Dolgozni jó

Én a sportba lehettem vóna valaki. Mán nagyon jók vótak az edzíseredmínyeim: megcéloztam magamnak a magyar bajnokságot. Az vót a nagy cél. Utána lett vóna egy még nagyobb cél: a római Európa-bajnokság. Meg az utána következő világversenyek. Montreal, Moszkva. Az olimpiák. De ez az egísz fuccsba ment 1974. június 2-án. A közlekedési balesetemkor...

Rívok... Ilyenkor rívok... Hogyne rínék? Ez lett vóna az íletem. Mindent a sportnak adtam. Kípes vótam esőbe, hóba, kánikulába futni, vót úgy, hogy Karcag és Kunmadaras között a vasút talpfáin futottam a vállamon hátizsákkal, az meg tele vót kővel vagy homokkal. Futottam Berekfürdő fele a Madarasi úton; oszt az ótókbúl leköpködtek, hogy mi van, te hülye? De ezt is tűrtem, mer nagyon akartam valamit. Ez oszt fuccsba ment. Hát ezír rívok. Mer csak a futás vót, oszt mindent megvontam magamtul. Vótam mán majdnem harmincéves, de lyány kezit még nem fogtam. Meg oszt olyan messzirűl jutottam én el a futópályára! Osztán csak azír kínoztam magam, hogy kiírják a táblára: nyert Kurucz Lajos.

A gyerekkoromat tanyán tőtöttem. Sokáig a karcagi határba laktunk. Tán nígyesztendős vótam, mikor elkóboroltam, eltívedtem a tengeribe. Oszt ippen jött egy nagy vihar. Csak előkerítettek osztón. Amúgy nem nagyon csavaroghattam, mer hamar a munkára került a sor. Először jött a disznópásztorkodás, aután oszt a tehénpásztorkodás. Majd csak ezek után kezdtem az iskolát 1953-ba. Tanyasi iskolába jártam, a bócsaiba. Elíg vót, amit az iskolába tanultam, nem vótam valami szorgalmas gyerek. Mán a tanulásba. Nem szerettem tanulni. Esetleg a számtant. Az iskola három kilométerre vót. Mint parasztgyerekik, gumicsizmába jártunk, csak ebbe lehetett átlábalni a sáros utakat. Nígyen vótunk tesvírek, két lyány, két fiú. Mindig a nővéremmel mentünk az iskolába. Meg a többi tanyasi gyerekkel. Mán az első osztályba elírt az első csapás. Nem azír, hogy én olyan alamuszi gyerek vótam, de az egyik társam nagyobb vót, öregebb, oszt megpakolt. Bőgve mentem haza, elkezdtem panaszkodni, erre otthon még jobban elraktak.

– Mír hagyod magad? Ilyen gyáva vagy?

Na, azóta nem vertek meg, még a bálba se. Nem hagytam magam. A magam felfogásával úgy vagyok, hogy kezdeni nem kezdek, de ha valaki ütni akar, nem hagyom. Nem vagyok verekedős, ha valakinek nagy szája van, hőbörög, inkább szóval próbálom... De felnőtt koromba mán nem is keveredtem ilyen csetepatéba. Meg oszt nem is iszok. Az én számba csak egyszer vót alkohol! Nígyéves vótam akkor. A tanyán jó nagy disznótorok vótak még akkoriba. Ahun laktunk, szőlőskert is vót, oszt saját termísű bort ittunk a disznóságra. Én is, mert a keresztapám berúgatott. Hát ez vót az első meg az utolsó ivászatom.

A Szíles úton laktunk. Ott nagyon sokat lovagoltam. Édesapám felültetett a lú hátára, mer akkor még magam nem tudtam felülni. Lovon mentem az istállótúl a kútig. Nagyon kezesek vótak a lovak, én oszt nem is fíltem tőlük.

Több tanyán laktunk. Amarra kint, a Sárga gát fele is. Onnet nyóc kilométerre vót az iskola. Biciklivel jártunk. Hárman mentünk két biciklin. Hun az egyik, hun a másik tesvír vitte a harmadikat. Eddig oszt mindig összevont osztályok vótak: hun az egyiknek, hun a másiknak magyarázott a tanító. Mikor oszt a Berekbe kerültünk, ott mán szíjjelszedett osztályokba jártam. De oszt csak nem szerettem az iskolát. Tán negyedikbe fordult elő, hogy nem mentem iskolába, hanem elbúkáltam a csutkakúpba. Majd csak a harmadik nap derült ki, hogy az iskola mellé járok. Akkor oszt egy kicsit leápoltak, aután oszt rendszeresen jártam az iskolába.

