Ahogy múlnak az évek

Nagyon sok humoros dolog esik meg a nem látó emberrel. Egyszer például elmentem az egyik barátomékhoz. A prémsapkámat ledobtam a ládájukra. Beszélgettünk, töltöttük az időt. Na, most már megyek! Elmartam a sapkámat, az pedig rákezdte:

– Pfff... Miau...

És összekarmolt. Egy másik alkalommal tanítottam egy kislányt, hogyan vezessen engem. A buszmegállóba mentünk.

– Gyere, itt a busz!

És akkor át akartam fogni a derekát. Igen ám, de ő közben ellépett mellőlem, így én csak egy kukát öleltem át, azt vittem volna magammal.

Nevetek az ilyen eseteken. Egyszer megkérdezte tőlem egy lány:

– Te ilyen vidám vagy? Tényleg ilyen vidám vagy?

Írtam neki levélben: olyasmi ez, mint a Balaton vize. Nyár elején még csak a víz felszíne meleg, de nyár végére átmelegszik az egész tó. Ahogy múlnak az évek, úgy hatol bennem is egyre mélyebbre a melegség. A vidámság. Emlékszem, a mesterem, Géza bácsi eleinte mindig kizavart, ha nem mosolyogva mentem be hozzá. Most már mindenhova mosolyogva megyek. Ez kell az embereknek. Miért ne adjam meg nekik? Mosolyogni egyébként is olyan jó! De éppen Géza bácsi írta az egyik versében: „Ott belül egy kicsit mindig hullt a hó.” Szerintem nagyon szép sor. És ebben az is benne van, hogy hiába látszunk mi akármilyen vidámnak kívülről, ott belül egy kicsit mindig hull a hó.

1958-ban születtem Szolnokon, Palásti Tibor névre kereszteltek. Elég nagy családba születtem bele. A szüleim apai és anyai ágon is sokan voltak testvérek: heten, mint a gonoszok. Sok szegény ember… Anyukám Borsod megyei, apu alföldi, ceglédi. Ő bányában dolgozott, Edelényben, itt kerültek össze, elég korán. Anyu tizenhét, apu húszéves volt. 1957-ben házasodtak össze, és én a következő esztendőben már meg is születtem. Közben Szolnokra költöztek, itt éltünk a Tisza partján. Engem téglaházi gyereknek mondanak. Ott még erősen él a falusi beidegződés, hogy számon tartják, ki hol született. Csak éppen nem alvégnek hívták itt azt a részt, hanem Téglaházának, bár nem akadt ott egyetlen téglaház sem. De aki ott született, az élete végéig téglaházi gyerek marad, és szerintem valahogy mindig visszakerül a Tisza partjára. Mi másfél méterre laktunk a gáttól, szinte a gáton volt a kerítés.

Apuék nagyon nehezen indultak be. Anyunak hét, apunak négy osztálya volt csak, segédmunkásként dolgoztak mind a ketten. Anyu a tejüzemben kezdett, apu nagyon sok helyen dolgozott, mindig oda ment, ahol egy kicsivel többet tudott keresni. A ház, amiben laktunk, nagyon alacsony építésű, régi vályogház volt. Nagyapámékkal és apu egyik testvérével közösen laktunk. Három család tengődött egy udvarban, de az a porta nem volt negyven négyzetméter. Nekünk egy szobánk volt, és egy közös konyhánk nagyapámékkal. Örökös súrlódások között éltünk. Az az igazság, hogy nagyapám nagyon sokat ivott. Talán a szegénység miatt is... Nem tudom. Később az ivás átragadt apura is. Egyébként elég jól kerestek a szüleim. Apu minden munkát megragadott, nagyon sokat üzletelt. Örökké disznót vágott, télen-nyáron... Megvette, levágta, feldolgozta, eladta. Mindig volt pénz és ennivaló, ennek köszönhető, hogy hatéves koromban lakást tudtunk szerezni.

A téglaházi részen nagyon jól éreztem magam, bár állandó rettegésben éltünk otthon. Ellentétek voltak nagyapámék és ellentétek voltak apu és a testvére között. Napirenden voltak a veszekedések, durva megmozdulások, verekedések. Főleg nagyapám kezdte a balhét nagyanyámmal, aztán az egyik testvér védte a mamát, a másik a papát. Ezek a zűrök erősen megmaradtak bennem, mégis inkább az apróbb dolgokra emlékszem. Talán négyéves lehettem, amikor horgászni indultam. Először. Akkor tanultam. Dobáltam a vízbe a horgot, de az egyszer úgy beleakadt az ujjamba, hogy átszúrta, és a körmömnél jött ki. Rettenetesen ordítottam. Apámék rohantak velem a kórházba, a háromméteres zsinórt húzták utánam. Szét kellett vágni az ujjamat, úgy vették ki a horgot. Utána, amikor először mentem óvodába, még be volt pólyázva az ujjam, a kezem a nyakamba akasztva, én pedig minden gyereknek pityeregve adtam a tanácsokat:

– Ne horgásszatok, mert az ujjatokba megy a horog!

Aztán arra emlékszem, hogy erős paprikát dörzsöltem a szemembe. Meg arra, hogy békát fogtunk. Hogy sündisznót gurítottunk vonalzóval, mert nem mertük megfogni... A téglaházi nagyfiúkkal remekül lehetett játszani. Elfogadták a kisgyerekeket, sőt szerettek minket, magukkal vittek mindenhova. Négy-öt éves lehettem, amikor ezek a kamaszok a hátukra vettek, és átúszták velem a Tiszát. Nem tudtam úszni, de egy csöppet sem féltem. Belekapaszkodtam a nyakukba… A mai kamaszok már nem érnek rá ennyire a picik számára, már ők is rohannak, akár a felnőttek. És ma már nincsenek olyan játékok, mint akkor. Most villanyvasúttal játszanak a kicsik. Mi még durr-durrocskát játszottunk: fapuskáink voltak, elbújtunk, meg kellett keresni a másikat, s ha megtaláltuk, lőttünk.

