Lehettem volna unterman

Már tizennyolc hónapja bent voltam, amikor megtudtam, hogy negyedkedvezményben részesültem. Mondták, hogy másnap szabadulok. Bevittek a szabadulózárkába.

Életem leghosszabb éjszakája volt. Minden eszembe jutott. Az egész életem. Onnan kezdve, hogy alsó tagozatos kölyökként milyen jó tanuló voltam, aztán hatodikos koromtól kezdtek velem érdekesebb dolgok történni, persze, le is romlottam közepesre. Utáltam a magyar- és a történelemtanáromat: amikor kihívtak felelni, nem szóltam egy kurva mukkot sem. Megtudták, hogy gúnyverseket fabrikálok róluk. Behívattak a tanáriba, mutatták az egyik verset, ismerem-e? Tagadtam, féltem, valami cirkusz lesz belőle. Mondta az illető tanár, hogy nyugi, másról van szó, diákpályázatot akarnak hirdetni április 4-e tiszteletére, írjak valamit. Hát írtam. Még elmondani is restellem:

Ébred a nép,
zúgva tör elő
apró viskóiból
a harci erő.

Így ment ez hosszan. A pályázatot megnyertem, el is könyveltem magamban, hogy nincs más út, én csak költő lehetek.

Múlt az idő, szerettem volna gimibe menni. De nem mehettem, mert apám nehezen tudta elképzelni, hogy másból is meg lehet élni, mint egy jó szakmából. A kőművesszakmában dolgozott a fater, na, majd átadja nekem a vakolókanalat. Ennek azonban még a gondolatától is irtóztam, mert láttam, hogy mennyit gürcöl. Mégis menni kellett. A szomszéd faluban az iskola terméskő falát csinálták, marha nagy köveket kellett cügölni. A próbaidőm még le sem telt, nekem már sikerült bebizonyítani, hogy erre a pályára teljesen alkalmatlan vagyok. Összeült a családi tanács. Apám így szólt:

– Itt van a bátyád, kész villanyszerelő, milyen jól keres!

Akkoriban vezetgették be a villanyt mindenhova, tényleg jól lehetett keresni, sok volt a fusi. De ehhez sem volt kedvem. Nem volt mese, mennem kellett. Itt melóztam a falumban, a kátéeszben, a szakmai tárgyakat viszont a szomszéd városban tanították. Bejártam. Itt kezdődött a baj. Bementünk a korai vonattal, mit tudom én, nyolctól tízig volt tanítás, tizenkettőkor megint egy óra... Csavarogtunk, volt idő. Jöttek az új haverok. Ez úgy 1963 körül lehetett. Nagyon emberesedtem. Verekedtünk meg minden... Felcsíptük a lányokat… Már hétvégén is átjártam, a bálba, csak vasárnap mentem haza dél körül.

– Hol voltál?

– A bálban.

El volt intézve. Később már órákra sem jártam, úgy éreztem, hülyeség a tanulás. Inkább csavarogtam. Küldtek néhány felszólítást az ellenőrzőben, de aláhamisítottam. A kátéeszben is kezdtem hanyagolni a melót. Másodéves koromban már egyedül is kiküldtek egy-egy kisebb munkát elvégezni: gyorsan összevágtam, nyomás tekeregni. Aztán már felé se néztem a munkahelynek. Egyszer az egyik főnököm nyakon vágott, erre én hátba vertem a falfúróval. Marha erősnek éreztem magam – galeri állt mögöttem. Na, akkor áttettek két fiatal szakmunkás mellé egy közeli faluba, a kátéesz ottani kirendeltségére. Félve mentem át, mondom, ezek fiatalok, hamar elkapják a farkamat. De nem volt baj, mert ittak, mint a gödény, hamar megszerettek. Kivonultunk egy kislakást villamosítani. Szól nekem a Jenő:

– Menjél el a boltba, vegyél valami kaját ebédre!

– Nyugi! – mondom. – Lesz itt kaja.

Megyek a háziasszonyhoz.

– Vidékről járunk, kotyvasztanánk valamit délben a sparhelton, addig leállunk, ugye, nem ehet mindig hideget az ember...

Mit mondhatott erre a háziasszony?

– Majd én főzök valamit.

– Akkor elszaladok, veszek hozzávalót.

De az se kellett, mer levágott egy tyúkot. Ebből aztán rendszer lett. Ilyen módszerekkel megvolt az italunk is. Én meg sopánkodtam, hogy kicsi a tanulónak a fizetése, ahol borravalót adnak, ott is csak a mester kap. Egy ötvenest csak belenyomtak így az én zsebembe is. Lett pénzem. Már haza se jártam, a raktárban aludtam a bergmancsöveken. Apámék időnként hírt kaptak a kátéeszen keresztül, hogy megvagyok még, ott vagyok, bár ne lennék!

Meghúztak a suliban. Mondom, beleszarok én ebbe az egészbe, nem akarom én ezt csinálni, elmegyek Pestre. Hű, apám! Majd ő megmutatja, hogy mit csinálok én! Írt is valahová, hogy vigyenek el katonának. Szülői kérésre. Jött a válasz: nem visznek, talán próbáljanak ők megnevelni. Egyszer apám kinyögte, hogy majd meglesz már az intézkedés, mert írt Kádár titkárságára. Röhögtem az egészen, csavarogtam. Pénzem volt: hol egy pulóveremet adtam el, hol egy nadrágomat. Elég jó cuccaim voltak. Legénykedtem.

