Öreg fa, hazai földben

Születtem 1944-ben, egy tizennyolc esztendős anya hozott a világra. Egy ilyen idős mostani nő a jelenlegi jó körülmények között sem biztos, hogy vállalná az anyaságot. Az én anyám az óvóhelyen is vállalta. Akkor történtek itt a legveszélyesebb dolgok: hol a németek, hol a szovjetek kezén volt Karcag, az emberek napokat, éjszakákat töltöttek az óvópincékben, a papa például a saját maga által ásott földbunkerben. Itták a rumot, hogy ne fázzanak. Én egy ilyen terhesség után születtem. Azt mondták, még azon sem csodálkoznának, ha nem lennék normális. Olyan volt az a korszak. Éppen ezért szívemből gyűlölöm a szenvedést, és azon munkálkodom, hogy minél többen megtalálják a számításukat, és körülöttem boldog emberek éljenek. Én csak akkor érzem magam elégedettnek, ha a környezetem, a körülöttem élők is jól érzik magukat, egészségesen élnek. Hogy én egymagam, közülük kiemelve legyek boldog, azt nem tudom elképzelni.

Négyen voltunk testvérek, az apám maga tartotta el a családot. Az én gyerekkoromban nem volt semmi plusz. Hacsak az nem, hogy az apámnál bölcsebb embert még nem találtam. És tisztességesebbet. Ez talán indíték lehetett nekem, de egyéb rendkívüli nem volt a családban, ugyanolyan egyszerűen nőttünk fel, mint más gyerekek. De ez a bölcsesség és tisztesség fontos volt.

Négyéves lehettem, amikor a legelső állatfigurákat elkészítettem. Persze, nem azért, mert érdekelt az agyag; az állatok érdekeltek engem! Mai napig is az állatok érdekelnek, a növények, az egész természet. De hát gyerekként csak azt láttam, hogy a szomszéd embernek, egy nagygazdának nagyon sok állata van, nagy csapatban hajtották haza a malacokat a tanyáról. Én is szerettem volna, ha olyan nagy kondám van: sok sármalacot csináltam, kiraktam szépen, gyönyörködtünk benne. Persze, mikor rásütött a nap, száradt, lehullott a füle, farka. Most már tudom, hogy azért, mert nem volt jól meggyúrva az agyag, és hirtelen szárítottuk.

Talán ekkor lettem én megjelölve, ekkor kezdtem fazekas lenni. Azt hiszem. Lopkodtuk a papától az agyagot, csinálgattuk az állatfigurákat. De inkább csak én, még a szomszéd gyerekeknek is készítettem kondát. A testvéreim közül egyik sem volt rabja soha az állatoknak, madaraknak, még a kertészkedésnek sem: műszaki emberek lettek. Csak nekem volt ilyen hajlamom.

Legalább huszonöt éve foglalkozom postagalambokkal. Az állatok az embert mindig természetközelben tartják. Aki az állatokkal nem tud bánni, az az emberekkel sem tud bánni. Szerintem lényeges dolog, hogy a kisgyerekek körül legyen valami jószág, amivel foglalkozhatnak, amiket gondozhatnak, amiért felelősek. A galambászás is egy hatalmas alkotómunka: amit nem tudok kiélni a fazekasságban, azt kiélem a galambászatban, az állattenyésztésben. A tenyésztési módszereket búvárkodom, próbálok jobb, tökéletesebb egyedeket létrehozni. Ez már egy kicsit genetika is – már amennyire egy amatőr fel tudja fogni az ilyen komoly dolgokat. A postagalambászatban mindenesetre Kelet-Magyarország bajnoka vagyok.

Itt ugat a portámon Bundás, a nagy komondor: ősi kun pásztorkutya, sajnos kihalófélben van. Lényeges, hogy ezeket az ősi állatokat, amelyek szinte hozzánőttek a magyarsághoz, próbáljuk átmenteni, tovább éltetni.

A szomszédommal közösen bárányokat is tartunk, nagy ráfizetéssel, de hát nem az anyagi haszonért, hanem az állatok szeretetéért tesszük. Van közöttük a romanov hegyi birkától kezdve mindenféle, merinói, ezek keresztezése... Racka is van már, egy szép csapat fekete és egy szép csapat fehér: ez is kihalófélben van.

