Nem halhatsz meg idő előtt

Mátyus Elvira vagyok, tizenkilenc éves. Nagyon jó gyerekkorom volt. Elég rendhagyó módon nőttem fel Hajdúböszörményben, a szeretetházban. Öregek között. Megszülettem, és attól kezdve ott éltem. Még iskolás koromban is. Ez eléggé meghatározta az életemet: mindig a felnőttekhez vonzódtam, és a saját korosztályommal nem tudtam megtalálni a hangot. Az öregekkel viszont nagyon jó volt. Roppant jó játszótársaim voltak, még örültek is neki, hogy egy gyerek szórakozik velük. Bújócskáztunk, cicáztunk... Mindent játszottunk. Vagy éppen olvastam nekik. Máskor beszélgettünk.

Óvodába nem jártam, de ezt nem is sajnálom. Jobb volt a szeretetházban. Akkor a nagyszüleim látták el a gondnoki teendőket, anyukám pedig szintén ott dolgozott. Engem nem tudott hova tenni, tehát mindig magával vitt. Tulajdonképpen a szeretetházban is egész nap a családban voltam, de legalábbis szem előtt. Hatalmas terület volt itt, s ezen bármit lehetett csinálni.

Ezt a szeretetházat a baptista egyház tartja fenn. Úgy 1910 körül épült. Ha jól tudom. Bizonyos fokig önellátó, önfenntartó a böszörményi szeretetház, úgy tudom, állami támogatást nem kapnak. A felekezetből azok az idős emberek kerülnek ide, akiknek nincs senkijük. De olyanok is élnek itt, akiknek vannak gyerekeik, de nem törődnek az öregekkel. Most harmincan élnek a szeretetházban. A baptistáknak még egy szeretetházuk van Magyarországon, Kiskőrösön. A böszörményi éveket én soha nem felejtem el, az biztos.

Jól emlékszem az ottani öregekre, még az arcukat is magam elé tudom képzelni. Az egyik néni – ő Erdélyből került ide – borzasztó talpraesett, filigrán öregasszony volt. Jó szabadszájú. Rengeteg mesét mondott nekem, olyanokat, amiket még gyerekkorában hallott Erdélyben. Kis körhintát is készített nekem fabábukkal. De főleg a meséit szerettem. Ennek az öreg néninek a meséit még ma is mondom az unokahúgaimnak. Ugyanis van két nővérem, az egyik Debrecenben, a másik Vácon él. Gyerekük is van. Így szoktam nekik mesélni:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy lánya. Egyszer ez a királykisasszony megbetegedett, de egyetlen orvos sem tudta meggyógyítani. Hanem, hogy, hogy nem, a palota elé keveredett egy fiatal legény, akit Eszes Péternek hívtak. Jelentkezett, hogy ő bizony meggyógyítja a királylányt.

– Én bizony meggyógyítom a királylányt!

Hát persze az őrök:

– Ugyan, mit akarsz?

– Menj már innen!

– Majd éppen te gyógyítod meg!

– A fejeddel játszol, legény!

De Eszes Péter csak erősködött. Erre aztán mégiscsak beengedték. Jól megnézte magának a királykisasszonyt, aztán szólt a testőröknek:

– Vigyétek át a királykisasszonyt a másik szobába, de ízibe! Addig én elkészítem az ágyat, hogy rendesen megvizsgáljam, és hozzákészüljek a gyógyításhoz...

A királykisasszonyt átvitték a másik szobába. Hat fickó fogta nagy ünnepélyesen. Péter közben kitalálta, hogy az ágyba tesz egy lavór hideg vizet. A lepedő alá rejtette, szépen körülrakta párnákkal, senki sem gondolta volna, hogy ott egy lavór víz van. Átkiáltott aztán:

– Na, hozhatjátok a királylányt!

Hozták is szépen, óvatosan. Betették az ágyba. A királykisasszony beletoccsant a hideg víz legközepébe! Azonnal kiugrott, és tovább semmi baja nem volt. Még most is boldogan él, ha meg nem halt. Itt a vége.

A szeretetházban én majdnem így gyógyítottam az öregeket. Volt egy igazi injekciós tűm, azzal játszottam doktorost. De megesett, hogy tényleg elláttam őket. Sokszor az öregek vágtak gyújtóst, ilyenkor előfordult, hogy valamelyik elvágta a kezét a fejszével, és azt én kötöttem be. Vittem a kis piros keresztes dobozt, beszórtam a sebet, persze nem homokkal, ez már nem játszásiból ment... Olyan öt-hat éves lehettem.

