Kisvárosi messzeszóló

A város pennája

– Jau idő van!

– Még ugyan szíp!

A jótollú hírlapíró megvetően elhúzta a száját e póri beszéden, büszkén lépkedett tova. Es war zu schön, um wahr zu sein – morogta.

Senki sem tudott ebben a városban olyan királyi léptekkel átkelni a nyáron mindenhol jelen lévő póri poron, mint a szépreményű patvarista, akit azonban nem erről, sokkal inkább hírlapírói tevékenységéről ismert a város lakossága, hiszen minden cikkét elolvasták, méghozzá – az ő kifejezésével élve – in extenso. A városka jámbor polgárai jól emlékeztek még hazafias beszélyeire, melyek miatt nem fakuló dics övezte a város pennáját. Ám még jobban szerették a vakmerő viadort, aki emlékezetes hírlapi csatákat vívott a másik újság újdondászával az élvszerekről, azaz a teázásról, vagy éppen a borgyümölcsről, máskor pedig az álladalom fundamentális kérdéseiről, amilyen példának okáért a vörnyeges szakáll magyar avagy nem magyar mivolta.

A város pennája tehát méltóságos tartással lábalta a port, ám egy kölyökállat iramodásra, ugrásra kész ereje feszült mozdulataiban, s aki csak látta, tudta, hogy most témára vadászik. A városháza közelében megtorpant és felkiáltott – palam et publice.

– Ah, minő palais royall! – nyújtotta maga elé mutatóujját.

Topa Kiss, az eset szem- és fültanúja a jelzett irányba tekintett, vizsgálgatta az L alakú, földszintes, keletre néző épületet, a homlokzati részén végighúzódó nyitott folyosót, s nem tudta, mi baja a szerkesztőnek a városházával. A kinyújtott kéz azonban mintha odébb mozdult volna, és Topa Kiss most a városházával szemben álló épületet, a város istállóját, s a két épület között álló hatalmas gémeskutat, az éppen itatni vezetett lovakat, a bekerítetlen területet, majd az istálló melletti trágyarakásokat nézte. Topa Kiss végül megvonta a vállát és odébbállt. A város pennája egy ideig még kinyújtott karral álldogált, aztán, látván, hogy egy lélek sincs körülötte, mindenki elpárolgott a környékéről, fájdalmasan felkiáltott.

– Donec eris felix, numeralis amicos, tempora si fulrint nubila, solus eris!

Leengedte a kezét, rezignáltan motyogta:

– Itt van az eb elhantolva.

Ekkor megszólalt a református templom harangja, s ez punctum saliens volt, ugyanis a messze szóló harangszóról a város pennájának eszébe ötlött újfent a Szerkesztői messzeszóló című rovat, mely ez idő szerint üresen ásítozott a nyomdában. Ez persze nem volt újdonság az újdonszász életében, hétről hétre anyaghiánnyal küszködött, hiszen ez a fafejű népség soha nem kérdezett semmit, semmi olyasmit, amire válaszként a nagy tekintélyű szerkesztőnek messze kellett volna szólani. Nem elég azonban, hogy nem kérdeztek semmit, de még ki is kerülték a fürgetollú férfit, nehogy az kérdezzen tőlük valamit, s ne adj isten, kitegye őket az újságba. Ám a Szerkesztői messzeszólót nagyon szerették, mondhatni ennek a kedvéért vásárolták a lapot, így igen nehéz feladat elé állították a szerkesztőt, aki tudta, a rovat azért rovat, hogy meg kell tölteni, s ha ezt elmulasztaná, az minimum punica fides lenne olvasóival szemben.

A város pennája gondterhelten állt a pompás bongásban, hallgatta a harangszót, és láthatóan Scylla és Charybis között hányódott a tennivalókat illetően. Végül felsóhajtott.

– Istenem! Csak kérdezne tőlem valaki valamit!

És akkor megpillantotta a szekerére szénát villázó Nyekegős Tóthot.

– Na, ficzkó, ismered-e ama rigmust, amelyet minden kocsisnak ismernie kell?

Nyekegős Tóth meglepetten rázta a fejét.

– Szívesen megtanulnád?

– Há-há-há-há...

– Holnap, barátom, holnap – súgta talányosan a szerkesztő és eliramodott a nyomdába.

Másnap mindenki olvashatta a Szerkesztői messzeszólóban, hogy a kocsislegény milyen hosszú ideje ostromolja különös kérdésével a redakciót, s most végre közölni tudják a kocsisok vetélkedését, melyet Nyekegős Tóth feltétlenül meg akar tanulni. Íme: „Mikor én legelsőbbet beállottam kocsisnak, addig se nem ettem, se nem ittam, míg kezem alá való szerszámot nem kaptam: ekét, kapolát, ekekócsot, vasvellát, szénahúzó vashorgot. Befogok én a szekérbe, kimegyek én a mezőre, megterhelem a szekeret, két ujjnyira vág a kerek. Jaj, de áldott két kis barom, kiállott rajt mindkét karom, mégis kihúzatom vele! Aki ezt egyszeri hallásra elmondja, tíz liter bor a díja...”

A város pennája pedig ismét méltóságos tartással lábalta a port, s azon törte a fejét, legközelebb miről szóljon messze...

Életút

Ballag. A hátán degeszre tömött zsák. Marharépa. Fölnéz. A keresztútnál két embert lát Ezek még most is ráérnek beszélgetni? Persze, mikor érjenek rá, ha nem most? A határ csendes, néhány hullát és egy-két kilőtt tankot mosdat a szemerkélő eső. Egyenletesen lépked, még csak nem is szusszan a nehéz zsák alatt. Közeledik a keresztúthoz. A két ember még mindig ott ácsorog. Pletykálnak. Mint az asszonyok. Köp egyet. Innen már megismeri őket. Tanyasiak. Háttal állnak, őt még nem vették észre. Miről beszélhetnek? Kiről? Róla? Ősszeszűkül a szeme. Nem számít. De egyszer mégiscsak eltángálja ezt a Szuszka Lakatost. Túl sokat beszél. Róla is. Hogy tavaly télen kiverte a feleségét a fagyba, mert nem tőle van a gyerek. Hogy volna tőle? Odajárt a fronton. Már egészen közel ért a két emberhez. Ezek azt sem vennék észre, ha egy-két méterről lőnék őket főbe. Csak a nyelvük fürge. Igaz, azt mondják, most egyik csapatot sem eszi erre a fene. Melléjük ér. A két ember meglepetten fordul feléje. Elnémulnak. Ezek róla beszéltek. Biztosan azt a németet emlegették, akit agyoncsapott az ásóval és a trágya alá ásott. Miért sündörög a más asszonya körül? Agyonisten! Azok ketten nagy nehezen kinyögnek egy köszönésfélét. Egyszer ezt a Szuszka Lakatost is lecsapja. A pofája miatt. Elhalad. Érzi, hogy figyelik. Látta, puska van náluk. Mindegyiknél. Még utánalőnek. Nem lőnek, mert gyávák. Egyébként az ő vállán is lóg egy puska. Jó lesz nyulat lőni. Ezek is a németek táborából hozták, mint ő. A németek otthagytak csapot-papot, az oroszok pedig utánuk. A környékbeli tanyákon azóta nyulat esznek, s a kamrákban, a padlásokon eldugtak egy csomó nyersbőrt. Ballag a dűlőúton, viszi a répát. Már jó messzire maga mögött hagyta a két tanyasit. Biztosan róla beszélnek. Váratlanul egy golyó fütyül el a füle mellett. Az áldóját, hát ijesztget ez a Szuszka Lakatos! Hasra veti magát. Visszalő. Egész sorozat a válasz. Ez már nem a Szuszka Lakatos! Lehemperedik az útmenti árokba, abban kúszik végig, dűlőhosszat. Utána futás haza. Izzadtan, üres kézzel toppan be a tanyába. Az asszony kérdezni sem meri. Hamarosan katonák jönnek érte.