De hát ugyanígy szerettem én a természetet már gyerekként is, így aztán az iskolában nagyon ritkán voltam jó tanuló, inkább középszintű, időnként még annál is gyengébb. Az iskolában mindig arra gondoltam, hogy mi van odahaza a kiskertemmel, amelyet piszkálgattam, művelgettem az udvaron. Vagy hogy mi van az állataimmal, nem fogta-e meg a galambokat a macska? Mindig volt bennem ilyen egyéni elképzelés, és ez bizony a tanulás rovására ment. Meg aztán az iskolában olyasmit sem tudtam elképzelni, hogy olyankor énekeljek, amikor nincs kedvem.

Persze, azóta már végignéztem egykori osztálytársaimat: voltak olyan gyerekek, akik előttem álltak a tanárok szemében, szinte primadonnának számítottak. Azt hiszem, talán ők sem vitték többre, mint én.

Mai fejjel, harmincöt évesen, nem vagyok annak a híve, hogy egy gyerek feltétlenül kitűnő tanuló legyen. Legyen jó éleslátású, és legyen valami az életben, ami lefoglalja, ami rabul ejti, mert az ilyen gyerek a munkában is el tud majd mélyedni. De ha egy gyerekben az tudatosul, hogy ő különleges adottságú, mindenki felett áll az osztályban, akkor félő, sokat botladozik majd az életben, nem találja a helyét, egy csomó elégedetlenség lesz benne. Az élet kíméletlen, keményen kell dolgozni, az ilyenek viszont a mindennapi munkában is elvárnák a különleges bánásmódot, satöbbi satöbbi... Én ezt annak idején megfigyeltem, de most, hogy egy-két régi tanárommal elég jó barátságba keveredtem, elmondtam nekik: voltak kettes tanulók, akik ragyogóan helytállnak, és voltak jeles tanulók, akiket azóta is dobál az élet. Hát ez egy olyan dolog, hogy talán nem lehet belelátni. A pedagógiának a... nem a csődje... a melléfogása, vagy nem is tudom, micsodája.

Karcagról mint kisgyerek elég keveset kerültem el, tehát nem is tudatosulhatott bennem a szülőföld élménye. Viszont nem tudtam aludni, csak a saját ágyamban. Ha elmentünk a nagymamáékhoz, akik szintén Karcagon éltek, vagy más rokonokhoz, én ott sem éreztem jól magam. Mindig hazavágytam.

Jóval később, húsz-huszonkét éves koromban kezdtem tudatosan gondolkodni. Akkor aztán nagyon belevetettem magam a munkába, úgyhogy azt sem vettem észre, mikor múltam el harmincéves. Tíz év nagyon hamar elszaladt.

Nekem nagyon fontos, hogy Karcagon élek. Éppen tegnap volt róla szó, hogy az egyik barátom el akar költözni, bár szerintem az öreg fát már nehéz átültetni. Én például nem tudnék máshol meghonosodni. Negyedikes voltam, amikor Karcagra került egy teljesen idegen ember, egy tanító. Nem értettem, miért kell a térképen olyan pontosan körülhatárolni, hogy ez a Nagykunság. Mert ő ezt tette. Akkor kezdtem felfigyelni a kunokra, de az egésznek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Később láttam, hogy ennek a tájnak egészen más a karaktere, mint a többinek. Ez egy keményebb, férfias vidék. Ezen a szikes talajon mindig keményebben kellett az embereknek küzdeni az életért, mint máshol. Generációkon keresztül ez aztán igen erős nyomot hagyott az emberekben, és talán ennek is tulajdonítható mai zárkózottságuk. Nagyon érdekes a kunsági ember. Én is kunsági embernek vallom magamat, annak ellenére; hogy Henkey professzor, az antropológus megállapította, a fejformám palócos, a szemem, az kun. Itt a Duna völgyében ezek a kis népek annyira keveredtek, hogy nem az számít, ki milyen származású, hanem ki minek vallja magát. Én például kunsági magyarnak. Aki ezt mondja, elfogadom, annak ellenére, hogy itt portyáztak a törökök, néhány száz évig itt voltak a németek, meg mit tudom én, kik... Hát, ugye, hogy melyik hol segített be, azt nem lehet tudni. De a lényeg az, hogy mi ezen a magyar földön születtünk, úgy való, ha itt élünk, itt dolgozunk, itt legyünk becsületes emberek.