Volt egy másik öreg néni, akit nagyon szerettem. Ő születésemtől úgy nyolcesztendős koromig élt a szeretetházban. Mindig együtt voltunk. Babázott velem. Esetleg boltost játszottunk. Közvetlenül a szeretetház szomszédságában állt egy háztartási bolt, ahonnan áthajigáltak mindenféle dobozokat, keménypapírokat. Ezekből lett a polc. Nagy babám volt. Mindig a nagy babákat szerettem, mert azok jobban hasonlítottak az igazi gyerekre. Kisgyerekes anyáktól kunyeráltam ilyen-olyan ruhákat, azokba öltöztettem a babámat, a többit bepakoltam a polcra. Blokkot is használtunk, mert azt is dobtak át a szomszédból. A néni egy piros lócán ült, én pedig egy kisszéken. Ott hevert a blokk mellettem, és ott állt a papírdoboz, polcain a ruhákkal. A néni kezdte.

– Jó napot kívánok! Mit lehet itt venni?

– Mit parancsol?

– Kérnék a gyerekemnek egy réklit.

Adtam neki egy réklit.

– Mennyibe kerül?

– Öt pengő.

Akkor aztán fizetett a néni: volt egy csomó régi pénzünk. Pengő. Egész marokkal. Én blokkoltam, eltettem a pengőt.

– Viszontlátásra!

– Viszontlátásra!

Kész. Ennyi volt. De ezt naponta többször is eljátszottuk. Ha meguntuk, mindjárt orvos lettem. A néninek pedig rögtön eltört a karja. Persze csak játszásiból. Volt egy babaágyam, éppen jó méretű: beleillesztettem a néni karját. Ez volt a gipsz. Mindenféle rongyokkal hozzákötöztem a kezéhez, és a karját felkötöttem a nyakába.

– Két napig nem szabad mozgatni!

És a néni a babaággyal a karján mászkált egy ideig. Ha megelégeltem a játékot, leszedtem.

– Kész, most már meggyógyult.

Szegény Mari néni!

Én ott rengeteg temetésen részt vettem. Ha elment egy-egy öreg, én kikísértem őket a temetőbe. Ott voltam még a sírnál is. Így aztán természetes, hogy Mari nénivel néha temetést játszottunk. Egy baba volt a halott. Nagy komolyan kísértük a halottat. Eljátszottuk, hogy na, már kint vagyunk a temetőben, itt a sír. Olyankor a néni énekelt, de olyan irtózatos hangon, hogy még a hátsó udvarról is előfutottak az öregek.

– Mi van itt?

– Mi ez a rettenetes ajvékolás?

Akkor látták, hogy temetés van. Mari néni azt az éneket fújta, amit tényleg elmondunk az igazi temetésen.

Ama szép hon felé száll az én óhajom,
Ahová mihamar bemegyek.
Fogad-e engemet Mesterem, Jézusom,
Hogy vele örökké ott legyek?
Kapok-e csillagos, ragyogó koronát
Ama szép honban fenn, odaát,
Amikor lelkem a mennybe száll,
Kapok-e csillagos, ragyogó koronát?

A néni például ezt a szót, hogy „odaát”, úgy racsította, hogy „odaját”… Fantasztikus volt. És akkor eltemettük a babát. Persze csak jelképesen. Akkor ennek vége volt.

Bújócskáztunk is. Akkor készítették a szeretetházban a kutat, ezért nagy betongyűrűk hevertek az udvaron. Mondtam Mari néninek:

– Abba tessék elbújni!

Szegény hetven-egynehány esztendős néni bemászott a betongyűrűbe, ott kucorgott négykézláb – míg meg nem találtam. Most is előttem van: ott álltunk, de nemcsak én, az összes konyhai dolgozó, a nagyszüleim, mindenki, és rettenetesen nevettük szegény Mari nénit, ahogy négykézláb farolt volna kifelé a betongyűrűből. Nehéz mutatvány ez abban a korban!

Ma is a szeretetházban él egy vak bácsi, aki már akkor is ott volt, amikor megszülettem. Ővele is sokszor játszottam. Cicáztunk. Szegény! … Mennyit nevettünk! És éppen ilyen játékot találtam ki... Néha azért azt is megengedtem, hogy megfogjon.

Esténként bementem a szobákba, jó éjszakát kívántam az öregeknek. Megnéztem, milyen lityak van a fejükön, milyen főkötő. Kilestem, hogy veszi be a gyógyszert az egyik öreg: leöntötte a port egészen a torkára... Nagyon tetszett. Ezek az apróságok nekem roppant érdekes dolgok voltak.

