A segédszínész helyzetgyakorlatai

Ez itt Mucsi Zoltán segédszínész két szőrös lába – személyesen. Az én bakancsos emlékművem. Büszke vagyok, mutogatom a bakancsomat. Itt állok a ládán időtlen időkig, hogy lássák, nekem bakancsom is volt, és amikor kaptam, nem is én voltam a lényeges, hanem a bakancs.

Ez persze olyan dolognak tűnik, hogy ja, a mi időnkben... Tudod, érnem kellett, hogy megértsem azt az öreget, aki felsóhajt:

– Amikor én még kaszával arattam!

Most már megértem, miért volt az nagy dolog. Hát nekem is nagy dolog volt gyermekkoromban az a bakancs! Az még más volt, mint amit most kapnak a srácok. Mert mi van most, apám? Tizennégy esztendős kis hugyos csitri teszi magát a Piramis-koncerten az ezernyolcszáz forintos spanyol csizmájában, én pedig huszonegy évesen azon golyózok, hogy milyen olcsó cipőt vegyek. Olyan idős koromban baromi boldog voltam a bakancs miatt, és bűntudatot éreztem volna, ha többet követelek. El sem ragadhattak a vágyaim, már leálltam. Biztosan azért szeretem anyámékat, mert nagyon keveset adtak, de az a kevés a maximum volt. Életükben egyszer sem üdültek, mert nekik én voltam és a húgom. Meg a nehézségek...

Tudnának a maiak örülni egy ilyen bakancsnak? Ha igen, akkor nem menetelnének fasiszta díszmenetben a Piramis-koncert után. Mert a mit tudom én, milyen Babila című filmből csak ezt lesték el. Összefogták egymás vállát, kinyújtva a láb, díszlépés, aki eléjük került, félrelökték. Tizenhat éves gyerekek. Szolnokon.

Nem vagyok koravén. Soha nem értettem, hogyan lehet akkora távolság az apám és énközöttem. Most megdöbbenek: még nagyobb a távolság a nálam csak öt évvel fiatalabbakkal! Tizenéves lányokat láttam rohangálni a Tisza partján. Üvöltöttek.

– Ki a jobb?

– Piramis!

Földhöz verték magukat... Hát ennyi a boldogság? Ha választani kéne az ő divatcsizmájuk és a bakancs között, de sorsként, jellemként, tartásként értelmezd a lábbeliket! Hogy az ember az élet melyik oldalára áll, érted? Tehát, ha választani kéne, én ma is a bakancsot választanám. Tudom, hogy az elit csizmában is vannak rendes srácok, a bakancsban is akadnak mocskok. De most modellekről van szó. És én azért álltam fel erre a ládára, hogy eszébe juttassam néhány embernek a bakancs tisztességét és fontosságát. Ilyen bakancssorsú volt a nagyapám is, akinek ötvenévi házasság után az volt az első rossz szava, hogy:

– Itt van, baszd meg!

Nyolcvannégy esztendős korában elment tejfelt venni, elesett az úton, kiömlött a tejfel. Akkor mondta ezt. Szép, tiszta ember volt, de ő nemcsak a családjáért élt... Amikor ő belépett a pártba, akkor még a hit végett léptek be... Ma? Most is vannak ilyenek. Vagy öten… Persze, manapság már nem olyan nagy dolog, hogy Mucsi Pisti apja párttag, de az még elég nagy dolog, ha párttitkár, főleg, ha megyei vagy valami ilyesmi... Legalább tízszer meggondolják az iskolában, hogy megvágják a kölykét. Ilyen pici dolgoktól egészen a nagyokig... Miért? Talán a Mucsi Pistike apja elfelejtette azt a bizonyos bakancsot. Nem azt mondom én, hogy úgy éljen, mint mikor még kis Mucsi volt, mielőtt posztra került, de ha odakerült és azzal van elfoglalva, hogy neki – csak a példa kedvéért – hét darab színes tévéje legyen meg mit tudom én, mije, akkor elfelejti, hogy miért került arra a helyre! Móricz vagy Mikszáth most is tudna ám dzsentrikről és rokonokról írni! Ezt tudjuk, mert azért mégsem hülye mindenki, még ha egyesek annak is nézik őket... Hát vedd úgy, hogy én ezekkel szemben állítottam ide azt a bakancsot! És elégedett vagyok, hogy még odaállítom...

Azt mondtad, elégedett embereket keresel? Én rengeteget ismerek. Ez itt például Mucsi János.

