Nem kell a falnak rohanni

Ha úgy halnék meg, hogy visszatekinthetnék egykori élő magamra, jó száz-kétszáz év múlva látnám, te bolond, hát te vakon éltél a huszadik században! Ezt a dolgot az ember érzi majd élete vége táján. Én beszéltem idős emberekkel a haláluk előtt néhány nappal, akkor előkerült ez a kérdés. Szerintem azok az emberek boldogok, azok mondhatják teljesnek az életüket, akik korszerűen tudtak élni. Ebben minden benne van. Nyitottnak kell lenni, hiszen a mi korunk a nyitottság százada: millióknak nyílik ki a csipája manapság. Jó ezt látni, olvasni. De meg kell tanulni az embereknek a sorok között olvasni, különben átejtik! Hát igen. Hogy mennyire szemérmesek vagyunk saját gondunk-bajunk kiteregetésében! Régen tudjuk, hogy az országnak vannak gondjai, de milyen sokára mondtuk ki egyértelműen! Na és, most mért baj az, hogy tudjuk? Volt már szembekötősdi a történelmünkben – jó volt az nekünk?

Nagyon fájlalom, de nem tudom neked megmondani, hogy mikor tudtam igazi melósokkal beszélgetni. Független fiatalemberként, sörözések meg ilyen-olyan beszélgetések során annyi mindent megtudtam, ami nem jut el egy főnök fülébe!... Most pedig ezt a kását eszem, mert hozzám sem jut el olyasmi, amiről tudnom kellene, hiszen én változtathatok rajta. De nem jut el, mert én már a művelődési központ igazgatója vagyok. Pedig én nem akarok ilyen értelemben igazgató lenni. Nekem nincs titkárnőm, magam hozom a kávém... Nagy átrendezéseket csináltunk itt a házban. Nem szégyen az, hogy látták az igazgató elvtárs cipeli a szekrényeket. Na bumm! Hát ki cipelje? Sok nő dolgozik itt, se pénzünk, se posztónk... Igaz, hogy nem ezért fizetnek, de én szeretem a fizikai munkát, ezért is kocogok, evezek, az jól kifárasztja az embert. Jó az, ha az ember naponta egyszer megizzad, persze nem attól, hogy fölidegesítik. Mert ha igen, elmélkedhet az elégedettségről, boldogságról.

Fura dolog, de azt hiszem, mindenki elgondolkozott azon, mit jelent magyarnak lenni, magyarnak születni, mit jelent valahol Európa szíve táján leélni az életét. Hogy az ember magyarnak születik, az véletlen, de utána szükségszerűség. Utána az ilyen alapdolgok határozzák meg az összes többit. Aki amerikainak született, vagy orosznak született, az az ottani körülmények között találja meg a boldogságát. Átlagboldogság, világboldogság nincs.

Az lenne a jó, ha az ember nemcsak a családi életében, hanem a hivatásában is megtalálná a boldogságot. Így teljes. Ekkor lehet a gyermek számára a szülő igazi példakép, s ez fontos, mert az ember a legtöbbet a családjából hozza. Ha sikertelen ember lennék, vagy meghasonlott, megkeseredett, akkor a gyermekemnek ez válna természetessé. Én úgy szeretném felnevelni a lányomat és a majdan születendő gyerekemet, hogy vezérfonalat tudjak adni neki. Persze, nem lehet újratermelni egy generációt a mi szintünkön. Mire az én gyermekem felnő, addigra már én leszek a stupid. Tudomásul kell venni a nemzedékváltást. Az előttünk járóknak is. A gyermekemet is föl kell készítenem erre: ne oktalanul lázadjon. Céllal lázadjon! De lázadni kell! A hülyeségek ellen. Ez viszi előbbre a világot. Valahogy így kell élni. Sajnos nagyon sok ember csak kliséket ismétel az életben. Ezen borzasztóan tudok háborogni. Lehet, hogy én is klisékben élek, csak nem veszem észre? De azért kell az embernek kikupálnia magát, hogy észrevegye. Lehet, hogy a közművelődés is ráneveli az embereket a klisékre? Lehet. No meg a szórakoztatóipar, a közélet… Hát igen.