Nálam olyan hat-nyolc évvel volt idősebb Havas Rozi, egy döbbenetesen nagy kurva. Néha mi is kétségbe vontuk, hogy normális a csaj, de hát galerikancának jó volt. Kint villogtunk a strandon, na, csináljunk valami jó balhét! Szóltunk Rozinak, rögtön ledobta a bikinit, körbejárta a medencét. Közbotrány, rendőrség. Jól felpofoztak, kiengedtek. Amúgy olcsó kurva volt Rozi, de nekünk ingyen adta magát. Én is őnála szabadultam fel. Olyan tizenhat éves lehettem. Volt egy akkumulátoros gomblámpám, ilyen bizsu izé, de ez borzasztóan tetszett Rozinak. Mondta, hogy este majd ideadja az árát, addigra lesz pénze, de ha gondolom, kifizeti természetben. Mondom:

– Menjünk!

Kimentünk az állomásra, ott állt félretolva egy vicinális, behúzódtunk abba. Mire nekikezdtünk volna a műsornak, elzavart egy vasutas. Hová menjünk? Irány a focipálya pénztára. Ez kurva hideg volt. A gatya a bokámon, majd lefagyott a seggem. Mondom Rozinak:

– Feküdj le!

– Nem vesztem én meg!

– Akkor hogy csináljuk?

– Csináljuk állva!

– Na jó...

Addig fekve se, ülve se gyakoroltam, elképzelheted, mit összetaknyolhattam én ott! Hát oszt úgy-ahogy sikerült. Telt az idő, éreztem, valami baj van: ragacsos a gatyám. Mikor beálltam a vécébe hugyozni, mindig farolni kellett vagy két métert, úgy égett... Volt egy idősebb haverom, mondom neki, mi az ábra.

– Kivel voltál?

– Rozival.

– Akkor menjél dokihoz!

De a hülye egészen elijesztett, hogy ott behasítják az ember farka hegyit, úgy takarítják ki. Világos, hogy nem mertem elmenni. Anyámnak akadt egy rossz lepedője, már ott tartottam, hogy csíkokra hasítottam, oszt bepólyáltam a műszert, mert már a nadrágon is átütött a váladék. Borzasztó kínjaim voltak. A végén persze csak orvoshoz kényszerültem. Nagy nehezen oszt helyre jöttem.

Így tengődtem. Egyszer jött egy papír, hogy menjek a tanácsházára, mert ott tárgyalják az ügyemet. Beállítottam nagy flegmán. Jól lebasztak: hol voltam idáig? Mert késtem. Ott volt az inasiskolából a KISZ-titkár meg az igazgató, a községi KISZ-titkár, a tanácstól a gyámügyi előadó, a rendőrkapitány, no meg apám és anyám. Az volt a lényeg, hogy engem nem vihetnek Aszódra, a zárt intézetbe, mert olyat még nem csináltam, viszont el kell távolítani innen, mert romboló hatással vagyok az itteni fiatalok erkölcsi világára, tehát anyámék adjanak állami gondozásba. Adtak. Így aztán mégis Aszódra kerültem.

Itt az egyik leghírhedtebb szakaszba tettek. Szar volt. Mikor beléptem az ajtón, senki sem ragált. Rakosgattam a cuccokat, mikor az első bokánrúgást kaptam, rájöttem, hogy mégis észrevettek. Aztán elvették a cigimet, átválogatták a cuccaimat: mindennek lett gazdája. A vacsoránál elvették a húsomat. Nem mertem szólni. Este, fent a szakaszban jöttek, hogy gyerekek, játszani kéne valamit! Lapítottam mint szar a fűben.

– Ágyúzzunk!

Maguk között kiosztották a szerepeket, ki lesz az ágyúcső, a két kerék, a töltéskezelő, az irányzó...

– Ki legyen a golyó?

Az egyik srác kedvesen odaszólt:

– Nem akarsz játszani, haver?

– Nem ismerem én ezt!

– Aj, akkor pláne gyere!

A két srác, aki keréknek jelentkezett, elöl összefogta a kezét, mint a gólya viszi a fiát játékban szokták, erre feküdt az ágyúcső, a kezével megkapaszkodott az ágy vasában, a lába lógott. Mellém állt az irányzó.

– Bekötjük a szemedet, meglásd, mekkorát lövünk!

Már tudtam, hogy ez nagy kibaszás lesz. Mikor bekötötték a szemem, lehúzták az ágyúcső gatyáját. A parancsnok vezényelt:

– Tűz!

Akkor aztán az irányzó az orromat szépen belevezette az ágyúcső seggibe. Marha nagy röhögés, takarodó. Ezt minden újonccal megcsinálták.

Nem vitás, a nevelők is hibás alakok voltak, az egyiket például kivágták egy gimiből, mert kikezdett a fiútanulókkal, szóval homokos volt... Ilyen figurák vettek körül. Na, mondom, én innen megyek. Megpattantam, gyalog mentem Szolnokig, toronyiránt. Szilvát loptam, krumplit kapartam ki a földből, pedig még éppen csak bogyózott. Szolnokon vagy két napig csak tejet ittam, a boltok elől loptam. Egyszer oszt úgy éreztem, hogy nincs teteje ennek a nomád életnek. Találkoztam egy rendőrrel, köszöntem, mondom:

– Tartóztasson le!

– Kotródjál hazafele! Kölyök létedre beiszol...

– De bátyám, én Aszódról jöttem!

– Én meg Zagyvarékasról.

– De én a javítóintézetből szöktem!

– Az más.

Visszavittek Aszódra. Kocsival. Odabent lenyírtak kopaszra, azzal a kézi, nyomkodós nyírógéppel kaptam a fejemre vagy öt-hat bodagot. A nevelőtől.