– Mucsi János vagyok.

Éppen hazajött a hadifogságból, emiatt nagyon elégedett. Lehet is. Egyébként a téeszmozgalom egyik első és fölöttébb lelkes híve.

– Nagyon megható volt, amikor átléptük a határt.

El is hiszem. Ezt sokszor elmondja. De azt is, hogy itthon fontos megbízatást kapott, mert odakint, a tanulmányúton már értékes tapasztalatokat szerzett. Természetesen vállalta a feladatot. Szó szerint ezt mondta

– Jó, hát akkor vállalom.

Azóta szervezi a téeszt, de nagyon nehéz, keményfejűek az emberek, bajos meggyőzni őket, pedig humánusan járnak el. Mucsi János jó ember, elég ránézni. Aztán ott a beszolgáltatás, az is nagy gond, akkora padlások vannak errefelé, alig győzik söpörni őket.

– Csak annyit mondhatok, szerteágazó ez a munka, ezért is vállaltam. Nem egysíkú. Mire kíváncsi még az elvtárs? Hát igen: bízom. Az az igazság, hogy bízom. És a falu is bízik. Igen, mi bízunk...

Ha megengeded, bemutatom másik elégedett ismerősömet: Mucsi-Sobri József. Jól sejted, ő a híres betyár.

– Csak voltam.

Ja, persze, csak volt, mivel egy holt már csak volt. Ugyanis felkötötte magát az istenadta, és elégedett, mint minden halott. Valahogy így. Na, most egy fotót! Ez az.

Tudod, engem mindig izgatott a halál. Sokszor gondoltam rá, hogy öngyilkos leszek, mert... Mert nincs értelme, hogy ott vagyok abban a kurva iskolában. Vagy máshol... Tudod, az ebben a vicc, hogy nagyon félek a haláltól. Amikor kivették a mandulámat, bejött a húgom a kórházba, én pedig kizavartam. Féltem. Ebből a halálfélelemből született ez a Sobri Jóska. Megjátszottam az akasztott embert, lefotóztuk, mint ahogy most ti is, aztán megnéztem a képet. Hát ronda egy valami az akasztás! Úgyhogy ez a pofa nem is Mucsi Zoltán, hanem Mucsi-Sobri Jóska, aki túl sokáig élt, bekerült egy új világba, és...

– És nem tudtam elviselni azokat a dolgokat, amik ma szükségesek, hogy jól éljen valaki!

Szó szerint ezt mondta. Vagyis nem tudott helyezkedni, mindenkivel úgy beszélni, ahogy elvárják, nem tudott nyalni. Mert így lehet igazán emelkedni. Persze, erre nem mindenki képes. Mondjuk, az emberek tíz százaléka (sokat mondtam?) meghitten kitart a saját elvei mellett, de ők rendkívül erős emberek. Mint amilyen Nagy László volt. Mikor megláttam őt a tévében, majdnem sírtam, mert őróla sugárzott, hogy milyen tiszta ember. Megközelíthetetlenül tiszta. Vagy például hallottam Őzét az életéről beszélni a rádióban, és akkor azt éreztem, hogy ebben a kurva rohadt világban akad még tiszta ember, akire fel lehet nézni...

Itt van ez a betyár. Bekerült egy számára idegen világba. Nem tudott meghajolni, ezért a saját törvényei szerint fel kellett kötnie magát. Annak idején ők azért éltek, hogy...

– Hogy igazságot szolgáltassunk, a basáskodókat megfingassuk, segítsük a szegényeket.

Hát ez az. Ma már nincs szegény ember... Ne röhögj, megállapították hivatalosék, nincs szegény ember, az alapfizetésből jut kosztra, esetleg némi ruhára és hetente egyszer kocsmára. Mit tehetett ez a szegény betyár? Fogta magát, betanított csikós lett a Hortobágyon, megjegyzem, kötelezték, hogy szerezzen szakmunkáspapírt és végezze el a marxista középiskolát. Mit mondjak? Nem tartozott az idegenforgalmi csikósok közé. Nem vett fel nagy pózokat, nem parádézott, mint a többiek, akik leugrálnak a lóról, felugrálnak a lóra, fejen állnak, amit akarsz... Felültetik a cocóra a hülye nyugati spinéket, markolásszák a seggüket satöbbi.

– Hát én nem voltam ilyen!