– Durr! Durr!... Ess el, vagy nem játszol!...

Volt egy hatalmas hintánk. A folyópart tele volt nyárfával. Az egyikre, amelyet most is hintafának hívnak, kötelet kötöttek a kamaszok, a gát fölött ráült valaki a kis deszkára, a többi jól belengette... Rettentő nagyokat lehetett innen ugrani a Tisza közepére. Ha jött a rendőrség, gyorsan feldobták a hintát a nyárfa tetejére, és futás, ki merre látott. Ezekre a dolgokra nagyon jó visszagondolni.

Előfordult, hogy átmentünk a Tisza túlsó partjára, és csináltunk egy indiántanyát. Volt odaát egy pici tó, olyan mocsárszerű valami, irtózatosan büdös volt, alig lehetett megmaradni mellette. Mi hősiesen álltuk a szagát, oda építettük a kiskunyhókat, a kis mólónkat – igazi indiánok voltunk, jó nagy baltákkal felfegyverkezve. Szedtük a vadszedret, ettük, faltuk, aztán rohantunk a bokrokba a hasmenés miatt… Nagyon szerettünk ott lenni: az a rengeteg tilos dolog, amit nem volt szabad csinálni! Élveztük, hogy kijátszottuk a rendőröket és a halőröket. Később hiába költöztünk el, visszajártam, szinte minden héten kint voltam. Ahogy a nóta mondja: „Ki a Tisza vizét issza, szíve vágyik annak vissza.” Bizony, nagyon vágyott. Olyan jó volt mindig visszamenni! Még ma is jó, bár most már ritkábban megyek, mert túlságosan kötve vagyok. Nyaranta azért csak visszalátogatok, elég sokszor, például úszni, pedig nem látom meg, ha jönnek a rendőrök. Jó ott lenni. Már gyerekkoromban is Nyikitának hívtak. Ott, Téglaházán mindenkinek van valami neve, de hogy az enyém miért éppen Nyikita, nem tudom. Nyikita vagyok az öregeknek, a piciknek is. Mikor kimegyek, rohan elém a sok apró srác.

– Nyikita, gyere focizni!

Ők is tudják, hogy nem látok, de ez nem érdekes, be kell állnom közéjük. Leteszik elém a labdát, rúgjam én, mert én vagyok a Nyikita, és nekem játszanom kell. És borzasztóan élvezik, mikor kicseleznek… Milyen boldogok, mikor kötényt adnak! És hogy nevetnek, mikor a labda mellé rúgok! Az ember még rá is játszik, megnevetteti őket. Nagyon szeretnek. Az öregek is. Velük sokat beszélgetünk. Olyan, mintha hazajárna az ember: Négy-öt utcából áll az egész Téglaháza, de hát az egy csoda! Az utca másik oldalán állt a papírgyári lakótelep, ott már az ellenség élt. Azokkal nem volt szabad szóba állni, azoktól csak szilvát lopni volt szabad. Az dicséretes dolognak számított. Dicséretes dolog volt bemenni a Milleneum nevű kocsmába, és megverni ezt vagy azt. Odajárt az egész környék, a papírgyáriak, a vágóhídiak, fehértelepiek, téglaháziak, járműsök... Külön bandák voltak, s közöttük nagy csihi-puhik. Ezekben azonban én már nem vettem részt, mert hatéves koromban elköltöztünk a Vosztok lakótelepre.

Jöttek az iskolás évek. Jó nagy volt a hátamra akasztható táska, de ennek örültem, főleg télen, amikor erős szél fújt.

– Ezzel a táskával már nem fúj el a szél, ugye, anyukám?

– Nem, kisfiam, mehetsz nyugodtan.

Nagyon pici gyerek voltam, a legkisebb az osztályban. Azóta alaposan megnőttem.

Furcsa gyerekek laktak a Vosztokon. Megszeppenem, mikor bekerültem abba a komfortos környezetbe. A lépcsőházba. Ezek a gyerekek nem úgy játszottak, mint a téglaháziak, nem voltak olyan becsületesek, könnyen átvágták az embert. Visszahúzódó lettem, félénk, az első években nem nagyon kerestem a társaságukat, de később itt is kialakult a banda. Nem lett az igazi. Bújócskánál például sokszor nem fogadták el, ha megláttam őket. Igaz, már akkor is rossz volt a szemem, sokszor tényleg csak kacsára mentem, de ők vissza is éltek ezzel. Kihasználtak, becsaptak. Bandában voltam, valahogy mégis egyedül. Tulajdonképpen szerettek engem, játszottak velem, de csak azért, hogy kilegyen a banda. Nem voltam egyenrangú partner.

A Vosztokon már iskolázottabb emberek éltek, mint a téglaházi részen. Főleg katonatisztek gyerekeivel játszottam. Ezeknek is, de az iskolában is hazudnom kellett, hogy hol van az apám. Ugyanis sitten volt. Verekedésért. Súlyos testi sértés, könnyebb testi sértés. Összesen három évet csücsült. Ahogy összekerültek anyuval, attól kezdve apu nagyon sokat ivott. Még most is, de már nem tud annyit inni, mert nem bírja az italt. Anyu eleinte jobban tűrte ezt, de később sokat veszekedtek. Apu mindig a család elé helyezte az ivócimborákat. Pedig ő is olyan egyedül volt, mint én. Ezek nem a barátai voltak, csak az ivócimborái. Amíg apunak tartott a pénze, nagy volt a barátság, utána pedig jött a verekedés. Apu nem valami gyenge kötésű ember, ha odatette valahová az öklét, abból baj lett. Néha még a kést is használta, így aztán többször bajba került. Olyan hat-nyolc hónapokat ült, a legtöbb egy év volt. Én pedig azt mondtam a többi gyereknek, hogy kiküldetésben van. Vagy iskolán. Szégyelltem. Arra nagyon emlékszem, mikor „kiküldetésben” volt – négy elemivel. A sitten végezte el az ötödik és a hatodik osztályt.

