történt? az illetékes kihúzta magát. Kitaláltam a megoldást.

A megbízott elment az állatkertbe. Nem, nem tudunk segíteni. Csak egyetlen árva medve kéne! Nincs. A megbízott cirkuszosokat keresett. Végül talált egy kedves, kivénhedt medvét. Az ápoló dicsérte az állatot. Kezes. Szereti az embereket. Idegeneket is. Imádja a társaságot. Szívesen produkálja magát. Például nagyon jól tud... A megbízott leintette. Nem arra kell.

A magasleshez vezető utat vizsgálgatták. Végigmentek rajta. Milyen jó itt a levegő! Az illetékes nagyokat lélegzett. Felmásztak a magaslesre. A megbízott kelet felé mutatott. Tehát arról érkezik a medve. Nézték az utat. Nem látszott, a fák összeborultak felette. Megnyugtató volt a csönd. Madarak röpködtek. Egy bogár mászott a magasles korlátján. Az illetékes a mélybe pöccintette. Saját korábbi kétségbeejtő helyzetére gondolt. Motyogott. Majdnem így jártam én is! Tavaszi szellő borzolta a hajukat. A megbízott tovább magyarázott. Minden nap pontosan délelőtt tíz órakor indítsák a medvét! Az ápoló és az erdész bólintott.

Az útvonalon elhelyezték a csemegéket. Odamentek a starthoz. Elindították a medvét. Az ápoló fogta a láncot, vonszolta a málnától a mézig. Szépen haladtak. A medve roppant tanulékonynak bizonyult. Két-három nap után már pontosan tudta az utat. Egy hét múlva már csak a biztonság kedvéért hagyták rajta a láncot. Eltelt két hét, s a medve lánc nélkül ballagott végig az útvonalon. Szorgalmasan gyakoroltak. A medve egyetlenegyszer sem tévedt le az útról. Sohasem torpant meg. Elindult, végigcsemegézte az utat egészen a magaslesig. Elégedettnek látszott. Így teltek a hetek. Az illetékes boldog volt. Naponta beszámoltak neki telefonon a zseniális medvéről. A siker nem volt kétséges. Előléptetésről ábrándozott. Több fizetésről. Újabb hetek teltek el. Elérkezett a nagy nap. Megérkezett a testvéri pártvezér. Repülőtér. Puszi, puszi, puszi. Baráti kézszorítások. Miközben a baráti kamerák barátságosan követték őket, a házigazda odasúgta a vendégnek. Nálunk fantasztikus medvék vannak! A vendég boldogan hunyorított vissza. Mondhatni barátian.

A magaslesen ültek. A vendéget pálinkával kínálták. Célzóvíz. A házigazda kedélyeskedett. A biztonsági emberek az erdőt kémlelték. Ittak. Krákogtak. A segédek előkészítették a fegyvert. A házigazda intett az egyik gorillának, mutatta az óráját. Tíz óra volt. A biztonsági ember beleszólt a rádióba. Jöhet.

A medve elindult. Derűsen szedte össze a megszokott helyekről az eddiginél is finomabb csemegéket. Zavartalanul haladt a magasles felé. A gyönyörű verőfényből csak egy-egy csóva tudott áttörni a lombok között. Béke volt és csend. Csak a medve talpa alatt roppant egy-egy száraz ág. Ez az okos állat már megtette az út felét, s még csak meg sem torpant. Csemegézett, elégedetten csámcsogott. Az elmúlt hetekben szépen kigömbölyödött, szinte megfiatalodott. Tetszett neki ez az új élet. Ment az erdei úton, és felfalta a gondosan odakészített finomságokat. Nem volt semmi baj. A medve egy irtáshoz ért. Ezen a mindig néptelen helyen azonban most egy szép csapat asszony kapálgatta a facsemetéket. Amint meglátták a medvét, visítva dobták el a szerszámokat, és kétségbeesetten rohantak a magasles felé. A medve láthatóan megörült a váratlan társaságnak, a nők nyomába eredt. Az irtás túlsó szélén lévő biciklik közül felkapott egyet, felpattant rá, és tekert az asszonyok után.