Közbe édesapám átment Tiszaszentimrére tehenésznek. 1950 nyarán a nővéremmel együtt ott dógoztunk, vízhordók vótunk, kannákkal vittünk vizet az aratóknak. Úgy vót, hogy kapunk ott lakást, de ez nem sikerült. Így a madarasi Hunyadi Tsz-be ment édesapám lúgondozónak. Nekem is korán meg kellett fogni a villanyelet. Majd kísőbb oszt bejött a mezei munka is. Tizenkét éves vótam, a nővérem tizenhárom, amikor búzát meg árpát kaszáltunk hármasba édesapámmal. Mán úgy, hogy mink a marikverők vótunk, meg a kívekötők. Akkor tanultam meg kaszálni. A kisebb rendeket mán én kaszáltam le. De a tanulás még csak ott vót. Mindig új iskolába kerültem, mindig meg kellett szokni az ottani gyerekiket. Akadt egy-két összetűzés, mer az új gyerekik próbáltak rám mászni. Ez oszt nem sikerült nekik. Nem nagyon verekedtem én, csak ha nagyon muszáj vót. Amúgy oszt minden gyerek inkább a fotbalt kereste. Én is. Szerettem fotbalozni. Hajnali fél nígykor, nígykor mentünk aratni, de a díli ebídidőbe az öcsémmel meg a többi gyerekkel mán labdáztunk. Aut oszt mentünk tovább aratni. Egísz dílután. Én nem fáradtam el! Élveztem a játíkot rettenetesen, sose éreztem, hogy fáradt vagyok, még aratás után se. Mindig jólesett a mozgás. Azt nagyon szerettem. Hát az iskolai testnevelíssel olyan nagyon nem vótam összeszokva, de a magasugrást hamar megkedveltem. Ötödikes koromba mán százharmincöt centit ugrottam. De amikor átkerültünk Kunmadarasra, olyan tornatanárom lett, aki nem kedvelt. Meg én se űt. Oszt annak mán nem ugrottam. Kettest adott tornábúl. Vót egy iskolai kerékpárverseny, ott oszt majdnem két perccel mentem jobb időt, mint az utánamvaló, osztán mégse engem hirdettek ki győztesnek. Nem vót valami lelkesítő, amit velem csinált az a tanár. Jó lett vóna, ha akkor rám tanált vóna valami tehetsígkutató... Ki tudja, hun tartanék most? Mer a sportot nagyon szerettem. Meg a munkát. Gyerekkoromba mán fél hatkor fel kellett kelni, segíteni a jószág körül. Amit tudtam. Kitakarítani a malac helyit, a tehén helyit, enni adni nekik... Utána oszt én is reggelizhettem, osztán indíts az iskolába. Amikor dílelőttösök vótunk. Dílután hazamentem, megebídeltünk, oszt akkor mingyán a jószágokkal kellett foglalkozni: legeltetni, takarítani a helyit, amikor lúgondozók vótunk, ott is kellett segíteni... Mindig munkába vótam, játíkra kevés idő jutott. Este nyóc óra után feküdtem le. Nem vót szórakozásom, csak a rádió. A rádiót mindig szerettem hallgatni, mán kisebb koromba is. Minden műsort szerettem. Tán csak az operát nem. Meg a szimfónikus zenét. Mást mindent. Akar a vidám műsort, akar a tánczenét, a magyar nótát... Bármit. Csak szóljon. Nem szeretem a csendet, attúl függetlenül, hogy én ilyen csendes termíszetű vagyok. Meg dógos termíszetű. A munka mindig hozzá tartozott az íletemhez. Nem is érzem jól magam, ha tétlenül ülök. Hát mi haszna van annak, hogy csak ülök és gubbasztok? Szerettem a tanyasi íletet, mer az iskola után mán várt idehaza a rengeteg jószág, a sok munka. Jó az. Kitartást meg akaratot alakít ki az emberbe az ilyen ílet. Kénytelen vótam helytállni az ottani nehéz viszonyok között is. Aki ezt a nehéz paraszti íletet próbálta, az jobban meg tudja becsülni magát a városba is. 1963 szeptemberébe kőtöztünk ide Berekfürdőbe, a József Attila utcába, ahun most is lakunk. De a munka itt is maradt. A jószágokat mindig szívesen gondoztam, tudtam körülöttük minden munkát. Egyedül a fejést nem tanultam meg. Nem fíltem tőlük, megvakartam én a rúgós lovat is. Örömmel etettem-itattam őket, örömmel pucoltam a helyüket a trágyátúl. Mán egíszen kicsi koromba elkezdtem kocsiskodni. Nagy élvezet vót, mikor 1959-be először megraktam a szekeret zabszalmával. Máma az olyan idős gyereknek; amilyen én vótam akkor, fogalma sincs, hogy kell a szekérre szalmát vagy színát rakni, mi az a szarvagyűrís villával, ami kemínyen tartsa a szílit a rakománynak. Amúgy oszt más munkát is szerettem. Az aratást is. Ötvenkilencbe arattam először, aután oszt hatvanhatig mindig. Tíz-tizenkét holdat meg ettűl több kalászost, zabot, búzát, árpát arattunk le hármasba vagy nígyesbe. Ősszel oszt rizsát arattunk. Hatvanhatba például majdnem húsz holdat. Hárman. Akkor mán én is kaszáltam...

Hát ezekre emlíkszek legjobban gyerekkorombúl. Meg oszt ötvenhatra. Akkor ott laktunk a hetes kilométerkőnél: Emlíkszek, hogy a rádió megszakította az adását, osztán bemondta, hogy Pesten milyen a helyzet. Osztán kísőbb láttuk, hogy harckocsik vonultak Karcag felé. Madarasrúl. A téeszbe is zűrzavaros lett a helyzet. Mindenfele húzták vóna a közöst, az állatokat, termínyt, mindenféle vagyonokat. Ki mit bírt. Édesapámtúl hallottam ezeket a szíthúzásokat, hogy az egyik ezt vitte, a másik azt vitte. Meg azt, hogy aki azelőtt kulák vót, az újra megpróbált fejülkerekedni a munkásemberen. Megpróbálta visszaszerezni azt a rígi hatalmát, ami a felszabadulás előtt vót. Mink oszt ugyanúgy íltük a rendes íletünket, mint addig. Nem keveredtünk bele abba a bonyolult helyzetbe. Akkor ippen a bereki iskolába jártam. Arra emlíkszek, hogy egy tanító leverte a falrúl a csillagot, oszt itt is pánikhangulatot csináltak. De nem nyírtak ki senkit. Az a tanító oszt kísőbb elkerült a Berekből. Vagyis elvitték, oszt nem került vissza. Én negyedikes vótam akkor.

Lassan osztán csak eltőtt az iskolai idő. Mikor kijártam az általánost, akkor kocsis lettem a madarasi Hunyadi Tsz-be. Ez hatvanegybe vót. Kísőbb oszt a kertíszetbe dógoztam. Majd 1962 őszitűl 1963. február 14-ig takarmányos vótam édesapám mellett a téesz százas istállójánál. Ott tanultam meg ökröt hajtani. Akkor tanultam meg, merre van a cselő.

– Cselő, Sárkány!

Akkor jobbra ment az ökör.

– Ne, Kígyó!