Hadifogságban voltunk. A Fekete-tenger partján dolgoztunk. Ott nyaraltak a nacsalnyikok, meg a családjuk is. Egyszer nézem: hát a nők pucéron fürödnek a tengerben. Mondom a komámnak. Odanézz, te! Azt mondja, ő inkább enne valamit. Na, mondom, az Isten öntsön ólmot a beledbe, hát majd eszel, de ilyet nem látsz többet! Mert azoknak a lányoknak olyan volt a bőrük, mint a hamvas pillangóé, és a csecsük sem volt kiélve.

A város főterén őgyeleg. Rengeteg az ember. Az egyik házfalon színes plakátról mosolyog rá egy kopasz ember. Ceruzával ráírta valaki:

Mauthner Ödön, bármit csinálsz,

Ilyen tököt nem produkálsz.

Mások is nézik a plakátot, nevetnek. Még egyszer megnézi, alaposan. Mit nevetnek ezek?

A szekér megáll az udvaron. Hordani kezdik a bútorokat a városszéli kis házba. A nagykapu nyitva, megáll néhány tátiszájú szomszéd. A felesége az edényeket hordja a konyhába. Az öreg Szúnyog Feke megismeri az asszonyt, nagyot rikkant. Ej, de jó kis mellyes-faros asszony lettél, kislyányom! A seggeden már megállna a puttony! Megáll a kanapéval, összeszűkül a szeme, megnézi magának az öreget, aztán a vihorászó asszonyt is. Jó lesz vigyázni! Beviszi a kanapét. A gyerekek a lába alatt vannak. Mérges lesz. A kredenc már a helyén áll, de a befőttesüveg még hiányzik a tetejéről. Megkeresi. A gyerekek riadtan nézik, meghúzzák magukat.

A rengeteg nő között beóvakodik a terembe. Leül az utolsó sorban, egészen lehúzódik. Mit gyűléseznek ezek? Hallgatja a beszédeket. Hogy feltátják a szájukat, mióta lovat adtak alájuk! Így megvédjük a hazát, úgy megvédjük a szocialista vívmányokat az imperializmustól... Felugrik, kiabál. Mit akartok megvédeni? A háborúban a micsodátokat nem tudtátok megvédeni, hát mit akartok a hazával?

Viszi a moslékot a disznóknak. Mellette sündörög az agitátor, mondja a magáét. Keményen bánik a jószágokkal. Rohadjatok meg! Elnéz a konyha felé. Szuszka Lakatos, a másik agitátor ott ül a széken, most is az asszonyt mustrálja. Összeszűkül a szeme. Igyekszik úgy dobni a disznóganét, hogy összecsapja vele az agitátort. Az csak beszél. Amikor elvégzett a jószágok körül, felmegy a konyhába. Veszi a kabátját, indulna, de Szuszka Lakatos megállítja. Ne menjen sehová, amíg alá nem írta a belépési nyilatkozatot! Mélyen a szemébe néz, nagy sokára megszólal. Aztán jól vigyázzék a szemére! Még ki talál folyni. Aztán elmegy.

Olvassa a fia dolgozatát. Először a címét. Kulákok. Aztán a szöveget. Ha már a kulákokról kell írni, kezdjük az életükön. A kulákok nagy pompában éltek. Nem dolgoztak, de helyettük dolgoztak a cselédek is. Ők a kártyára fektették a fő hangsúlyt. Ők nem elégedtek meg a magyarországi kártyázással, hanem kimentek külföldre. Itt kártyázták el egész pénzüket. A kulákok azt szerették volna, ha az ő lovuk lett volna a legjobb. De azzal nem törődtek, hogy mit adjanak nekik, mert az abrakot őkigyelme felhordatta a maga padjára. Ők a cselédekkel nagyon rosszul bántak, meg tudták volna őket ölni egy kanál vízbe. A kulákoknak háromszáz-négyszáz hold földjük volt. És ezen a sok földön vagy tíz nagy tanya. Ebben a tanyákban a cselédek és a szolgák laktak. De nem volt benne köszönetük, mert ha véletlenül a cseléd tyúkja éppen akkor rúgta a tanya tövét, vagy éppen akkor kopácsolta a falról a meszet, amikor jött a basa, bezzeg akkor volt haddelhadd. A kulák azt kívánta, hogy amikor ő ül a hintón, akkor a lovak táncolva menjenek, de arra nem számított, hogy az abrak meg a padon van. Ilyen csúfosak voltak ezek a kulákok. Az asztalra teszi a füzetet. Nézi a fia szemét. Tudja, dicséretet vár, hiszen a tanára is megdicsérte. Sokáig fürkészi a fiút. Lassan összeszűkül a szeme. Hatalmas pofont ad a gyereknek. A fia ordít, hogy miért bántja, hiszen most nincs is víz a befőttesüvegben. A kredenc tetejére néz. Tényleg üres az üveg. Lekever még egy pofont.

Későn ér haza. Belép a konyhába. Azonnal a kredenc tetejére pillant. A befőttesüveg színültig van vízzel. A három gyerek lesunyt fejjel, megszeppenve áll. Leül, szó nélkül bekanalazza a lebbencset. Kenyeret is eszik hozzá. Közben hallgatja az agitátorokat. Beszéljenek! Vacsora után még ül egy kicsit az asztalnál, mélázik. Azok meg csak mondják a magukét. Feláll, kinyitja az ajtót. Na, ma már eleget ette itt magukat a fene. A két agitátor szedelőzködik, méltatlankodnak is, aztán mégis elmennek azzal, hogy reggel ismét jönnek. Becsukja utánuk az ajtót. Ismét a kredenc tetején álló üvegre néz. Lecsatolja a derékszíját, int a legnagyobb gyereknek. A kicsi már pityereg. Csattog a derékszíj.

Hangszórók kiabálják tele az utcákat. A város parasztsága a jól végzett munka tudatában készül a július 22-i nagyszabású aratóünnepélyre. Ezen a napon fölelevenítjük őseink régi szokásait, örülünk és vigadunk a jó termésnek, eredményeinknek. Reggel hat órakor közös énekléssel kezdődik a nap, majd tíz órakor kilenc csoportban vonul föl dolgozó parasztságunk kaszával, sarlóval, aratókoszorúkkal a főtérre. Itt a búzakoszorúkat jelképesen átadják az államhatalom képviselőjének, a tanácselnöknek, ő pedig a fölvonulókat áldomással tiszteli meg. Délután nagyszabású sportműsor lesz lovasversennyel, kordéversennyel, kultúrműsor énekszámokkal és népi táncokkal, este közös vacsora, majd tánc. Minden ingyenes, kivéve a vacsorát. Csak az legyen ott, aki jól végezte a dolgát az aratás idején, s kedve van a szórakozáshoz, vidámsághoz, s a megérdemelt áldomáshoz! Költői verseny is lesz az aratóünnepségen, a koszorúátadás alkalmával. A koszorúkat a felvonuló csoportok rigmusok kíséretében adják át az állam képviselőjének, a tanácselnöknek. A legtalpraesettebb rigmus költőjét nemcsak a közönség fogja megtapsolni, de jutalmat is kap. Az aratóköszöntőket minden versfaragó ember megírhatja és beküldheti a tanács oktatási osztályára. A legjobban dolgozó parasztifjak és parasztlányok nyitják meg az aratóbált július 22-én. Iparkodjatok, lányok, fiúk, hogy tiétek legyen ez a dicsőség, ti nyithassátok meg a felejthetetlen szépnek ígérkező aratóbált! Áldomással hálálja meg az állam nevében a városi tanács elnöke dolgozó parasztságunk munkáját s az államnak jelképesen átadott aratókoszorút. Az áldomásból mindenki részesül, aki részt vesz a díszes aratófölvonuláson július 22-én. Az jöjjön el, aki jól végezte a dolgát az aratásban, s részt akar venni szívvel-lélekkel a munka utáni megérdemelt pihenésben, szórakozásban.