A magaslesen várakozók elé kiviharzott egy csomó tébolyult nő, nyomukban pedig vidáman biciklizett egy medve. A magaslesen lévők döbbenten nézték a jelenetet. A vendég elfelejtett lőni.

A mosoly

A szerelvény utolsó kocsijától haladtam előre, válogattam az utasok és az ülőhelyek között, de az igazat megvallva, valami vonzó, csinos nőt kerestem, hogy a közelébe ülve kellemesen szemlélődhessek hetven kilométeren keresztül.

A szerelvény közepén járhattam, amikor az egyik fülkében váratlanul megláttam a zongoristát. Abban a másodpercben már tovább is léptem volna, hiszen nehéz természetét ismerve nem sorolhattam a kellemes útitársak közé. Egy futó pillantást vetve a fülkében trécselő, ordenáré módon kifestett két középkorú asszonyságra, eliszkolásra hajló szándékomat helyesnek is ítélhettem volna, de egyetlen apró, fölöttébb szokatlan jelenség megállásra késztetett. A zongorista mosolygott. Nem is mosolygott: sugárzott! Hangtalanul kacagott... Ez a régóta ismert, ám most gyökeresen új arc megállásra késztetett. Elhúztam az ajtót.

– Szabad?

– Tessék.

A zongorista helyet mutatott. Ragyogott a szeme. Leültem a vele szemközti ülésre. Kíváncsian néztem ezt a tegnap még elképzelhetetlen átváltozást. Mert a zongorista talán soha életében nem mosolygott. Kisgyermekként lehet, hogy nevetgélt is, mint a többi kölyök, de amióta én ismerem, s ennek is van vagy két évtizede, komoran járkált a világban. Pedig foglalkozása miatt vidámnak illett volna lennie, egy presszóban zenélt, s az ember azt gondolná, hogy aki vidám dalokat játszik, az bizonyosan maga is vidám ember.