Hallod, ő nem volt ilyen. Ez a múlt századból itt maradt csirkefogó nem értett a mai csirkefogóságokhoz. Mert vannak csibész dolgok. Mit tudom én... Mucsi Károly fia becsempészik öt színes tévét, és itthon lepasszolja, ebből nem csinálnak ügyet. De ha csak egy színeset mer hozni, mondjuk, a Mucsi Jenő (vasutas) fia, az ő esetéből példát statuálnak. A másiké fölött szemet hunynak, mert esetleg a pandúrkapitány is tőle vett, és Napóleon konyakot ittak rá áldomásul. Persze, a hivatali reprezentációból. Aki esetleg tudott és fecsegett az ügyről, azzal elbeszélgettek, hogy nézze, elvtársam, maga fáradt, alkalmatlan ember, gondolkozzon már egy kicsit!...

Hát a régi hőskorszakbeli betyár igazságérzete nem bírta ezeket a dolgokat. Megjegyzem, én is a betyár törvényeit választanám, mert abban azért van tisztesség. De lehet-e ilyen törvények szerint élni úgy, hogy ne dögöljön bele az ember? Hogy ne kösse fel magát? Ha tisztességes akarok maradni. Azért vannak ám ilyen (idézőjelben) betyáros jellemek! Ilyen volt Nagy László. Most ilyen Csoóri. Vagy hogy új szakmámnál maradjak: Paál István, Cseh Tamás, Sándor György... Ki még?... Hofi?... No nem! Talán az volt, míg kicsi Hofi volt, de okosodott. Most már egyre többet kell adnia a betyárruháért. De ez csak álruha…

Úgy néz ki, talán színészi pályára lépek: ha példa kell, ott van Latinovits példája! Ő a maximum. Sok rohadt alak van itt is, de ő ragyog. Én pedig szorongok: mi lesz velem a színháznál? Tiszta maradok-e? Amikor a Néplapban megjelent a hirdetés a segédszínészi állásra, akkor... Á... Szóval nem akartam elmenni. Ahhoz képest, hogy mióta gyötröm magam az irodalmi színpadon, nevetségesen kevés verset tudok, de ezzel a kevéssel is foglalkoznom kell, hogy színpadképes legyek. Féltem. Aztán rábeszéltek, elmentem a színházhoz, de túl korán érkeztem, senki sem volt ott. Elszívtam vagy tizenöt cigit. Bemenjek? Ne menjek? Nem kellene. Kellene. Aztán bementem. Felvettek. Elégedett vagyok.

Ez az úr is roppant elégedett. Bemutatom neked báró Mucsi-Mártoni Szenthmártony Mártont, aki – mint a ruhája is mutatja – a háború után hamar hozzáidomult az új rendhez. Tehát új életet kezdett.

Amint kitelepítették. Belátta... Mit is? Mindent. Mindent belátott. A régi világot még a felesége előtt sem sírja vissza, mert ugye annak is füle van. Úgyhogy a fia el is végezte az egyetemet, őt már egyszerűen csak Mucsi Mártonnak nevezik. Szépreményű ifjú, s szép karrier előtt áll. A papa pedig serénykedik a kátrányoshordókból összetákolt malacól körül, és néha messzire nézve felsóhajt: „Az én unokám már nem lesz kátrányos helyzetű!” És elégedett.

Itt egy másik elégedett ember, de ennek jó beszélőkéje van...

– Igen. Mucsi Menyhért vagyok. Én, kérem, elveszítettem az egyik lábamat 1956-ban, a harcok során. Pedig én, kérem tisztelettel, a tanácsnál voltam megbecsült ügyintéző. Valódi ügyintéző! Soha nem politizáltam. Én nem! Mondtam is mindig a feleségemnek, hogy én nem politizálok, engem nem érhet baj. Illetve még lány volt, amikor ezt mondtam. Ezért is jött hozzám: kereste a biztonságot. Mert a nők a biztonságot keresik, kérem tisztelettel. Nem is volt semmi baj, mert ugyebár mi baja lehet egy tisztességes embernek, aki ráadásul nem is politizál. És akkor jöttek a harcok. De én akkor sem politizáltam, kérem. Nem éltünk fényesen, de elégedettek voltunk. Azon a napon elindultam kenyeret szerezni. Nem féltem. Nem én, kérem! Nem politizálok, nekem nem eshet bajom. Mentem. És akkor ellőtték az egyik lábamat. Mit mondjak erről a minősíthetetlen eljárásról, kérem tisztelettel? Nem annyira a lövés fájt, hanem az, hogy ezután már nem érezhetem magam biztonságban. Mert egy ártatlan embernek is baja eshet, kérem. Kikészültem idegileg, a feleségem is elhagyott. Sokáig kórházban rohadtam – már bocsánatot kérek a kifejezésért! –, később inni kezdtem, lerongyolódtam. De most már bizakodom: bölcsebb lettem. Beláttam, hogy téves úton jártam. A téves úton pedig ellövik az ember lábát. Úgyhogy jó útra tértem: most már gyűlésekre járok, tapsolok... Hogy minek tapsolok? Mindennek. És megszavazok. Akármit. Így egészen jól elvan az ember, beleolvad a tömegbe. És ez a lényeg, kérem tisztelettel, beleolvadni, nem feltűnni! Nincs is semmi bajom, hála legyen a... Bárkinek. Lassan majd összeszedem magam. Optimista vagyok. Jé, hát fotót is csinálnak? Egy pillanat! Így jó? Mosolyogjak?