Nézi a társait. Kimosakodtak, kiöltöztek. Fogják a táblák nyelét. Olvassa a lelkes feliratokat. Ráncolja a homlokát. Később megszólal. Úgy élünk, mint a tormába esett féreg. Azt hisszük, ennél édesebb gyökér már nincs is. A többiek nem értik. Furcsán néznek rá. De csak egy pillanatra, aztán az emelvény felé fordulnak, ahol Szuszka Lakatos kezdi szavalni a győztes rigmust.

Ránk köszöntött az új tavasz,
Itt van április, a ravasz.
Járatja is a bolondját,
Kecsegteti télnek fagyát.

Közöttünk is vannak páran,
Legalább úgy tizenhárman,
Akik jócskán panaszkodnak,
Hogy a készletek kifogynak.

Vessünk egy pillantást vissza,
Hogyan dolgoztunk a múltba.
Napfeljöttkor már kint voltunk,
Éjfélkor még robotoltunk.

Férj és feleség dolgozott,
A kamrába kevés jutott.
Hiába hullt verejtékünk,
Biz keveset adtak nékünk.

Téeszünkben más a helyzet,
Mindenki annyit kereshet,
Amennyit önmaga akar,
És erőben elbír a kar.

De hát akik siránkoznak,
Olykor hozzá szitkozódnak,
Keveset voltak munkában,
Ezért nincsen a kamrában.

Fogjuk meg a lapát nyelét,
Hogyha kell, az ásó végét,
Álljon mindenki munkába,
Így jut bőven majd a zsákba.

Rajta, fiúk! Lányok! Tagok!
Van a határba munkátok.
Legyünk egyek akaratban,
Versenyezzünk a munkában.

Aki pedig lusta, henyél,
Here módra közöttünk él,
Ébresszük fel álmaiból,
Zökkentsük ki vágyaiból.

Az asszony tapsol, elismerő szavakat kiabál a fülébe Szuszka Lakatosról. Ez az ember viszi valamire. Hogy ő miért nem ilyen? Kedvetlenül hallgat, aztán az emelvény felé int. Úszik, mint vízen a tökhéj.

Látja, az istállóból viszik az emberek a teheneket. Húzgálják őket a sáros talajon a kövesút felé. Újabbak közelednek. Bemegy az istállóba, felveszi a vasvillát. Innen nem visznek el semmit! Kilép az ajtón. Megáll, markolja a villanyelet. Szép sima a fája. Mint a tükör. Vagy a jég. A csillogó acélhegyekre pillant. Aztán Szuszka Lakatosra, aki előtte áll. Utána megint a villára. Ismét Szuszka Lakatosra. A mellkasára, összehúzott szemmel. Mint amikor az ember bepászít valamit.

Hústalan ököl. Milyen hústalan ökle van ennek az embernek! Hát ilyen ez a torkon tartott sírás?

A smasszer barna volt, de a jobb szemöldöke és a szempillája teljesen szőke. Szinte tejfelszínű. Messziről nézve nem látszott. Mintha nem lenne neki. A szemöldök orrnyereghez közelebbi végén barna a szőr, akár a másik szemöldökön, ám itt csak kis helyen, s hirtelen, minden átmenet nélkül átvált tejfelszőkére. Ugyanez mondható el a szempilláiról is: az orra felöl két-három szál még barna, de a többi, akár a szalma. Akkor a legszörnyűbb, amikor mosolyog.

Otthon már várják. Minden úgy van, mint azelőtt, csak a gyerekek lettek nagyobbak. Csak az asszony, aki azelőtt rá nem emelte volna a kezét a fiúkra, kemény lett és verekedős. A vacsora az asztalon gőzölög, s ő eszik belőle, lassan, szótlanul. Vacsora után még ül egy kicsit a széken. A kredenc tetejére pillant: a befőttesüveg színültig van vízzel. A gyerekek némán álldogálnak, szorongva lesik az apjukat. Ő feláll, mire a legkisebb azonnal elpityeredik. Az asszony kegyetlenül mosolyog a gyerekekre, mint aki azt akarja mondani, hogy na, most megkapjátok. Most megkapjátok, mindenért. Az elmúlt esztendő minden komiszságáért megfizet apátok. És mosolyog. Ám a férfi nem nyúl a nadrágszíja után. A kredenchez lép, leemeli a befőttesüveget és szép nyugodtan a földhöz csapja.

A meccs

A vörös mezben pompázó irodisták minden teketória nélkül fölállnak a helyükre. Kilences számot viselő játékosuk, egyébként a téesz elnöke, ezúttal csapatkapitányi minőségben adja ki az utasítást:

– Hát akkor a négy-kettő-négyet, gyerekek!

Én a másik csapatban kaptam helyet, már csak azért is, hogy meglegyen a létszám.

– A középpályás majd összeszedi a labdákat, meg az információkat is! – mondta az elnök.

Így hát kék mezben feszítettem a rizsőrökkel együtt. Mi tagadás, a kékek tétován ácsorogtak csapatkapitányuk körül, aztán tamáskodva ballagtak a pálya egy-egy megjelölt pontjára. Főleg három új focista nem találta a helyét, s ez érthető, hiszen az ördöngösen cselező nyolcas, Pista bácsi, a centert játszó nagy játékmester, Sándor bácsi, no meg a szélvészgyors hetes, Károly bácsi az üzemi bajnokság első mérkőzésén, a műhelyisták elleni rangadón nem játszottak. Mint mondják, akkor éppen az illegális rizstelep tíz holdját boronálták bivallyal, kézzel szórták a vetőmagot, igaz, már június volt, nem éppen alkalmas idő a vetésre, de hát lehet belőle valami, hogy növelje a téesz átlagtermését, milyen jól jön majd az a közös gazdaságok közötti versenyben, mondta akkor az elnök, és a rizsőrök belátták, igaza van. Most azonban már ráérnek, ott topognak a pályán, s hallgatják kapitányuk utasításait, melyek ezúttal éppen a szélvészgyors hetesnek szólnak.

– Ott szaladjon, Károly bácsi, a partvonal mellett! Érti?

– Értem – bólint az, és kidöcög a jobb szélre.

A kékek kapitánya – évekkel ezelőtt a városi focicsapat erőssége volt – most igazi organizátori alapossággal magyaráz a belső csatároknak.

– Ha a bíró fütyül, Sándor bácsi odarúgja a labdát Pista bátyámnak. Jó?

A nagy játékmester, a kilences elmotyog a bajsza alatt egy ühömöt. Az ördöngösen cselező nyolcas megkérdezi.

– Hát én hova rúgjam?

A kapitány minden részletre kiterjedő, a népszerű játék savát-borsát, minden finomságát felvonultató szakmai elemzése és gyakorlati útmutatásai után odaint a türelmetlen bírónak.

– Kezdhetjük.

A bíró a sípjába fúj, s ezzel elindul kétszer harmincperces útjára a labda. Illetve csak indulna, mert a kékek kilencese, a nagy játékmester csapatkapitányára les.

– Rúghatom?

Az igenlő válasz után a nagy játékmester szájából felhangzik a kékek félelmetes jelszava, odaszól a mellette álló s köztudottan ördöngösen cselező nyolcasnak.

– Indulhatunk, nászuram!

2. perc: Változatos játék

– Én voltam a múltkor a balszélső. Azelőtt sohasem fociztam, látni se szerettem, még a tévé szemét is kinyomtam, ha meccs volt. De most nem akartam magam kihúzni a többi közül, hiába vagyok hatvanhat esztendős, beálltam. Hát, el is fáradtam az első meccsen! A műhelyisták ellen mentünk, csupa fiatal, erős ember, mi meg öreg parasztok vagyunk, de aztán addig-addig erőlködtünk, hogy győztünk. Pedig a szelük is elütött engem...