Ő azonban zord volt, s ennélfogva elég riasztó is. A presszóban sem szólt senkihez. Mogorván verte a billentyűket, pedáns szalonzenét játszott, látszólag a legkisebb érzelmi azonosulás nélkül, ám kitűnő technikája miatt senkinek sem jutott eszébe számon kérni a beleélés külső jeleit. A zongorista nem mosolygott, nem vicsorgott, nem görnyedt a billentyűk fölé, nem hajlongott átszellemülten, ahogyan azt a televízióban időnként láthatja az ember, hanem egyszerűen csak ült egyenes derékkal, átnézett a vendégeken, az ide-oda gomolygó cigarettafüstön, és makacsul az ajtót bámulta. A játék szüneteiben aztán senkire sem nézve kivonult az utcára, átsétált a szemközti park hatalmas gesztenyefái alá, lődörgött egy ideig a zöldben, aztán visszaindult, s amint újra belépett a presszóba, azonnal a zongorához ült, nem lehetett odacsalogatni egyetlen asztalhoz sem, még a törzsvendégekkel sem állt szóba, s ha netán valaki egy pohárka konyakot helyezett a zongora fényesen fekete fedelére, azt durván elküldte a poklok mélységes fenekére a poharával együtt. Fapofával végezte a munkáját, és egyszerűen megközelíthetetlen maradt. Egyre az ajtót bámulta. Megfigyeltem, hogy tökéletesen közömbös maradt a tekintete a belépő vendégek láttán, lehetett az akár a legrongyosabb csavargó. Ám ha alacsony, feltűnően dagadt férfi jelent meg az ajtóban, akkor a zongorista szeme megvillant, szinte megemelkedett ültében, a keze önkéntelenül is sebesebben futkározott a billentyűkön, miközben a tekintetével jó ideig követte a belépő alakot. Aztán váratlanul visszaroskadt előbbi helyzetébe, keze visszaállt a korábbi ütemre, szeme ismét az ajtóra meredt. Éveken keresztül figyeltem a zongoristát: sohasem viselkedett másként. Furcsa ember volt, de azt hittem, megszoktam. Szorongattam a lányok kezét a mocskos asztalok alatt, beszélgettem a barátaimmal, nagy kortyokban, mohón nyeltük a sört, ám ha a tekintetem véletlenül a zongoristára tévedt, nyugtalanság fogott el. Nem tudtam megmagyarázni magamnak sem, hogy miért. Egy idő után rájöttem, hogy a szabadnapjain mindig elutazott. Ilyenkor bakancsot húzott, erősen vasalt, ormótlan bakancsot, még a legnagyobb kánikulában is. Néhány nappal ezelőtt, talán két napja vagy három, pontosan ebben a bakancsban láttam felkapaszkodni a vonatra. Komor volt, mint rendesen, köszönésként éppen csak morgott valamit, s igyekezett a kocsi belsejébe. A bal lábát kissé húzta, szálas alakja ettől furcsán ingott. Nehéz lenne okát adni, miért, de már igen régen úgy éreztem, ennek az apró fogyatékosságnak is köze van a zongorista zord kedélyéhez és titokzatos útjaihoz. Egy alkalmas pillanatban, látszólag érdektelen témák felől közelítve és semmiségekről kérdezősködve, kifaggattam ennek a barátságtalan embernek a volt feleségét, akitől már évek óta különváltan élt. Az asszony se tudott magyarázatot adni semmire, csupán találgatott. Alighanem az édesanyja halála miatt lett ilyen rosszkedvű, vélekedett a nő. Az anyjának gyomorrákja volt, s halála előtt vádolta a családját, kiabált, hogy miért tették a hasára ezt a sok krumplis zsákot... A zongorista elvált felesége tovább töprengett, s eszébe ötlött az ötvenes évek közepe táján történt esemény. Későbbi apósát feljelentették valami közelebbről meg nem határozott fegyver rejtegetéséért, ezért bekísérték a fiával, vagyis az ő későbbi férjével együtt, aki akkor csupán tízesztendős volt. Az egykori csendőrlaktanya épületében a falhoz állították mindkettőjüket. A gyerek bal lába kissé csámpásan állt, ezért egy Kisnémeth nevű ember durván belerúgott a bokájába. Az apa szólt, hogy miért bántják gyereket, erre ugyanaz a bakancsos alak az ő bokáját is szétrúgta, és kiverte a fogait. Egy parittyán kívül természetesen semmit sem találtak a lakásukon, s az egész akció mögött személyes bosszút gyanított az apósa, akitől egyébként az egész történetet hallotta, mert a fia, azaz a zongorista, erről sohasem beszélt... Az asszony elgondolkozva hozzáfűzte, hogy azokat a zavaros időket sokan arra használták fel, hogy leszámoljanak a haragosokkal. Ezt a szüleitől hallotta, ő maga sem tudhatja, hiszen akkor még egészen kicsike volt... Hallgattunk. A zongorista elvált felesége azon meditált, hogy esetleg mégis az apja halála miatt keseredett meg a volt férje, ugyanis öngyilkos lett az öreg, ő nem is tudja pontosan, miért...

Múltak az évek, s én egyre kevesebbet jártam a presszóba. Már-már elfelejtettem a zongoristát, napi gondjaim mögé szorultak mogorva titkai, jóllehet továbbra is láttam néha bakancsban csattogni az állomás felé. Ezen a nyáron azonban ismét jobban figyeltem rá. Történt ugyanis, hogy egy dunántúli kis településen jártam meglátogatni távoli rokonaimat, s ők említették, hogy talán három évvel előttem járt abban a faluban egy magas, kissé sánta fiatalember, s érdeklődött valaki után. Aki érdeklődött, s aki után érdeklődött, állítólag ugyanabban az alföldi városban laknak, illetve laktak, ahol én is élek, mondták a rokonok.

– Említette az illető nevét?

– Hogyne...

– Kisnémeth?

– Az.

– Itt lakik még?

– Elköltözött. Talán másfél éve.

– Hogy nézett ki?

– Kicsi volt és kövér.

– Nagyon kövér?

– Nagyon.

Egyre csak bámultam a zongoristát, fürkésztem az arcát. Észrevehette, hogy felderült a képem, mert elnevette magát. A vonat egykedvűen csattogott alattunk, a két kifestett középkorú hölgyemény süteményrecepteket sorolt, mi pedig egyre mosolyogtunk.