Amúgy a srácok is könnyen osztogatják a fülest. A legkisebb összekoccanás első reakciója az, hogy gyere, szólózzunk! A mosdóban félmeztelenre vetkőzött a két haragos, és összecsaptak. Csúnyán össze tudták törni egymást, utána egy hétig is a gyengélkedőn ápolták őket. A szólózásba nem avatkozhattak a többiek, csak akkor, ha mondjuk egy deltás srác meg egy girnyó kis kölyök állt egymással szemben: ilyenkor két-három füles után leállították a műsort. Az a fiú, aki öt-hat ilyen szólózásból vesztesen került ki, menthetetlenül csicskás lett: mosta a menők zokniját, gatyáját, ő végezte a házimunkát, a finomabb falatokat köteles volt odaadni az erősebbeknek.

Az intézetben dívik a tetoválás, ami egyébként nem mindenkinek adatik meg. Minél jobban tetovált egy figura, annál menőbb. Vannak odabent jó kézügyességű gyerekek; azok vállalnak tetoválást cigiért. Rábeszélik a menőket, hogy látott egy jó figurát egy magazinban, azt megcsinálja, de csak neki. Így akar jó lenni az erőseknél.

Hát így éltünk ott, már amikor nem voltunk szökésben. Aszódon én tartottam a szökési csúcsot. Az egyik alkalommal, amikor hazaszöktem, piszok éhes voltam, mire odaértem. A kerten keresztül beosontam a nyári konyhába, faltam. Lehet, hogy apám zajt hallott, nem tudom. Kijött, észrevett, és mielőtt kiugorhattam volna, rám fordította a zárat. Elment. Pár perc múlva jött a rendőrségi dzsip, bevittek. Jól lebasztak, hogy én mindig csak gondot okozok nekik, pedig azt hitték, már nyugodtak lehetnek felőlem, mikor nő már be a fejem lágya? Mondták, hogy másnap reggel Mihály főtörzsőrmesterrel visszaszállíttatnak a javítóba. Ez egy nyugdíj előtt álló, lassú észjárású, de amúgy rendes ember volt. Na, eltelt az éjszaka, elindultunk. Azt mondja:

– Meg ne próbáld a szökést, mert megbilincsellek!

Én röhögtem magamban, tudtam, hogy fiatalkorút nem szabad megbilincselni szállítás közben, de mondom, hadd fontoskodjon az öreg... Mondom:

– Útközben nem fogok megszökni, ebben egészen biztos lehet, viszont fogadhatunk is, hogy hamarabb hazaérek Aszódról, mint maga.

Ezen meg ő röhögött. Megérkeztünk a javítóba, az otthonirodán elintézték a hivatalos formaságokat, megmotoztak, aztán kiküldtek a folyosóra, hogy várjak, majd visznek a kóterba. Kinyitottam az egyik ablakot, a magasföldszintről kiléptem a párkányra, leugrottam, elmentem hátra a víztoronyhoz. Ott, a salakbeton kerítésbe már valóságos lépcsőfokok voltak belevágva, a legtöbben itt pattantak meg. Kiszaladtam az állomásra. Bent állt egy tehervonat. Jóformán szétnézni sem volt időm, indult. Felugrottam egy fékezőfülkébe, így utaztam Pestig. A Nyugatiból személyvonattal mentem tovább: mikor jött a kalauz, behúzódtam a vécébe, vagy haladtam előtte. Simán hazaértem. Mondom, hazaugrok, és megmutatom apámnak, hogy semmit sem ért el azzal, hogy visszavitetett. Csak anyám volt otthon, mindjárt sírni kezdett, nagyon félt csórikám. Mondom:

– Kénytelen vagyok végigcsinálni ezt az intézeti játékot, de csak elpocsékolták az időt, mert nem fogok szakmunkásvizsgát tenni.

Anyám könyörgött, hogy vitessem vissza magam, ne csináljak cirkuszt. Elindultam. Kimentem az állomásra, vártam néhány órát. Egyszer jött egy vonat, látom, az öreg Mihály kászálódik lefelé. Odamentem hozzá, persze az öreg nagyon meglepődött, szidott, de látszott rajta, hogy nem komolyan, egy kicsit talán még tetszett is neki a dolog.

– Mit akarsz csinálni?

– Vitessen vissza Aszódra – mondom –, mert már unom ezt az állandó mászkálást!

Így lett.

Közben telt az idő, már majdnem elértem a tizennyolcadik életévemet. Jöttek a vizsgák, mert az intézetben azért suliba is jártam. Közepes átlaggal letettem az osztályvizsgát, erről értesítették anyámékat. Egy vasárnap aztán meg is látogattak, dicsértek, hogy végre megjött az eszem. Ehhez két hétre volt kitűzve a szakmunkásvizsga napja. De hiába! Előtte két nappal megszöktem az intézetből: vagy két hetet töltöttem Pesten, aztán a rendőrség mellőzésével önként visszamentem.

Akkorra már betöltöttem a tizennyolcat. Az otthonvezető elkezdett cikizni, le akart nyírni kopaszra, de mondtam, hogy állítsa le magát, intézze a papírokat, elmegyek! Leszámoltam az intézettel.

Hazamentem, megígértem a szüleimnek, hogy dolgozni fogok, csak fogadjanak be. Apám erről hallani sem akart, ő nem foglalkozik velem, fel is út le, is út. Aztán anyám hatására meg a sógorom rábeszélésére mégis maradhattam. A sógorom hívott, menjek el vele Tokodra a fatelítő vállalathoz, elég nehéz munka, de jól lehet keresni. Elmentem.