Ez az időnkénti vérkeveredés talán még szerencséje is az országnak: enélkül lehet, hogy mi is degenerálódtunk volna. De ebben a népben van annyi vitalitás, életerő, hogy mindig talpra tud állni. Életrevalónak érzem a magyar népet. Bár nem túl szerencsés, hogy most az ország egyik részéből a másikba utazgatnak az emberek munkát vállalni, de így legalább fellazulnak az eddig zárt, eldugott vidékek is. Keverednek az emberek. Minden tájnak, szűkebb közösségnek megvan a maga karaktere: most ezek a közösségek összekeverednek, s ez még hosszú évszázadokra biztosítja, hogy Magyarországon nem lesznek problémák. Úgy értem, genetikailag. Mindig friss vér pezseg a népben, s ebből nagy emberek születnek majd. Mert igaz, hogy nagyon kevesen vagyunk, ez a kis nép mégis sok nagy embert adott már a világnak. Még ez a picike Nagykunság is: például Györffy Istvánt, Németh Gyulát... Sorolhatnám. Kántor Sándort is.

Györffy István tanításait ismerjük, én nagyon komolyan veszem azokat a gondolatokat, amiket ő kifejtett, s ezért is próbálom menteni a Kunság, azon keresztül pedig az egész ország értékeit. Nemcsak a cserepeket. Engem minden érdekel, ami összefügg a népi kultúrával. Ha körülnézel az én kis parasztházamban, a városban fellelhető legrégebbi minták szerinti kialakítást láthatod: az oszlopok, a tető, minden… Megpróbáltam ebbe a házba átmenteni minden nemes hagyományt az öreg mesterekkel, akik elkészítették ezt. Lehet, hogy a minták egy részét már nem tudnám megmutatni így négy év távlatából, mert lebontották a házakat, elkorhadtak az oszlopok, a kerítések. Megeszi őket az idő. Az enyém egy parasztbarokk kerítés, a mintáját néhány helyen még megtalálni Karcagon. De az oszlopokat már nem, csak a nyomait. Amikor az ember gyűjti a múlt emlékeit, próbálja az egészet feltérképezni, s ha már tisztán látja az egészet, akkor összehozhat belőle valamit. Az én kerítésoszlopaimban már nyilván van valami egyéni is, amit próbáltam ráerőltetni azokra az idős mesterekre, akik nekem elkészítették. A kerítést Ungvári Jani bácsi, a tetőszerkezetet Varga Pista bácsi csinálta. Mindig hálás leszek a munkájukért: ezek az emberek nem pénzért dolgoztak, hanem lelkesedésből. Manapság, amikor kezd elanyagiasodni a világ, ezekben a hetvenen jóval túli, közel nyolcvanesztendős emberekben találtam meg azokat a segítőtársakat, akikkel meg lehetett valósítani értékmentő gondolataimat. Ha ezt egy mindennapi mesterre bízom, lehet, hogy el sem vállalja, de pénzzel őt biztosan nem győztem volna. Még a síron túl is hálás leszek az öreg mestereknek. Nagyon szeretem, sűrűn meglátogatom őket. Vagy ők engem, ebben a népi klasszicista parasztházban. Látod, idekint van két pár kettős oszlop féloszlopokkal, s a ház tele van faragott, de főleg festett bútorokkal. Már régebben elkezdtem bútort gyűjteni, padlásra, összevissza raktam, később jött a gondolat, hogy otthont kellene adni nekik, no meg a cserepeimnek is. Akkor kerültek ebbe a házba, ahol a régi bútorok ma is használati tárgyak, akit érdekelnek a cserepeim, az közéjük ülhet, ezekre a lócákra, kunsági rengőkre. Van itt egy szemes kályha, mondhatnák, hogy ez nem kunsági, de hát én az egész ország területéről gyűjtöttem össze a cserepeimhez a motívumokat, ezért úgy vélem, a dunántúli szemes csempék is jól illenek ebbe a házba.