Sok idős ember halálát láttam, de ezek az események sohasem ráztak meg. Teljesen természetes volt. Egészen pici koromtól együtt éltem a halállal. Addig például soha nem nyugodtam, amíg meg nem néztem azt, aki éppen meghalt. Kivitték a halottaskamrába – mert akkor még az volt –, és nagyapám odavezetett. Megnéztem. Egészen közelről.

– Hát, ugye, ilyen az élet – mondta nagyapám.

Ennyi volt.

A temetésen viszont mindig sírtam. Az meghatott. De a halál sohasem rázott meg. Most sem. Ez a lehető legtermészetesebb dolog. Annak tartották a szeretetházban a felnőttek is.

Ha fiatal ember hal meg, az talán kevésbé természetesnek tűnik. Más az, ha nyolcvanéves korában hal meg az ember, vagy ha, mondjuk, húszévesen... Az emberek úgy érzik, igazságtalan volt, hogy ilyen fiatal korban... Ki tudja? Talán a hitemnek is köze van ahhoz, hogy így szemlélem az elmúlást.

Azt gondolom, hogy idő előtt senki sem hal meg. Idejében megy el mindenki, akár nyolcvanéves, akár húszéves. Akkor annak ott az ideje, és kész. Elmegy, és ennek biztosan oka van. És őneki nem lesz rossz: az Úr hívta magához! Azt nem tudom, hogy milyen életbe megy át, de valami más, magasabb rendű élet várja. Ez pedig tökéletesen megnyugtató. Mert azzal nincs vége, hogy az ember meghal, hiszen akkor felfoghatatlan lenne ez az egész... Ha az ember belegondol, hogy valaki élt, mozgott, most pedig beleteszik a földbe, ott majd szépen elfoszlik, és aztán már semmi nincs... Ez így túl értelmetlen lenne. Ez a kérdés azonban meghaladja az emberi értelmet.

Képzelődni fölösleges. Én úgy élek, természetesnek veszem, hogy bármikor meghalhatok. Akár holnap. Nem tiltakoznék a halál ellen. Talán még az erőszakos halál is lehet elrendelés. Ki tudja? Lehet, hogy Isten őt küldte?...

Több embernek végignéztem a haláltusáját már gyerekkoromban. Egészen kicsi gyerekként hallottam halálhörgést, láttam haldoklót, aki már megmukkanni sem tudott. Számomra ez a látvány is természetes volt. Nem értettem soha az osztálytársaimat.

– Jaj, halottat láttam!

És már felfordult a gyomra. Ez fölösleges.

Én nyugodt vagyok. Mindig. Nyugodt a természetem. Ez persze nem csupán a vallástól van. Ez természet kérdése is... Van a családunkban is idegesebb természetű. Problémázgató. Hát én nem.

A szüleim most negyvennyolc és ötvenkét évesek. Jelenleg Hajdúböszörményben, a szeretetházban gondnokok már hat éve mind a ketten. A papám a legkülönfélébb helyeken megfordult. Eredeti szakmája kovács, ezt nagyon szereti még most is. Dolgozott a téeszben, volt mentős, autójavító... Most pedig a szeretetházban. A papám Karcagon született, onnan származik, a mamám pedig Dévaványáról. Éltek Budapesten, Dévaványán, Böszörményben, Debrecenben. Ők is vallásosak. Baptisták. És a nagyszüleim is... Mindkét család baptista volt. Egyszerű emberek mindkét részről. Viszont az éneklést, a zenét, azt nagyon szeretik, bár tanulni nem tudtak, de a hangjuk és a hallásuk jó. Otthon sokat énekeltünk már gyerekkoromban is. Csak úgy. De ehhez hozzájárul az egész közösségünk. Zeneileg elég sok minden történik itt, meg történt is. Mindig fontos tényező volt a baptista közösség életében a zene. Rengeteg énekünk van, és otthon ezeket énekelgettük. Több szólamban. A kórushangzáshoz hozzászoktam a családban is meg a gyülekezetben az énekkaron keresztül. A papám basszust énekelt, anyukám szoprán volt, kicsi koromban nekem is szoprán hangom volt, most mezzo. A két nővérem pedig altot énekelt.

Oh, jöjj le, Messiásunk,
Szívünk teérted esdekel.
Te vagy, kit egyre várunk,
Jövel, jövel, jövel.
Oh, meg ne vesd hívó szavunk,
Ha nem segítsz, mi meghalunk,
Tenélküled elkárhozunk.
A könnyeinkre nézzél,
Imánk füledbe jusson el,
Könyörgünk, oh, ne késsél,
Jövel, jövel, jövel.