Ez egy kurva nagy üzem, ahol villanyoszlopokat telítenek kátránnyal és vasúti talpfákat. Máglyázó lettem. Az összes közül ez volt a legganébb munka; amikor a kazánból kihúzták a kátránnyal telített villanyoszlopot, mi máglyába raktuk. Többmázsásak voltak, és ráadásul a kigőzölgő kátrány szabályosan lemarta az ember arcáról a bőrt. Hétvégén sokszor azért nem utaztam haza, mert szégyelltem vonatra szállni a pofám miatt, amiről cafatokban lógott a bőr. Fiatalok, korombeliek nem voltak a cégnél, úgyhogy eléggé magányos farkassá váltam. A sógorom nem járt a faluba, vele nem mehettem, a többiekkel nem is akartam, mert piálni jártak, és nekem ez a téma akkor még nem ment. De a munkámmal elégedettek voltak. Ha pihenőidőben beállítottak egy-két vagont, a munkásszállóról nehezen lehetett kimozdítani az embereket. Nagyon lehajtották magukat műszak alatt is, nem hiányzott a pluszmunka. Én legtöbbször jelentkeztem, ilyenkor aztán jól kikészítettem magam, úgyhogy másnap még az is fizikai fájdalmat okozott, hogy felkeljek és lemenjek dolgozni. Az egyik hazautazáskor találkoztam Jóskával. Földim a gyerek, technikus. Mondta, hogy most alakul odahaza a Töváll, sok pénzt lehet keresni, méghozzá könnyen, menjek haza. Na jó.

Felvettek segédmunkásnak. A katolikus templom kertjében építettünk egy parókiát. Nagyon jól kerestünk. A pince helyén a föld jó puha volt, mégis köves talajt számoltak el. Jött az alapozás, felhúztuk a falat... Szerettem csinálni. Jó volt a társaság, engem is csíptek. Észrevettem, hogy igen-igen kedvelik, ha az aszódi emlékeimet mesélem. Hallgatták, közben a munka is jobban ment. Már majdnem készen volt a parókia, amikor szereztem hozzá kulcsokat. Lett kégli. Az egyik haverom elhívott a kollégium tornatermébe, ahol valami ötórai teát vagy mi a túrót rendeztek, szóval olyan táncos izét... Az a rengeteg gimis csaj!... Engem már ismertek látásból vagy hallomásból, de inkább csak a rólam keringő rémhíreket, amik elterjedtek a faluban. Vagy három csaj el is küldött a francba, amikor táncolni hívtam őket. Már éppen el akartam menni, de észrevettem, hogy az egyik pipi erősen figyel. Mondom: csak várok még néhány számot, aztán majd látjuk, hogy alakul. Az egyik lassú számnál felkértem. Jött. Kiderült, hogy valami tanyaközpontban lakik. Eltáncoltuk az időt, a vicinálisa elment. A csaj latolgatta, hogy nekivág gyalog. Mondom:

– Tudok én szállást adni, reggel onnan mész a suliba.

Rálett. Behúzódtunk a parókiára. A parkettások otthagytak egy vaságyat két matraccal. Három pokróc is került. Akkor aztán adj neki! Finom éjszaka volt. Ebből persze rendszer lett. Amikor végeztem a melóval, a csaj már ott várt a templom sarkánál. Bejöttünk, és estig, amíg nem indult a vonata, intéztük az intéznivalókat.

Később megismerkedtem egy másik lánnyal. Az anyja orvosnő volt. Először csak olyan ártatlan kis mosolygós játékok voltak, később leszólított. Ő. Összejöttünk. Már ő is bejárt a parókiára, s egy idő után leváltotta azt az érettségiző lánygyereket. Ez az új csaj kurvára ragaszkodott hozzám. Ezt később ki is használtam, szinte terrorisztikus eszközökkel irányítottam minden lépését. Nem volt szavazati joga. Ez a kapcsolat elég sokáig tartott, de idővel meguntam a husit, kezdtem elmaradozni a randikról.

Az egyik nap azzal fogadott anyám, hogy itt járt a doktornő, nagy palávert csapott, tönkretettem a lányát satöbbi. Mondom:

– Hogyhogy?

– Terhes a lány.

Végül kibökte anyám, hogy a dokinő fenyegetőzött is, hogy kinyírnak, meg minden... Ettől nem féltem, úgy voltam vele, a gyerekügyet pedig majd csak elrendezi valahogy dokianyu.

Éppen akkoriban állt a falu piacterén egy cirkusz. Valami műszaki hiba miatt ott ragadtak egy hétre. Sokat piálgattam Bandival, a cirkusz igazgatójának a fiával, ő szólt, hogy szükségük lenne egy villanyszerelőre, tudnék-e ajánlani valakit, aki elmenne velük.

– Elmegyek én, ha nem szükséges szakmunkáspapír...

Így kerültem a cirkuszhoz. Annyi pénzt én nem kerestem azelőtt. Minden reggel fél nyolckor kellett menni a fizetésért. Kaptam egy lakókocsit. Debrecenben a kisvásártéren tartottunk előadást, itt tevékenykedtem először mint reflektoros. Megtanultam, milyen műsorszámhoz milyen fény kell satöbbi. Befogadtak az artisták.

Volt ott egy akrobata, ilyen egyensúlyozó vagy mi a túró, a Huba. A felesége, Bori, olyan harmincnyolc, negyven körüli nő, ő statisztált a férjének a műsorban. Valamin összebalhéztak, Hubának kínáltak egy szerződést, elment. Ott maradt Bori a négy gyerekkel. Ezek mindig ott jártak iskolába, ahol éppen volt a cirkusz. Én rögtön kiszúrtam Borit. Helyes volt, értelmes, kedves, nem olyan drasztikus, mint a többi. De nem kezdtem ki vele.