Annyira kicsi már ez az ország, hogy csak kunsági emberként nem lehet gondolkodni. Először magyarként kell gondolkodni, azután európaiként – ez lényeges dolog. Ha éppenséggel a Dunántúlon látok valami pusztuló értéket, akkor azt hiszem, még az sem vétek, ha az Alföldre mentjük át. Nem érzem rontásnak, hogy ide az alsó házba bekerült ez a szemes csempés, kétfejű sasos kandalló.

Én itt jól érzem magam. A szülőföldemen is. Nem tudok innen elszakadni. Nagyon szívesen kirándulok más tájakra, és tanulmányozom más vidékek, más népek életét, kultúráját – de karcagi vagyok. Nagyon sajnálom azokat a csalódott embereket, akik nem találják meg az életben a számításukat, a helyüket. Az élettől nem lehet csodákat várni. Ahhoz, hogy az ember jól érezze magát egy városban, egy utcában, egy házban, magának kell kialakítani a körülményeket. Én megpróbáltam kialakítani egy olyan környezetet, amelyben jól érzem magam. A környéken is megpróbáltunk jószomszédi kapcsolatokat teremteni: a garázsmestertől kezdve a fuvarozóig, az irodai dolgozóig mindenféle emberek élnek itt. Az évek során összekovácsolódtunk, segítjük egymást, hangulatosabban tudunk élni...

Ha most építkeznék, nem ilyen lenne a felső ház: ez egy típusterv alapján épült sátortetős valami, ami nem illik bele a mi építészetünkbe. Ez egy országos betegség: ha a Dunántúlon, ha az Alföldön járunk, mindenhol egy sablonra mennek a házak. Szerintem jobban kellene adni a helyi hagyományokra, tájegységenként kellene kidolgozni terveket, úgy építkezni. De hát abban az időben, amikor építkeztem, még nem ezzel a fejjel gondolkodtam, nagyon sürgetett az idő.

Beszéljünk a cserepekről is! Van egy szemrehányásom a papának, ami talán egyetlen az életben. A négy gyerek közül egyedül én voltam az, aki mindig agyagozott, mégis nagy szerencsével lettem fazekas. Lényegében azért kerültem a Kántor-műhelybe tanulónak, mert nem voltak összeköttetéseik máshová elhelyezni: nem vettek fel a kályhás szövetkezetbe, egyéb helyre sem, nehéz volt akkor elhelyezkedni. Azt azért látni kellett volna, hogy ez a gyerek már négyéves korában agyagozott! Én ha látok majd valami adottságot a fiaimban, tudatosan arra irányítom őket...

Amikor elvégeztem az általános iskolát, akkor kerültem Kántor Sándor műhelyébe. A papa azelőtt önálló kisiparos volt, 1953-ban került össze egykori mesterével, Kántor Sándorral. Addig nagyon nehéz volt a megélhetés, lényegében azt készítette a papa, amit megvettek. A tudatos népművészi munka akkor kezdődött, amikor összekerültek a mesterrel. Persze, Kántor Sándor bátyánk akkor már régen próbálkozott a tiszafüredi fazekasság felújításával – Györffy István biztatására. Műhelyközösségben dolgoztak az apámmal, amikor odakerültem. Főleg a papa foglalkozott velem, mindvégig ő tanított korongozni. Már hat éve együtt dolgoztunk, amikor kicsit szűknek tűnt az a műhely, azok a keretek. Nekem. Akkor már szorgalmaztam, hogy jó lenne valami egyéni elképzelés. Most is csodálkozom az akkori vakmerőségünkön, hiszen díszíteni sem tudtunk... Bár a papa abban az időben biztos, hogy az ország legjobb korongosa volt. Még most is bámulatos és csodálni való az a magabiztosság, ahogyan ő az agyaghoz nyúl. A Kántor-műhelyben volt neki egyéni stílusa, zöld rátétes, díszítéses edények, de ez a műhely termelésének csak töredékét tette ki. Ott korongozott a papa, én szintén, Kántor Sándor pedig díszített. Az apám olyan típusú ember, hogy mindig tudott örülni a más sikereinek, de arra sohasem gondolt, hogy talán neki is lehetnének sikerei. Közel harminc évig volt az ország leghíresebb fazekasának a munkatársa, s nem véletlen, hogy az ennyi ideig maga mellett tartotta. Biztos, hogy nagyon nagy jelentőségű az az életmű, amit Györffy István biztatására létrehozott Kántor Sándor. Amikor tizenöt évvel ezelőtt elváltunk a Kántor-műhelytől, akkor az én apám már túl volt az ötvenen, és akkor volt ereje műhelyt építeni – igaz, velem közösen. Ahhoz azonban már nem volt ereje, hogy ebben az újrakezdésben egy olyan világot alakítson ki, amely F. Szabó Mihályé lenne.