Nem nagy dolgokból áll az ember élete. Senkié. Az enyém sem. Szarvason születtem, ott is nőttem, békési család vagyunk. Apám gyógypedagógus volt, köztiszteletben állt, de nem a szakmában. Apai ágon sok-sok nemzedékre visszamenően pedagóguscsalád a mienk. Nagyapám is az volt Öcsödön, azt hiszem, tizenhat gyereket nevelt fel. Apámék ötöt. Az apám nagyon sok cigánynak és egyszerű embernek a gyerekét tanította. Én mint legkisebb gyerek nagyon kötődtem hozzá. Éppen ötven év volt a korkülönbség közöttünk. Tizenegy éves voltam, amikor meghalt. Tudod, milyen az, amikor az ember a serdülőkor elején elveszti az apját, amikor a leginkább szüksége lenne rá? Az ő emléke és példája máig kísér. Egy példa: nagyon ügyes rajzoló volt, annak idején föl is vették a főiskolára, de nem ment el, talán meghasonlott önmagával. Nem lett művész, de egész életében festett, falusi vasárnapi festő volt, nem giccseket, hanem tisztességes dolgokat csinált. Amikor meghalt, akkor vettem először a kezembe az ecsetet, ez hozott Szegedre is később, valahogy így lettem rajz szakos tanár. A gyerekek közül egyedül én festettem, holott mindegyikből azt szeretett volna... Aztán elvetődtem egy rajzszakkörbe, ott beszéltek rá a tanári pályára. Egyetlenegyszer jártam Szegeden, talán elsős elemista lehettem, utána már csak a felvételire jöttem, ennek ellenére valahogy mindig ide vágytam. Érdekes dolog ez: a békési embernek Szeged a Pest.

1949-ben születtem, három-négy éves koromig tudok visszaemlékezni. Pontosan a Zöldpázsit és a szarvasi belváros határán laktunk. A Zöldpázsit tipikus cselédnegyed. A zöldpázsitiak verekedtek a belvárosiakkal. Én hol ide, hol oda csapódtam. Körülöttünk igen egyszerű emberek laktak. Apám tanító volt, így bizonyos kiváltságokat élveztünk. Hosszú sorban állásokra emlékszem az Abonyi úti kenyérbolt előtt: nagymamám három-négy órakor odavitt engem, azután anyám felváltotta őt. Akkor is volt már korrupció: kivételeztek velünk, annak ellenére, hogy soha semmit nem adtunk, csak egy köszönömöt. Félretettek ezt-azt. Akkor nyolctagú volt a család, sok-sok éhes száj, felnövekvő gyerekek... Én súlyos szatyrokra emlékszem.

Ha behunyom a szememet, magam elé tudom képzelni az udvar minden kövét. Sosem hittem volna, hogy az ember a gyökereit harmincévesen ennyire fontosnak tarthatja. A mi életünket gyerekkoromban meghatározta a Micsurin – így hívták akkor az úttörőházat. Az akkor igazi grund volt, egy régi kastély, szép kis botanikuspark az udvarán. A zöldpázsiti vagányokkal pedig alkalmi portyázások, verebészések, sokat jártunk a Körös partjára, hiszen három sarokra volt tőlünk, szinte ott nőttünk föl. Azt mondják, jó neked, szarvasi vagy, ott az arborétum. Oda legfeljebb az iskolával mentem kirándulni, de a Körösön sokat átúsztam, mert az egy jó, okos cél volt. Vagy belógni az arborétum kerítésén...

Aztán mint önjelölt művészpalánta visszajártam oda rajzolgatni, a fákat tanulmányozni, elmélkedni a világról. Tizenévesen. Akkor már ott élt Ruzicskay György festőművész. Én büszkén vallhatom magam az első Ruzicskay-díjasnak. Ugyanis Ruzicskay a hatvanas évek elején díjat alapított, amit én kétszer elnyertem. Bekerültem az évkönyvbe! Akkor én hittel hittem azt, hogy művész leszek. Akkor kezdett az ember érdeklődni a lányok után, mindjárt úgy hitte, hogy fényesebb a névtábla a mellén. Csodákat! De az biztos, hogy ez a díj nekem hosszú évekig komoly sarkalló erőt jelentett, mert szégyelltem volna, ha eltérek ettől az indíttatástól. A mesternél tisztelgő látogatást tettem, csomóval a torkomban, kikenve, kifenve, a legszebb ruhámban, ha egyáltalán volt akkor legszebb ruhám. Mondtam, ki vagyok, mi vagyok, jöttem megköszönni a díjat. Vittem neki rajzokat is, nagyon reális véleményt mondott. Talán még egyszer kimentem hozzá. Teljesen lenyűgözött a műterme, a munkái és a páratlanul gazdag néprajzi gyűjteménye. Ez a légkör nyomot hagyott bennem, láttam, a teljes élethez sok minden hozzátartozik.