Például ezt énekeltük. És sok mást is. Akadt közöttük zeneileg kevésbé értékes anyag is. Jellegzetesen baptista dalok voltak ezek. A harmincas, negyvenes, ötvenes években, talán még a hatvanas évek elején is ilyen jellemző indulószerű dalokat énekeltünk. A baptisták. Fúvós zenekarunk volt, ők játszották. Most már a zeneirodalomból válogatnak magas zenei igényű dalokat a baptisták. Nálunk nagyon fontos a zene. A családunkban is minden áldott nap énekeltünk. Amikor otthon voltunk. Harmóniumunk volt, a nővérem játszott rajta, körbeálltuk, hallgattuk... A legtöbbször vasárnap volt ez... A vasárnapi ebédek fantasztikus hosszúságúak voltak, akkor mindenki beszélt, viccelődtünk, nevettünk... Ha tizenkét órakor leültünk enni, akkor három óráig is az asztal körül tanyáztunk. Nagyon jó hangulatban teltek a napok. A papám humoros ember, hogy is mondjam, szeret hülyéskedni, aztán ez énrám is átragadt. Mi egész kicsi korunktól kezdve véleményt nyilváníthattunk. Mindenki egyenrangú volt a családban. És nemcsak szabad volt véleményt nyilvánítani, de el is várták. Mindenféle kérdésben, attól kezdve, hogy milyen ruha tetszik, milyen ruhát kellene venni, egészen az egész családot érintő kérdésekig.

Én 1961-ben születtem. A szüleim nem sokat meséltek a korábbi időkről. Ők 1952-ben házasodtak össze. Azt mondták, hogy ahol akkor laktak, az szinte egy luk volt. Mondták, hogy akkor alig volt pénzük, alig volt kajájuk. Mindig krumplit ettek... Akkor Budakeszin laktak, a papám a vagongyárban dolgozott. Annyit mondtak erről az időszakról, hogy szörnyű volt. Mást nem. Nem emlékszem. Én már egy harmonikus családi légkörre emlékszem, ahol még szóváltás sem volt... Soha. Az én eszményképem is egy ilyen harmonikus családi légkör. Nem mindenben olyan, mint a szüleimé, annak ellenére, hogy az tényleg jó volt. Én már másabb vagyok. Nem tudok olyan könnyen kapcsolatot teremteni emberekkel. Sok mindent elmondtam a szüleimnek, de nem mindent. No, nem olyan lényeges dolgokról volt itt szó! Gondolataimat, érzéseimet hallgattam el bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Például a gyülekezetben éppen istentisztelet volt, énekelt az énekkar, és nekem annyira szép volt az az ének, hogy sírva fakadtam. Olyan négyéves lehettem. Kivitt anyukám, és megkérdezte, mi bajom van. Szomjas vagyok? Éhes vagyok? Azt mondtam, hogy éhes vagyok, bár ilyesmiért soha nem sírtam. De a belső érzéseimet nem akartam elmondani. A mai napig megvan bennem ez a tartózkodás. Ennek ellenére nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Talán most kezd oldódni a tartózkodásom.

Mindig mindenben együtt volt a család: istentiszteleten, otthon, munkában... Nekem nem kellett otthon sokat segítenem. Nem neveltek a házimunkára, mégis tudom a háztartási teendőket, idővel megtanulja az ember. Főzni, sütni talán mégsem tudok mindent, de majd elsajátítom, ha szükség lesz rá. Hetedikes koromig együtt éltünk a szüleimmel, ők akkor mentek ki Böszörménybe dolgozni, a szeretetházba. Aztán a középső nővérem férjhez ment, és akkor ők laktak itt a debreceni lakásunkban. Meg én. Attól kezdve kicsit szétszóródott a család. Sokat voltam egyedül. Addig is hajlamos voltam a magányra – most kiélhettem magam. Hetente egyszer találkoztunk, néha csak kéthetente. Ritkán. Teljesen magamra lettem utalva, az iskolai dolgoktól kezdve mindenben. Kezdetben hiányoztak a szüleim egy-két hónapig, de megszoktam. Míg együtt éltünk, mi addig is önállóak voltunk tulajdonképpen. Arra neveltek. Takarítottam a szobámat, később már mostam is, beszereztem a kaját...