Egyik este a lakókocsimban bíbelődtem Dzsudival és Dzsonival, egy csimpánz házaspárral, akiket betettek hozzám, mert Dzsudi gyereket várt. Szóval, éppen velük szarakodtam, amikor jött Bori.

– Ugorjon már át, Gergőkém, a lakókocsimban nem ég a lámpa! Mentem. Már a lépcsőjénél láttam, hogy nem is éghet, mert ki van húzva a dugó. Zavaromban átnéztem az összes kapcsolót. Bori persze elővett valami piát, jól belemerültünk, de ő jobban bírta, mi én. Nem szoktam még hozzá, olyan húszesztendős lehettem. Bori erősen rátért arra, hogy milyen szar egy asszonynak egyedül, aki már hozzá volt szokva bizonyos dolgokhoz... Adtam a hülyét, de hiába… A csaj szinte megerőszakolt. Ez így ment néhány hónapig. A Nyírségben lett vége.

Éppen egy kis faluban voltunk. Levegőztettem a majmokat. Mikor kinézek, látom, hogy egy kisgyerek meg egy csaj hülyéskedik Dzsudiékkal. Rájuk szóltam:

– Nem kell azokat baszogatni!

A lány azonban nagyon kedvesen kérdezgetett, először a majmokról, azután rólam is. Kiderült, hogy a gyerek sem az övé. Megbeszéltük, este eljön az előadásra, adok tiszteletjegyet. Jött is. Másnap délelőtt megint randi. Akkor becsaltam a lakókocsiba. Többrendbeli mókázás után beszélgetni kezdtünk. Mondom:

– Eljöhetnél velünk.

– Jó, de akkor segítsél elhozni a cuccaimat!

Akkor már tudtam, hogy férje van. Keresztülmentünk a falun. Már javában a cigánysoron jártunk, amikor megkérdeztem:

– Cigány az urad?

– Hát, az cigány. Probléma, hogy cigánnyal élek?

– Hát nem.

Beállítottunk egy roma családhoz. A csaj mondta, hogy elmegy, nem várja meg a Rudit, aki éppen Pesten dolgozott. Két cigányasszony balhézni kezdett, de a csaj összeszedte a cókmókját, aztán elindultunk. Még ki sem értünk a cigánytelepről, amikor elénk állt három nagy kampó roma csávó. Hozzám nem szóltak, a csajjal kezdtek variálni, lehordták mindenféle mocskos kurvának. Mondom a fickóknak:

– Haggyátok már a picsába!...

Hát persze nem így, próbáltam úriember módjára, de még így is kaptam vagy három fülest. Na, mondom, ha szívóskodok, jön a a többi cigány, még meg is borotválnak. Kicsit kikaptam a gyerekektől, de visszamentünk a cirkuszhoz. Együtt éltünk egy ideig, míg rajta nem kaptam a pipit egy sráccal. Akkor kivágtam.

Közben a bratyóm kinyomozta, merre járok, eljött. Tette magát.

– Nehogy azt gondold, hogy utánad jöttem, de kaptál egy papírt a sorozásra, azt hoztam el.

Hazautaztam, de túl korán érkeztem a sorozásra, így hazaugrottam a mutterékhoz. De utána már nem volt kedvem odaállni a sorozó bizottság elé, inkább felültem a vonatra, visszautaztam a cirkuszhoz. Még egyszer hívtak sorozásra, akkor sem mentem el. Utána már nem háborgattak.

Egész nyáron a cirkusszal csavarogtam. Jött az ősz, elküldték az idénymunkásokat, keressenek maguknak valami melót, aztán nyáron visszajöhetnek. Nekem ez igen baszta a csőrömet, mert nem volt hova mennem. Mégis jól alakult a dolog. Az igazgatóéknak volt öt gyerekük, addig is segítettem nekik a tanulásban, most pedig megkértek, hogy maradjak télire, és foglalkozzak velük. Fölmentünk a cirkusszal Pestre, téli szállásra. Turnézni el-eljárt a társaság, de nekem nem volt dolgom. Tavasszal szólt a diri:

– Kéne az ugrócsoportba egy alacsony termetű unterman. Vállalnád?

Hű! Kurvára tetszett a dolog! Én mint unterman! Az már nem akármi... Csak hát...

Szóval, találkoztam egy csajjal, Ildivel. Véletlenül összefutottunk Pesten, de már ismertem a falumból, mindig ott nyaralt a nagyszüleinél. Már otthon kikezdtem vele, de mire lett volna valami, elutazott. Na, majd most! Beültünk egy presszóba.

– Hol vagy? Mi van veled?

Mondom neki.

– Normálisabb helyet is szerezhetnél.

– Igaz, de senkit sem ismerek Pesten.

Ildi mondta, elintézi az anyjával, hogy náluk lakjak albérletben. Na, én jelentkeztem is a megadott időben, megpróbáltam normálisan viselkedni, vittem a virágot, ajaj...

Odaköltöztem. Találkoztam egy régi haverommal, hívott, menjek elektromos karbantartónak egy MHSZ-reptérre, ahol ő is melózott. Na jó. Egy öreg faszi lett a főnököm, aki olyan kenetesen szövegelt, mint egy pap. Kurvára jól éreztem magam. Egyszer lerobbant a főnök, a felesége jött be, hozta az öreg íróasztalának a kulcsait, magyarázta, mikor mit kell tennem, míg oda van apu. Na jó. Hanem az íróasztal mélyén találtam egy csomó pornóképet. Fényképeket. Nem magazinfotókat! Eredeti fényképek voltak. De kurva sok! Napokig nézegettem, aztán elvittem vagy tízet, szétosztottam a haverok között. Aztán megint. Mire az öreg visszajött, alig volt kép a fiókjában. Tudtam, hogy ciki, mert észrevette, de nem szólt. Ez állatira zavart. Ki is kértem a munkakönyvemet.