Nagyon nehezen éltünk. Olyan volt ez a család, mint mikor két ló kétfele húz. A kocsi nem haladt. Messze voltunk az anyagi jóléttől, még az átlagos szintet sem értük el. A szüleimet nem értettem: ha az egyiknek jókedve volt, a másik biztos elrontotta. És apu nagyon féltékenykedett. Durváskodott. Micsoda nagyjelenetek voltak! Sokszor aludtam a szomszédban. Éjszaka apu hazajött ittasan, kezdődött a veszekedés, verekedés... Én felkaptam a kispárnámat, és átrohantam a szemben lakó szomszédhoz. Néha anyu is velem tartott… Ma már nincs ilyesmi a műsoron. Talán tart tőlem apu. Igaz, nem látom, de felnőttem, és erős vagyok. Pedig én soha nem említettem neki ezeket a dolgokat, szemrehányást sem tettem. Nem avatkoztam a dolgukba. Viszont ez a zűrös élet mély nyomot hagyott bennem: megfogadtam, hogy én másként fogok élni. Valahogy úgy, hogy az emberek ne rettegjenek, hanem boldogok legyenek körülöttem, s ehhez én is hozzájáruljak egy kicsit. Ez az egész család, a rokonságot is beleértve, elrettentő példa.

Az iskolába nagyon szerettem elmenni, de ott már nem volt jó. Egyedül voltam. Nem szerettem rosszalkodni, ezért kimaradtam a csínytevésekből, így aztán sohasem fogadott be igazán az osztály. Mindig féltem egy kicsit, nem mertem azt megtenni, amit a többiek... Például egy óriási fatuskó hevert az ártéren, két ember nyugodtan belefért volna. De hogy tudjuk kivájni? Hát égessük ki!... Meggyulladt az, de eloltani már nem tudtuk. Három napig égett. Tíz-tizenkét éves lehettem. Ekkor hetekig nem aludtam, vártam, mikor jön értem a rendőrség... Nem voltam rossz srác. Ha véletlenül mégis belevittek valamibe, iszonyú lelkifurdalásom volt. Nem tudom, miért. Nem voltam vallásos, inkább az apámtól féltem, mint az Istenről. Pedig apu sohasem ütött meg, de nem is becsült semmire. A legszebb szavai ezek voltak: „Szemét piaci légy!” A húgommal viszont már átestek a ló túlsó oldalára: majomszeretettel veszik körül. Nem mondom, én is nagyon szeretem, jó, hogy olyan kicsi. Ugyanis ő elég későn, tizennyolc évre született. Most ötéves. Büszke vagyok, ha végigvezet az utcán. Rábízom magam arra a pici lányra. Úgy szoktunk veszekedni, mint a gyerekek. A kedvéért szívesen mászkálok négykézláb is az udvaron. Szeret nekem mesélni. Nagyon szeret tanítani, mert nekem négyszer-ötször el kell magyarázni mindent, hiszen annyira buta vagyok…

– Hogy nem lehet ezt megérteni?

– Már majdnem értem...

– Még egyszer elmagyarázom, de többször nem!

Reggelente így búcsúzik:

– Szervusz bátyus, jó legyél az áruházban, én is jó leszek az oviban.

Este pedig többször is elmeséli, hogy mi történt aznap, és látja, engem tényleg érdekel. Nagyon szépen beszél a húgom, s azt hiszem, ez egy kicsit az én érdemem is. Sokat tanítottam, hogyan kell ejteni az egyes hangokat. Egyszer, mikor még kisebb volt, tanítottam vele az „r”-hangot.

– Mondjad: krrr...

– Krrr...

– Mondjad: krépa. Krrrépa...

– Krrrszél...

Amikor hazafelé igyekszem a munkából, elém rohan.

– Szia, bátyó!

– Szia!

Ott játszanak a pajtásai, azok is köszönnek:

– Csókolom!

Hallom a húgomat:

– Miért csókolomot köszöntök? Ez az én bátyuskám...

– De ő már bácsi...

Jókat nevetek rajtuk. A húgom most tanul biciklizni, ilyenkor ott kell állnom, nézni őt.

– Látod?

– Látom.

– Ugye, milyen jól biciklizek?

– Nagyon ügyes vagy.

Pedig tudja, hogy nem látom. Sajnos. Olyan hetedikes, nyolcadikos lehettem, amikor már erősen romlott a szemem. Az első osztályban még az utolsó padból is el tudtam olvasni a táblára írt szöveget, nyolcadikban már csak az elsőből. Ezt nagyon szégyelltem, még félszegebb lettem. Este már nem szerettem lemenni játszani. A srácok előtt ez nagyon hamar kiderült, kezdtek utazni rám...

Két szakmára is kacsingattam nyolcadikban. Nagy kedvem volt a hentesszakmához, de aztán a vágóhídon tett első és egyben utolsó látogatásom örökre kiábrándított. Szerettem a családi disznóvágásokat, de ami a vágóhídon ment, az csúnya munka volt. Rosszul lettem tőle. Ott semmi becsülete nem volt az állatnak. Kiszúrták a szemét az egyik bikának. Passzióból. Le akartak ütni egy vak lovat, le sem kötötték, hiszen úgyis vak, nem látja, mikor lesújtanak rá. Csakhogy nem sikerült leütni, az a szerencsétlen állat kiszabadult, nekirohant mindennek, törte-zúzta magát, végül beleugrott egy meszesgödörbe... Így hát parkettázó lettem. Voltam orvosin, a szemészeten is vizsgáltak: „Jó, mehet!” Pedig nem láttam jól.