Akkor meg balra ment. Nagyon okos jószág az ökör. Akkoriba ípítkeztünk, megfordult nálunk sokszor az ökör. Fődet hordtunk. A belső tőtíst ökörrel hordtuk meg. Azok mán tudták, hová kell menni. Ha elaludtam vóna a szekéren, akkor is odatanálnak... Nagyon ügyes jószágok. Oszt erősek is rettenetesen. Mikor takarmányosok vótunk, tél vót, járhatatlan utak. Mentünk azzal a nagy, tizenkét sukkos szekérrel... Három méter nyócvannígy centi hosszú a tizenkét sukkos szekér... Osztán mégis bírták az ökrök. Ezzel hordtuk a takarmányt, hun vendígódallal, hun anékül. Elíg kemíny tél vót, egísz télen gyalog jártunk be Madaras alól édesapámmal. Járatlan utakon. Ami utat este kitapostunk, sokszor azt is befútta a hó reggelre. Vagy ippen este... Egyszer akadt egy alkalmi szánkó. Hogy hazahoz. Vagy kétszer megkerültük véle az Üllőlapost, mire megtanáltuk a rendes utat! Eltívedett a kocsis. Velünk együtt. Olyan köd vót... Máma mán nemigen bírná a kezem azt a hideget, ami akkor vót. Csupasz kézzel raktam a havas csutkát. Úgy fogtam a villanyelet is. Egísz télen kesztyű nélkül. Oszt nem fázott a kezem.

Szóba került osztán, hogy legyek bognártanuló. Az az igazság, hogy mikor kijártam az általános iskolát, menni akartam Pestre asztalostanulónak. Nem sikerült. Itt maradtam, dógoztam a téeszbe. Majd a másik esztendőbe Dobrai Pista barátom hívott bányásztanulónak. Dorogra, ahun ű is vót. Fejpízt is kapott vóna írtem. Meg oszt mindenkiír, akit csak odavisz. Én mentem vóna, de édesapámék nem engedtek el.

– Majd ha ablak lesz a bányán, akkor elmehetsz. Addig nem.

Kicsit szigorúan fogtak. Egyszer vert meg édesapám, mikor az iskolába megpakolt az a másik gyerek. Más verísre nem emlíkszek. Inkább azír büntettek, mer a kisebb tesvíreinket megabrakoltuk.

Na, hogy nem mehettem bányásztanulónak, bognártanuló lettem. Bata Pál lett a mesterem. A műhelybe kerültem 1963. február 14-én. Addig teljesen ismeretlen vót nekem ez a munka, otthon csak a gallyvágás, a tűzre való fűríszelís vót kapcsolatba a fával. Vagy a villa nyele. Elíg hamar összebarátkoztunk a mesteremmel: igyekezett a három év alatt szakmailag is, emberileg is mindazt átadni nekem, amit egy mester adhat. Soha nem vót összezördülísünk. Megszerettem a szakmát. Hatvanhatba tettem sikeres szakmunkásvizsgát Szolnokon. Megtanultam mindenféle kocsimunkát, még a ládagyártást is, mer nagy kertíszete vót a téesznek, oszt azoknak sokat dógoztunk. De főleg kocsimunkák vótak: szekérkerék, szekéródal kíszítése… Csináltunk rengeteg seprűnyelet meg kertíszeti melegágyat is... Főleg kemínyfábúl dógoztunk. Énszerintem szíp szakma ez, az ember megleli benne az örömit. Micsoda öröm az, mikor az ember öt év után megismeri valahun a munkáját! Oszt látja, hogy még mindig jó. Mer megismeri az ember, ha tíz darabot csinált abbúl a valamiből, akkor is. Mindenki keze munkájának van valami jellegzetessíge. Nincs eddig egy munkám se, ami miatt szígyellni kellene magam. Szakmunka miatt még nem vótam leszidva. De másmilyen munka miatt se. Én még nem csináltam selejtet! Ebbe szoktam bele. A nővérem meg én hamar be lettünk fogva a munkába, kemínyen neki kellett állni fiatalabb korunktúl kezdve. A fiatalabb testvíreimnek mán nem jutott annyi a munkábúl, mint nekünk. De én a mái napig se érzem magam sértettnek ebbül a szempontbúl: szeretek dógozni. Mindegy az, akarmilyen munkát kell vígezni. Jó az, ha sokat dógozik az ember. Sokat tanul a mindenféle paraszti munkába. Ez osztán nagy hasznára van. Minden munkának megvan a maga szípsíge. A kapálásnak is. Ippen mikor kijártam az általános iskolát, kimentem kapálni édesapám háztáji fődjire. Egymagam. Megkapáltam a tengerit. Második kapálás vót. Kimentem reggel hat körül, osztán