5. perc: Felhördül az ezerfejű cézár

A futópálya vörös salakján feltűnik, és lassan a lelátó elé gördül egy elegáns fekete autó. Megáll, az ajtaján kilép Juditka, az elnök sportosan öltözött titkárnője. Telt idomai őszinte ovációra ragadtatják a népes és most fölöttébb lelkes szurkolótábort. Az egeket ostromló hangzavarra a játékba belefeledkezett elnök elvtárs is a tribün felé sandít, és azon nyomban behúzza a hasát.

6. perc: Az arénában elszabadul a pokol

A kékek kapitánya, aki már a városi nagy csapatban is híres volt helyzetfelismeréséről, amint meglátja Juditkát, lefüleli a céltalanul gurulgató labdát, bemutat vele néhány elképesztő technikai trükköt, bár tudja, most senki sem figyel rá. Meglódul, elrobog a vörösök védői között, és már hiába üvöltözik a vörös ördögök észbe kapó kapitánya, alias elnök elvtárs – vezetnek a kékek. A közönség kissé késve figyel fel a többség számára oly örvendetes eseményre, ám akkor annál lelkesebben ünnepli klasszisokkal teletűzdelt csapatát.

9. perc: Egy stabil csapatrész

A kékek tízese, az agyafúrt összekötő, Imre bácsi, balhátvéd csapattársának, Jancsinak magyaráz, akiről tudni illik, hogy alig egyhetes rizsőr, ennek ellenére mint balhátvéd máris betonkemény.

– Elvitt minket a téesz Romániába. A tengerhez. Hát, ugye, megérdemeltük. Sokat olvastam én a tengerről, de azt hittem, sosem jutok el oda. Most aztán megláttam. Szép volt. De még jobb lett volna amarra menni, az olasz tengerpartra, ott többet láttunk volna, mint emide. Olvastam, ott van Velence, Nizza... Ennyi minden, csak olvasás után is! Jó lenne látni! Hát istenem, csak a szépit szeretné nézni az ember, még ha egyszerű téeszparaszt is. Azért emez is szép volt. Ingyen volt, jó volt. Amint mentünk kifelé, ott volt a tordai hasadék. Hát az jobban széjjelhasadt, mint ahogy gondoltam! Na, Mamaiában aztán ott volt a tenger. Meg a pucér nők, a meztelentelepen.

– A nudistáknál?

– Ott hát, egyem a húsukat!

– Tán még a micsodájukat is látta?

– Láttam hát! Nem félek én attól!

– Csak belesett hozzájuk, vagy be is ment?

– Hát egy kicsit bemerészkedtem...

12. perc: A nagy szóló

Az elnök elvtárs kapja a labdát, személyesen vezeti az ellenfél kapuja felé, nagyobb sebességre kapcsol, cselezni kezd, ahogy ő mondja, driblizni, hatalmas teste ellenállhatatlanul viszi előre. Jó Pityu, a mélyépítő technikus, a kékek kitűnő középpályása úgy véli, nem szükséges megtámadnia, hiszen métereken belül elrántja a pocakja...

A nézőtérről most felharsan egy hang:

– Úgy forog, mint fing a feredőben!

A nézőtér röhög, az emberek további magvas észrevételekre biztatják a harsány fiatalembert. Közben megsúgják a kékek, hogy gépészmérnök az illető, és már csak két napig dolgozik a szövetkezetben. Időközben a vörös ördögök kilencesének összeakad a lába, elterül. A környéken senki, de a vak is látja, hogy szabálytalanság történt: szabadrúgás a vörösök javára.

13. perc: Nő a feszültség

A bíró a földön heverő elnök elvtárshoz rohan, egészségi állapota felől érdeklődik, mire az kimerülten pihegi:

– Meg kell fogni a meccset...

14. perc: Öldöklő az iram

A kékek agyafúrt összekötője, Imre bácsi, a felezővonal környékén helyezkedik, közben a négyes számot viselő, szinte már legendásan betonkemény Jancsinak magyaráz.

– A színházból hazafelé jövet bementünk egy csárdába. Ott igen jó pofájú gyerekek meg jó kis nők voltak. Rájuk néztem, már bazsalyogtak is. Na, Imre, mondom, ez kell neked! Ha nem iszol, akkor is lesz kedved. Mindjárt mondták, hogy tessenek helyet foglalni! Helyet foglaltunk. Olyan jó kedvünk kerekedett, hogy na! Táncolni kéne! Van egy haverom, Farkas Pistának hívják, ott szalad a gyepen, na csak elég az hozzá, hogy annak igen jóképű kis felesége van, csak az az átka, hogy én már öreg vagyok. Mondom Pistának: Odalépnék az asszonyhoz, szabad-e? Hát lépjek. A cigányok húzták, jó kis mulatság volt...

18. perc: Nincs megállás

A kékek csapatkapitánya most veszi észre, hogy a szélvészgyors hetes szigorúan tartja magát a taktikai utasításhoz: a partvonal mellett szaladgál. Csak éppen kívülről, a futópálya felőli oldalon. Nevetés közben Jó Pityu megemlíti, hogy az ilyen váratlan megoldások, mondhatni meghökkentő húzások miatt kaptak ki nyár elején a rizsőröktől a műhelyisták. Az extravaganciára kissé hajlamos szélvészgyors hetest leinti a kékek kapitánya.

– Károly bácsi, a vonalnak emez oldalán fusson már! Itt aztán mehet erre befele is, amarra lefele is egészen addig a vonalig, ami így keresztbe megy. Érti?

– Hogyne érteném! – bólint a hetes.

20. perc: Parádés alakítás

Rohamoznak a vörös ördögök, a kapuhoz szegezik csapatunkat, a félvonalig sem jutunk el, mert kirúgáskor alig húsz méterre tudják kivágni a labdát a hátvédek, így aztán nagy a nyomás, az irodisták mértéktartóan fogalmazva is ördögien cseleznek, a jobb szélen fut a támadás, a tagság, mint éveken át annyiszor, ezúttal is megcsodálhatja a vörös center helyezkedési képességét, száll a beadás, elnök elvtársat elrántja a hasa, de éppen így éri el a bőrt, tar fejével ügyesen megcsúsztatja... Tombol a közönség: micsoda kapufa! A parádés támadás hőse büszkén menetel vissza, Juditka felé pillant, s elégedetten látja, hogy a leány elismerően mosolyog. Ekkor belehasít a levegőbe a gépészmérnök harsány kiáltása.

– Ezért jó, ha valakinek seggig érő homloka van!

Az elnök elvtársnak a fenti módon aposztrofált testrésze bíborban játszik, amit a jó szemű játékvezető azonnal észrevesz, a tribün elé rohan, és a gépészmérnöknek felmutat egy sárga lapot.

21. perc: Keményedik a meccs

Jó Pityu előzékenyen informál a történtekről: a gépészmérnök Juditka miatt igyekszik lejáratni az elnök elvtársat, aki elcsábította a fiú csábos és kissé ingatag menyasszonyát. Jó Pityu talányosan vigyorog, aztán elmeséli, hogy az elnök elvtársnak igen sok a dolga, hol a megyei tanács, hol a megyei párt, hol a városi tanács, hol a városi párt ülésén kell megjelennie, hol ilyen bizottságban, hol olyan bizottságban építi a szocializmust, és ő, mármint Pityu, azért somolyog, mivel ő az, aki ilyenkor az elnök elvtárs dublőrje szokott lenni Juditkánál, s ezt az öreg nem is tudja...

22. perc: Durr!

Az elnök elvtárs felrúgja Pityut. Hát mégis tudja?

25. perc: Kezdődik a finis

A kékek agyafúrt összekötője, Imre bácsi, a félpályánál helyezkedik a betonkemény Jancsival együtt.

–A mienk a Kirov brigád.

– Hát az ki volt?