Jártam a szakmunkásképzőbe. Már az első félév után kezdtek kialakulni a problémák. A srácok itt is utaztak rám. A szemem pedig egyre romlott, harmadikban már semmit sem tudtam írni, semmit sem tudtam elolvasni. Nagyon-nagyon sok tanári segítséggel tudtam csak elvégezni az iskolát. De addig még sokat kellett kínlódnom. A srácok előtt csak a testi erőnek volt becsülete. Én voltam közöttük a legerősebb. De becsületem nem volt. A többiek már csajokkal jártak, nálam ez is kimaradt. Nem a lányokhoz jártam, hanem az orvoshoz: ilyen külföldi gyógyszer, olyan külföldi gyógyszer. Rengeteg pénzért. A javulás? Óriási javulásnak számított, ha az előző hónaphoz képest kevesebbet romlott a szemem. A suliban nagyon sokat szenvedtem a társaim bánásmódja miatt. Sokszor mentem haza sírva. A második tanév közepén már megfogadtam, hogy otthagyom az iskolát. Apu éppen kiküldetésben volt, azaz börtönben ült. Nem segíthetett. Viszont Kerekes Géza, a mesterem rábeszélt, hogy maradjak. Maradtam. Tanultam játszani tangóharmonikán, ez jó volt. Nagyon ösztönzött, hogy a lépcsőházunkban két lánynak tetszett a játékom. A lányokkal félszeg voltam, húszéves koromig még csak nem is csókolóztam, nem udvaroltam. Egyetlen lány volt, aki szeretett, de az elől is menekültem, mert nagyon rámenős volt, féltem tőle. Még az építkezésre is feljött utánam, emiatt a többi inas szekált. Az az igazság, hogy lenéztek a srácok. Rám szálltak. Bekenték a cipőmet ragasztóval – belülről. Egy építkezésen elég sötét van a festetlen helyiségben. Amikor beléptem a fényről, semmit sem láttam. Kitettek elém valamit, puff, hasra estem. Ők pedig röhögtek. Vagy felhajtották a szőnyegpadlót, beragasztózták alatta, én pedig beletocsogtam, és hozzáragadt a zokni a talpamhoz. Ott ugyanis zokniban kellett járni. Mindig nehéz munkára küldtek, mindig az alja melót adták nekem. Én cipeltem a nagy súlyokat, söprögettem... Mindig megleckéztettek, aztán legyintettek rám, hogy minek magyaráznak, hiszen úgyse látom. Elhívtak focizni: „Na, most mutasd meg, milyen okos vagy” Akkor már kialakult nálam a foltszerű látás, a szemem kereste az éles fényt, amit még érzékel, létrejött egy sajátos, vízszintes szemmozgás, de eleinte a fejem is mozgott, mintha mindig nemet intettem volna. Én ezt nem vettem észre, de ők igen. Utánoztak, nagyokat röhögtek. Aljas módon csinálták, gonoszok voltak. Pedig féltek tőlem, mert erősebb voltam náluk. Mindig bunyózni akartak, mert tudták, hogy nem látom az öklüket. Birkózni egyik sem mert. Előfordult, hogy úgy belefeledkeztem a munkába, hogy nem vettem észre az ebédidőt A társaim nem szóltak volna, elmentek, otthagytak. Sokszor dolgoztam étlen. Szerettem a munkát, elmélyedtem benne. Sohasem a munka esett rosszul, hanem az, hogy a többi inastól egyetlen jó szót sem kaptam. A mester, az mindig tekintettel volt rám, ő nem tolt ki velem. Csak egyszer: mellém ült, elkapta a combomon a vastaghúst alulról, csavarta, szorította. Azt mondta, ha megmukkanok, huszonötöt vág rám. Csupa vérhólyag lett a lábam, csurgott a könny a szememből, de kiálltam. Attól kezdve becsületem volt előtte. Persze, büntetést sűrűn kaptunk, ha elcsináltunk valamit: fenekest a parkettaszegélyléccel vagy körmöst.

1972 óta minden nyáron kórházban voltam, a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése után is. Amikor végeztem a suliban, mentem az építőiparba. Bekerültem egy brigádba. Mint segédmunkás. Nem vettek fel szakmunkásnak, mert kettes volt a bizonyítványom. Beosztottak betont csiszolni. Az első fizetést el kellett inni, fizetnem kellett az öregeknek. Egy betanított munkással csiszoltuk a betont, ő vezette a naplót. A srác általában elment ebéd után, de én ott maradtam végig. Fizetést viszont nagyon keveset kaptam. Gyanús volt a dolog. Megnéztem a fizetési papírt: nem volt még százharminc órám sem. Pedig őhelyette is dolgoztam, még túlóráztam is. Csakhogy az én órám egy részét is magának írta be a srác. Reklamáltam a művezetőnél, utánanéztek, kiderült, igazam van. De nem történt semmi, nem voltam fontos. A társam pedig megfenyegetett, hogy ha még egyszer ugatok, agyonver. Nem is kaptam meg egyetlenegyszer sem azt, ami járt volna, körülbelül ezer, ezerötszáz forinttal rövidítettek meg havonta. Három hónapig dolgoztam itt, akkor szólt a művezető, ha nem tudom megfelelően elvégezni a munkámat, mondjak föl. Pityeregve mentem haza. Nem mondom, sok jogos kifogás merült fel velem szemben: nem biztonságos az épületben a közlekedésem, elhagyom sepréskor a szemetet, nem tudom felmérni a hulladékot... Pedig én mindent megcsináltam, bármilyen nehéz munkát, csak ne bántsanak. De hát mindenben lehetett hibát találni. Volt a brigádban két-három szakmunkás, ők nagyon sokat segítettek nekem, de a többiek előtt a legkevesebb becsületem se volt, se szakmailag, se emberileg. Egyszerűen nem vettek emberszámba. Persze, jól jöttem nekik, mert átadáskor az egész hibajegyzéket az én nyakamba varrták. Én pedig boldog voltam, hogy dolgozhatok. Hogy munkás vagyok. Mindig nagy örömmel mentem dolgozni. Hazafelé már keserű volt a szám íze, de egy kicsit jó is volt, hogy én is úgy megyek haza a munkából, mint más. Ez az én egyetlen örökségem, ez maradt rám a családból, semmi több: a munka szeretete. A szüleim is dolgos emberek, jó munkások.