Nem tudom megítélni, hogy mit csinálok, de azt mondják, jót. És ez a papának köszönhetem. Én vagyok Kántor Sándor után a második ember, aki a papa mellett ki tudott nőni, és egyéni utat tudott keresni. Tulajdonképpen egy új kerámiakultúra virágzik a műhelyünkben, s ebben a papa szorgos keze is benne van. Pedig már hatvannyolc éves. Én nem akartam utánozni Kántor Sándor tiszafüredi, mezőcsáti stílusú munkásságát, de az apámét sem. Például hallottam a debreceni fazekasságról: elmentem Debrecenbe, megnéztem a múzeum szép nagy edényeit, a múlt század közepén kihalt fazekas kultúra emlékeit. Egy másik alkalommal kerékpárral átrándultam Tiszaderzsre, ahol egy műgyűjtőnél rengeteg mezőtúri edényt láttam. Így kezdődött: úgy érzem, elég sok szép cserepet készítettem mindkét stílusvilágban. Aztán néprajzosok, régészek látták a munkáimat itt is, ott is, megkerestek. Úgy 1973 körül ismerkedtem meg Selmeczi Lászlóval, a szolnoki régésszel. Mondtam neki, hogy minél ősibb cserepeket keresek, minél régebbi motívumok után kutatok, azokat szeretném átmenteni, amikhez még senki sem nyúlt hozzá. Laci mondta, hogy ha igazán régi cserepeket akarsz, gyere be a múzeum régészeti raktárába! Úgy két nap múlva megjelentem a szolnoki múzeumban, de annyira idegennek tűnt a látott anyag, nem mertem volna vállalkozni, hogy én ezzel valaha is kezdek majd valamit. Azért lefotózgattuk a cserepeket. Laci hozott a műhelybe cseréptöredékeket, biztatott. Féltem.

Részt vettem egy ásatáson is, a karcagi határban az egyik kunhalmot ásták. Rengeteget gondolkoztam: egy letűnt, ősi kultúrát megbolygatni, kiteregetni a sírokat, a szemetesgödröket, őseink emlékeit felhozni a napvilágra... Tudat alatt nagyon nagy felelősséget éreztem: ebből az ősi kultúrából átmentett anyaghoz nem nyúlhatok felelőtlenül.

Teltek a hónapok, az évek, Laci mindig jött, na, mi van, mit csináltál? Én mindig csak pironkodtam, hogy semmit. Jó idő kellett ahhoz, míg ezt az anyagot megemésztettem, és megéreztem, hogyan is lehetne megközelíteni. Egy kis népnek, a magyar népnek a kultúráját nem lehet csak úgy kezelni, azért, hogy én, a nyugtalan fazekas most megpróbálom újrateremteni. Ennél sokkal nagyobb fegyelemre, alázatra van szükség, no meg felkészültségre, és csak nagyon óvatosan, szinte remegő kézzel szabad hozzányúlni az ilyen ősi dolgokhoz. Nem szabad összepocskolni, nem szabad úgy „átmenteni” a ma emberének, hogy a lényeg elvesszen, csak azért, hogy én, a nagy alkotó! … Itt az egyéniség a háttérbe szorul, az érték a lényeg, s amíg az ember ezzel nincs tisztában, nem piszkálhat hozzá.