Ez a szaktárs Mucsi Mátyás, aki nem csekély büszkeséggel szokta emlegetni, hogy szocialista brigádvezető. Elégedett ember, mivel vállalásait maradéktalanul teljesíteni tudta, úgyannyira, hogy a vállalat igazgatója fennállásának hatvanadik évfordulójára rendezett ünnepségen ő lesz a díszlet. Nagy dolog ám díszletnek lenni! Mindenki őt nézi, irigyli, miközben ő a munka frontján elért jelentős eredményekre, a nehéz időkben való helytállásra gondol. Arra a verítékes, embert próbáló korszakra, amikor kezdtünk a vas és acél országa lenni. Erre gondol, amint az egy ilyen komoly ünnepségen illik is. De azt is tudja, hogy még nem elég. És nem elég a jót akarni, de tenni, tenni kell. És ő tesz. Most például díszlet – társadalmi munkában.

Bemutatom neked Mucsi Jenőt, a vidám vasutast. Elégedett. Örül, hogy lefényképezik. Tudom, ez egy kis dolog, de neki ennyi is elég: mosolyogva, kicsit gügyén áll a fényképezőgép elé, mert őt nem szokták fényképezni. Őt csak utasítani szokták. Azt szokta meg, hogy a sarut rakosgassa. Most azonban kiment a helyi lap fotóriportere, aki éppen az iskolások társadalmi munkájától jött, beállította a gyerekeket, most egy kicsit legyetek komolyak, csináljatok úgy, mintha nagyon dolgoznátok, remek, most repül a kismadár, oké... Na, ez a fotóriporter odament a vasutashoz, aki persze gyanútlanul, vidáman áll a gép elé, és akkor majd ő is megveszi a lapot, hazaviszi.

– Látjátok? Nem volt akárki a ti apátok! Nem akármilyen sarus a ti apátok! Még az újságba is kitették!

Nagy dolog ám az újságba bekerülni! Mert kiket látsz ott? Azokat, akik minden értekezleten ott meresztik a seggüket. Néha bekerül egy-egy autószerelőműhely képe is, amikor elromlik a fotóriporter gépkocsija. Aztán bekerül néha egy-egy Mucsi Jenő is, mert azért az is kell. Mucsi Jenő pedig elmondja, hogy nagyon szereti a munkáját, már öt éve itt van, most nagy megtiszteltetés érte, mert megkapta a törzsgárdajelvényt, igen, most nagyon boldog, nem menne el innen semmi pénzért, mert itt nagyon jó, nagyon jó a kollektíva, már nem verekszenek mindennap, úgyhogy tényleg nagyon jó, csak hát milyenek az emberek, eldobálják a kenyeret, de amúgy a brigád nagyon jó, befestettek munkaidőben egy autógumit pirosra az óvodásoknak, azért pirosra, mert mondta a bizalmi, hogy a világnézeti nevelést korán kell kezdeni, hát így patronálja a brigád az óvodát, itt van ám a naplóban, hogy nagyon szépen köszönik az önzetlenséget, mert a brigád odahatott, hogy realizálta a gyerekek játszási feltételeit, azonkívül egyszer járdásítottak is, ha mindezt forintosítanák, ajaj, az lenne csak a szép summa pénz, mondták is Mucsi Jenőnek, hogy jövőre már az ő gyerekét is felveszik az óvodába, végre sorra kerül, bizony, erre komoly ígérvény van, pedig már hetedikes a Jenci... Így aztán nem csoda, hogy úgy érzi Mucsi Jenő, megbecsülik itt, főleg most, amikor előkerül a fotóriporter, és beállítja, mosolyogjon, ő pedig mosolyog, de hát nem gyakorlott ebben szegény feje, vannak erre illetékesebbek is...