Végül áthelyeztek egy vegyianyag-raktárba. Festékpor, gőzök, gázok… Ott nagyon romlott a szemem. 1976 márciusában betegállományba vettek, egy év múlva pedig leszázalékoltak. Közben feküdtem a szemklinikán, szerettem volna kikerülni a Szovjetunióba, mert hallottam, hogy Ogyesszában van a világ leghíresebb szemklinikája. De már nem mehettem, az állapotom reménytelen volt. Nagyon levert voltam. Hazakerültem. Megkíséreltem az öngyilkosságot – nem sikerült. A mesteremtől, Géza bácsitól ezért nagy fejmosást kaptam. Ekkoriban borzasztóan féltem az emberektől. Ha az utcán megállt mellettem egy autó, és nyílott az ajtaja, megtorpantam és visszafordultam, mert azt hittem, tőlem akarnak valamit. Amikor mentem az utcán, azt hittem, rám fog dőlni a ház. Ha köszöntek mögöttem, összerezzentem. Nyugtatókat adtak az orvosok. Senkivel sem beszéltem, éjszakánként sokat sírtam. Nem tudtam mosolyogni. Megrettentem, ha szóltak hozzám. Állandóan búskomor voltam, három hónapig még csak nem is muzsikáltam. Pedig akkor még láttam valamit, úgy-ahogy felismertem az embereket is. Nem fordult meg a fejemben, hogy megvakulok, mert az orvos azzal biztatott, fényt mindig fogok látni. Valóban látok fényt ma is. Mást nem. De mégsem élek nappali sötétségben.

A leszázalékolás körüli kiborulásomban szerepe volt még valaminek. 1970-ben lent játszottam az udvaron. Ott volt egy kislány, aki nem tudott járni, az ángyikája hordta az ölében hintázni. Tündinek hívták ezt a lányt. Egész délután beszélgettünk. Fölmentem hozzájuk. De a fiúk szekáltak vele, így aztán hiába üzengetett a Tündi, hogy menjek ki, nem mentem. Egy idő után elmaradt. Öt év múlva azonban írt. Éppen kórházban voltam. Egy erdészmérnök olvasta fel Tündi levelét: mindketten sírtunk. Nagyon vártam az első találkozást. Hazamentem. Fél napig is beszélgettünk egyhúztomban. Sokat jártam hozzájuk. Nagyon tiszteltem az erejét. Kemény akaratú volt. Tündi akkor tizenöt éves volt. Nagyon szép lány. Két bottal járt, a lábában idegsorvadás. Orvosi műhiba miatt. Kiskorában azt hitték, hogy csípőficamos, gipszbe tették. Kétéves korában, amikor levették, kiderült, hogy nem az volt a baja, de akkorra már probléma volt a csípőjével, a medencecsontjával. Az a csehszlovákiai csontkovács tette helyre a csípőjét. El kellett neki törni a medencecsontját is, úgy hozták helyre, de közben már elhaltak az idegek a lábában. Idegátültetéseket végeztek rajta, a mai napig is jönnek a cérnák a lábából. Csak két bottal tud járni. Az történt aztán, hogy én felkerültem Pestre. De hogyan levelezzünk? Megszámoztuk az ábécé betűit. Mondtam, hogy fekete filctollal írja a számokat, jó nagyokat, ezeket közelről el tudom olvasni. Na, jött az első levél. Lefordítottam. Valami olyasmi állt benne, hogy ne haragudjak, ő nem ér rá fiúkkal foglalkozni, mert genetikus akar lenni, ez a célja az életben, én is tűzzek magam elé valami célt, és ha majd mindketten elértük, akkor találkozunk. Ezután következett az én öngyilkossági kísérletem. Sokáig vergődtem. A zene segített. Próbáltam elterelni a figyelmemet. Egyre erősödött bennem, hogy el kell menni dolgozni, emberek közé. Nem szabad egyedül lennem. Aztán Tündire gondoltam, az ő akaraterejére: az is segített abban, hogy összeszedjem magam. Felnéztem rá. Nem jutottam el odáig, hogy mint lányt szeressem, inkább amolyan példaképem volt. Még most is itt lebeg az arca a szemem előtt: fanatikusan hitt az erejében. És ez segített.

Telt az idő, s a zene révén egyre több emberrel kerültem kapcsolatba. És egyszer csak bekerültem a Centrum Áruházba, igaz, először csak a kirándulóbuszukra muzsikusnak. Egyre jobban megszerettek, és én lassanként bemuzsikáltam magam az áruházba. Nem játszom olyan haj de magas fokon, de az emberek általában szeretik. Játszom népdalokat, magyar nótákat, tánczenét, régi számokat, szalonzenét... Énekelek is, bár egyesek szerint jobb lenne, ha akkor kezdenék énekelni, amikor a vendégeket már haza kéne küldeni. 1979-ben elcseréltük a Vosztok úti lakást egy családi házra. Egyszer lohol egy zenész barátom, hogy menjek be a Centrumba, mert hívat az igazgató.

– Milyen ügyben?

– Munkaügyben.

Borzasztó boldog voltam. Bementem, elvállaltam. Három napig tanultam, aztán fölvettek próbaidőre. 1979 nyarától én a Centrum Áruház hangosbemondója vagyok! Az az igazság, hogy korábban is szerettem volna dolgozni, kértem is a szövetséget, hogy helyezzen el. Úgy 1976 őszétől én egyre inkább Kerekes Géza bácsi hatása alá kerültem. Ő egy nem látó ember, valamikor úgy hívták, hogy a vak zongorista. Harminc évig élt a szolnoki éjszakában, az összes híres és hírhedt mulatóhelyet végigharmonikázta és zongorázta. A zene révén egyre jobban átvette az én irányításomat, a szüleim nagy ellenérzésére. Mert miért akar mindenáron vakot csinálni az ő gyerekükből?