mán este ötkor otthon vótam. Megkapáltam az egy holdat. Nem az, hogy mán akkor is bennem lett vóna a versenyszellem, de a munkához nagyon hozzá vótam szokva. Nekiálltam, oszt fel se níztem, amíg vígig nem írtem a dűlőn. Azon a soron. Ezt oszt addig csináltam oda-vissza, míg meg nem lett. Na, ebídszünetet tartottam. Mást nem. Nem álltam meg cigerettázni vagy iszogatni. Nem feküdtem le a dűlő vígín a fa tövibe. Odahaza először nem hitték el, hogy kíszen vagyok, aut oszt azzal vótak, biztosan rosszul kapáltam meg. Kimentek; osztán látták, hogy jól van. Örültem. Minden munka nagy öröm. Azír jó dógozni, mer megílhetíst is biztosít, meg oszt nagyon formálja az embert. Aki nem kényszerbül dógozik, annak a munka szórakozás. Na, nem játík! Öröm! Nem teher. Így oszt van is értelme. A munka kitartást ad, akaraterőt, oszt az ember megtanulja tisztelni azt, amit ezáltal keres. Nem pocsíkolja el, amit megtermel. Osztán tiszteli a másik embert meg a másik ember munkáját is. Mindig gazdagabb lesz az ember, mer a munkába nagyon sokat tanul. Megismeri a termíszetet, a növínyeket, állatokat, a fődet... Örül az ember, ha locsolhatja azt a növínyt, oszt mikor leszedi a termíst, tudja, ez azír ilyen szíp, mer ű nevelte. Az ilyen ember oszt biztosan rendesebb, mint aki nem szeret dógozni. Én mindenekelőtt a munkát nízem, azt tartom legtöbbre. Előttem kevés becsülete van annak, akinek csak a hangját hallani, de a munkáját nem látni. Tisztelem a munkásembereket. Nagyon. Akik becsülettel, kemíny munkával próbálnak létesülni. Öreg hiba, ha valaki még nem izzadt meg íletibe! Arra még tán azt is rá lehetne mondani, hogy nem jött le a fárúl. Sajnos máma mán a gyerekiket nagyon elkínyeztetik, tíz-tizenöt éves koráig esetleg a televízióba látja azt, amit rígen csinálnia kéne. A munkát. Ezek nem izzadnak meg. Lehet oszt, hogy lassan visszafejlődünk a fára. Még katonának se jók ezek a mostaniak. Nem bírják. Én csokoládégyerekiknek hívom az ilyeneket. Akik még egy veder vizet se tettek arrébb. Kijárják az iskolát, akkor mennek a következő iskolába, oszt megint csak a kényelem jön. Én sokat dógoztam. Mán a tanulóidőmbe meg azelőtt is vót ilyen ríszes rípánk, három-nígy hold. Csákánnyal szedtük ki a fődből. A zömit én vertem ki, a lyányok pedig koronázták. Nehéz munka, kevesen csinálták csákánnyal. Nekem bírta a derekam. Be kellett szállítani pótkocsival a madarasi állomásra, gombos villával hánytuk a rípát. Nagyon bennem vót mán ekkor a versenyszellem. Mindig ebbe a versenylázba íltem. Máig is. Fotbalnyelven mondva: ha valaki tíz gólt rúgott, én igyekeztem legalább tizenegyet rúgni. Hogy többet adjak, mint a másik. Mer csak elsőnek érdemes lenni. Hogy én diktáljam a tempót, ne más énnekem. Jobb szerettem mindig elöl lenni, de nem úgy, hogy trehány munkát vígeztem. A munkaszeretetet, a szívósságot a szüleimtől örököltem. Mikor a tizenkét hold jó dűlt búzát levágtuk édesapámmal, bizony meg kellett dógozni. De jó munka vót. Mindig szerettem kaszálni, nem éreztem tehernek. Meg oszt mikor a karcagi Lenin Tsz-be jártunk biciklivel rizsát aratni. A Hattyúsba. Azelőtt csak messzirűl láttam rizsát, nem arattam. Sokan mondták, hogy ilyen nehéz, olyan nehéz... Inkább csak a porja csípése rossz, de aki szeret dógozni, annak az is jó munka. 1961-be a gépnél dógoztam. Csíplískor. Kívevágó, törekhordó vótam. Akkor még csak ilyen nőies munkát vígezhettem, de az is nagy élmény vót. Nagyon piszkos, nagyon izzasztó munka, de annak is van szípsíge. Emlíkszek én arra is, amikor még körmös meg gumis Hoffer hajtotta a gépet. Élvezet vót hallani, amikor jobban odalökte a kívíket az etető, hogy milyen nagyokat bömbölt a gép. Ilyen élvezettel vígeztem én a bognármunkát is.