– Tudja a nehézség! Így fejezem már ki. Olyan nagyon nem tudom kifejezni magam, mert nincs egy fogam sem. Azért az ínyemmel a fiatal lányokat csak meg tudnám marcangolni! Na, azt akarom mondani, hogy egyszer meghívtuk a többi brigádot, a Gagarint meg a Tyereskovát, lássák, hol dolgozunk. Leültünk a pusztán. Halleves volt meg rántott hal. Nem volt se cigány, se magnó, és mégis jó kis mulatság kerekedett odakint... Ültek ott nők is, a kertészetiek, táncolhatnájuk volt. Mit csináljunk? Mondom a főnöknek. Volna nekem egy hangszerem, elővehetném? Igen, azt mondja, elő lehet venni. Egy nagy rossz csizma volt a lábamon, lehúztam, belefújtam. Elkezdtem: bröppö-pöppö-pröppöppö, pöppö-bröppö-bröppöppö...

26. perc: Emelkedő színvonal

Jó Pityu megszerzi a labdát, nagy élvezettel cselezget, állandóan a vörös ördögök kilencesét keresi, ha egyszer megetette, visszacipeli a bőrt, ismét átgurítja az elnök elvtárs tiszteletre méltó lábai között, aztán kezdi elölről, az irodisták kapitányának már kékül a feje, Jó Pityu viszont kedélyesen röhécsel, viszi a labdát, hopp, egy kötény, megint az elnök után viszi, megeteti, a center szaporán kaszál, de Pityu kiszámíthatatlanul driblizik, a nézőtér hahotázik, a gépészmérnök vezénylete mellett tucatnyi fiatal harsog a lelátón.

– Hajrá, bőrhajú! Hajrá, bőrhajú!...

Juditka kellemesen kacarászik.

27. perc: Fergeteges biztatás

Jó Pityu nem tágít.

30. perc: Gólhelyzet

A közönség tombol. Jó Pityu végre otthagyja a földön fújtató elnököt, a vörös ördögök kapuja felé indul, kitűnő labdát tálal a szélvészgyors hetes, Károly bácsi elé, aki kirobban a védők közül, behúzódik a partvonal mellől, aztán a tizenhatosnál abszolút gólhelyzetben váratlanul megáll, visszafelé indul. Csapatkapitányuk veszekedik.

– Mi az istennek állt meg, Károly bácsi?

– Hát ott a vonal…

– A fene egye meg azt a vonalat, azon még átmehet!

– Na, én nem futballozok tovább, mert itt annyi a vonal, hogy csak egy mérnök ismeri ki magát…

Szünet.

Mit tehet ilyenkor egy ráérő riporter? Odamegy az elnökhöz, kitudni a kétségtelenül eleven, pezsgő brigádmozgalom, sportmozgalom és egyebek titkát. A vörösök centere rosszkedvűen ráncolja a homlokát.

– Írja! Az idén verseket mondtak a brigádtagok. Milyen verseket? – fordul a közelben tollászkodó Imre bácsihoz.

– Petőfit.

– Ja, igen, Petőfit. És szovjet költők verseit.

– Azokat nem – kotyog a kékek összekötője.

– Írja! Szovjet költők verseit... Például: Puskin, Solohov... Az idén már vért is adott a brigád. Ugye adtak? – kérdezi Imre bácsit.

– Adtunk. Mondtuk is a főorvos úrnak, hogy itt a vérünk, de ha nem jó, süsse meg hagymával!

– Írja! – diktál az elnök. – Az idén kétszer adtak vért.

– Csak egyszer – helyesbít az összekötő.

– Mire megjelenik a cikk, ismét adnak! – pattog az elnök. Na, írja! Társadalmi munkát is végeztek. Sokat...

A sportosan öltözött Juditka lép az elnök elvtárs elé, és kacéran fuvolázza.

– Hideg üdítőt? Forró feketét?

38. perc: Kisded játékok

Jó Pityu ott folytatja, ahol abbahagyta: az elnök lábára köti a görcsöket, a cselek egész arzenálját felvonultatva eteti, ráadásul még beszél is.

– Hamm! Hamm! Hamihami! Finom papi...

A kékek agyafúrt összekötője és a második félidőben is betonkemény hátvéd, Jancsi, továbbra is a felezővonal környékén helyezkedik, ott, ahol már eddig is megállták a helyüket.

– Én a Karai telepen dolgozom, de az egy vaddisznófészek, egy rókafészek. Az úgy néz ki, hogy minden kutrica mellett legalább három rend gyékényes van. Jó az szél ellen, de ha a rizsőrtársammal látni akarjuk egymást, azt csak délben lehet, a tanyában. Olyan anyagárkok vannak a telepen mindenütt, hogy ha beleesek, ellep, kivált a sarkoknál.

45. perc: Taktikai csata

A vörös ördögök kapitánya magához inti terepjáró autójának pilótáját, a második félidőben beállt Mezei Jóskát, és követő emberfogásra felszólító taktikai utasításokat sugdos a fülébe.

47. perc: Botrány

Jó Pityu a földön. Felhördül az igazságérzetétől elhíresedett ezerfejű cézár, mind a harminckilenc néző, ugyanis a játékvezető szabadrúgást ítél a vörös ördögök javára. Mély tisztelettel ugyan, de Jó Pityu is ellenvéleményének ad hangot, mire az ellenfél kapitánya energikusan protestál.

– Mit képzel? Nem a közgyűlésen van, hogy rongyosra tépje a száját...

Aztán aggodalmas homlokráncolással odaveti a tettre kész bírónak:

– Meg kell fogni a meccset, Kertészkém, meg kell fogni a meccset…

49. perc: Felkorbácsolt indulatok

Jó Pityu ismét a földön fetreng Mezei Jóska pedáns rúgása nyomán, a közönség viszont talpon, a gépészmérnök éles hangját nem kímélve átkokat üvölt Mezei felé.

– Hogy az éhes tetű mászkáljon a gazdád kopasz nyakán!

Juditka kipirultan kuncog.

50. perc: Fogcsikorgató küzdelem

Csapatunk agyafúrt összekötője és betonkémény hátvédje abban a fortyogó katlanban – amihez a játéktér kezd hasonlítani – sem veszíti el a fejét.

– A rizsőrkunyhóm tetejét elhordta a szél, utóbb még az eső is becsepegett, tavasszal, mikor kimentünk, dohos, büdös volt minden. A Farkas Pista kunyhóját az őszön muszáj volt meggyújtani. Szalmából volt. Alig építette meg, már felfordult a büdösbogártól meg a patkánytól, alig költözött bele, már kifele kellett költöznie…

51. perc: Parázs hangulat

Hirtelen észreveszem, hogy tizenegyes számot viselő csapattársam kitűzte a kék mezre a Munka Érdemrend bronz fokozatát, amit – a többiek szerint – úgy másfél hete könnyekig meghatva vett át...

Röhögök.

52. perc: Közjáték

Az elnök elvtárs még higgadt állapotban sem szereti, ha a képébe nevetnek, most pedig különösen nehezen viseli. Eszeveszett dühében a focipályát átkaroló erdő sudár akácai közé vágja a labdát. A minden képzeletet felülmúló rúgásra a sportosan öltözött Juditka lelkesen sikong. A kékek kitüntetett tizenegyese, egy középkorú brigádvezető, a Munka Érdemrend bronztól nem zavartatva átveti magát a palánkon.

53. perc: Sajnálatos incidens

A bíró szabadrúgást ítél a vörös ördögök javára, ugyanis a kékek tizenegyese, miközben az erdőből visszahozta, megfogta a labdát. A kékek ingerült csapatkapitánya reklamál, de a játék vezető hajthatatlan.

– Henc volt! Henc volt!

Csapatkapitányunk elveszti a fejét, megragadja a bíró ruháját, ami ugyebár még akkor sem helyeselhető, ha a vézna emberben nem a játékvezetőt, csupán a szövetkezet belső ellenőrét tisztelhetjük.

– Az a maga baja, hogy kiskorában nem a nyakánál metélték körül!