Ismerkedj meg a tiszteletre méltó Mucsi Hasszán arab terroristával, aki nagyon kemény dolgokat élt át a nehéz időkben, de ő már abbahagyta... Megfáradt, nyugalomba vonult, elégedett, köztiszteletben álló honpolgár lett.

Most éppen a régi időkre emlékszik, amikor a kommandójával még igen aktívan ténykedtek. Ennek a bizonyos kommandónak csaknem meggyűlt a baja a rendfenntartó erőkkel, akik váltig zaklatták az aranykoszorús kommandó tagjait a százhatvan köbméter sóder, harmincezer darab tégla és egyéb anyagok miatt, amit Mucsi Hasszánék a munkaverseny lázában eltérítettek. Egyszer aztán a csoport főnöke nem bírta tovább a zaklatást, idegei felmondták a szolgálatot, elvégre a terrorista is ember. Addigra azonban felépült ötszobás háza, és Mucsi Hasszán rövid idegorvosi kezelés után belátta, hogy a közben másodszor is aranykoszorút nyert kommandó többi tagja sem lakhat a csillagos ég alatt, gondolt a többiekre, elvégre a közösségi érzés is fűti az embert, ha terrorista is. Új, az eddigieknél ravaszabb akciókat szervezett, ismét eltérítettek néhány fuvar sódert, téglát, cementet, s felépítették belőle Mucsi Ahmed, Mucsi Omar, Mucsi Ali, Mucsi Mohamed és a többiek házát. Ez aztán újból megviselte a főnök idegeit, hiszen nem olyan egyszerű dolog főnöknek lenni, mert micsoda kellemetlen história, hogy Mucsi Menáhem, a rendfenntartó erők kapitánya egyre több eltérített építőanyagot követelt a hobbitelkére (amin hobbi olajkút is van) cserébe azért a szemhunyásért, ami lehetővé tette az immár harmadszor is aranykoszorút nyert kommandó akcióit... Nem is hinné az ember, hogy mi minden van néhol!

Ez itt Mucsi Mihály, aki hasznosan tölti szabad idejét: Ötödik sebesség, Piramis meg Som Lajos, a rock-atya. Ilyen nívósan... Boldog, hogy élhet, hogy kortársa lehet a nagy Piramisnak, róluk aztán beszélhet még az unokáinak is, nyomhatja a Volt egyszer egy együttes című mesét. Amit nem lehet szavakban elmondani: szólt a rádió, ilyenkor égni kellett... Hát izé... Mintha ott lett volna az ember. Például ez az ember, Mucsi Mihály, aki momentán szakmunkástanuló: most végzi a nyári gyakorlatot, egyébként, mondjuk, újfehértói gyerek. Tizenhét éves, de még nem járt Pesten. Egy éve vettek televíziót. Döngölt földű házban laknak. Van egy rádiójuk, ócskán vették a szomszédtól, sajnos egy kicsit recseg. Amint látod, elég divatosan öltözik a fiú, csak kissé rövid a stólája, mivel a másik felét a testvére hordja. A farmernadrágját az unokabátyja küldte, aki kamionos, és segíti a rászoruló rokonságot. De ez a fiú is fel akar ám menni Pestre, amint elvégzi az iskolát. Azt reméli, hogy öt-hat év alatt jó summa pénzt fog spórolni, mert hallotta a rádióban, hogy Pesten jól fizetnek. Aztán majd a megnősül, épít egy házat, parkettásat, persze nem Pesten, az túl zsúfolt, zajos, inkább Nyíregyházán, kertes családi házat, ott még jószágot is tarthat az ember. Egyébként jó szakmája van, szeret szerelni, már az apja is szerelt, Pesten pedig kell a szerelő, hát ő majd felmegy és szerel, összeszedi magát egy kicsit, korszerű munkásszállás van, amiért csak hatvan forintot kell fizetni, még a bolondnak is megéri....