– A bokáját? – kérdeztem.

Úgy látszott, meglepődik, egy halvány felhő is átsuhant a homlokán, de szinte azonnal felragyogott és bólintott.

– Azt.

Néztük egymást, mosolyogtunk, időnként hangosan is elnevettük magunkat. A két asszonyság meghökkenve pillogott felénk.

– A fogsorát is? – kérdeztem ismét.

– Azt is – nevetett a zongorista.

Többet nem beszéltünk a dologról.

M m e

Hevület

Viktória álmatagon hallgatta a sportkör elnökének sirámait. Ilyen nehéz, olyan nehéz. Ez kéne, az kéne. Támogatás. Erkölcsi. Anyagi. Mert különben. Viktória cöcögni kezdett: „Ccc...” A falon függő Leninre nézett, erre sietősen hozzáfűzte: „P”. A hely szelleme. Ugyebár.

Aztán egyedül maradt. Sétált fel s alá, szeme minden fordulónál a falon lévő képre tévedt. „Vajon milyen férfi lehetett Vlagyimir Iljics?”

Nevetett. Egy vicc. Lenin Lengyelországban. Az íróasztala végénél megállt, két könyökével rátámaszkodott, bedűlt. S ott, mögötte. Igen. Érezte. Viktória lihegett. Ült a széken. Zsebkendőjével törölgette a tenyerét. Szagolgatta. Hm. „Nahát!” Rendezgette a ruháját.

Kopogtattak az ajtón. „Tessék!” Egy kissé még remegett a Viktória hangja. Simára hízott fiatalember lépett be. „Ááá, az instruktor elvtárs, a kábéból!...” Viktória felugrott, kezét nyújtva sietett eléje. Elvtársi légkörben. A kézfogás után az instruktor leült, diszkréten szimatolgatott. Az orrához emelte a kezét. A kézfogósat. Viktória megdermedt. Az instruktor elmosolyodott, csóválta a fejét. „Nagy kujon vagy te, Szabó elvtárs!” Heherészett. „Aj, de nagy kujon vagy!” Viktória pironkodott. Az instruktor cinkosan kacsintott. „Aranka volt, ugye? A titkárnőd.” Viktória szerényen mosolyintott egyet, széttárta a karját, nem szólt, de a hallgatása felért egy igennel. Az instruktor elragadtatva csapkodta a saját combját, hogy „nahátmicsodafaszagyerekvagyteszabóelvtárs”, majd kíváncsian kérdezte: „Itt?” Viktória megint mosolygott egy kicsit, szemérmesen bólintott, de hát ó, de hát semmiség, szóra sem. Az instruktor hirtelen nagyon komoly lett, s amolyan osztályharcos hevülettel mondta:

„Mindent meg kell tennünk, Szabó elvtárs, hogy a dolgozó nőknek jó legyen a közhangulata. Ugyanis tőlünk függ a közhangulat.” Viktória bólogatott. „Hát igen. Igen.”

Aztán dolgozni kezdtek. „Milyen a városban a közhangulat?” – kérdezte az instruktor. Elnevették magukat. „Egyébként nagyközség” – helyesbítette tapintatosan Viktória. Aranka lépett be a kávéval. A kábés ember nagyon megbámulta. Viktória zavartan pislogott a titkárnőre, és finoman kacarászott.

Pásztoróra

Sajó úr unottan ásított. Viktória pongyolában illegette magát a tükör előtt, majd kirúzsozta a száját. Végigvonult a szobán néhányszor, mint egy manöken. Aztán ő lett a végzet asszonya. Démon. Szende. Buja. Végül lekuporodott Sajó úr mellé. „Tudja, Sajó úr, ez a pongyola az Izabelláé. Ő a barátnőm. Igen, a barátnőm. Szinte. Imádom a holmijait. Most is az ő bugyijában vagyok. Mutassam meg?” Sajó úr hallgatag volt, éppen csak odapillantott a virágos fehérneműre, majd ásított egyet. Viktória csak hümmögött ekkora érdektelenség láttán, s azért is megmutatta. A melltartóját is. Ám Sajó úr unottan pislogott. „Talán mert lapos vagyok” – morfondírozott Viktória.