Az iskolában nem szerettem tanulni. Nagyon örülök, hogy vége van a dedós időknek. Pedig mindig jól tanultam. Vagy kitűnő, vagy jeles... Nagyon könnyen elsajátítottam az anyagot, nekem nem kellett sok ehhez az eredményhez. Napi félóra talán?... A középiskolában, mondjuk, egy óra. Egyszerűen a tanárokat nem szerettem. Azért, mert tanárok. És utáltam az egészet, mert olyan szervezett és kötött dolog. Nekem ott csinálnom kell valamit, de nem azt, amit akarok. Mindig meghatározták, hogyan viselkedjek... Nem bírtam az ilyen dolgokat. Most sem bírom. Jelenleg a Zeneakadémián tanulok, s ezt azért szeretem, mert kötetlen. Nincsenek azok a korlátok.

Egészen kicsi koromtól jártam zeneiskolába: először előképzőre, utána hegedűre. Arra voltak alkalmasak az ujjaim, azt mondták. A hegedűt mint hangszert később nem nagyon szíveltem. Két-három év után gyötrelem volt a vele való foglalkozás. Nem gyakoroltam. Egyből nagy eredményeket akartam, de ez egy precíz hangszer, nekem viszont nem volt hozzá türelmem. A tanáromat nagyon kedveltem, őt sajnáltam otthagyni, így aztán elvégeztem mind a hat évet. Ám az utolsó évben elkezdtem zongorázni is. Ezért már sokkal jobban rajongtam. Már gyerekkoromban is írogattam zenét, persze csak piti dolgokat, egysoros, esetleg kétsoros dallamot. Később aztán többet is. Volt egy hangjegyfüzetem, beleírtam vagy tizenhat-tizenhét kis darabot... Sajnos elveszett, és már nem is emlékszem, hogy akkor miket komponáltam. Volt egy ismerősünk, egy rendkívül finom bácsi, nagyon nagy szakmai tudással rendelkezik ma is: ő foglalkozott velem egy kicsit. Neki megmutattam ezeket a darabokat. Biztatott, írjak, elmondja róluk a véleményét, tanulunk egy kis összhangzattant, zeneelméletet... Ez mind általános iskolás koromban volt.

Mire a szakközépiskolába kerültem, már tisztában voltam az összhangzattannal. Tökéletesen megértettem. A középiskolai felvételire is elvittem saját darabjaimból egyet-kettőt... Úgy látszik, elfogadható volt mindegyik, mert felvettek. De ott, amikor már kellett tanulni a zeneszerzést, elment tőle a kedvem. Az első két évben még egészen jó darabokat írtam, később már nagyon muszájból lett volna... Ha a középiskolára gondolok, egy nagy nulla jut az eszembe. Érdekes, hogy azokkal a tanárokkal, akik zenét tanítottak nekem, jól kijöttem. Ők tudták, hogy kell szólni hozzám. Tanárért soha nem rajongtam ma sem rajongok, de őket szerettem, és ők is engem... Most már nem szerzek zenét. Hogy szerzek-e később? Nem tudom. Sokszor eszembe jut, hogy jó lenne, de lehet, hogy lusta vagyok.

A szakközépiskolában jó kis botrány kerekedett negyedikben. Az osztályunk csinálta. Mit mondjak? Szószóló voltam. Kitoltunk egy tanárral, heccnek indult az egész, de aztán elfajult. Odamondogattunk a tanároknak. Teljesen nyíltan. Végül írásban kérték a véleményünket. Leírtuk a problémákat. A tanárok órákig üléseztek, büntetést kaptunk, mit tudom én... És a jellemzésekbe is azt írtak, ami nekik éppen jólesett. Egy-két rendesebb tanár még mondogatta is:

– Hát ezt a szegény Elvirát úgy lehúzták a jellemzésben, nem tudni, mi lesz a felvételijével...

Aztán jött a felvételi, az elbeszélgetés. Mondták, a jellemzésem egyik fő mondanivalója az volt, hogy én mélyen vallásos vagyok. Kérdezték, hogy tudom ezt összeegyeztetni azzal, hogy tanár leszek... Zenében egyáltalán nem úgy jön ki ez a dolog, mintha mondjuk történelmet tanítanék. Ez a kérdés, a vallásé, a zenében nem kerül elő, s az, hogy hiszek, az én magánügyem. Ezt mondtam. És azt, hogy én ezt nem mondom fűnek-fának, nem kürtölöm világgá, de lehet, hogy a gyerekeknek valami módon majd többet tudok adni, mint más. Mindezt ott a felvételin megbeszéltük. Felvettek. Még örülök is, amiért az elején kiderült az, hogy én baptista vagyok. Érdekes módon, abban, hogy fölvesznek, én egy percig sem kételkedtem. Biztos voltam a tudásomban.