A sportszerűtlen magatartásra oly érzékeny másik kapitány, az elnök elvtárs természetesen azonnal, egy emberként fellép az antiszemitizmus eme megnyilvánulása és a kékek kapitánya ellen.

– Fogjuk meg a meccset, Kertészkém, fogjuk meg!

55. perc: Elszabadult indulatok

A szabadrúgást követően Jó Pityu önbíráskodik: a vörös ördögök kapitánya fetreng a gyepen. A közönség ujjong, a gépészmérnök lelkesült hangon teszi közhírré népszerű javaslatát.

– Vigyétek a dögtérre!

A bíró megfogja a meccset: Jó Pityu kiáll.

56. perc: Nincs megállás

Beszorulnak a kékek, de legstabilabb csapatrészük, a bal oldal, az agyafúrt összekötő és Jancsi még tartja magát a félvonal tájékán.

– Régebben még kézzel arattuk a kását, sarlóval, kiskaszával. Vidékről hordták az embereket, több mint a fele cigány volt. Már nem azért, hogy lebecsüljem őket, de rossz munkások voltak. Átlagban. Annak aztán hiába mondta az ember, hogy így csinálja, úgy csinálja... Még a nagy kopasz gazdánkat is megpocsékolták! Engem kineveztek ezekhez élelmi beszerzőnek. Úgy hívtak, hogy a boltos bácsi. Előbb brigádonként vásároltam, mondom, az a tizenöt-húsz ember majd megosztozik rajta. De semmin se tud olyan könnyen megosztozni a magyar ember... Hát még a cigány! Utána mindenkinek külön vásároltam. Volt egy téves írásom: másfél kiló zsír helyett csak felet írtam fel. Ennyit vittem. Ott volt a pénz, a zsír, de hiába mondtam neki, hogy holnap hozom a többit, nem kellett. A végén egy rizsőrtársam segített ki, mert egy kis rossz cigányasszony teljesen elgázolt volna. Köztük is akadt egy rendesebb ember, aki annyit tudott inni, mint tíz másik, az is a pártomra állt...

57. perc: Rendcsinálás

A játékvezető most már végképp megfogja a meccset: Imre bácsi, az agyafúrt összekötő sárga lapot kap. Beszédért.

58. perc: Csapkodó játék

Az ide-oda pattogó labdába belerúg Sándor bácsi, a kékek nagy játékmestere, s büszkén pillant körül. A kékek csapatkapitánya azonban mérges.

– Ne arra rúgja a labdát, Sándor bácsi, hanem amarra!

A nagy játékmester megsértődik.

– Az előbb még arra kellett.

– De félidőben kaput cseréltünk, és most amarra kell rúgni.

59. perc: Gól

A vörös ördögök elsöprő erejű támadás után az örömittas irodisták összeölelkeznek. Az elnök elvtárs elégedetten ballag visszafelé.

– Így kell ezt csinálni, gyerekek...

60. perc: A kékek nem adják fel

Az agyafúrt összekötő, Imre bácsi, gólra éhesen helyezkedik a félpályánál a betonkemény hátvéddel együtt.

– Az idén is megeheti a fene a kását, akár az elmúlt esztendőkben: alig adta vissza a vetőmagot. Nem itt kéne most szórakoznom, hanem odakint dolgozni a telepen...

Az agyafúrt összekötő szórakozottan elpillant Jancsi betonkemény feje mellett, észreveszi a labdát.

– Nézzed már, megint itt gurul ez a rossznyavalya! Rúgjad csak odébb, a fene oda egye meg...!

A bíró a sípjába fúj.

Imre bácsi, miután megtudakolta a végeredményt, lelkesen vonul a tribün felé, lekapja a cipőjét, belefúj.

– Bröppö-pöppö-bröppöppö, pöppö-bröppö...

Ebből is nyilvánvaló, hogy sikernek könyveli el a döntetlent. Egy riporter szereti az optimista embereket, ezért az agyafúrt összekötőhöz lépek.

– Régebben is sportolt, vagy csak amióta részt vesz a brigádmozgalomban?

– Most sportoltam másodjára. Ugye, mint egyszerű parasztemberek, még látni se szeretjük a labdát, de hát csak erőlködtünk a végtelenségig. Hát én annyit futottam! Én mindenfele voltam a pályán...

Birkapörkölt illatát hozza a szél.

Molnáriáda

Líra

No, jambusom (ti-tá, ti-tá), röpülj! Akarom mondani: kezdjük a történetet! Ez a jambusdolog csak kicsusszant, persze nem egészen véletlenül, de ennyi elég is, ne tovább, hiszen ezzel máris közhírré tétetett, hogy kedvenc klasszikusaimat nem csak árulom, de olvasom is. Bizony. Én ugyanis könyvesbolti eladó vagyok, talán még költő is lehetett volna belőlem, ha nem találkozom Molnár Zsigmonddal. Megjegyzem, tanárom (aj, pipás, pipás nagyon!) azt mondta, ha belőlem költő lesz, a világ megérett a pusztulásra. Pikkelt rám. A jambusok miatt. Ő az agg-chori jambust kedvelte, hehe. Öreg tanár volt. Én viszont ilyen verset rögtönöztem neki: „A szép leányka izzik már (és akt is), / De szópecér, a nyelve, mint a hinta, / Forrón susog: ez hát az első aktus! / Vad homlokom akár a gatyaránc. / Unottan vár szilaj szerelmi flinta: / lehúzza rím és kéjes asszonánc.” Persze, nem tökéletes ez a ritornell, de igazán értékelhették volna diákos frissességét, a látásmód elszánt realizmusát, melyet azóta sem sikerült. Mint már céloztam rá, nem tanárom miatt mondtam le a Parnasszusról. Ennek Molnár Zsigmond az oka. Az én molnáriádám úgy kezdődött, hogy a fent említettet megválasztották tanácstagnak. Sajnos, nekem ebben nem volt semmi részem, ettől függetlenül az önéletrajzomba az ellenkezőjét. Nincs ebben semmi. A környezetemben legalább hat olyan öreg férfit ismerek, akik kezet fogtak Leninnel. Azt mondják. Egyiküktől még azt is megkérdezte a nagy Vlagyimir Iljics, hogy na, mizujs? Én teljes egyetértésemről biztosítom a. Mindegy. Ezek a tiszteletreméltó aggok ott szundikálnak a tribünökön, de a fesztivált már nemigen csinálják. Jöjjön rám a tribrachys (szapora), ha értem ezt a világot! De ha így van, biztosan jól van. Csak én nem vagyok jól. Ám térjünk a!

– Jó napot! – lépett a boltba Molnár Zsigmond.

– Jó napot! Parancsoljon! – fogadtam megnyerő mosolyt öltvén ajakamra.

– Valami olyan könyv kellene, amiből megtanulhatnék beszélni.

– Hiszen maga tud beszélni!

– Igen, de.

– Értem, értem. Nyelvkönyv! Német? Angol? Francia? Na? Orosz?

A személy megrázta a fejét.

– Én magyarul.

– Magyarul?

A szóban forgó buzgón helyeselt.

– Igen. Szépen megtanulni.

Na, Lőrincze, nem beszélsz hiába, gondoltam. Már ugrottam is. Az ominózus alak kezébe nyomtam Fischer tanár úr beszédtechnikáját. Hát így kezdődött. Igazán nem akarok a fölöttébb fontos események elé vágni, de ez az ismeretség betette a kaput a költői vénámnak. (Ez is képzavar, úgyhogy nem is baj.) Megkomolyodtam, más ember lettem, az álmodozások kora egyik napról a másikra mögöttem maradt. Ez a Chiper Péter már nem az a Chiper Péter! Ezt demonstrálandó, fel akartam adni egy hirdetést a megyei újságban, mert a szép búcsúra azért adok: „Köszönetet mondunk mindazoknak, akik szeretett édesanyánk, testvérünk, sziámi ikerpárunk, a líra temetésén megjelentek, sírjára koszorút, virágot helyeztek, és ezzel fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. A szerző.” Sajnos, nem voltak hajlandók közölni, mert azt hitték, az olasz pénzt akarom temetni, s egy ilyen hirdetés rontaná külgazdasági kapcsolatainkat. Belátom. Mindegy: költészet leírva. De molnáriádám folytatódik.