Pár nap múlva matróz lettem. Hát piszokul tetszett! Na, elvittek a Dunára, mutatták a melót. Négy-öt napig sikáltam kurvául. Mindenki azt hiszi, milyen romantikus, oké meló, pedig ez a legkoszosabb segédmunka. Vagy három hónapig gürcöltem, aztán hagytam a fenébe.

Akkorra jól összejöttünk Ildivel, már voltak olyan szövegek, hogy elveszem feleségül. Meg minden. Na, jött valami ünnep, szerettem volna meglepni valamivel. De nem volt pénzem. Ildi annak idején mutatott egy csomó szir-szar gyűrűt, láncot, mindenféle aranycuccokat. Úgy kallódtak ezek, mint másnál a szegek, csavarok. Egy pitriben tartották, de volt ám benne rendesen! Egy láncot zsebre vágtam, eladtam a zaciban. Lemezeket vettem Ildinek, meg ilyen bábot vagy mi a faszt. Kurvára tetszett, hogy örült. Később megint hozzányúltam az aranyhoz, de akkor már semmit sem vettem neki, hanem jól beittam. Maxos lettem, rám tört a jóság: bementem a rendőrségre, hogy feljelentsem magam. Először nem akartak velem foglalkozni, aztán elmentek Ildiékhez, ahol kiderült, hogy tényleg hiányoznak ilyen aranyizék. Csakhogy Zsóka néni, Ildi anyja nem tett feljelentést. Így aztán kiengedtek.

Odabent összejöttem egy sráccal, aki garázsmester volt. Mondta, majd megkeres, szerez nekem állást. Az egyik este fel is állított virágcsokorral, drága külföldi piákkal: azonnal belopta magát a család szívébe, sőt Ildi nővérével is kikezdett. A lényeg az, hogy engem felvettek a garázsiparhoz karbantartónak. Papír nélkül. Koszos melónak tűnt, mégis megszerettem, mert ha valamit megjavítottam, általában egy ötvenes leesett a garázsmesterektől. Később megkérdezték, lennék-e anyagbeszerző. Na jó. Sok dolgom nem volt, de azt faszául csináltam néhány hónapig. Ildiéknél is rendeződtek a dolgok, nagyban terveztük a házasságot. Egyszer a gumigyárban jártam. Azt mondja a raktárfőnök, hogy vannak újrafutózott gumik, a belső vásznazást is újracsinálták, nemigen lehet megállapítani, hogy nem új, milyen jó bolt lenne ez, ennyi meg ennyi az enyém, ennyi az övé. Hát jó. Hozott a konyhára rendesen. Majd a vegyikiszerelőnél mondta az anyagkiadó hasonló tálalásban: félliteres kocsimosó samponjuk nincs, de üres flakon van, és sampon is kétszáz literes tételben, ha úgy gondolom, három ember bent maradhat éjszakára, és palackoznak ebből. Ez persze sokkal olcsóbb volt, jó hasznot hozott. Egyszer aztán behívtak a központba valami fegyelmi tárgyalásra: az egyik garázsmestert vádolták különféle visszaélésekkel. Éreztem, hogy csak napok kérdése, és én is terítékre kerülök. Ettől kezdve be se mentem. Ildinek azt mondtam, szabadságon vagyok. Mindig a függőfolyosón napoztam, a hatodikon, mert onnan látszott, ki lép be a házba. Az egyik délelőtt aztán feltűnt két zsaru. Mondom, ezek lustábbak annál, hogy gyalog jöjjenek föl, hiszen ott a lift. Elindultam lefelé. Hát nem beléjük futottam a harmadikon? Azt kérdezik:

– Nem tudja, hol lakik Szabó Gergely? Valahol itt van az albérlete.

– Hatodik emelet hét.

– Nagyon köszönjük.

– Nagyon szívesen.

– Viszlát.

– Viszlát.

Lementem egy kocsmába, ittam három fél rumot, két korsó sört. Mondogattam magamban, hogy nem kéne ezt csinálni Ildivel, kurvára ciki, csórikám semmiről sem tud. Fogtam magam, hazamentem. Ott ücsörgött a két zsernyák. Az egyik felállt, megkérdezte:

– Maga kicsoda?

– Szabó Gergely.

– Az isten bassza meg, mi magát keressük! Miért hazudott nekünk?

– Én nem hazudtam. Maga azt kérdezte, hol lakik Szabó Gergely, én pedig megmondtam, hol lakik Szabó Gergely.

A másik rendőr röhögött, emez viszont hőbörgött, hogy menjek velük, majd ő megmagyarázza, kivel humorizáljak...