Közelebb húzódott Sajó úrhoz. Titokzatos képpel hajolt a füléhez. „Képzelje! Egyszer megcsókoltam egy nőt.” Jelentőségteljesen nézett a másikra. Sajó úr félretartott fejjel figyelt. „Igen. Szabályos csók volt. Még a nyelvemet is...” Sajó úr nyitva felejtette a száját, lihegett. Viktória keze végigsimította Sajó úr testét. „Milyen szőrös!” Majd később. „Milyen izmos!” Keze továbbcsusszant. Oda. Sajó úr szájából csorgott a nyál. Viktória ledobta a bugyit. A pongyoláját fölhajtotta a hátára. „Csak ügyesen! Csak ügyesen!” – suttogta Viktória. A hátában érezte Sajó úr körmét.

Utána lezuhanyzott. Lemosta, ledörzsölte a rúzst is. Nadrágot, inget vett fel. Iszogatta a kávét. Olvasgatta az újságot. A cikkek merényletekről, háborúkról adtak hírt. „Rohadt férfiak!” – sziszegte Viktória.

Csöngettek. Sajó úr ugatva rohant az ajtóhoz. „Izabella?… Nem, nem... A postás” – gondolta Viktória. Visszazavarta az ebet a szobába. Ajtót nyitott. „Itt tessék aláírni!” – mutatta a postás. Aláírta: „Szabó Viktor”.

Agyő

Nem sietett. Tudta, elkésik, de nem izgatta. Megállt egy utcai könyvárusnál. „Megvan az Illatos kert?” Az asszony szeme végigpásztázott a könyveken. „Sajnos nincs, de tudok ajánlani mást. Az Oltás és szemzést.” Továbbment. Már látszott a pártbizottság túlméretezett épülete. „Jaj, de ronda!” Viktória inkább a kirakatok felé fordult, nézelődött, mintha szándékosan odázná el azt a pillanatot, amikor mégis be kell lépnie abba a ronda épületbe. „Ki itt belépsz...” – motyogta. Es belépett. Aranka fogadta, hogy telefonon keresték a kábéból, meg még ez is kereste, az is kereste. Viktória leállította, bement a szobájába. Rávigyorgott Leninre. Előrehúzta a kép alját, élvezettel olvasta a kézírását. „Mocskos banda.” „Tróger bolsik.” „Rohadt népség.” Előkotort egy fekete filcet, a kép hátuljára írta: „Agyő, fiúk! Szabó Viktor.” Kiment, körömlakkot kért Arankától. Kapott. Gondosan pirosra mázolta a körmeit. Elégedetten fújogatta az ujjait. Visszavitte a lakkot. „Pá, kicsim!” – fuvolázta a titkárnő felé, és kilibegett az ajtón. A kirakatokban sokáig nézte a bugyikat, melltartókat, blúzokat, szoknyákat, a különféle pirosítókat és szagosítókat. Aztán a női fodrász felé vette az irányt. Hajfestést kért. Szőkére. Csacsogott. Mutogatta a körmét. A nők döbbenten nézték. Aztán hazaindult. Az emberek megfordultak utána. Otthon föltett egy lemezt. A csókod íze, jaj, de! Ivott egy kis likőrt. Mostanában ezt szerette. Levetkőzött. Forgolódott a tükör előtt. Később varrótűt vett elő, belefűzte a cérnát. Fehéret. Előszedte a borotváját. Üdvözült mosollyal állt a tükör előtt. „Üdvözlöm, madám!” És egy lendületes mozdulatot tett a borotvával.

A repedés

Végre minden a helyére került. Nagyjából kitakarítottak, de a fürdőszoba apró kövecskéinek ez semmit sem ért.

– Talán valami vegyszerrel – javasolta a férj. – Holnap.

A konyhában is ez volt a helyzet. A szobákban kissé még érződött a fölkent parketta csípős szaga, de ők boldogan lélegezték be.

– Na? – nézett hevülten az asszonyka.

– Isteni. A mienk.