A madarasi téesz nem alkalmazta a vígzett tanulókat, ki merre látott, arra ment. Én a karcagi Béke Tsz-be kerültem, a bereki százasnál levő műhelybe. Domján Pistának lettem a munkatársa. Mint kezdő szakmunkást ezerötszáz forinttal vettek fel. A fizetís nem ippen a legreálisabban van kialakítva a kezdő szakmunkásoknál, ezír mennek el a szakmájukból. Én maradtam. Beilleszkedtem. Elíg könnyen tudok igazodni. Ezzel a Domján Pistával például a tizenhárom év alatt egyetlen összezördülísünk se vót. Mer mióta idejöttem a Békébe, itt dógozok. Mindig jó munkatársaim vótak, megértettük, szerettük egymást. Most utóbb mán nígyen vótunk, de még az utolsó falatot is megosztottuk. Szó szerint. Akarmelykünk vitt valamit, valami csecsebecsét, megosztottuk, legyen az két szem szilva, egy szem őszibarack, egy szelet torta. Ahányan vótunk, annyifele vágtuk. Ment ott a hülyískedís is, de a munkát mindig komolyan vígeztük.

Hatvanhárom óta vagyok KISZ-tag. Ipariskolás koromba nagyon gyengén ment ez a dolog, egyenlő vót a nullával. A karcagi Békébe mán jobban ment a KISZ-munka. Jó fiatal társaságba cseppentem bele. Főleg társadalmi munka jellegű dógok vótak. Belelendültem. Valahogy felfigyeltek rám. Ippen szabadságon vótam, odaát dógoztam Madarason, mikor jött Domján Pista, hogy kűdjenek ki hatra, mer taggyűlís lesz. Háromnegyed hatkor hazajöttem, mondják oszt, hogy mi van. Én nem maradtam el sose ezekről a KISZ-dógokrúl. Akkor is a lábam közé kaptam a biciklit, oszt kihajtottam a központba. Ez hatvannyóc októberibe vót. A legnagyobb meglepetísemre megválasztottak KISZ-csoportvezetőnek. Attúl kezdve osztán mint KISZ-vezető tevékenykedek a mái napig is. Majd megválasztottak a csúcsvezetősígbe is sportfelelősnek. Még megyei küldöttnek is megválasztottak, ott meg KISZ megyebizottsági tagnak. Ezt a munkát oszt mán a balesetem gátolta. Kórházba vótam, úgyhogy ki is estem onnet. De addig jól ment ez a KISZ-dolog. Vótak azír szórakozások is, nemcsak társadalmi munka: játíkok, szüreti bál... Összefogtuk a fiatalokat. Hatvannyócba még nem vótunk vagy húszan, de egy év múlva minden fiatalt, aki eleven vót, híttunk sorozatba, oszt odaszoktak, maguk kírtík a felvételüket a KISZ-be. Hatvannyócba én javasoltam a kinti műhelybe, hogy alakítsunk egy szocialista brigádot. Sikerült is. A brigádvezető egy idősebb kovácsmester lett. Én meg a brigádírnok. De hát a fejitől büdösödik a hal! Nem illik ilyet mondani, mer mán meghalt a brigádvezető, de ű az iváson kívül mással nem törődött. A munkát teljesítettük mink, de a kulturális vállalások nem mentek. Két évig azír csak elnyertük a brigádcímet, de utána feloszlottunk. Megszűnt a brigádílet. Oda lett a Gagarin brigád. Én adtam ezt a nevet, de a brigád nem vót méltó hozzá. Én osztán majd csak hetvenötbe kapcsolódtam be a brigádmozgalomba. Másodszor. Ez mán egy ifjúsági brigád vót. Sokkal aktívabbak. A mái napig is megvan ez a Petőfi brigád. Az első évbe ezüstkoszorút, azóta oszt mindig aranykoszorút nyertünk. Csupa fiatal szakmunkás van benne. Abba az időszakba elíg sok házat ípítettek a brigádtagok, a többi meg elment segíteni nekik. Főleg alapozni. Ki többet, ki kevesebbet. Én is sok háznál segítettem, hun ezt hun azt. Vót, hogy a munkaidő után levágtuk a tetőszerkezethez a faanyagot, csináltunk ajtót, ablakot... Mint bognárok... Mostanába mán megszűntek ezek a nagy közös munkák, de nem azír, mer mán mindenki felípítette a házát, hanem mer mindegyik inkább csak magának kapar. Csak magával törődik. A legtöbb brigádtagnak jószágja van. Kertje van. Az ilyen úgy rohan haza, mint akit tűzzel kergetnek, mer ott ordít a húsz hízó, mán most hótt gyomos a kert, azt is kapálni kell... Ez oszt hajtsa az embereket. Ha mondjuk, hogy megyen a brigád kiállításra, akkor morog:

– Mán megin kiállítás? Mán megin hangverseny?

Persze, ez ritka, mer ezt a parasztember egyáltalán nem csípi. Az ilyen erőltetett izék zavarják a brigádmozgalmat. A kirándulás, az más. Hónap reggel mink is megyünk. Busszal. Van egy öreg, jól összeszokott brigád, azok jól megszervezték a maguk kirándulását. Máma mán lerántottak egy birkát, azóta megfőtt, reggel csak beteszik a buszba, egy kaszrolyba, oszt mán meg is oldották a kirándulásra a kaját. Beszerezték a szeszt is. Ezeknek jó útjuk lesz. Az ifjúsági brigád tagjai közül sokan nem jönnek el, mer egy hónapja ippen csak hálni járnak haza, semmit se tudtak vígezni odahaza az aratás miatt, úgy be vótak fogva. Egy rísze még most is be van. Mink még víletlenül se gondolhattunk arra, hogy közösen veszünk egy birkát. Amúgy oszt vótunk mán színházba is. Nékem tetszett. Vót egy Szolnokon, az nem tetszett. Ami Debrecenbe vót, az tetszett. A címit nem tudom annak se. De az idén még nem vótunk. Nótaesten azír vót a brigád. Karcagon. Jó vót. Szeretek én szórakozni, ha az időm engedi. A rádióba is szeretem, csak azt az iszonyatos ordítozást, az operát nem. Olvasni se szeretek. Mondhassa bárki, hogy ha nem írek rá, olvassak íccaka. De aki reggel fél öttől este nyóc óráig dógozik, annak nincs kedve olvasni. Esetleg csak az újságba pislant bele, de azt is csak átlapozza, esetleg egy-egy kis cikket kiragad.

Az első lyány hetedikes-nyócadikos koromba tetszett meg. De a lehetősíg nem vót olyan, hogy én fent járjak az utcán, oszt mászkáljak vele dílután vagy este. Akkor, amikor. Nekem ott vót az iskola, utána egybűl a munka. Ebbűl álltam ki. Nem vót nekem időm a randikra még az ipariskolába se. A KISZ-be tán még több vót a lyány, mint a fiú, de csak mikor valami megmozdulásra került a sor, akkor vótam a lyányok körül. Amúgy oszt szerettem körülöttük lenni. Táncolni nem szerettem, pedig jártam tánciskolába hetvenöt-hetvenhat telin. Rendeztünk mink táncos estéket is, oszt hun ez, hun az forgatott meg. Próbáltak nevelni, de nevelhetetlen vótam ilyen szempontbúl. A lábam sose állt rá a táncra. Nem lettem táncos pacák. Nem vótam olyan rámenős, mint sok fiú, de nem fíltem a lyányoktúl sose.