Kábé egy hónapig tartottak bent a fogdában, mert föl kellett göngyölni az egész bandát. Mit mondjak? Úgy belegabalyodtam, mint macska a házicérnába. Meguntam. Mondom magamban: miért védem én ezeket, hiszen kihasználtak? Faszául elmondtam mindent. Feltételesen szabadlábra engedtek. Hazamentem Ildiékhez. Zsóka néni nekem esett, hogy mekkorát csalódott bennem, micsoda szégyen!... Bevonultam a szobámba, persze vérig voltam sértve. Elaludtam. Délután arra ébredtem, hogy piszokul kavarognak a fejemben a gondolatok. Bevágtam egy üveg piát. Féltem a sittől. Begurultam, leszaggattam a falról a könyvespolcot, törtem-zúztam. Zsóka néni megsajnált, vigasztalt. Na jó. Másnap elmentek melózni. Egy kurva kanyim nem volt. Elvettem egy gyűrűt meg egy láncot, eladtam, jól beseggeltem. Este elmondtam nekik az ügyet. Ha a két lány meg nem zsarolja a muttert, kivágott volna. Így oszt maradhattam. A tárgyalásra még nem hívtak, békésen dugdostam Ildit. Aztán lerobbant

Zsóka néne, akinek egyébként a férje már régebben megpattant egy pipivel. Most csak ketten kuksoltunk otthon. Egyszer hallom:

– Jaj, segítség, jaj...

– Mi a baj?

– Jaj, meghalok...

– Miért?

– Gyógyszert vettem be, jaj...

– Jól van, rohanok mentőért, majd kimossák a belét.

– Jaj, ne menjél sehova, már könnyebb! Üljél ide!

Hát addig simogatott, míg meg nem dugtam! Piszokul zavart. Meg akartam mondani Ildinek, aztán nem mondtam, mégiscsak az anyja. Úgy kétnaponként azért Zsóka néni elmondta, hogy neki is joga van az élethez. Kikövetelte a magáét.

Végre megjött a behívó, két évet kaptam a társadalmi tulajdont károsító sikkasztásos csalásért. Irány a Markó. Jelentkeztem az ügyeletes tisztnél, egy smasszer elkísért a fürdőbe, alázavartak a zuhanynak, bematadoroztak alul, felül, még a pofámba is löktek egy marékkal. A cellában oszt volt mindenféle ember. Itt is kibaszással kezdődött az ismerkedés, de itt nem ágyúztak, hanem Pick kapitányt játszottak.

Amikor másodfokon is helybenhagyták az ítéletet, átszállítottak a Gyűjtőbe. Ez már rohadtabb hely volt! Itt csak a séta nem volt unalmas: az udvaron körbe-körbe négyes oszlopban vonultak a rabok, a kezük hátul, duma nincs. A sétát mindig egy kijelölt rab irányította, a sétavezető. Amikor bekerültem, egy rosszindulatú, köztudottan spicli fickó vezette a sétát, egy vamzerkodó ürge. Mindig cigit kuncsorált a többiektől, ha valaki nem adott, azt a másnapi sétán többször letolta, hogy ne beszélgessen, mire a smasszer kiszólította az illetőt, mehetett a sötétzárkába. Egyszer, amint több százan mászkáltunk körbe-körbe, ez a sétavezető odakeveredett a sétálók közelébe: hirtelen nagy kavarodás lett az oszlop dereka táján, aprították a sétavezetőt. A smasszer ordított, de mire előrohant vagy négy fegyőr, már rendeződtek a sorok, masíroztunk körbe-körbe. A sétavezető ott hevert szétvert pofával. Ilyen volt nálunk az igazságszolgáltatás. Úgy három hónap múlva beültettek egy rabóba, átszállítottak Vácra, ott felvittek a cuvax-szárnyra. A cuvax sittes nyelven újoncot jelent. Ide jött később az emberkereskedő is. Sittes nyelven azt nevezik így, aki végigkérdezi az embereket, hogy mihez értenek, és kijelöli nekik a munkát. Én a szalagüzembe kerültem meósnak, a mérőszalagokat rángattam kifele, jó-e a rugója, rajta van-e a számozás. Az ablak a Dunára nézett, szemben a Pokol-sziget, nyáron még a zenét is hallottuk a csárdából. Itt igen-igen jól éreztem magam. Összetalálkoztam egy dromedár állattal, egy falumbeli haverommal: jó erős, kottás fickó volt. Átkerültem a zárkájukba, több lett a cigim, nem kellett csicskásmunkát végeznem. Lopkodtuk a citromsavat és a szaharint, a zárkában limonádét csináltunk belőle. Denaturált szeszt is csórtunk, piálgattunk. De sajna lebuktunk a szajrézáson, engem áthelyeztek a dobozüzembe.

Április első napjaiban arra lettünk figyelmesek, hogy a börtön bejárati kapuját széthúzzák, és beáll két katonai teherautó, tele géppisztolyos katonákkal. Mi a jóisten van itt? Visszatereltek minket a cellákba. Kezdődött a súgás-búgás, hogy Pesten valami cirkusz van. Másnap lenyitották a tátikát – ez egy kis ablak a zárkaajtón. Ott állt a börtönparancsnok egyenruhában, beadott egy köteg rabújságot.

– Olvassa el mindenki, de ne legyen pánikhangulat, őrizzék meg a nyugalmukat!

Olvastuk a főcímet: A Magyar Népköztársaság... mit tudom én... közkegyelmet gyakorol. Nagy őrjöngés a zárkában, de akkor már zengett az egész épület. Aztán olvastuk tovább. Pontokba volt szedve, hogy az amnesztia kire nem vonatkozik. Kiderült, hogy csak néhány embert érint. Na, jól van, egye meg a fene, vissza a régi kerékvágásba! Igen ám, de néhányunkat beültettek a rabóba, vittek Állampusztára.

Megérkeztünk, letéti raktáros lettem. Jó társaságba, értelmes emberek közé kerültem. Sokat olvastam. Sok rabnak volt a személyi holmija között könyv, kivettem a zsákból, kiolvastam, visszatettem. A rádiót is hallgathattam. Néha adtam egy-egy könyvet a konyhásoknak: a literes üvegem mindig tele volt velővel! Összehaverkodtam a pékekkel: annyi cipóm volt, amennyit akartam. Már tizennyolc hónapja csücsültem.