Nem hagyhatom ki Tessedik Sámuelt! Szarvason az Ótemplom környékén laktam, és amikor megtanultam olvasni, már Tessedik emléktábláját betűzgettem. A Tessedik utcán jártam haza. Otthon nemigen esett szó Tessedikről, de az iskolában igen, hiszen én abba az iskolába jártam, amelyet Tessedik építtetett. Akkoriban megünnepeltük májusban a madarak és fák ünnepét, természetesen Tessedik jegyében. Olyan kilencéves lehettem, amikor először megkerestem a sírját. Amikor aztán elkezdett az értelmem nyiladozni, akkor utánanéztem Tessedik munkásságának, de nem hiszem, hogy ezzel egyedül lettem volna. Szarvason őrzik, ápolják az emlékét. Nem is az a fontos, hogy énrám tett hatást Tessedik, hanem hogy Szarvasra nagy hatást gyakorolt. Szarvas kilóg a békési városok közül, akárcsak Gyula. Itt a Tessedik-féle hagyomány beépült az életbe, talán nem véletlen, hogy Szarvasra került egy mezőgazdasági főiskola, egy öntözési kutatóintézet és egy halkutató intézet. És az akácfa! Szarvasnak ez egy jellegzetes hangulatot ad. Szóval, ez a hagyomány engem kötelezett, Szarvasról a természet szeretetét hoztam, a természetességet, a természetes életmódot. Apám révén is, mert ő természetbúvár volt, a fél életét a Körös partján élte le. Legendákat meséltek róla : állítólag öt percig kibírta a víz alatt. Hát hogy sokáig, az biztos, mert igen jó fizikumú ember volt. Jógázott, egészségesen élt, ennek ellenére szívinfarktusban halt meg. Nekem nem az a Körös-part jelentette a természetet, amelyik itt húzódik a város alatt: micsoda kubikvilág volt három kilométerre a várostól! Az élő Körös partján tíz-tizenkét kilométer hosszan. Ennek szinte minden zugát ismertem, mert apám nagy pecás volt, egyedül én kísértem el, mindent bebarangoltunk. Akkor ismertem meg a növényeket, mire jó a sulyom, hogy a farkasalma szúnyogriasztó, az ember bedörzsöli vele a bőrét, ahol csupasz, ennek a növénynek a szagát nem szereti a szúnyog, pedig kellemes illatú. Apám mindig tanított. Tudod, milyen fontos ez nekem ma? A természetszeretet. Két éve, huszonnyolc évesen kezdtem sportolni. Röhej! Naponta kocogok, tavasztól őszig lejárok evezni a Tiszára. Felüdít. Helyre tesz engem. Nincs csodálatosabb, mint amikor az embert a vízen találja a napfelkelte. Aztán a halászok, a komp... Ma már csak a töltések között találja meg az ember azt a valamikori harmóniát, ami talán száz évvel ezelőtt mindenkit körülvett. Ami a töltésen kívül van, azt már régen összedíbolták, fölszántották, olajkutat raktak rá, de a töltésen belül még madárcsicsergés van, jó odvas fűzfákat is találni, szúnyogokat találni, vizet… Nincs ennél szebb, nem cserélném föl semmiféle társasutazással. Hát ezt hoztam magammal Szarvasról: az ember a természeten keresztül olyan törvényszerűségekre ébred rá, amelyek mindenhol navigációs pontot jelentenek. A természet mértéket ad.