A futás egíszsígügyi szempontbúl kezdődött. Ipari tanuló koromba felmentett vótam tornából. A tornatanár elkűdött a sportorvoshoz, az oszt felmentett, mer olyan visszeres vót a lábam. Csak időmírőnek vótam jó. Majd mikor jött az összeírás a honvédségnél, ott is csak szakszolgálatra lettem alkalmas a lábam miatt. 1963 őszin a jázmir megszúrta a lábam szárát, kiszúrta a visszeremet. Ott majd kísőbb egy lábszárfekély alakult ki. Minden évbe betegállományba vótam egy-két hónapot, mer kiújult. Hatvannyóc októberitől november 26-ig is beteg vótam vele. Akkor írt ki a körzeti orvos dógozni, pedig akkor még csak félig gyógyult meg a fekély. Az oszt lement a bokámra, de azt mondta az orvos, majd rendbe jön. Akkor olvastam olyan híres sportolókról, akiknek előtte valami komoly betegsígük, bajuk vót, oszt rendbe jöttek a sport által, nagy eredmínyeket íriek el. Még aznap este elkezdtem egy kisebb tréninget, gimnasztikát, olyan öt-tíz perceset. Ezt csináltam egíszen karácsonyig, úgy, hogy fokozatosan felmentem jó félórára, negyvenöt percre. Helybenfutás, gimnasztika... Jó két hét alatt prímán begyógyult a seb. Rájöttem, hogy ez használ neki. Majd hatvannyóc karácsonyának második napján csináltam egy tíz kilométeres próbafutást a Madarasi úton. Száraz tél vót akkor, hó nem vót semmi. Vettem korábban egy tornacipőt, amibe a helybenfutást is csináltam. Tornacipőbe, gatyába lefutottam a tíz kilométert, a sógorom kísért biciklivel. Akkor elhatároztam, hogy rendszeresen futok, de akkor még nem gondoltam versenyfutásra. Csak egíszsígi szempontbúl futottam. Attúl kezdve mindennap futottam pár kilométert egíszen január 14-ig. Akkor találkoztam először Mecser Lajossal. Mecser híres futó vót, válogatott. Megbeszíltük, hogy mi a helyzet. Akkor oszt befutottunk a Berekbűl dr. Borsos Jánoshoz, aki a Kísérleti Intézetbe vót kutató Karcagon. Sose láttam addig. Sűrű köd vót. Este. Mecser bemutatott neki, aut oszt egybűl megbeszíltük az edzístervet. Mondta, hogy alakul Karcagon egy atlétikai szakosztály, ott majd lehet versenyezni. Mecser akkor Karcagon aludt, én meg visszafutottam a Berekbe, úgyhogy akkor nap húsz kilométert kellett lenyomni. Kaptam egy pár napos edzístervet, utána pedig írásba megkaptam, hogy mikor mit kell csinálni. Oszt ezek alapján kíszültem a kísőbbi versenyekre. Éreztem, hogy a lábamnak nem árt a futás, osztán mertem terhelni. Ugyanúgy dógoztam, mint azelőtt, de még edzettem is. Amennyi elő vót írva. Az első verseny 1969. március 21-én vót, a karcagi városi mezei futóbajnokság. Azt se tudtam, hogy mi fán terem a verseny, még nem is hallottam a taktikázásrúl. Egybűl az élre álltam, osztán több száz méteres fölénnyel nyertem. Ez vót szombat dílután. Majd másnap kellett menni Szolnokra, a megyei mezei futóbajnokságra. Ott mán szíp számmal összejöttünk. Havas, esős reggelre íbredtünk akkor. Egy keskeny hely vót az induláshoz, oszt vótunk vagy kilencvenen. Tán hetvenediknek tudtam eljönni a rajtnál. Ott nagyon kijött, hogy még nem versenyeztem. A pocsolyába akkor még nem mertem beleugrani, de még gatyára se mertem levetkezni, a felesleges cuccot útközbe dobáltam el, de így is hatodik lettem. Így indult a pályafutásom. Következett nyáron a megyei munkahelyi szpartakiád. Szolnokon. Pályán. Ezerötszáz méteren első, nyócszázon második lettem. Egyníhány megyei versenyen vótam hatvankilencbe, de a megyén kívülre nem kerültem abba az évbe. Hetvenbe az alapozás még erősebb vót szezon előtt. A lábammal nem vót semmi baj. Egyre jobban hittem abba, hogy rendbe jön a lábam. Ahogy azoknál a híres sportolóknál is olvastam. Mindig többet-többet futottam. Jött a szezon, márciusba a mezeivel kezdődött. A városit most is több száz méteres fölénnyel nyertem, elejitűl vígig csak hátulrúl figyeltek a többiek. Szolnokon mán jobban figyeltem a rajtra, úgyhogy második lettem a megyei bajnokságon. Abba az évbe mán megyei pályabajnokságot nyertem, de mindig az első három között vótam megyén belül. Hetvenben mán részt vettem az országos vidékbajnokságon is Debrecenbe, ott a tizenötödik lettem tízezer méteren. Ötezren meg tizenhatodik. Még akkor se tudtam, mi fán terem a taktika. Ott vót Mecser, aki akkor Európa-csúcstartó vót ötezren. Meg ott vót sok rígi nagymenő. Én ezeknek is mertem vezetni, míg bírtam szusszal. Utána lemaradtam egy kicsit, de nem fíltem, hogy jaj, ilyen nagy név, olyan nagy név. Majd következett november 7-e. Szolnokon vót ünnepi futóverseny a Szandai réten. Ott első lettem. Akkor kírtem, hogy igazoljanak le a szolnoki MÁV-hoz. Bemutattak Barna Pista bácsinak, beszílgettünk. Mán akkor azt kírte, hogy kőtözzek Szolnokra, a munkahelyet elintézik. De én nem akartam itthonrúl elmenni. Még nem láttam az értelmit, mit jelent szem előtt edzeni. Így oszt itthon maradtam. Kaptam edzístervet, aszerint dógoztam. Saját magamat ellenőrizve vagy ippen hajszolva. De aki egísz nap dógozik, az nem tud olyan energiát fektetni ebbe, mint aki csak tanul vagy csak fut. Ezír jöttek nehezebben az eredmínyek, de azír fokozatosan javultam. Versenyrűl versenyre. Nem vótam elígedetlen magammal soha, mer mindig kiadtam magambúl, ami pillanatnyilag bennem vót. A legtöbbet. Úgy érzem. Mer nemcsak a napi munka vót nekem, hanem a különböző társadalmi megbízatások, mindenféle gyűlísek, rendezvények... Osztán még otthon is várt a rengeteg meló...