Általában nem sokat tudnak rólunk az emberek. A baptistákról. Azt hiszem, gyerekkoromban még a környékbeliek sem nagyon ismertek minket. Nem voltunk ugyan zárkózottak, de túl nyitottak sem. Inkább befelé éltünk. A családunkat a gyülekezetben ismerték jobban, amelynek főleg parasztok voltak a tagjai, meg néhány munkás is akadt. Körülbelül százötvenen lehettünk Hajdúböszörményben. Ma már kevesebben vannak. Böszörményben nagy imaházunk volt, szép, templom jellegű épület. Régen építette a gyülekezet. Nem tudom pontosan, mikor, talán a harmincas-negyvenes években. Beleférnek vagy nyolcszázan, ezren. Egészen egyszerű, dísztelen. Itt Pesten azért már díszesebbek az imaházak. És vidéken is. Amik mostanában épültek, azok klassz, modern épületek. Hangulatosak. Például Miskolcon vagy Kondoroson. De azokban sincs különösebb díszítés. Egy-egy igevers van a falon, más semmi... A múlt század végén került ez a vallás Magyarországra. Nyugatról. Az egésznek a lényege, a magva az evangéliumokban van. Hozzánk az 1890-es évektől jöttek, és 1905-től már elfogadott felekezet lett. Én így tudom. Voltak nagy prédikátorok, akik járták az országot, s az ő hatásukra főleg parasztokból alakultak gyülekezetek. Maga a szó, hogy baptista, azt jelenti, hogy bemerítés. Talán új volt akkoriban a reformátusokkal és a katolikusokkal szemben a felnőtt keresztség. Ez a vallás, azt hiszem, egyszerűbb, közvetlenebbül szól az emberekhez. Martin Luther King is baptista volt.

Tizenöt esztendős voltam, amikor engem bemerítettek. Olyanokat merítenek be, akik döntöttek Krisztus mellett, tehát elfogadták Krisztust mint személyes megváltójukat. Az ember ezt elintézi magában, és akkor szól a gyülekezet vezetőinek, a prédikátornak. Előkészülnek, bemerítik. Így lesz tulajdonképpen tagja a gyülekezetnek. Csak ezután. Az úrvacsorában is csak ezután részesülhet. A gyülekezeti órán, ahol megbeszélik a gyülekezet ügyes-bajos dolgait, csak ezután vehet részt... De ezt az egész folyamatot nem erőltetik. Kiben mikorra megy végbe? Ez teljesen változó. Elhatározásra juthat az ember hetven- vagy nyolcvanéves korában is. De akár tízéves korában is... Én sokat meditáltam. Egy évig is érlelődött bennem a gondolat, még a szüleim sem tudták. Aztán döntöttem: én is ezt akarom folytatni. Szóltam a prédikátornak. Egy kis összejövetelt rendeztek azoknak, akik hozzám hasonlóan döntöttek, a felvételüket kérték. Beszélgettünk. Megbeszélte a dolgot a gyülekezet vezetősége is, kihirdették, hogy a gyülekezetben ekkor meg ekkor lesz a tagfelvétel. Akkor egyenként behívtak, és kérdésekre kellett válaszolni. Hogy egyáltalán miért kérem a felvételem a gyülekezetbe, hogy ez meg az a Bibliában hol van megírva, mi a véleményem az imádkozásról... Végül kimehettem. Utána a gyülekezet szavazott, hogy elfogadják-e az illetőt. Behívtak, közölték velem, hogy elfogadtak. A bemerítés tulajdonképpen a döntésemnek a megpecsételése. Az ember fehér ruhát vesz föl, jelképezve ezzel, hogy tiszta lappal indul. A medencében bemerítettek, jelképezvén, hogy a régit letettem, kezdek egy újat... Az életemet teljesen meghatározza az, hogy hívő vagyok. Ebben a szellemben nőttem fel.

Böszörményben kezdtem el kórussal foglalkozni, tizenhat esztendős koromban. A Szabad Egyházak indított egy egyházzenei tanfolyamot, ahol karvezetést, orgonát és harmóniumot lehetett tanulni, hogy a gyülekezetekben képzettebb emberek legyenek. Négyéves szemeszter, nyáron két hét. Én mentem, kíváncsi voltam a karvezetésre. Érdekelt, hogy áll nekem ez a dolog. Nem voltam magammal különösebben megelégedve, úgyhogy nem is álltam kórus elé, bár a szüleim noszogattak, hogy úgy kéne gyakorolni. De én nem szeretem a féldolgokat: nem éreztem magam elég felkészültnek. Viszont megszerettem a karvezetést, már ekkor. A második évben már sokkal jobban ment, akkor már kiálltam az énekkar elé. Hajdúböszörményben. Talán fél évig foglalkoztam azzal a kórussal. Aztán Debrecenben szintén. Amikor negyedikes lettem a szakközépiskolában, szinte rendszeresen... Volt egy főkarmester, aki irányította az egész munkát, összeállította a tervet, és voltunk vagy hárman-négyen karvezetők. Szólt, mikor kit osztott be. Sokszor nem tartózkodott itthon, olyankor rám bízta az énekórákat, megtanítani az új műveket... Ezt nagyon élveztem. Jól ment a munka. Itt Pesten is dolgozom egy gyülekezeti kórussal, az első év végén kezdtem. Jártam a gyülekezetbe, végül a kórusnál kötöttem ki. Ezt a munkát folytatni akarom ezután is.