Szarvasra 1723-ban költöztek be a szlovákok, akiket mi ott tótoknak hívtunk. Érdekes módon nekem akkor jutott először eszembe, hogy nemzetiségi területen lakom, mikor Szegedre kerültem. Addig föl se tűnt, egészen természetesnek vettem, hogy az összes szomszédunk tótul beszél. Nekem csak a nevem Tóth. Tóth Attila. A boltban általában tótul beszéltek, mikor az öregasszonyok valami olyan dolgot mondtak, ami nem gyerek fülébe való, megkérdezték tőlem, értek-e tótul. Persze, tótul kérdeztek. Én mondtam, hogy micsoda? Na, akkor nyugodtan mondták tovább a magukét. Ott volt a szomszéd, Zsuzsa néni, aki anyámat szinte az utolsó napokig ápolta, gondozta, soha nem fogadott el semmit ellenszolgáltatásként. Aztán ahogy zsugorodott a ház, zsugorodott anyám élete, bútort, ezt-azt adtunk neki, fiataloknál, tudod, mi van, régi bútor, kinőttük, kikopott… Na, a gyűjtőszenvedély benne van a tótokban! Kemény életük volt ott az embereknek, téeszesítést, mindent átéltek. Ott a vagyonnak, a portának, a kerítésnek presztízse van. De én csak jószívű dolgokra emlékszem: szerettük egymást. A környékünkön mindenki tótul beszélt. Neveket mondjak? Baleczék, Lavrinyecék, Ruzicska, Kapuszta, Miloszlavnyik... Az osztálytársaim nevét is sorolhatnám. Gyerekek között a csúfolódásból lehet érzékelni, hogy te tót vagy, te magyar vagy! De ilyen soha nem volt. Soha senki nem csinált még akkor tőkét abból, hogy ő tót, hogy ő magyar. A tótok közül én elsősorban nénikékre emlékszem. Rendkívül jól konzervált embertípus. Talán évszázadokra visszamenően a föld fegyelmezte őket. Soha nem voltak idegesek. Disznóvágás, aratás, cséplés... Szóval megvolt mindennek a maga ideje, ez foglalta rendszerbe az életüket. Az egészségüket is ez óvhatta. Baresz néni kilencvennyolc éves lehetett, amikor meghalt, de addig, amikor csak tehette, kiment a kapuba, és rám köszönt sajátos hanghordozással: „Janapot!” Mintha megállt volna az idő e nemzedék fölött. Az ő gyerekeikről már tulajdonképpen nincs emlékképem, azoknak már a rohanás, pénzhajszolás, sarokház, sátortető jutott. De ellentétekre én nem emlékszem. Legföljebb a kulákozó időkben lehettek, de akkor még nagyon pici gyerek voltam. Én a téeszesítésre emlékszem. Mészáros néniék ötvennyolc körül költözhettek a szomszédunkba. Téeszparasztok voltak. Panaszolták, hogy egész évben nem kaptak fizetést. Ezt még én is furcsának találtam, biztosan azért, mert nálunk, a tanítóéknál, egészen természetes volt, hogy harmadikán kapunk ezerhatszáz forintot. Azt hiszem, ennyi volt akkor apám fizetése. Abból éltünk. De hogy lehet megélni, ha valaki nem kap fizetést? A téesz tagjait, azt hiszem, az mentette át azon az időszakon, hogy mindenfélével foglalkoztak, jószágokkal, háztájival… Én láttam, hogy ezek az emberek reggeltől estig dolgoztak, pénz meg semmi – ez már a gyereket is elgondolkoztatta. Nem is hiszi az ember, hogy a gyerek milyen pici kortól mi mindent megért! Én azt is tudtam, hogy mi az a beszolgáltatás: a fölöst le kellett adni, azt hiszem, ellenszolgáltatás nélkül. Fölöst?... A disznóvágást is be kellett jelenteni. Nálunk az létkérdés volt, hogy a család asztaláról kikerülő hulladékon egy disznót fölneveljünk. Ebből két-három hónapig éltünk. De ha egy fát ki akartunk vágni, azt is be kellett jelenteni. Sok olyan megszorítás volt, ami ma nagyon furcsa. Nagyon nehezen éltünk akkor, az utolsó forintnak is megvolt a helye. Minden testvérem menzán nőtt föl, én is. Ez könnyített valamit. Most már nagyon szégyellem, de egy-két társam mellett én voltam az, aki szociális segélyt kaptam. Ha visszagondolok, borzasztó visszás dolog, hogy kegyelemkenyéren élt az apám tanítóként, pedig a nehéz aprómunkát végezte, mert nemcsak hülye gyerekeket írattak be a gyógypedagógiára, hanem a nehezen nevelhető gyerekeket – a mai napig is. Nehéz volt. A szüleimet biztosan messzire visszanyúló hagyomány vezette, amikor ilyen sok gyereket vállaltak ilyen nehéz időkben – 1938 és 1949 között születtünk meg a testvéreimmel. Mi lehetett az oka? A testvéreimmel valamennyien diplomás emberek lettünk, pedagógusok, mérnökök. Mind az öten elértük azt, amihez fölkészültségünk, lehetőségeink révén eljuthattunk. Persze a magunk erejéből. Talán én voltam a legnehezebb helyzetben, családi, anyagi támasz nélkül, még csomagot sem tudtak küldeni, inkább én küldtem, még pénzt is. Szerintem mindannyian sínen vagyunk, pedig nem hittük volna, hogy így kivackolódunk. Most már valamennyiünknek lakása van. Ez akkor tűnik nagy dolognak, ha belegondolunk, milyen ócska vályogház a szülői ház Szarvason, amit úgy tudtunk eladni, hogy a bátyámmal éveken keresztül minden nyarunkat arra használtuk föl, hogy átalakítottuk, rendbe hoztuk, kinézzen valahogy, legalább a vakolat tartsa össze. A bátyám és én a szülői ház árából jutottunk lakáshoz, a nővéreim különböző úton-módon, de egyik sem állami lakásban lakik. Engem tartanak a szerencsés legkisebbnek? Lehet. Talán az én pályafutásom az, amelyik a legnagyobb léptékben haladt. Látványosan.