Hetvennek a telin bekötözött a műhely Karcagra, akkor egy darabig busszal jártam dógozni. De egyszer nem jött a busz. Én oszt nekiindultam a nagy gumicsizmába. Majd Cserhátnál írt utól a busz. Ettől kezdve futva jártam dógozni, munka után futva mentem haza. Egíszen 1974. június 2-ig. A balesetemig. Addigra megnőttek az edzísadagok, a dílutáni edzís mán felment huszonöt meg harminc kilométerig is. A munka mellett edzettem vagy három óra hosszát. Ha bejött valami gyűlís vagy ilyesmi, olyankor este nyóc-kilenc órakor mentem kifele a Berekbe. Futva. Ez oszt sokszor vót. Reggel meg mán csörgött az óra fél ötkor! De engem nem kellett sohase kőteni, hogy gyerünk mán!

Két maratoni versenyen indultam. Először 1973. szeptember 14-én Nyíregyházán. Mán az előző esztendőbe is javasoltam az edzőmnek, hogy indulhassak maratonin, de a lábam miatt fíltettek. Hogy nem bírom vígigfutni. Egyszer oszt mégiscsak beneveztek az országos maratoni bajnokságra. Ott kellett vóna helytállnom. Előtte a téesz területén, Sebeséren színaszárítót javítottunk. Mikor kíszen lett, befutottam Karcagra, onnet meg jöttem vóna tovább a Berekbe. De ez a „príma” bucsai út úgy kikíszítette a lábamat, hogy a két nagylábamujján ilyen forintos nagyságú vírhólyagot tört mán félútra. Úgy döcögtem be Karcagra, de ott mán megálltam a Vasút utcán. Biztostű mindig vót nálam, mán csak azír is, hogy ha valaki megtámadna, azzal szúrjak vissza. Meg oszt biztosította azt is, ami a zsebembe vót. Előfordult a vízhólyag is, mer elíg ritkán lehet jó cipőt kapni negyvenötös méretbe. Na, elíg az hozzá, hogy kiszúrtam a vírhólyagokat, oszt döcögtem tovább a Berek felé. Ez huszonnígy kilométer vót összesen. Szerdán. Vasárnap meg a magyar bajnokság vót Nyíregyházán: csak huszonnyóc kilométert tudtam ledöcögni, oszt felszálltam a kísírő buszra, mer az egísz talpam csupa vír vót. Majd október 28-án a csepeli nemzetközi versenyen, a maratonin elindultam megint. Edzői engedély nélkül. A saját pízemen mentem el. Szombat dílig dógoztam, kimentem a Berekbe, megebídeltem, nígy óra körül lefeküdtem, osztán aludtam kilencig. Este tíz után egy busz behozott Karcagra, onnet mentem Pestre. Vonaton. Az iccakát a vonaton tőtöttem, meg a Nyugatiba. Egísz íccaka talpon vótam, ippen csak bóbiskoltam az állomáson. Reggel oszt kimentem Csepelre. Taxival, mer nem tudtam, merre kell menni. Itt meg az vót a baj, hogy édesapám nem sokkal előtte kapott szívinfarktust, osztán a ház körüli munka meg a jószágok annyira lekötöttík az időmet, hogy másfél hónapig alig tudtam edzeni. Esetleg egy óra hosszát. Naponta. Így oszt csak harmincöt kilométerig bírtam futni Csepelen. Sok nagymenőt láttam, hogy feladta, vagy csak vergődött az úton. Én is elhagytam őket. De harmincöt kilométer után mán nem bírt a lábam előrevinni. Úgy kiállt. Kifáradt. Addig a tizenötödik helyen vótam, de megelőztek vagy hatan. Így oszt huszonegyediknek futottam be két óra harminckilenc perc tizennyóc másodperces idővel. Ez új megyei csúcs vót.

Ezután avval az elhatározással kíszültem tovább, hogy megcélzom a magyar bajnokságot, oszt dobogóra kerülök. 1974 tavaszán az edzíseredmínyek mán nagyon jók vótak, lett vóna esélyem. Nem lett vóna elíg Szekeresnek a két óra huszonkilenc perces eredmíny, hogy megnyerje a maratoni bajnokságot. Én az edzíseket olyan időszakba vígeztem, mikor mások vagy pihennek, vagy a strandon vannak, vagy odabe olvasnak a házba. Dílután nígytűl hétig tartottam a nagyon komoly edzíseket. Akkor a magyar bajnokság vót a nagy cél, de utána jött vóna a még nagyobb cél: a római Európa-bajnokság. Meg az utána következő világversenyek, olimpiák. Sokszor gondoltam Montrealra és Moszkvára. Oszt ez az egísz fuccsba ment 1974. június 2-án, a közlekedési balesetem miatt. Én motorral mentem a Madarasi úton, oszt elcsapott egy ótó. Nem én vótam a hibás. Lábtörés, ez-az... A baleset miatt a bokámnak a mozgása korlátozott lett. Rövidebb lett a lábam egy centivel. A jobb lábam. Mivel ott vót a fekély is, ez a két dolog erősen zavarta egymást. Ebbűl kifolyólag mán 1976 telin is baj vót vele, de akkor begyógyult a fekély egypár hét alatt. Majd utána oszt megműtöttík a lábamat. Március 8-án vágták el: azt az évet majdnem vígig kórházba tőtöttem. 1977-be szedtík ki a lábambúl a vasat. Összevissza kilenc műtít vót a lábamon, százharmincnyóc őtís, több mint két méter vágás. Háromszázharmincnyóc napot vótum a kórházba. Ez a balesetem statisztikája.