A Zeneakadémia az egyetlen iskola, amit jónak érzek. Más szellemű, mint az eddigi iskoláim. Emelkedettebb a szellem. Sokkal. A középiskolához képest? Ég és föld! Én azelőtt az órákon csak jelen voltam, itt azonban egészen normális kapcsolatom alakult ki a tanárokkal. Emberileg is sokat kaptam tőlük. Nem mindenkitől, de többnyire olyanok a tanáraim, hogy jó velük együtt dolgozni. Évközben nem nagyon erőltetem meg magam, hiszen úgyis csak vizsgák előtt tanul az ember. Én akkor sem különösebben. Mégis jól tanulok. Jeles körül. Ha elvégzem a Zeneakadémiát, nem tudom, mihez kezdek. Most úgy érzem, hogy a gyerekekkel nem tudok mit kezdeni. A kicsikkel. Azt már inkább vállalnám, hogy a konziban, a zeneművészeti szakközépiskolában tanítsak, mondjuk, összhangzattant. De legszívesebben talán kórussal foglalkoznék. Ez az a munka, amely nélkül már nem tudok meglenni. Csak hát ebből nem lehet megélni. Volt egy tanárom, vezette a kórust, de amellett még két helyen tanított, így tudott annyi pénzt keresni, hogy viszonylag jól éljen... A pénz?... Ha most azt mondom, hogy nekem fontos, hát... Ezt úgy mondom, hogy eddig tulajdonképpen mindent megkaptam. Előfordult, hogy össze kellett a családunknak húznia magát, tudom, mi az. De mégis... Most is kapok pénzt otthonról, de nem számolgatom, hogy ezt vehetek, azt vehetek... Inkább koplalok egy hétig, de a fontos könyveket megvásárolom. Lemezeket nem nagyon, mert azok túl drágák. Láttam például jazzlemezeket. Nem tudtam megvenni, egy darabot sem vehettem. A könnyűzenével csak most kezdtem ismerkedni. Tizenéves vagyok, de én teljesen kimaradtam ezekből a Beatrice- és egyéb őrületekből. A korosztályom őrjöng az ilyen zenekarokért. Én nem. Azt hiszem, sajnálom a korombeli gyerekeket. Olyan szerencsétleneknek látom a mostani tizenéveseket. Lelkileg valahogy nagyon szegények. Érzelmekben szegények. Eszük, az lenne, de félelmetesen tartalmatlanok. Üres az életük. Sajnálom szegényeket. Azt gondolom, az én életem tartalmas. Bent vagyok a Zeneakadémián, tanulok, császkálok a városban, vásárolok a boltokban, beszélgetek a társaimmal, olvasok, gyakorolok a zongorán, elmegyek a gyülekezetbe, az énekkarhoz...

A fiúk úgy tíz-tizenkét éves koromtól kezdtek érdekelni. De tulajdonképpen gyermekkori szerelmeim is voltak. Nagyon tetszett nekem egy velem egykorú fiú, bár soha egy szót sem szóltunk egymáshoz. Plátói volt. Jártam is náluk, de aztán elköltöztünk, abbamaradt. Talán hétéves lehettem. Annyi volt az egész, hogy jólesett őt látni. Beköltöztünk Debrecenbe, és ott megtetszett nekem egy fiú. Még most is tetszik. Akkor tízéves voltam. Azóta semmit sem tudtam kezdeni egyetlen más fiúval sem. Máig csak ő tetszik. Nem járunk együtt. Nem is jártunk. Másokkal jártam, mondjuk, egy-két hónapig, de egyik sem számított. Attól a szerelemtől nem tudtam szabadulni. A nagy Ő-vel rendszeresen találkoztunk a gyülekezetben. Beszélgettünk. Ma is beszélgetünk. De azt hiszem, ő nem tudja, hogy beleszerettem. Nem mondtam meg neki. Ő sem. Néha mintha jelét adta volna, de nem tudom... Azt hiszem, hozzámennék... Persze semmi alapom nincs, hogy ezt mondjam. Várok. Kibírom. Engem a másik nem alig érdekelt. Teljesen elég volt az, hogy zenével foglalkoztam, emberekkel beszélgettem... A testiség sohasem izgatott. Még most is szűz vagyok. Szűz is maradok, amíg férjhez nem megyek. Ebben a vallási közösségben nem divat az, hogy házasság előtt nemi életet éljenek. Nálunk ez valahogy természetes. A fiatalok között azért már a baptisták között is akad olyan, aki a testiségből nem csinál problémát. Én csinálok. Ilyen vagyok. De egyáltalán nem vetem meg azt, aki nem így gondolja. Ahhoz nincs jogom.