Tizennyolc hónapja voltam bent, amikor megtudtam, hogy negyedkedvezményben részesültem. Mondták, hogy másnap szabadulok. Bevittek a szabadulózárkába. Életem leghosszabb éjszakája volt. Minden eszembe jutott. Az egész életem. Amit most elmondtam. És bizony isten, kurvára örülök, hogy a továbbiakról nem tudok neked ilyen érdekes sztorikat mondani. Azért nem, mert kikeveredtem a hülyeségekből, és megváltoztam. Nem volt ez egy sima menet, nem olyan könnyű leszokni a régi dolgokról, a piáról, hogy a csajokról ne is beszéljek. Akadt még néhány kisebb zűröm.

A sitt után hazamentem a falumba. Mindenki kedvesen fogadott. Elmentem dolgozni a szomszéd városba, a vasúthoz, a villamos erősítő állomáshoz. Itt is akadt néhány ismerős, frankó családias légkör uralkodott a cégnél. Ilyet még sehol sem éreztem. Azt hiszem, hamar megszerettek itt az emberek, soha nem éreztették velem, hogy börtönből jöttem, pedig ettől féltem egy kicsit. Azóta itt dolgozom, bár ez nemcsak rajtam múlott.

Megnősültem, elváltam, erről ne beszéljünk! De akkoriban erősen belemerültem a piálásba, nem jártam be melózni, nem érdekelt semmi. Egy idő után a főnök behívatott, összetrombitálta a melósokat is, hogy döntsenek a sorsom felől. Mindenki azt mondta, hogy nem kell különösebben megbüntetni, megviselt a válás, biztosan észhez fogok térni, próbaidőre függesszék fel az ügyet. Csak egy elvált asszony ragaszkodott szigorúan ahhoz, hogy ki kell rúgni, az ilyen ember nem érdemli meg, hogy közöttük legyen. Levágta a nagy szöveget. Ez volt Jutka, aki most a feleségem. Neki már volt egy kislánya, nagyon okos gyerek, rengeteget olvas, úgy szeretem, mintha édesgyermekem lenne. Azóta már közös gyermekünk is született, szintén lány. Rendeződtek a dolgok, kaptunk lakást, nem ittam, nem csajoztam... Egy ideig. Később akadt néhány barátnőm, de megviselt a dolog. Egy kis időre szét is ugrottunk a feleségemmel, végül beláttam, hogy az ilyen életnek semmi teteje, úgy döntöttem, legyen vége a zűröknek! Azóta megint együtt élünk. És jól. Kurvára szeretek olvasni, a lányoknál már jobban érdekel az irodalom. Na nem azért, mert megöregedtem! Még csak harmincegy éves vagyok. Melózok, a vasúti villamos felsővezeték karbantartását végezzük. Veszélyes dolog. A magasban dolgozunk, hat-hét, néha tíz-tizenhárom méter magasan állunk egy kisujjnyi vastag sodronyon, s egy másik ilyen sodronyba kapaszkodunk. Légtornász akrobatamutatványnak is beillik néha ez a munka. Közben alattunk közlekednek a vonatok. A hálózatban huszonötezer volt van, s ez már nem ráz, hanem kivégez. El ne feledjem: időközben letettem a szakmunkásvizsgát is. Nyolc éve megszerveztem a cégnél egy véradó csoportot: tízen, tizenketten máig adjuk a vért. Rendszeresen. Miért? Mikor idekerültem az alállomásra, elég sok baleset volt. Tudtam, hogy a nagyfeszültségű áramütésnél azonnali vércserét csinálnak, s ehhez rengeteg vér kell. Hát adjuk. Futja. Amikor az alállomás érdemeiről beszélnek, ezt mindig megemlítik, de sokan azt hiszik még a főnökök közül is, hogy a négy óra pihenőidő miatt csináljuk. Pedig nem. A szocialista brigádnaplóba mindig beírtuk a véradást, de az egyik kiértékeléskor azt mondta a főnökség, hogy ez egy kívülálló téma, nem számítják be a brigádversenybe. Mi ennek ellenére adjuk a vért.

Amúgy az elmúlt években én mindenben benne voltam: KISZ, szocbrigád, szerveztem a kulturális programokat, még brigádvezető is voltam. Néhány éve rendeztek egy ifjúsági parlamentet: a brossúrák alapján ez a dolog nekem nagyon tetszett. El is határoztam, hogy a parlamentet megelőző ülésen elmondok egy-két gondot, földobok néhány problémát. Úgy is volt. Sokan szóltak mellettem. Nagy cirkusz kerekedett a dologból. Akkor bíztak meg a srácok, hogy gyűjtsem össze az embereket izgató témákat, és mondjam el a parlamenten, ők majd csatlakoznak. Na jó. Elmondtam a panaszokat, tényleg mellém álltak a srácok, ez jó volt, mert nagy port kavartunk. Később meghívtak az igazgatósági parlamentre: hát az olyan faszául meg volt szervezve, hogy nem jutottam szóhoz, mindenféle korpás orrú fickó ott nem ugathatott. Pedig felkészültem, de hát előre kijelölték, kik beszéljenek. Azt azért elértem az ifjúsági parlamenti szájtépéssel, most már úgy tartanak nyilván, hogy szeretek belevájni a szarba. Mindegy. Ez engem nem zavar, kicsit még büszke is vagyok rá.

{fel}