– Aki tanácsot ad, adjon kalácsot is!

Meg hogy ellenük nevel. De az az igazság, hogy Géza bácsi vitt el a vakok szövetségébe, ő vetetett fel. Kaptam nyolcszáznegyven forint személyi járadékot és ezerhuszonnégy forint nyugdíjat.

Amikor korábban a szövetség segítségét kértem, hogy helyezzenek el, azt ígérték, értesítenek. De sehol semmi. Fogtam a botomat, bementem a városi tanács szociálpolitikai osztályára, érdeklődtem, lehetnék-e például telefonkezelő. Van-e papírom arról, hogy én telefonkezelői vizsgát tettem’? Nincs. Márpedig ők enélkül nem tudnak elhelyezni. Bementem a szövetséghez, hogy hol lehet ilyen papírt szerezni. A postán. De a postán csak akkor tehetem le a telefonkezelői vizsgát, ha legalább egyéves gyakorlatom van. Hát ez nem kóser. Akkor ajánlották, legyek portás. Igen ám, de nem láttam az embereket! Ez se ment. Hát akkor menjek dolgozni a könyvkötészetbe. Ott meg nem láttam az oldalszámozást, ezért nem tudtam csinálni. A szövetségben azt mondták, ha így válogatok, nem tudnak segíteni. Lett volna még egy munkahely: villámzárkészítés. De ezt megszüntették, mert egy-két sorstársam ivott, vagy nagyon érzékeny volt, sértődékeny… Nem nagyon szerettek minket, mert nehéz tőlünk szabadulni. Nem lehet valakit csak úgy kirúgni, mert ott áll mögöttünk a szövetség. Egy-két sorstársam ezzel vissza is élt, úgyhogy kiestünk a vállalatok kegyéből. Én azonban, szerencsére, nagyon jól megtaláltam a helyem a Centrumban. Nagyon szeretem a munkámat. Úgy érzem, ezt tökéletesen el tudom végezni. Nagyon lelkesen tudok beszélni a munkámról, nagyon büszke vagyok rá. A havi fizetésem ezerötven forint. Naponta négy órát dolgozom. Reklámszövegeket, szolgálati közleményeket mondok be.

– Felhívjuk kedves vásárlóink figyelmét, hogy emeleti vegyesáru osztályunkon svájci gyártmányú kerti permetezőgépek kaphatók kétezer forintos árban.

Típusszövegek. Improvizálni csak akkor tudok, ha bakizok. Egyszer réz díszműáruk helyett réz drézműárut mondtam. Vagy: „Felhívjuk kedves vásárlóink figyelmét, hogy darabosztályunkon több száz ujjú ing kapható...” De nem piszkálnak. Igaz, nagyon igyekszem jól dolgozni. Tagja vagyok egy szocialista brigádnak, a szakszervezetnek... A KISZ-nek nem, de az ő rendezvényeikre is elmegyek muzsikálni, ha kell. Szeretnek, segítenek az áruházban. Ez egyrészt a munkám megbecsülése, másrészt sajnálnak. De én azt szeretem, ha tárgyilagosan ítélnek meg, mindenféle sajnálkozás nélkül: mint munkatársat, mint embert, mint férfit...

Találkoztam olyan tizenhárom éves gyerekkel, aki nem tudta, mit jelent a kezemben a fehér bot. Sok mindent tanítanak az iskolában, családban, tévében, de ezt nem. Pedig nagyon sok fehér botos ember botorkál ebben az országban. Sajnálnak minket, de félnek is tőlünk. Megállok a buszmegállóban, és hallom, hogy körülöttem sok ember beszélget. Egyszerre csend lesz: akkor látják meg a botot a kezemben. Mikor beáll a busz, és megkérdezem, hogy hanyas járat, már senki sincs körülöttem. Csak annyit kellene segíteni, hogy megfogják a kezemet, és ráteszik a busznak a kapaszkodójára. Nem kell engem felemelni. Mert van, aki azt hiszi, akkor segít, ha felkap, hogy a lábam se éri a földet.

Nekem nagyon nehéz volt beilleszkednem a nem látó emberek közé is. Később kiderült a számomra, hogy ezek közül jó néhány csak szimuláns, lefizette az orvost, így nem látóvá nyilvánították, holott némelyik jobban lát, mint a sas.

Az is elég rossz volt, amikor a barátom révén bekerültem a látó emberek társaságába. Azt mondta nekik, hogy megyek muzsikálni, de azt nem, hogy nem látok. Sok félreértés származott ebből. És pohárleverés, kezet nem fogás... Szeretem, ha tudják rólam, hogy nem látok. Örülök, ha erről beszélünk, nekem nem kínos, de másokat nem szeretek kínos helyzetbe hozni. A sutyorgást azonban nem szeretem. A hátam mögötti mutogatást sem.

A lányok? Félnek tőlem. Van egy barátom, azzal nagyon könnyen tudok az utcán közlekedni, mert annyira lát helyettem is, hogy nem kell belekapaszkodnom, apró jelekkel irányít. Mások számára észrevétlenül. Megismerkedtünk a nyáron tanárképzős lányokkal, elhívtuk őket sétálni, moziba... A lányok nem vették észre, hogy nem látok, a barátom olyan jól irányított. Így ment ez négy napig. Elmentem velük a diszkóba, táncoltunk is, aztán elhívtuk őket csónakázni. De a csónak a túlsó parton volt. Gyorsan levetkőztünk, a barátom beleereszkedett a vízbe. Kabaréra vettük a figurát, mintha félnék, ő pedig biztatott, s közben irányított. Marháskodtunk. Áthoztuk a csónakot, beültünk. Jó volt. Este étterembe mentünk. Éreztem, hogy furcsa a lányok hangulata. Az egyiket elhívtam táncolni, kérdeztem, mi a baj. Azt mondja:

– Becsaptál minket. Megnéztük az igazolványodat, míg átúsztátok a folyót: nem is vagy faipari mérnök, csak egy parkettázó.