– A spórolt pénzt hazaküldöm, de nem apámnak, mert az elissza, hanem anyámnak, az elteszi, én meg majd elveszek valakit, lesz vagy négy-öt gyerek, mert mink szeressük a pulyákat, elmegyek egy nyugis helyre melózni, akkor már meglesz a ház meg minden, nem kell hajtani, azért néha csak fucsizgatok egy kicsit, fucsizgatok, istenem, mért ne fucsizgatnék, hát, ugye, nagyon szeressük a húst, úgy vagyok vele, amit megkíván az ember, az legyen meg, ezért fucsizgatok majd, veszünk majd tévét is, színeset, kitoldom a stólámat, akkor aztán teljesen elégedett leszek.

Itt a másik újfehértói gyerek, Mucsi Flórián, a táskarádiós testvére, aki Pestre került, ahogy ő mondja, ott rúgja a bogyót.

– Ott rúgom a bogyót.

Tanúsíthatom: jól rúgja a bogyót. Levetkőzte az otthoni, falusi élet nyomait, csak a testvérétől kapott fél stólát őrizte meg, mindig hordja, mert erről eszébe jutnak az otthoniak, akiket szeret, mégis örül, és igen elégedett, hogy neki sikerült közülük kitörnie. Erre borzasztó büszke. És egy mondására is nagyon büszke.

– Nincs olyan hegy, amit el ne lehetne hordani – focicsukában.

Az aranylábú gyerek széltében-hosszában idézgeti eme aranyköpését. Megjegyzem, már külföldön is járt, Romániában, Aradon, küldött is egy képeslapot a családnak, hadd büszkélkedjenek vele a falubelieknek. Gondol a jövőjére is: elvégezte a hetedik osztályt. Jelzem, majdnem négyesre. A nyolcadikat is ki akarja járni, utána kitanulni egy jó szakmát, de az sem lenne rossz, ha az egyesületnél maradhatna szertárosnak, amikor kiöregszik a fociból. Nincsenek nagy igényei. Meg akar nősülni, Arankáról van szó, többet erről a dologról nem akar elárulni. Esetleg annyit, hogy a Nyugatiban ismerkedtek meg, miközben szendvicset vásároltak.

Talán már találkoztál ezzel a fickóval: ez Mucsi Péter, aki rettentően ért a lázas semmittevéshez. Ezt és számos hasonló jó tulajdonságát korán felismerték, mi sem természetesebb, mint hogy kiemelték KISZ-titkárnak. Van önbizalma. Van. Így néz az emberekre, így, na, most fotózzatok! Ez az. Lenéz rájuk. Élvezi a helyzetét. Azért is boldog, mert már szépen serken a szakálla, szóval igazi felnőtt. Az iskolában gyengén tanult, nem futotta többre a képességeiből, de eljött más vidékre, ahol már tiszta lappal indulhat. Azért nem olyan buta ám ő! Rájött, ha mindenre okosan bólogat, ha nem mond ellent egyetlen főnökének sem, sokra viheti. Ha semmit sem csinál, csak végrehajtja az utasításokat, abból nem lehet baj. Érthető, ha felfigyeltek rá, ha elégedettek vele. Megkapta a lakást, ahol a fiait (kettő is van) a maga képére szeretné formálni, elsőrangú állampolgárrá. Miért is lenne elégedetlen ?

Ezt a figurát egyesek csak Napóleonnak tisztelik. Mások Mucsi Pálnak. Egyébként köztisztasági dolgozó; szorgos munkaerő, de van egy komoly hibája: hetenként egyszer csatát vív Kutuzovval, s ilyenkor mindig lekaszabolja a park tulipánjait. Elnézik neki, mert amúgy jóravaló ember.

– Amúgy igazán jóravaló ember!

Kommunista műszakot is vállal, azonkívül minden temetésre kimegy, no meg szívesen harangozik – ez utóbbira szüksége is van, hogy megőrizze kondícióját a hetenkénti ütközetekhez. Egyszóval, nagyon szereti őt a Waterloo nevű kis falu. Az össznépi kulturális versenyeken például sikerrel szerepel, a sörivó bajnokságban évek óta verhetetlen, de szkanderezésben és távolba köpésben is az első, nem is beszélve a kocsmai pofozóversenyekről. Főleg azóta elégedett Mucsi Pál, mióta a rádió kívánságműsorában lejátszották neki a „Sej, te bunkócska, te drága” szöveggel ismert örökbecsű sanzont.