A jövőmmel kapcsolatban nincsenek elképzeléseim. Konkrétumot úgysem tudok, képzelődni pedig fölösleges. Még azt sem mondhatom, amit általában a lányok, hogy ennyi meg ennyi gyereket akarok. Ez hülyeség! Én nem mondom, mert nem tudom. Értelmetlen dolog előre tervezni. Majd jön. Kialakul. Semmit sem képzelek. Jólétet sem. Azt hiszem, szegényen is tudnék élni. Úgy, hogy összehúzzam magam. A jólétet azért nem szoktam meg annyira... Nem azt mondom, hogy a jólét nem kellemes, de szerényen is tudnék tartalmasan élni.

Talán egy esztendeje, hogy tenni akartam valamit az emberekért... Ilyen magasztos gondolat vett elő. Körülbelül másfél éve ismertem meg egy református lelkész felfogását. Pszichiáter. Gyökössy Endre a neve. Többször hallottam beszélni is. Templomban is, no meg Tahiban, ahol az egyházunknak van egy üdülője, a reformátusoknak is. Átmentünk hozzájuk énekelni. Akkor éppen Gyökössy Endre volt ott. Olvastam az írásait. Nagyon tetszett. Ahogy az embereket szemléli, az nekem új volt. Igazán nyitott a világ felé. Úgy érzem, hogy a mi közösségünk egy kicsit zárt. Gyökössy Endrét olvasva gondoltam, hogy ez igen, ez lenne az igazi, valamit másokért is tenni... Alany persze akad rengeteg, csak észre kell venni őket. Én észrevettem, néhány embert pátyolgatok. Nem úgy közeledtem én hozzájuk, hogy akkor én most pátyolgatlak, jó útra térítelek... Dehogy! A középiskolában például nagyon egyedül volt egy lány. Beszélgetni kezdtem vele, érdeklődtem iránta. Gondolom, jólesett neki, mert ma is tartjuk a kapcsolatot. Azt hiszem, szüksége van rám. Így vagyok most Pesten az egyik csoporttársammal is. Úgy látom, nagyon hiányzik az embereknek, hogy valaki meghallgassa őket. A fiatalokat sem hallgatják meg. És a fiatalok olyan kiábrándultak! A csoporttársam, egy lány, azt mondja, annyi szemétséggel találkozott már, hogy tizenévesen teljesen belefásult. Vele is sokat beszélgetünk. A vallásról csak akkor, ha úgy jön ki a lépés. Direkt nem. Nem akarom megtéríteni, csak azt szeretném, érezze meg, amit mondanék neki, azután úgy dönt, ahogyan jónak látja. Sohasem szoktam lerohanni embereket. Pedig... Nem szoktam hazudni, úgyhogy bevallom: van bennem egy kis misszionáriusi hajlam is. Csakhogy nem tudom, hogy kell ehhez az egészhez hozzáfogni. Nem akarok én semmi különöset. Egyszerűen csak segíteni szeretnék azokon az embereken, akik szerencsétlenek. Akik szegények, alkoholisták, és azoknak is, akiknek semmi bajuk, csak belül valahogy nagyon üresek.

Álmodni is szoktam. Egyszer egy színes rajzfilmet álmodtam. Nagyon jópofa dolog volt. Állatos... Erdőben játszódott. Róka, mókus... Szép volt. Erre az egyetlen színes álomra emlékszem. De álmaimban mindig előjön az éneklés, a kórus. Istennel még nem álmodtam. A gyülekezettel kapcsolatos dolgokról viszont sokszor. Többször előfordult, hogy zenét szereztem álmomban. Egész frankó kórusműveket találtam ki. Gyönyörűen énekeltük! Teljesen saját szerzemény volt. De reggel már nem emlékeztem a dallamra. Kár. Nagyon nagy kár.

{fel}