Az én csipám valójában Szegeden nyílt ki. Szarvason még olyan ábrándozó, bús-szerelmes gyerek voltam, csak távolból imádtam a lányokat, amolyan plátói módon. Szegeden számoltam le a plátói korszakkal is, amikor általában leszámolnak a fiúk tizenéves koruk végefelé, huszon-egynéhány évesen. Általában komoly kapcsolataim voltak. Az egyik kapcsolatom nagyon sokat jelentett emberré formálódásomban, ez pont főiskolai időszakomra esett, az ő révén jöttem össze a szegedi Egyetemi Színpad társulatával, amely szintén nagyon fontos volt a fejlődésemben. Büszkén mondhatom, hogy egyik produkciójukhoz jelmezeket készítettem, rézmunkákat, bőrmunkákat. Szinte minden próbájukon, előadásukon ott voltam. Nagyot lendített a gondolkodásomon... Elektra, Óriáscsecsemő... Sok minden történt akkortájt, mozgékony időszak volt. Azt hiszem, ezen túljutottunk, ma már más az ábra... A diáktársak között megtaláltam a barátaimat. A kollégiumi szobaközösség: Igriczi Zsiga, Kürt Gyuri... A mai napig is formáljuk egymást, akkor is, ha nem találkozunk. Egymás előtt elszámolunk, nem lehet semmit elsumákolni. Amikor végeztem, és Szegeden maradtam, az ismerős arcok gyorsan elfogytak. És tudod, mi volt a legfurcsább? Én még a diákokhoz tartozónak éreztem magam, ugyanakkor az államapparátusban dolgoztam. Hivatalban, ahol a negyvenes-ötvenes korosztály volt a meghatározó. Nem igaz, hogy bennem milyen kettősség élt! Nem tudtam azonosulni az úgynevezett felnőtt nemzedékkel. A teherviselő nemzedékkel. Ez legalább három-négy évig erős konfliktust jelentett minden tekintetben. Nekem sohasem volt nagy hajam, ilyen külsőségeknek nem dőltem be. Szakállt hetvenkettő óta hordok: ebből is volt probléma, jóllehet semmi különösebb megfontolás nincs ebben, az államon van egy forradás, azt eltakarja. És karaktert ad a fizimiskámnak... Idővel persze változtak a dolgok: most már azt kell mondanom, hogy a túlsó oldalon állok körülbelül három-négy éve, pontosan nem emlékszem vissza, ez a békés belenövés időszaka volt. Ez nem azt jelenti, hogy ellene vagyok a fiataloknak, hiszen akkor most nem dolgoznék itt a városi művelődési központban. De az ember bekerül a gépezetbe, elkezd dolgozni, fizetést kap, felelős önmagáért, másokért. Ez elviszi az embert. Le kell vetkőznie bizonyos fiatalos, valamikor nagyon fontosnak tartott dolgokat. Ilyenkor valaki vagy konformistává válik, vagy megőriz valamit abból a korszakából, amit életében a legértékesebbnek tartott. Életem legértékesebb időszakának az 1967-től 1974-ig terjedő időszakot tartom. Ekkor kezdtem módszeresen ismereteket szerezni. A csillagászati előadástól a művészeti sorozatig mindent megnéztem, moziba, színházba, hangversenyre jártam. Mindent megkóstoltam. És szomjaztam erre. Nekem ezért adott olyan sokat Szeged. Ami itt rám ragadt, az ad olyan alapot, hogy hellyel-közzel meg tudom ítélni, mi a jó, mi a rossz. Ritkán engedem meg magamnak, de bevallom, már megengedtem, hogy a könnyebb ellenállás irányában oldjak fel egy konfliktust. Az ember azt is megtanulja, sokszor ez a hasznosabb. Nem kell a falnak rohanni. Ezt én megtanultam a városi tanácson. A kívülálló azt mondja, hogy hohó, ez csak olyan csinovnyikizmus meg minden... Van ott sok minden, nagyon sok minden, ami az. Papírmunka meg látszatgazdálkodás az anyagi és szellemi javakkal. Hat és fél esztendőt töltöttem itt, odakerültem rögtön a főiskola után.