Nem mindig értem én ezt a kurva világot! Veszekszem a szomszéddal, leköpködöm, aztán sopánkodok, hogy fegyverkeznek, és jaj, mit csinálnak itt meg ott?... Pedig ugyanazt művelem – kicsiben. A szomszéddal... Megyek, útban van a kutya, puff, belerúgok egy nagyot, mert ideges leszek tőle... Egyik barátom azt mondja, hogy tele van már a töke a világháborús témákkal. Szerintem viszont mindenkinek minden áldott reggel a pofájába kellene vágni, hogy: látod, mire vagyunk mi képesek? Mert ebben a nagy büdös békében nem férünk a bőrünkbe, csináljuk a mi kis hétköznapi világháborúinkat...

Nem tudom felfogni, hogy a moziban miért röhögnek az emberek a kis néger kölykön, akinek a hasa felpuffadt, a karjára viszont rászáradt a bőr. Mert éhezik. És a Föld lakosainak egyharmada éhezik, kétharmada pedig röhög a moziban... Hát hogyan foghatnám fel azt, hogy nálamnál ötvenezerszer okosabb manuszok azon törik a fejüket, hogyan lehetne minél alaposabban elpusztítani a világot? Mi ezzel együtt csak röhögünk, és azon háborodunk fel, ha valaki a lábunkra lép a buszon...

Mielőtt segédszínész lettem, hírlapkézbesítésből éltem. Ildi, a feleségem, most is azt csinálja. Mit mondjak? Kurvára megaláztak minket az emberek. Ildi után például utcahosszat ordítottak:

– Megállj, te ribanc, majd feljelentelek a főnöködnél!...

Mindössze azért, mert kicsit később vitte azt a szar lapot, ami egyébként tele van érdektelen, szürke és hamis irományokkal. De ezek az emberek akkor is megaláznak, ha éppen a kutyáinkat visszük oltatni. Toljuk a kézbesítői biciklit, az első kosárban ül Lujzika, a hátsóban Béla. Ildi biciklijén elöl Mókár, hátul Alfi. És akkor röhögnek rajtunk. Pedig ezeket a szerencsétlen kutyákat ők verték el a háztól, és mi voltunk azok a balekok, akik megsajnáltuk és befogadtuk őket... Tudod, az ilyesmit nem tudom bevenni. Ilyenkor érzem, hogy jó lenne eltűnni a francba...

Nézd meg ezt a képet! Mucsi Miklóst látod rajta, aki eltűnt. Neki sikerült. Fölszívódott. Éppen azokról a dolgokról meditált, amikről az imént háborogtam, amikor egy villanás... Puff! Fölrobbant az atombomba – és Mucsi Miklós képe ott maradt a falon. Örökre. Ő eltűnt, de az árnyékát már nem lehet letörölni a falról. Ez az árnyék éppen olyan, amilyen a hirosimai atomrobbanáskor maradt a falon egy szerelmespár után. Persze, már tökéletesebb a bomba, úgyhogy Miklósnak már nemcsak a sziluettje, hanem az arca is látszik. Igazán elégedett lehet. Mégiscsak óriási a fejlődés, hát nem?...

Néha eltökölődök ilyen dolgokon. Például, hogy nagy ünnepeinken miért a fegyvereket kell nekünk felvonultatni? És akkor elélvezünk magunktól. Pedig ez lehet amolyan üzenetféle is nekünk.

– Vigyázzál, Józsi! Vigyázz, Sobri Józsi!

Na, ez már tényleg én vagyok eddigi egyetlen főszerepemben: Mucsi Zoltán segédszínész, aki éppen azon mélázik, hogy ki lehet ma elégedett Magyarországon, aztán mindenféle szerepet eljátszik neked, amolyan helyzetgyakorlatokat... Igaz, ezek megformálásakor nemcsak fantáziájára hagyatkozott. Egy kicsit mindegyik ő volt, vagy még ő lehet, de most aztán menthetetlenül önmagához ért.

Tehát: Mucsi Zoltán közepesen végzett géplakatos szakmunkás, azután cserép- és téglagyári melós (szenes), a köztiszteletben álló vasútnál téemkás, a postánál a lakosság műveltségének emeléséért küzdött (hiába) mint hírlapkézbesítő, jelenleg huszonegy éves, a szolnoki Szigligeti Színház segédszínésze, aki mesél neked az életéről. Imigyen.