Nahát, így alakult ki lassan az a cserép, amit ma ifjú Szabó Mihály nevével jegyeznek. Hallottam hírét, hogy Egerben, Debrecenben, Kecskeméten, az ország különböző részein megtalálhatók a nyomai ugyanannak a tizenhetedik-tizennyolcadik századi cserépkultúrának. Mindenhova elmentem, Diósgyőrbe, ott van az egyik legszebb gyűjtemény, aztán Miskolcra, Mosonmagyaróvárra, Győrbe, Szekszárdon is van valami. Megfertőződtem ettől, nem tudok szabadulni többé. Persze, mindezt tovább kell adni. Még én is elég fiatal vagyok, elvileg még sokat lehetne dolgoznom. Azt tudom, hogy átmentettem valamit kerámiában, népi építészetben is, sok mindent talán a huszonnegyedik órában. Szeretném tudatosítani mindezt másokban is, elsősorban persze a saját gyerekeimmel, de hát nekik természetes, hogy ebben a környezetben élnek, természetes, hogy a hatalmas, hosszú szőrű komondor ugat az udvaron, természetes, hogy öreg lócákon ülnek... Talán fel sem fogja még a két fiam, hogy ezeken a lócákon már több nemzedék felnőtt, generációk élték le az életüket a tizennyolcadik századi bútorok között, de remélem, tudatosul majd a fiúkban mindez. Ezek a lócák tiszteletet parancsolnak. És köteleznek bennünket. Mire? Hát arra, hogy becsületesen éljünk, és helytálljunk ezen a vidéken, ebben a kis országban, és méltóképpen bánjunk a kulturális és egyéb javainkkal. Fontos, hogy történelmünket, a múltunkat tisztán lássuk, hogy történelmünk nagy alakjait a gyerekek ismerjék. Már most is rákérdeznek az enyémek, hogy Petőif Sándor miért esett el Segesvárnál, Rákóczi Ferenc miért halt meg Törökországban. Ugyanis a kettejük képe lóg a fiaim ágya fölött. Ami hatás egy gyereket kicsi korában ér, azt soha nem tudja levetni. Amit magára szed, az egész életén át végigkíséri. Most természetes, hogy a fejük fölött lóg Petőfi és Rákóczi képe, később pedig majd minden tudatosul bennük, és azt a hagyományt, amit ezek a nagy emberek megtestesítenek, ők is fogják majd ápolni. Szeretném, ha a fiaim jó magyar emberek lennének.

Nem is olyan régen találkoztam egy fiatalemberrel, aki munkás volt, aztán elment egyetemre. Pszichológus lett. Amikor a magyarságról beszélgettünk a társaság tagjaival, ő megdöbbentően idegesen reagált.

– Mi az, hogy magyar? Hát nem minden nép egyforma?

– De – mondom –, a maga valóságában minden nép egyforma, mindegyiknek kijár a tisztelet, de azért mi ne feledjük el, hogy magyarok vagyunk, minket kötelez az itteni ezeréves és az azelőtti kultúránk, a nyelv, minden.

Egyszerűen megáll az embernek az esze, hogy nőnek a fiatalok, nagyon jó eredménnyel végzik az iskolákat, eljutnak az egyetemre is, de még sohasem jutott az eszükbe: mit jelent magyarnak lenni? Én ezt elég veszélyesnek érzem, különösen azért, mert más népeknél tudatosan nevelik az ifjúságba a nemzeti érzéseket, néhol egészen soviniszta módon, nem akarok példákat mondani rá. De ez tény, nekünk ezzel számolnunk kell, úgyhogy legalább azt, ami a mienk, az értékeinket, ami természetes sajátja egy népnek, ami hozzátartozik a kultúrájához, legalább azt ne tagadják el! És azt ne szégyelljük! Kell hogy legyen ebben a népben nemzeti önérzet! Nemcsak a nevelés dolga beszélni nemzeti múltunkról. Voltak annak árnyoldalai, dicsőségesebb oldala is, de akárhogy van is, beszélni kell róla. A lehető legtermészetesebbnek tartom azt, hogy tisztázzuk a fiatalokban saját dolgainkat, ne legyen olyan probléma, hogy felnő egy ember, elvégzi az egyetemet, és azt sem tudja, hogy magyar. Az egyik barátom kérdezte is azt a srácot:

– Akkor miért nem kérted anyádtól a kenyeret oroszul?