Kipróbálták a fürdőszobát, zuhanyoztak. A víz csak langyos volt, de sebaj, holnap majd beállítják. Most ez is kellemesnek tűnt, az albérleti lavór után különösen. Lemosták a költözködés mocskát, verejtékét. Megágyaztak. Egy ideig még égették a villanyt, önfeledten nézték a vadonatúj bútorokat. Utána lekapcsolták, s a sötétben egymást nézték, élték. Villany. Zuhany. Jóleső fáradtság nehezítette szempillájukat. A férfi még egy pillantást vetett a szobára, körülfutott szeme a mennyezeten is, észrevett egy hajszálrepedést.

– Hm! – mormogta halkan.

– Szóltál? – kérdezte álmosan a fiatalasszony

– Nem.

– Számold meg a szoba sarkait!

– Jó – motyogta, és lekapcsolta a lámpát.

Gyönyörű reggelre ébredtek. Másnap ismét. Megint.

Végre minden a helyére került, a tányérok, a lábasok, evőeszközök. A férj ezúttal semmit sem tört el.

– Menj csak, ülj le, azóta hűlt az étel! – biztatta az asszonyka.

Ment, leült. A felesége ragyogva hozta a tálat.

– Na? – nézett a férjére várakozóan.

– Isteni! – kóstolgatta a töltött káposztát.

Zuhanyoztak.

– Valamit csinálni kell a vízmelegítő lemezével, lassan szétég!

– Hiszen még csak egyéves!

– A parketta is mozog néhol.

Egy ideig nézegették a hibákat, majd lefeküdtek. A férfi tekintete körülszaladt a mennyezeten, kereste a hajszálrepedést. Megtalálta. Odébb egy másikat, harmadikat.

– Hm! – mormogta halkan.

– Szóltál? – kérdezte álmosan a fiatalasszony.

– Nem.

Gyönyörű reggelre ébredtek.

Tettek-vettek a lakásban. Végre minden a helyére került, megtalálták a gyerekágynak is a legvédettebb sarkot. Nézték a pici leánykát.

– Na? – nézett a férjére sugárzó arccal az asszony

– Isteni. A mienk.

Később lefeküdtek, égették a villanyt, szótlanul fogták egymás kezét az ágyban. A férfi tekintete nyugtalanul pásztázta a mennyezetet: minden panel mentén repedés húzódott. Továbbfutott a tekintete: az oldalfalakat szintén apró repedések hálózták be. Nahát, morfondírozott magában, pedig csak hatéves a lakás.

– Szóltál? – kérdezte az asszony.

– Nem.

Gyönyörű reggelre ébredtek. Délutánig rohanással telt az idő, de minden a helyére került időben, elkészült a vacsora, a torták. Bejött a lányuk, mosolygott, körülfordult néhányszor.

– Na? – nézett a férjére az asszony.

– Isteni! – ámuldozott a férfi, s alig tudta levenni a szemét a sudár menyasszonyról.

Csak egyszerű, szolid vendégsereg örült az ifjú párnak, megvacsoráztak, beszélgettek, kicsit énekeltek, de még hajnal előtt elment mindenki.

Lefeküdtek. A férfi felriadt: mintha mászkált volna valaki a szobában. De mégsem. A recsegés néha mégis ismétlődött. A hajnali félhomályban a férfi mély repedéseket vélt látni a falakon. Aztán elaludt.

Gyönyörű reggelre ébredt.

Kitotyogott a felesége sírjához, virágot tett a fejfa mellé. Odament a temetőcsősz.

– Na? – mutatott a sírra.

– Isteni! – dünnyögte a férfi. – Szépen rendbehozta.

Hazaballagott. Útközben befizette a lakás utolsó részletét. Otthon az ajtót nem tudta becsukni. Nagyon fáradt volt. Lefeküdt.

Gyönyörű reggelre ébredtek.

A felesége frissen, boldogan szellőztette a parketta csípős szagát, nagyokat nyújtózott, ropogtatta a csontjait.

– Jól aludtál, lustaság? – évődött az ifjú férjjel.

– I...igen.

– És mit álmodtál? – csicsergett az asszonyka.

– Semmit – morogta a férfi. – Igazán semmit.

– Nagy kár – csivitelte a párja.

A férfi mogorván bámulta a mennyezeten árválkodó hajszálrepedést.

{fel}