Gondold csak el, én pedagógusként pályáztam Szegedre, de szóba sem álltak velem. És akkor a nagy reménytelenségbe, mint derült égből a villám, jön a tanárom, hogy volna egy állás a tanácson. Képzőművészeti előadót keresnek, ő rám gondolt. De ez az ügy is húzódott hónapokig, míg meg nem kaptam a diplomát. Bizonytalanságban éltem. Aztán úgy döntött a tekintetes tanács, hogy odavesznek engem. Egy reggelre nagyon emlékszem: vizsgára készültem, kint laktam Újszegeden, egy félig elkészült házban. Reggelente lejártam úszni a Tiszához, volt ott egy prolistrand, ott hevertem, és elkezdtem gondolkozni, vajon befogad-e a város. Akkor még nem tudtam, hogy fölvettek, s ez létkérdés volt, mert ha nem vesznek fel, akkor ott állok állás nélkül, jeles diplomával, mindenféle papírral és elismeréssel. Tudod, én rákényszerültem arra, hogy komolyan vegyem a főiskolát, anyagi meg minden más megfontolásból a magam urának kellett lennem. Egy megoldás volt a számomra: jól tanulni. Végig jeles voltam, megkaptam a népköztársasági ösztöndíjat. Havi ezer forint, éltem mint Marci Hevesen. Ebből ruházkodtam, ebből tudtam elmenni nyaranta világot látni, főiskolásként az NDK-ba és Csehszlovákiába jutottam el. Azóta már voltam Romániában, Franciaországban kétszer, jártam Olaszországban, az NSZK-ban. Tehát Európának egy részét láttam. Egyébként a főiskolán elnyertem a kiváló tanárjelölt alapítványt is. Ehhez sok minden kellett: folyamatos jó teljesítmény, adottság, sikeres vizsgatanítások és gyakorlatok. Én hittel készültem a pedagógusi pályára, s ez nem volt nehéz, mert a családban belém ivódott. És nem lettem pedagógus! Akkor jött rá az ember, hogy nincs minden úgy, ahogy a főiskoláról látja. A papírjaim és a fölkészültségem miatt én úgy éreztem, bárhová pályázok, el kell, hogy fogadjanak. És nem fogadtak el. Kimentem az iskolába, ahová pályáztam, hogy az igazgató megismerhessen, mielőtt dönt. Nagyon rendes volt, rögtön tegeződött velem. Azt mondja: ide figyelj, nagyon szép, nagyon jó, de értsd meg, hogy a szakfelügyelő lánya jön ide. Egy másik általános iskolába is pályáztam, választ sem kaptam. Aztán elmentem a tanácshoz népművelőnek. Sohasem készültem erre a pályára. Földrajz-rajz szakon végeztem, a rajz miatt kerültem a tanácshoz, de hát ez nem tanári munka. Igaz, mondhattam volna, hogy egész népemet fogom, nem középiskolás fokon... Egy városnak a képzőművészeti kultúrája volt rám bízva. Most már eszembe jut: lehet, hogy belőlem nem lett volna jó pedagógus, talán jó, hogy népművelő lettem. Kevesebb a kötöttségem, főleg az utóbbi esztendőben, mióta a művelődési központba kerültem igazgatónak.