Vagy mit tudom én, milyen nyelven. Szomorú, hogy egy fiatalra így kell ráolvasni. Én igyekszem ápolni a nemzeti kultúrát. Arra már kényes vagyok, hogy a fiaim – akik, remélem, az életem folytatása lesznek – ezt a gondolkodásmódot, magatartást továbbvigyék, ezt a levegőt szívják magukba, ebben a szellemben éljenek. És ne higgyék el, hogy bűnös nép a mienk! Nem igaz, hogy annak, aki magyar, szemlesütve és farokbehúzva kell járnia a világban! 1919 után azért voltunk bűnösök, mert vörösek voltunk, 1945 után már Hitler utolsó csatlósai... Hát miért vesznek egy kalap alá félőrült vezetőket és egy népet? Én nemcsak a magyar népet, de egyetlen más népet sem érzek bűnösnek. Akárhol járok, nem sütöm le a szemem. Mindegyik népet tisztelni kell a maga méltóságában. A mienket is. És megbecsülni. Én bármelyik nép zenéjét csodálkozva, élvezettel hallgatom, amit a kultúrájából be tudok fogadni, azt tisztelettel fogadom. Legyen az akár francia, olasz, orosz, román vagy bármi... Egy nép, az soha nem bűnös, ha van, akkor a vezetőiben lehet a hiba.

Én nem más népek rovására akarok magyar lenni. Mondtak már olyat, hogy ez nacionalizmus. Az én magyarságom. De hogyan várhatom én akár egy szlováktól vagy romántól, hogy ő jó internacionalista legyen, hogyan bízhatnék benne, ha tudnám, a saját népét nem becsüli, nem tiszteli? Először tanuljuk meg a saját népünket értékelni, azután lehetünk jó internacionalisták. Ezek nagyon fontos dolgok. A magyarság további sorsa attól is függ, hogy mindezt mennyire tudjuk végiggondolni és a magunkévá tenni...

Ezer év után ki vonja kétségbe itteni létünket? Nekünk fiaink, unokáink lesznek, nem közömbös, hogyan élnek majd. Meg kell ismernünk azon népek történelmét, kultúráját, akikkel évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt vagy még ma is kapcsolatban voltunk, vagyunk, akikkel együtt kell élnünk, talán évszázadokig, esetleg évezredekig. Le kell vonnunk a tanulságokat, hogy ne essünk az eddigi hibákba. Hogy ne lehessen minket egymás ellen kijátszani: Időnként az ember más népektől tanulva döbben rá, hogy mi elhanyagoljuk hagyományainkat, értékeinket nem becsüljük kellőképpen. Úgy érzem, hogy túlságosan anyagiassá vált az életünk. Azt hiszik az emberek, ha már jól élnek, megvan a mindennapi kenyerük, a kocsijuk, az már elég. Mikor egy vadmadarat megfog az ember, és minden jóval elhalmozza, még nem biztos, hogy az a madár jól él. Mert nem a természetének megfelelő életet éli. Annak még hiányzik a szabadság. Mint az embernek.

Mostanában elmondtam gondolataimat a magyarságról a televízióban. Hivatalból senki nem reagált rá. Egyszerű emberek viszont sokan: mondták, jó, hogy erről beszélünk, hiszen lassan már azt is elfeledjük, hogy magyarok vagyunk. Megkeresett egy mérnök, elutazott Karcagra, és megköszönte a periférián, a határokon túl élő magyarok nevében azt, amit mondtam. Ő Kárpát-Ukrajnából települt át Magyarországra nem is olyan régen. De mások is megkerestek, amikor keresztülmentek Karcagon, bejöttek hozzám néhány szóra. Még egyszerű parasztemberek is írtak az országnak szinte minden részéről. Ebből is látom, hogy milyen fontos ez a téma, milyen nagy a szükség az erről ejtett igaz szóra. Amikor azt mondtam, hogy ebben a népben van vitalitás, akkor erre az élénk reagálásra is alapoztam.