Mindennap megpróbáltam újrakezdeni. Először a járást tanultam. Aután oszt a kórház folyosóján gyalogoltam oda-vissza, oda-vissza. Kezdetbe keveset, kísőbb mán több kilométert. A folyosón. Odakinn mán a futást is erőltettem. Mer nem tudtam belenyugodni, hogy odavan minden. 1979 telin oszt beláttam, hogy a futás nem megyen ilyen lábbal. Akkor megpróbáltam ráállni a gyaloglásra. Gyalogoltam a Madarasi úton, de hogy olyan furcsa, kacsázó mozgása van a gyaloglóknak, hát az ótókba röhögtek rajtam, kiabáltak mindenféle mocsokságot, de olyan is vót, hogy leköptek. De tűrtem, mer nagyon akartam gyalogolni, nagyon ki akartam kerülni az olimpiára. Mint gyalogló. Aut oszt megint baja lett a bokámnak. Abba kellett hagyni a gyaloglást is. Jelenleg csak könnyű mozgásokat vígzek. Tornázok. Kímílem a bokámat. Tavaly mán Pestre mentem maszek úton, mer Karcagon nincs olyan ember, aki meg tudna gyógyítani. Hogy a fekély ne újuljon ki, mikor a kórházbúl kiengednek. Pihen az ember három hetet vagy hat hetet, szombaton kiengedik, hétfűn dógozni kűdik: az a gyenge bűr a bokáján biztosan szíjjelmegyen. De sok időt kénytelen kórházba tőteni az ember ezzel a betegsíggel! Mennyit dógozhatna azalatt! Iszonyatos dolog a kórházba heveríszgetni, mikor ott a sok munka. Mer lényegibe nem beteg az ember, csak a lábán van egy seb.

Másfél évig nyugdíjas vótam. Leszázalíkolt ember. Harmincéves vótam, mikor lenyugdíjaztak. Rossz érzís vót. Oszt az egísz egy országúti garambol miatt, mer valaki hajt, mint az állat, píze van, de esze nincs... Hát nagyon rossz vót! Dógoztam azír odahaza! Nem bírtam a tétlensíget. Még odabe a kórházba is takarítottam, segítettem a személyzetnek, igazolásokat, zárójelentíseket pecsíteltem lefele, aután oszt ráálltam a subázásra, faliszőnyeget csináltam, az egyik takarítónő mutatta meg, hogy kell. Vót úgy, hogy reggel három óra húsz perctűl este kilenc óráig csak ippen a tisztálkodásra, étkezísre meg a vizitre hagytam abba. Teljesen ágyhoz vótam kötve, nem lehetett mozogni akkor még semmit se. Minden betegnek igyekezni kéne, hogy kikapcsolja magát abbúl a világbúl, amibe van. Csak elheverészni?... Tétlenkedni, oszt arra gondolni, hogy meggyógyul, nem gyógyul? Azt hallani, hogy ordít az egyik, hallgatni, hogy röhög emezen a másik?... Azt nem! Olyan is vót, hogy nem vót műtősfiú, oszt én beszálltam a műtőbe asszisztálni, míg a sérültet varrták. Amit csak lehetett csinálni, én csináltam. Máskípp megölt vóna az unalom.

Még nem alapítottam családot. A balesetem előtt se vót erre időm. Nem vót tervbe. Mer az én tervem a bajnokság vót, meg az olimpia. Ha a magyar bajnokságon hetvennígybe jól szerepelek, egy hónap múlva mán Szolnokon lettem vóna, jobb körülmények között, kevesebb munkával. Akkor lehet, hogy rákerült vóna a sor a családalapításra is. De hát közbejött ez a baleset, oszt azóta csak a bajokkal kínlódok. Meggyógyulok? Még jobban lerobbanok? Nem ez kell a lyányoknak. Otthagyna az a nőszemély: ha mán baja van, mi lesz ezután? Így vóna vele. Csak szeretnék azír egy megértő, hűsíges asszonyt. Jó lenne, ha minél több közös vonásunk lenne, ami még szorosabbá tenné a kapcsolatunkat. Ez a lyány, akivel mán majdnem egy éve járok, ilyen. Úgy níz ki, beválik. Lehet, hogy karácsonykor megházasodok. Nyugodt, boldog családi íletet kípzelek el. Nem a nígy fal közé szorulva akarok ílni ezután se. Jó lenne egy kicsit világot is látni. Külföldön kétszer vótam. A Szovjetunióba. Jutalombúl. A munkám után, a téesztűl. Repülővel vótam Moszkvába, másodszor mégVolgográdba is. Jó vót. Szeretnék minél több helyre eljutni, de mán nem egyedül, hanem a felesígemmel. Én két gyereket gondolok egyelőre, de ezen még vita van, mer egynél meg akar állni a lyány. Pedig kell a gyerek. Család nélkül nem ílet az ílet.

1971 óta vagyok párttag. Nem azt mondom, hogy annyira ismerem a párt politikáját, de nagy vonalakba tudom, mit akar. De ezt mán a KISZ-tagságom előtt is tudtam, oszt jónak gondoltam, osztán próbáltam aszerint ílni. Ahogy egy párttaghoz illő. Amúgy oszt nem mondhatnám, hogy minden párttag így íl. Vannak egíszen rossz tapasztalataim is ilyen irányba. Egy-két embert mán a viselkedíse alapján is ki tudnék zárni. Van ilyen is, olyan is. Nagyon sok becsületes ember van, aki nem tagja a pártnak, osztán mégis úgy íl, ahogy a párt is szeretné. Korábban sok olyan ember vót, aki azír lípett be, mer így akart magának protekciót szerezni. Nagyon sok olyan párttagot ismerek, akiknek majd tíz év alatt még sehun se hallottam a hangját, se gyűlísen, sehun, de becsülettel dógozik. Én most egyéves pártiskolára járok Szolnokra. Nem én jelentkeztem. Úgy szóltak. A párt. Amit meg kell tanulni, igyekszek maximálisan megtanulni, hogy annak értelmit vegyem, megmaradjon bennem, oszt hasznosítani tudjam. Én csak ennyit várok ettől az iskolátúl. Mer amúgy nekem nagyon jó a bognárműhely. Mikor szóltak, hogy menjek, megkérdeztem: mit akarnak velem? Azt mondták, inkább a politikai munka, mint a bognárműhely. Hát, nem tudom... Én azír úgy jöttem el a műhelybűl, hogy oda megyek vissza. Hogy kísőbb mi lesz, azt oszt nem tudom. De semmiképpen nem egy íróasztalhoz szorult embernek kípzelem el magam.

{fel}