Sokak szerint egy süllyedő hajónak lettem a kapitánya, mégis örülök, hogy fölcseréltem azt a nagyon biztos tanácsi íróasztalt ezzel a nehéz helyzetben lévő intézménnyel. Szeretem ezt a kis szemétdombot, mert itt kakas vagyok a többi munkatársammal együtt. Tudjuk, hogy meddig a mienk a terület, meddig kapirgálhatunk, és mit kaparhatunk. Amit találunk, az a mienk és azoké, akiknek az egészet csináljuk. Szegeden az ismeretszerzési, világra ébredési igényemet mindig ki tudtam élni, az én habitusomnak itt minden megfelelt. Itt nagyjából minden van, sőt most már bele is szólhatok a dolgokba – bizonyos mértékig. Most abba, ami a városi művelődési központra tartozik. Intézmény-összevonás volt, tulajdonképpen a nulláról indultam. De nagyon nehezen fogalmazható meg, hogy kinek dolgozunk. Én sem tudom, erre kevés egy esztendő, nekem most piszlicsáré napi ügyekkel kell foglalkoznom. Ez a kérdés egyébként fantomkergetés. Fantom, mert nagyon jól tudjuk, hogy a televíziózás meg életünk sok más problémája messze ellenünk dolgozik. Az emberek a pénzt hajtják. Olyan dolgokat hajtanak, amelyek nem közelítik őket egymáshoz, hanem eltávolítják. A kultúrától is. Ha nem tőkésíthető a megszerzett ismeret, akkor az emberek nem nagyon feccelik bele az idejüket. Miért járnak a dolgozók általános iskolájába? Mert így jogosítványt szerezhetnek. Vagy mert további tanulással szakmunkások lehetnek. De nem jönnek el az ismeretterjesztő előadásra, ahol, mondjuk, az űrkutatásról hallhatnának, mert sokszorosan jobban megkapják a televíziótól. Kik használják a művelődési házakat? Azok, akiknek egyébként is megvannak a kulturális szokásaik. Hogy miért ilyenek az emberek? Mondom a magam példáját: én közművelődési szakember vagyok, már megszereztem hozzá a diplomát is. Megmondom őszintén, egy éve nem voltam színházban. Nagy disznóság tőlem. De otthon pici gyerek van, veszélyeztetett terhes a feleségem, az estéim itt a házban nagyon sokszor le vannak kötve. A feleségem ragaszkodik hozzá, hogy együtt menjünk, teljes joggal, fiatal házasok vagyunk. Ebben egyenjogúnak is kell lennünk. De kire tudjuk bízni a gyereket? Nincsenek szüleink... Tudom, hogy rajtam kívül százezreknek vannak ugyanilyen problémáik, és ne ítéljük meg őket azért, mert nem jönnek el a művelődési házba. Lehet, hogy még igényük is lenne, csak olyanok a körülményeik, hogy nem tehetik meg. Én is válogatok. Például nem járhatok német nyelvtanfolyamra, pedig nagyon szeretném a nyelvtudásomat tisztességes szintre emelni. Majd... Na jó, tisztességes fizetésem van, de most, hogy van egy gyerekem, és a gyes, és a terhes feleségem, azt hiszed, hogy kijövünk a pénzből? Nem! Pedig biztosan vannak irigyeim, hogy nahát, ez a Tóth Attila jól keres harmincévesen. Közben ugyanolyan részleteket fizetünk, ugyanolyan cipőben járunk, mint a hasonló korban lévő emberek. Azok közül, akiknek anyagi gondja van, csak a diákok járnak hozzánk a házba. A nyugdíjasok is megfognak minden szalmaszálat, talán mert magányosak. De hatalmas tömegek maradnak ki a művelődésből akiknek anyagi gondjaik vannak, azok a kis keresetűek, akiknek nincsenek meg a kulturális szokásaik. Elég a rádió, a tévé, ha meg tudja venni. De azt csaknem mindenki megveszi. Hamarabb vesznek televíziót részletre, mint könyvet. Azt hittük, hogy ha az emberek majd jobban élnek, a kultúrára költik a többletpénzüket. Nem így történt. A hetvenes évek nem azt hozta, amit vártunk. Az értelmiségi hajtja a mellékállást, mellékmunkát. Én is csináltam, mindig volt mellékes jövedelmem, de kiszipolyozza az embert. Ezt csinálja a melós is, tizenkét-tizenhat órát gürcöl naponta. Aztán negyvenéves korunkra belerokkanunk. Hát ilyen áron élünk most jól. Felkel a melós hajnali négykor, ellátja a jószágokat, elmegy dolgozni, műszak után fusizni vagy a háztájiba, aztán leül a televízió elé, és elalszik. És akkor mi várjuk őt a művelődési házban. Egyébként is sziszifuszi munka lenne