Nagyon szeretem az életet. Szerintem az az ember tud tenni valamit a közösségért, akiben van plusz vitalitás. Én az ilyen embereket szeretem. Az életben persze vannak csúcsok, hullámvölgyek. Amikor az ember nagyon a csúcson van, akkor minden nagyon szépen megy, szinte negyedrésznyi energiabefektetéssel összejönnek a dolgok, amikért egyébként nagyon meg kell küszködnie. Aztán előfordul, hogy az ember elfárad, elfásul, és gondolkodik, van-e értelme ennek az egésznek. Velem is előfordul ez, de túlteszem rajta magamat: ilyenkor mindig eszembe jut nagyapám, aki most lenne százegy éves. Amikor utoljára találkoztunk, kevéssel a halála előtt, akkor kilencvenkét esztendős volt: azt mondta, még tíz évet szeretne élni. Hát akkor én harmincöt esztendős fővel hogyne szeretnék még nagyon sokat és nagyon sok jót megélni! Ami az életben szép, azt nem vetem meg. Szeretem a szép nőket, asszonyokat, de ez természetesen nem abban áll, hogy na, legázolni a réten a virágokat...

Nem tudom, illik-e elmondani, de nekem óvodás koromban tetszett meg az első kislány. Első osztályos gyerekként már másik kislányt kedveltem meg, s attól kezdve egyfolytában tetszik valaki, és nem tudom elképzelni, hogy valaha is megöregszem. Valamikor olvastam, hogy a szerelem a nagy egyéniségeket lealacsonyítja, a kicsiket pedig fölemeli. Írhatnak bármit, szerintem a szerelem mindenkit fölemel. Egyenjogúnak fogadom el a nőket, egyszerűen nem tartom normálisnak, aki ezt vitatja. Emberek vagyunk. Persze, más egy férfi adottsága és más egy nőé, mint ahogyan más a húszesztendős fiúé és más a hatvanéves emberé is. Ezek természetes dolgok. És az is természetes, hogy nem lenne érdemes nők nélkül élni.

De zene nélkül sem. Évszázadok óta nemzedékek nőttek fel Bach, Vivaldi, Mozart muzsikáján. Amikor az ember a legjobban elfárad, hallgat valami szép muzsikát, ami szinte újrarendszerezi a molekulákat, újra erős leszek, viszem tovább az életet. Szeretem a jó falatokat, az evés-ivást... Pénzem soha nincs. A pénz nem érdekel. Amíg más korombeli kétszer-háromszor cserélt kocsit, addig Szabó Mihály múzeumokat böngészett, gyűjtéssel foglalkozott. Amíg más jó üzleteket kötött, addig én a pénzemből néhány üveg bort ittam azokkal az emberekkel, akik engem fontos szellemi értékek birtokába juttattak. A legnagyobb dolgok közé sorolom a barátságot, a jó, tartalmas emberi kapcsolatokat. Sok jó barátom van.

No, az alvást már kevésbé szeretem: nagyon keveset alszom, azt viszont nagyon mélyen. Szerintem, aki sokat alszik, az keveset él. Ha nem tudok aludni, fölkelek, és babrálok a madaraim, állataim között, vagy elmegyek a műhelybe. Hatórás alvással már tökéletesen kipihentnek érzem magam, de képes vagyok tíz-tizenöt perces pihenés alatt is regenerálódni. Hajnalban szinte a Nappal kelek. Télen hamarabb. Nekem nyűg az ágyban lenni. Csak úgy. Nem érzem jól magam bent a lakásban, mikor eleget pihentem, ki kell mennem. Élvezem a levegőt. És mindent, mindent, ami színesebbé teszi a napjaimat. Ezek az apró színek adnak az embernek olyan erőt, ami aztán tartalmassá és erőssé teszi. No meg hajlíthatatlanná. Ez lényeges: legyen az embernek kitartása. Kitartása. Erre nagy szükségünk lesz még!

{fel}