A szónok

Lám, a szélkakas alig csikorogta el a szelet, máris találkoztunk Molnár Zsigmonddal! Amit Chiper Péter megígér... Persze, nekem is van hibám, bár anyámék szerint ez elképzelhetetlen, de őket ne keverjük bele! Bevallom, az irodalmi színpad tagja vagyok. Azért ne vessenek meg! A megyei lap is jót írt rólunk, idézem: „Üvöltés! Az amerikai szabadságszobor rendőruniformisban, amint fáklya helyett gumibotot emel a magasba. Groteszk ötlet. Ez volt az élő díszlet...” Nem azért mondom, de én voltam a gumibotos szobor, a gyengébbek kedvéért még azt is hozzáteszem, a főszereplő. Borzasztó fárasztó szerep volt. Igaz, egy szót sem szóltam, de másfél óráig felemelt karral állni! Ide aztán kell tehetség! Nincs jobb az ilyen erőpróbánál, én azt mondom. És ön, kedves Nyájas, mit mond? Persze, ez csak szónoki kérdés, tulajdonképpen magamtól kérdeztem, csak a válasszal megvárom, amíg öregszem még tíz évet, hiszen az ember harminchárom éves korában tud az ilyen közvélemény-kutatásba illő kérdésekre a legjobban válaszolni, amikor már. Most még félő, hogy az ember ugri, olykor pedig bugri, csapong összevissza, amint itt is látszik. Most például irány a történet. Elvetődtem a Lóláb nevet viselő kocsmába, amelyről sok jót hallottam már a város művelődésével foglalkozó szakemberektől. Nem inni mentem oda, csupán helyszínt kerestem színpadunk legújabb kocsmajátékához. Itt találkoztunk ismét Molnár Zsigmonddal, akit így utólag talán nevezhetek a barátomnak. Melengette a szívemet, hogy megismert a szóban forgó kebelbéli, akiről legutóbb már oly sokat. Azóta ilyen komoly emberekkel barátkozom, s ezt majd az önéletrajzomba is. A tisztelt Nagyérdemű (ezzel finoman jelezni szerettem volna, hogy bizonyos értelemben én is színházi ember vagyok, tudják, a színpad!) talán szívesen eltekint a Lóláb nevű kültelki kultúrcentrum vendégeinek, légkörének és küllemének a leírásától, mivel az a rendőrségi jegyzőkönyvek, továbbá bizonyos neorealista filmek profiljába tartozik.

– Áááá! – mosolygott udvariasan Molnár Zsigmond.

– Áááá! – szintúgy.

– Jaj, de régen!

– Idestova.

Szerencsére a csapos tudta a dolgát, így két korsó sörrel folytattuk a tartalmas beszélgetést. Ne értsék félre, én igazán nem vagyok kocsmázó ember, még álmomban sem verem majdani családomat, és biztosíthatom a Nyájast, Molnár Zsigmond még kevésbé, csak hát nem akarunk elszakadni a tömegektől. A tömegek pedig tagadhatatlanul az ilyen helyeken találhatók.

– Mánmán-mannam-monnom-munnum-mönnöm-münnüm-minnim-ménném – kezdte az eszmecserét Molnár Zsigmond.

– Ne mondja! – ámuldoztam.

– Do dá du do to tá tu to dé de di de té te ti te – folytatta a fent említett.

– Fischer? – kérdeztem elismerően.

A nemakárki bólintott és ragyogva érvelt.

– Má-ma-mo-mu, má-ma-mo-mu...

– Most már felszólalhat a tanácsülésen!

– Tréfa-trafik-trón-trükk...

– Mint egy igazi szónok!

Ittunk, beszélgettünk. Mint kiderült, a szóban forgó arra is számít, hogy ezentúl társaságokba, fogadásokra is. Hát igen. A nagy ember élete már csak ilyen!

Molnárosítás

Úgy éreztem, itt az ideje megmutatnom, hogy rászolgálok a nemakárki bizalmára, tehát röpke bemutatót tartok a társalgási csillogás mikéntjéről. Nem mintha erre nem lenne nálamnál alkalmasabb személy, de hát szükség törvényt bont, ahogy azt valamelyik kedvenc klasszikusom mondta (olvasom is őket, mint már). Élesen emlékszem azokra az elmés megjegyzésekre, sziporkázó mondatokra, amelyek elhangzottak a társaságban, bár a szüleim is egyszerű emberek, napszámosok, a nemzet napszámosai, mindig ezt mondják, bár szerintem csak pedagógusok, akárcsak társaságunk többi tagja, igaz, ők is ragaszkodnak ahhoz, hogy napszámosok. Nem bánom. Megjegyzem, nálunk ma már senki sem csodálkozik azon, hogy a napszámosok is ilyen szellemi tűzijátékra, társalgási riposztokra képesek, s ezúttal nézze el nekem a Nyájas, ha nem hivatkozom kultúrforradalmunkra, holott ez most nagyon is helyénvaló lenne, ám.

– Arra vigyázz, hogy mintegy mellékesen vesd oda az elméncségeket!

Míg el nem felejtem: közben pertut ittunk. Ha jól belegondolok, még ezt is beleírhatnám az önéletrajzomba. Sőt: hogy a nemakárkivel együtt nőttünk fel. Netán rokonok vagyunk.

– Mégis, miket mondjak? – kérdezte Molnár Zsigmond.

– Szellemeseket.

– Szellemesítsem a szöveget? – kérdezte, mert máris sok minden ragadt rá a szép magyar nyelvből, amint azt a mellékelt.

– Persze.

– Na jó, de.

– Adj alkalmat a többieknek, hogy megcsillantsák tekintélyes műveltségüket! Ezért szeretni fognak. Néha légy cinikus, ettől leszel érdekes, s azt gondolhatják, hogy.

– Jé – tátotta el a száját Molnár ~Zsigmond.

És úgy lőn.

Tisztelt Nagyérdemű (tudják, a színpad!), azt mondom én, Chiper Péter, a magam jokulátori .egyenességével, hogy a mindannyiunk számára oly fontos, építő jellegű mondanivaló most következik, már meleg, meleg, melegebb, még melegebb, forró, s röpke egy-két oldal múlva (két-három oldal múlva?) tűz, tűz! Tehát Molnár Zsigmondnak van egy harmadikos lánya, egy másodikos fia, angyali kölykök, s Molnárné anyu éppen ez idő szerint (értsd: összebarátkozásunk szép napjaiban) hozott világra egy egészséges leánygyermeket. Én mondom, ritka rendes ember ez a tanácstag! Ezekben a kritikus napokban, amikor nem töltheté kedvét felesége ágyában, kiderült nemes jelleme: nem csalta meg az asszonyt, mint azt kevésbé fejlett öntudatú egyének szokták még szülés nélkül is, nem járt ledér nők után, ő nem! Pedig egy férfiember nem bírja ki. Hacsak. Ebből is láttam, hogy a nemakárki született példakép. Az enyém is. Ezt esetleg majd az önéletrajzomba is.

– Tudod, mi a célom? – kérdezte Molnár Zsigmond.

– Vajh?

– Molnárosítani a családot.

– Molnárosítani?

– Igen.

További magyarázkodás helyett egy harmadikos olvasókönyvet nyomott a kezembe. Biztosíthatom a Nyájast, hogy itt van az eb elhantolva.

A hárommillió távvezeték-építő országa

Bevallom, nem értettem Molnár Zsigmond szándékát. Értetlenkedtem. A nemakárki intett, olvassam a harmadikos olvasókönyvet. No jó. Ebből biztos megtudom a.