azokat behoznunk a művelődési házba, akikben még nincs meg az igény. A lehetőségem itt mégis több, mint a tanácsnál volt: ott egy szakapparátusban dolgoztam, az én területem ettől eddig terjedt. A nagy gépezetben egy fogaskerék lehettem. Voltak dolgok, amiket én nagyon szépen előkészítettem, elmehettem addig, ameddig az én kis főelőadói hatásköröm terjedt, s utána nem rajtam múlott, hogy mi lett belőle. Elaludtak, elsikkadtak a dolgok. Közben én az alapokat is megismertem ehhez a munkához, elvégeztem a népművelő szakot Debrecenben. Ott megint egy értékes társaságba kerültem, szinte mindig a szakmáról beszélgettünk, és soha nem untuk meg. Vágytam egy olyan területre, ahol szabad komponálási lehetőségem van. Nos, ez egy hivatali apparátusban is megvan, de ez olyan, mint egy szólamvezető a zenekarban. Nagyon szépen megteheti a magáét, de a mű egészéért nem ő felel. Én kis karmesternek jöttem ide ki a tanácstól. Most már látom, hogy vak voltam, amolyan farkasvakság volt ez a tanácsnál. Annyi mindent nem tud, nem ismer onnan az ember. Például az életet. Nagyon nehéz így irányítani. Én is kijártam a rendezvényekre tájékozódni, ellenőrizni, és annyira a felszínen mozogtam, hogy nem is hittem. De az előbb említett farkasvakság nemcsak a közművelődést irányító apparátusra vonatkozik – majdnem általánosítani lehet. És tudod, mi a félelmetes? Ahogy eltávolodtam a diákévektől, attól a korosztálytól, ugyanúgy eltávolodtam az élettől is. A közművelődés gyönyörűen sínen van a jelentésekben, határozatokban, ilyen tervben, olyan tervben. Aztán rájövünk; húha, a művelődési otthonokban annyi pénz nem jut a havi működésre, amennyi az ott dolgozóknak a kereseti átlaga. Szóval ez az, amit mondok: már évtizedekkel ezelőtt sem volt oda-vissza csatolva az irányítás és a gyakorlat. Én megtanultam a jelentések szakzsargonját, nem probléma kivágni egy tízoldalas csodálatos előterjesztést. Viszont kerültem már olyan helyzetbe, hogy a saját magam által gyártott vébéhatározatról kérdeztek: hoppá, mi valósult meg belőle? Akkor kapkodtam. Nem volt energiám, időm, kedvem odafigyelni a megvalósításra – ez tanácsi munkám nagy negatívuma volt. Egy éve dolgozom a művelődési központban: biztos vagyok benne, hogy született olyan vébéjelentés, amely érinti a mi területünket. Nem értesültem róla, csak az újságból. Pedig a tanács soha nem csinál olyan dolgot, ami nem érint legalább huszonöt intézményt, gyárat, akármit. Szerintem akkor dolgoznának jól a tanácsok, ha belátnák azt, hogy nekik a nagy karmesteri szerep jutott, de azt is tudják, helyesen ütött-e a dobos, jól lépett-e be a hegedűs. Na, erre már nem figyelünk oda. A partitúrát nagyon szépen tudjuk, az tökéletes. De az összhang, az nincs meg. Annyira azért nincs bajban ez az ország, hogy ami fontos, arra ne jutna pénz. Bezárnánk az összes közművelődési intézményt, mert kicsi a kultúra részesedése az ország költségvetéséből? De ha bezárnánk őket, a hiányuk mindjárt föltűnne. Mi fű alatt dolgozunk, de dolgozunk. Vagyunk. Kellünk. Biztosan emlékszel még azokra a kardos, öklöt rázó agitátorokra, akik négy elemivel akarták a világot megváltani. Nem megy. Szerintem a demokratizmussal is csak huszadik századi szinten művelt emberek tudnak élni. Mert ma már műveltség nélkül nem megy, főleg azoknak, akik naponta döntések, választások elé vannak állítva. Aki okos, az a vezető. Mert vezetőkre mindig szükség volt, csak ez manipulálódott, manipulálódik, ha szabad ezt a kifejezést használni. Ma a vezetők kiválasztásával kapcsolatban nem biztos, hogy a nagykönyvben leírt elvek érvényesülnek.

Amit eddig magam elé tűztem, azt elértem. Nekem nincsenek különösebben nagy vágyaim: szeretnék hasznos lenni. Ez az, ami a többségnek megadatik. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Az élet tényleg nem nagy dolgokból áll. Azt csinálom, amit szeretek, ez a lényeg. És ez elegendő az elégedettségre is. A többi részletkérdés.

{fel}