– Üljünk vissza az asztalhoz!

Amikor visszamentünk, elmondtam nekik, hogy valóban nem vagyok mérnök, csak egy vak nyugdíjas. Felakadt a szemük: ilyen nincs! És hű! És fantasztikus!... Aztán elmúlt a csodálkozásuk, ejtettek. Pedig addig nagyon jó voltam náluk, talán azért is, mert nem vagyok egy bányarém... Az ilyen embernek nagyon nehéz a lányokkal. Egyetlen nő volt az életemben: sokkal idősebb volt nálam, legalább tizenöt évvel. Eddig egyedül ő merte vállalni, hogy olyan férfi vagyok, aki nem lát, mégis az ágyába fogadott. Vele jött össze egyedül. De ez a kapcsolat is megszakadt, mert erősen ivott, és én nem tudtam ebből kihozni. Két hónapig tartott.

Szeretném megtalálni azt az egy embert, aki igazán énhozzám tartozik. Azt, akinek éppen az én százhetven-egynehány centimre és hetven-valahány kilómra van szüksége. Rám. Fontos az, ha valakit sokan szeretnek, de kevés. Egyvalaki szeresse, de az nagyon! Őszintén és becsületesen szeretnék élni, semmit el nem hallgatva: Azt mondják, a szem a lélek tükre. Az én számomra a hang a lélek tükre. Szeretem a hangokat. Néha jó így élni. Vakon. Megmenekülök sok apró gonoszságtól, amit fintorral, arckifejezéssel okozhatnának. Persze, a hanggal is lehet bántani. A buszon beszélget mellettem két asszony. Jön a megálló, le akarok szállni. Ők is. Aztán hallom, ahogy odaszól az egyik a másiknak:

– Várjon már meg, megyek mindjárt, csak leveszem ezt a vak embert a buszról!

De engem nem levenni kell, hiszen erős a lábam. Csak a kezemet tegye a kapaszkodóra. Nem kell túlsegíteni, mert az megalázó is lehet... Volt a lakótelepen egy kisfiú, féléves korában ki kellett venni az egyik szemét; egyéves korában pedig a másikat. Most hétéves. Egyetlen képre emlékszik, arra, hogy a karácsonyfán ég a gyertya. Soha többé nem fog látni semmit, ez az egyetlen kép maradt neki. Sírni kéne. De ha leülnék vele beszélgetni, biztos, hogy úgy beszélnék vele, mint a többi sráccal. Tudnék marháskodni, nevettetni is. Tudom, nem mindenki ilyen. A szüleim például nagyon nehezen fogadták el a vakságomat, főleg anyu. Sokáig mondogatta, hogy látnék én, csak lusta vagyok. Aztán csak kénytelen volt elfogadni. Kialakult útjaim vannak a lakáson belül. Tudják, mégis előttem hagynak egy széket, amin keresztüleshetek. Azt hiszem, nem túl fontos számukra, hogy felbukom vagy sem. Ilyenek vagyunk. Ez a Palásti família. Nekem azért nincs becsületem a családban, mert nem dohányzom, nem iszom, nem járok nők után, és nem tépem a számat, hogy hány nőt és hányszor... Nem illek bele az összképbe. Erre azért büszke vagyok. Hogy más vagyok, mint ők. Azt hiszem, én boldogabb vagyok náluk. Lehet, hogy a más szemében ez nem ok a boldogságra. Én mégis az vagyok, mert szeretem a munkámat, és azt jól elvégzem, és tudom, hogy az emberek szeretnek. Ezt pedig nagy dolognak tartom.

Szoktam álmodni. Főleg állatokkal. Emberekkel ritkán. Ha mégis emberekkel álmodok, őket sohasem látom. Az állatokat viszont látom. Nem túl jól, de látom. Talán azért, mert hozzájuk több bizalmam van? Nem tudom. Ha álmomban például egy nővel szeretkezem, nem érzem őt, nem látom, csak a hangját hallom. Az állatról érzem, hogy ott van, érzem a szőrét, látom a körvonalait... Az emberek hiába beszélnek hozzám álmomban, nekik nem válaszolok. Csak az állatokkal szoktam beszélgetni.

Erős vagyok. Rengeteg energia feszül bennem. Kerestem a lehetőséget, hol vezethetném le ezt a sok energiát. Úsztam, kajakoztam, de egyik sem ment segítség nélkül. Talán három éve hallottam arról, hogy létezik egy sport, a testépítés. Másfél hónapja rendszeresen járok az edzéseikre. Rendesek a többiek, nem azt nézik, hogy vak vagyok, hanem hogy ni, milyen jó erős srác! Sok mindenre képesek vagyunk mi: ha van a vakoknak csörgő labdajáték, atlétika, sőt céllövés is, akkor a testépítést is csinálhatnák versenyszerűen. Én szeretem ezt a sportot. Lefekszem a padra, leemelem a súlyzót, kinyomom. Olyan nyolcvanöt kilót. Testtel nem segítek. Csak karral. Remélem, néhány hónap múlva kinyomom a száztíz kilót is. Versenyezni nem tudnék, mert rettenetes lámpalázas vagyok. Az áruházban az első hangosbemondásnál úgy éreztem, hogy a gyomrom hozzátapadt a nyelvemhez, leizzadtam, lemerevedtem, pedig csak annyit kellett bemondanom, hogy tizenhét óra van. Ez egy hónapig tartott. Belázasodtam, minden bajom volt. Régebben birkóztam, de azzal is így voltam. A testépítés viszont nagyon kedvemre való sport: egy edzésen húsz tonnát is emelek. Hetente háromszor.