„A Molnár család Budapesten lakik, a Margit híd közelében, egy csöndes utcában, az első emeleten. Három gyerek van: a legidősebb, Józsi, ötödikes, a középső, Margitka, harmadikba jár, Laci, a legkisebb, még csak második osztályos.

Molnár bácsi néhány hónapja vidéken dolgozik. Szombaton érkezik haza a családjához, és hétfőn kora hajnalban már megy is vissza. Villanyszerelő. Távvezetéket építenek. Molnár néni egy nagy üzemben munkásnő, ahol rádióalkatrészeket gyártanak. Elkészíti a reggelit, s már fél hétkor elindul munkába. Nyugodtan megy, mert tudja, hogy a gyermekek rendbe teszik a lakást.

Margitka fel is kel azonnal, amikor édesanyja elindulás előtt megcsókolja. Mosdik, fésülködik. Közben beszól a szobába:

– Keljetek fel, ti hétalvók! Öltözzetek gyorsan!

Akárhogy haragszik is Margitka, a fiúk bizony sokszor csak nevetnek rajta. Mégis fölkelnek, mosakodnak, öltözködnek. Reggeli után mindent a helyére tesznek. Van is rend a lakásban, mikor elindulnak az iskolába.

Délután rendszerint először az édesanya ér haza. Boldogan néz körül a lakásban. Mondja is sokszor a szomszédoknak:

– Olyan jó, hogy ilyen gyerekeim vannak, öröm értük élni, dolgozni.

Dolgozik is sokat Molnár néni. Mikor megjönnek a gyerekek a napköziből, édesanyjukat mindig munkában látják: mos, vasal vagy varrogat, ilyen nagy családnál hogy is lenne másképp. Aztán a vacsorafőzés. Igaz, nagy könnyebbség a kitűnő gáztűzhelye, meg az is, hogy bármelyik gyermeknek szól, mindegyik szívesen segít: boltba megy, megterít. A tanulást már a napköziben elvégezték, azért marad idő a játékra, olvasgatásra is.

Szombaton délután más a napirend. Akkor édesapa is otthon van. Édesanya Margitkával bevásárolni megy a vasárnapi ebédfőzéshez. Ezalatt édesapa a két fiúval nagytakarítást végez. Aztán kiadja a jelszót:

– Ma mi főzzük meg a vacsorát!

Hiába tiltakozik édesanya és Margitka, mikor hazajönnek, be kell vonulniuk a belső szobába. A központi fűtés kellemes meleget áraszt. Ők pedig olvasnak, vagy megnézik, hogy mit ígér a rádió és a televízió műsora.

Vacsora után együtt ül a család a barátságos, meleg szobában. Édesapa elmondja, hogyan építik a távvezetéket vidéken, édesanya a gyári munkáról beszél, a gyerekek pedig arról, hogy mi történt egész héten az iskolában.

Milyen jó ezekről beszélgetni, milyen jó ezeket hallgatni... Egy hét munkája, öröme száll ajkról ajkra, s akik hallgatják, boldogok, hogy a Molnár család tagjai lehetnek...”

Ekkor mondtam le a Parnasszusról. Megértettem Molnár Zsigmond tanácstagot, aki egyébiránt borzasztó büszke volt arra, hogy ő is Molnár, noha egy-két apróság zavarta: jó ideig forgatta a fejében, hogyan szerezhetne lakást Pesten a Margit híd közelében, majd az is idegesítette, hogy ő nem távvezeték-építő, ráadásul gáztűzhelye és központi fűtése sincs. Megmagyaráztam neki, hogy ezek részletkérdések, mindezt képletesen kell értelmezni: a molnárosítás a lényeg, s még egy virtigli molnárnak is lehet reménye, hogy Molnárrá nője ki magát. Molnár Zsigmond azonban lelkiismeretes ember, beleásta magát a távvezeték-építés irodalmába, ismeretterjesztő előadást is tartott a témáról. Sikerére jellemző, hogy még a megyei lap is hírt adott róla, idézem: „Albertirsától Vinyicáig címmel filmvetítéssel egybekötött előadást tartott tegnap Molnár Zsigmond a vakok köre számára...” Molnár Zsigmond álmaiban, s ezt előadásában ki is mondta, Magyarország mint a hárommillió távvezeték-építő országa szerepelt.

Kedves Nyájas, töprengjen e nagyszerű utópián!

Orientáció

Tehát a sajtó! Mondanom sem kell, hogy a nemakárki borzasztóan tisztelte az újságírókat (jómagam nemkülönben, ezt esetleg az önéletrajzomba), sokáig böngészte a megyei lapot, főleg a híreket, hiszen innen látszik igazán, milyen mozgalmas felénk az élet. Ki hallott még olyan nagyszabású sírásó versenyről, amilyet például Ködszálláson rendeztek? És micsoda találékonyságra vall, hogy Keservesen, a téesz földjein idomított vadászgörényeket vetnek be a mezei pockok inváziója ellen, s – amint arról egy másik hír tudósít – ugyanitt egy ötvenvagonos almáriumot építenek a gyümölcs tárolására. Továbbá örömmel olvashattuk a bócsai tanács megállapítását, miszerint az új temető benépesítése tervszerűen folyik. Kunlaposon olyan új típusú víztornyokat gyártanak, amelyeket fejjel lefelé állítanak fel, illetve le, hogy a föld hűvösen tartsa a vizet. Ez azért nem akármi, igaz, kedves Nyájas? Nos, ily komoly forrásból művelődtünk mi Molnár Zsigmonddal, s a barátom mostanra már igen politikusan gondolkodott, apró jelekből is finom következtetésekre jutott. Például egy ragyogóan szép napon a megyei lap tekintélyes betűkkel hozta külügyminiszterünk nevét egy cikk fölött, így írva: „ Pu-Ja Frigyes”. Ami ugyebár egy olyan felelősen gondolkodó ember számára, amilyen a nemakárki, fölöttébb zavarbaejtő.

– Látod? – mutatta a címet.

– Látom.

– Tudod, mit jelent ez?

– Nyomdahibát.

A fent említett elnézően mosolygott, csóválta a fejét.

– Nem hiszem.

– Hát?

– Valami kínai orientációt...

Bizony, orientáció és kínásítás, már ezt is tudta a kebelbéli, s mondhatom, elszégyelltem magam naivan parlagi gondolkodásom miatt. Méghogy nyomdahiba! Meg kell azonban jegyeznem, hogy ebben az időszakban én is rengeteget fejlődtem (ezt természetesen az önéletrajzomba is), például azon töprengtem, hogy magyarosítom a nevemet, és Chiper Péterről Molnár Péterre változtatom. Éreztem, hogy ez fontos lépés lenne, s szerintem (és ezt vegye felhívásnak, kedves Nyájas!) életbevágó, hogy ki-ki molnárosítsa magát. Ez a jövő ígérvénye. Beszélgettünk erről Molnár Zsigmonddal is (aki a szememben valóságos főmolnár), hol őnáluk, hol a Lóláb kocsmában, ahová azért mentünk, hogy el ne szakadjunk a tömegektől.

– Tehát felajánlást akarsz tenni? – kérdezte őfontossága, miközben töprengősre vette a figurát, bigyerészte a homlokát és a haját, bizony, már ezt is tudta, akár egy profi.

– Azt hiszem.

A nemakárki sokáig matatott a fején, aztán felragyogott a képe.

– Évfordulósítani kéne a felajánlást!

– Nem rossz.

– Valami kerek szám kellene!

– Az.

– Jelszavasítsuk a célokat! – adta ki a jelszót.

Így tervezgettünk, s olyan hevület, lelkesedés vett rajtam erőt, hogy vittem egy korsó sört a Trombitás nevezetű kétes elemnek, aki két tenyerét összetette, belefújt, s nyomban fölharsant a Rákóczi-induló. Roppant felemelő és ünnepélyes pillanat volt.

{fel}