Amikor lefekszem, végiggondolom az egész napot. Hanyatt vágom magam, kezem a tarkómon, és megpróbálom magamat egy kívülálló szemével nézni. Mit csináltam ma jól? Mit rosszul? Összeszámolom, mennyit edzettem: ez igen! Nem is olyan kevés! Az áruházban egyszer sem bakiztam, udvarias, gyors voltam, amit kellett, megcsináltam … Ilyenkor nyugodtan alszom el. Jó érzés, ha tudom, hogy van egy-két ember, akinek fontos vagyok, mert csak nekem tud elmondani bizonyos dolgokat. Ez jó. Én hiszek a jóságban. Ha valaki túlságosan sokat és nagyon kegyetlenül játszott velem, azt megbüntette a sors. Mindig. Mert szerintem a rossz nem marad büntetlenül. Olyan emberrel könnyű játszadozni, aki nem tud visszavágni. Persze, sohasem akartam visszavágni. Amikor találkozom a régi inastársaimmal, nem győzik kérdezgetni:

– Ugye, én nem voltam olyan rossz hozzád? Ugye, én nem toltam ki veled?

Pedig én sohasem teszek nekik szemrehányást. Viszont nem fogadom el tőlük a sört, amikor fizetni akarnak. Ebből már érzik, amit kell.

Tudom, furcsán hangzik egy ilyen ember szájából, de akkor is igaz: én boldog vagyok. Örülök, hogy annak idején nem sikerült az a méregdolog. Most már tudom: a halál nem kiút. Amíg élek, addig változtathatok a sorsomon. Persze, én kismiska vagyok ahhoz, hogy ilyen súlyos dolgokat megfogalmazzak. Én csak azt tudom, hogy jó élni, nagyon jó zenét hallgatni vagy muzsikálni... Örömet okoz az irodalom, csak az a baj, hogy nem látok olvasni, csak a vakok hangos könyvtárából jutok hozzá... Sokszor leülök, és csak úgy magamnak elmondom egy napom történetét. Hangosan. Ilyenkor egyedül vagyok... Most éppen németül tanulok. Szép dolog lehet egy másik nyelvet, egy másik népet megérteni. Bennem erős kíváncsiság él. Persze, nem akarok én semmi különöset: Nem szeretnék különc vagy csodabogár lenni. Csupán ugyanolyan ember, mint akárki más. Egy átlagos ember. Dolgozó. Én ma is munkásnak érzem magam. Tudom, mostanában ez nem valami nagy dicsőség. Mintha lenéznék mostanában a kétkezi munkát. És a kétkezi munkást. A szakmunkásképzőben is volt egy tanárom, ha valamit nem tudtunk, mindjárt rákezdte:

– Hát igen, mit várhat az ember? Szakmunkások. Gimnáziumban ez nem fordulhatna elő...

Pedig vagyunk néhányan, akik igyekszünk tisztességesen dolgozni. Én sohasem muszájból végeztem a munkát. Most sem csak azért vagyok a Centrumban, hogy eltöltsem a munkaidőt. Sohasem azt várom, mikor megyek már haza. Inkább azt várom, mikor mehetek be az áruházba. Főleg a Centrum-hétfőket szeretem, mert akkor annyit lehet dolgozni, mint máskor egy hét alatt. A délutános műszakot is nagyon szeretem, amikor este megyek haza, éppen úgy, mint az a rengeteg ember. Csodálatos érzés, hogy én is a munkából igyekszem hazafelé! Mert ha délben megyek, biztos azt gondolják: „Hm, biztos ebédelni megy.” De az este egészen más! Akkor mindenki azt gondolja, hogy munkából megyek. És ez olyan jó érzés! Meg az is, hogy ma jól kidolgoztam magam! Énrám szükség van! Az én hangomat szeretik az áruházban...

Nem is olyan régen nagyon meghatódtam: tiszteletbeli taggá választott a kőolajosok nyomdászbrigádja. Az hatott meg, hogy így bevettek maguk közé. Ott dolgozik egy barátom és annak a húga. Talán egy esztendeje említették, hogy kirándulni mennek a brigáddal.

– Nem férnék be a buszba? Egy muzsikus mindig jól jön, főleg, ha jó hangulatot kell csinálni...

– Majd megkérdezzük.

Elmehettem. Befizettem a rám eső részt, irány Eger. Azt hiszem, nagyon jól elszórakoztattam a társaságot. Senki sem tudta, hogy nem látok. A barátom nem mondta el. Kicsit élveztem is a szitut. Később, mikor megálltunk, és a kis barátnőm átkísért az úton, majd visszakísért, és látták a fehér botot, döbbent csend lett a buszban! Néhányan akkor már felöntöttek a garatra, erősen maxosak voltak, de akkor egy pillanat alatt kijózanodtak. Ezt a kis barátnőm mesélte. Míg haza nem értünk, senki sem szólt egy szót sem. Akkor elhatározták, hogy megválasztanak brigádtagnak, és patronálni fognak. Azóta szinte mindennap felhívom őket telefonon. Egyszer megemlítettem, hogy szeretnék megtanulni gépelni síkírógépen, hogy tudjak levelezni. A brigád karácsonyi meglepetése egy írógép volt. És az egyik brigádtag vállalta, hogy megtanít gépelni. Már elég szépen haladok. És mindezért semmit sem fogadnak el! Csak a zenémet. Nekem jó érzés, hogy harminc-negyven embert jól el tudok szórakoztatni. És az is jó érzés, hogy a Centrumban azt a tengernyi vevőt jól tudom tájékoztatni. Amikor elmondom valahol, hogy mennyit keresek, megrökönyödnek.

– Ne viccelj, ez kajára is kevés!

– De én szeretem ezt a munkát! Ha nekem kéne fizetnem, akkor is vállalnám!

Én csak ezt válaszolhatom. Mert olyan nagyszerű az embernek adni valamit. Én most így tudok adni. Biztosan tudnék másként is, mert százhetvenféle szakmában dolgoznak sorstársaim, van közöttünk orvos, jogász, számítógép-programozó, kosárkötő... De áruházi bemondó csak egy van Magyarországon. Én.

{fel}