A gyerekkorom? Beteges voltam, mindentől féltettek, mert nagyon nehezen akartam megmaradni ezen a világon – hogy sikerült, az anyám akaratosságán múlott. Mire megmaradtam, az unokabátyám fejbe vágott egy kapával. Ezután három esztendeig gyógyítottak. Így telt az idő. Teldegélt. Később, hetedikes koromban szerepeltem Abonyban az iskola irodalmi színpadában. Tetszett, hogy megnevettettük az embereket, hogy megtapsoltak. De akkoriban még minden akartam lenni: katona, erdészmérnök, szerelő, amit csak akarsz. Nem tudnám megmondani, miért jelentkeztem a szolnoki Gépipari Technikumba! De nem vettek fel, így lettem általános gépszerelő-tanuló a Magyar Hajó- és Darugyárban. Akkor mindenem volt a foci, s ahogyan általában a falusi gyerekek, én is úgy gondoltam, na, majd a Fradiban! Fél esztendő alatt kiderült, hogy a foci, az nekem nem megy, a hely sem az, amit szerettem volna. Végigcsináltam a sulit, de nem szerettek a tanáraim, egy kivételével, aki tudta, hogy azért én mégsem vagyok szar ember. Persze, a csoportvezetőm is csípett harmadikban, tetszett neki a lezserségem, hogy egy héten csak egyszer mentem be, akkor is csak szólni, hogy a jövő héten nem jövök. Alig volt barátom. Igazi csak egy. Utólag elfecsérelt éveknek tűnnek ezek, mégis jó volt valamire: megismertem a gyerekeket, akik tényleg Újfehértóról jöttek Pestre, előtte nem jártak itt. Az volt a szórakozásuk, hogy kijártak a Nyugatiba nézni a lányokat. Az volt a legnagyobb élményük, hogy kiszedték az automatából a szendvicset egy vasdarabbal.

Mindenki úgy jött ide, hogy na, majd Pest! Aztán egyedül maradtak. Az is fontos volt, hogy munkások, igazi munkások között töltöttem néhány évet. Nagy szerencsével vizsgáztam, így lettem ifjú szakmunkás. Nem értettem ám a szakmához: rossz érzés volt mindig szart csinálni...

Elmentem haza Abonyba. Pedig míg inas voltam, hetente háromszor színházba mentem. Ez nagyon tetszett. Pesten olcsó albérletet sem találtam. Mit tehettem? Beálltam az otthoni téglagyárba. Szenet raktam a csillékbe, téglát pakoltam. Kemény dolgok voltak ott. Anyám is ott dolgozott. Azóta leszázalékolták. Vele jártam melózni, de nem csináltam olyan sokáig, mint az egyik barátom, akinek csontgyulladása lett a munkától, kimerült, sírógörcsöt kapott, és ordított, hogy ezt nem lehet emberekkel, főleg nőkkel csináltatni...

Sok nő robotolt ott. Előfordult, hogy anyámmal kimentünk éjfélre, arrébb raktuk a síneket, hogy a gép tudja szedni az anyagot, hajnali fél négykor kezdődött a rendes műszak, nyomtuk délig, de még nem mehettünk haza, mert ott kellett maradni túlórázni délután négyig. Akkor hazatámolyogtam, beestem az ágyba, és aludtam másnap hajnali háromig. Akkor megint kezdtük. Tudtam, hogy anyám nagyon beteg, s ha ő ezt végigcsinálja, akkor nekem is muszáj. Vele egyébként sokat veszekedtünk: régimódi felfogású. De én tisztelem...

Később átjöttem melózni a vasúthoz, egy nagyon link helyre. Itt állati rohadt embereket ismertem meg. Az irigységet, a sunyi kis fúrásokat, a haszonlesést. Másfél évet töltöttem közöttük. Meló, az nem volt, de azokat a rohadt dolgokat elég volt látni... Meg azokat a barbár, kemény munkát végzőket: a sarusokat, mozdonyvezetőket...

Tudod, mire négy év után hazajöttem Pestről, a régi barátok is nagykorúak lettek, sokat változtak. Teljesen elidegenedtem tőlük, magányos voltam, nem tudtam velük beszélgetni, csak a vasárnapi focizások maradtak. Aztán az egyik barátom elhozott Szolnokra, a Kőtövis nevű irodalmi színpadra. Jöttem, mert diszkózni akartam, hogy megmeneküljek a munkától, és még pénzt is keressek. Gondoltam, itt megtanulok beszélni, jó lemezlovas leszek. Aztán itt ragadtam. Az inasiskola színpadában egyszer szerepeltem, mert nem voltam jó a magyartanáromnál. A Kőtövis más volt: hozzám hasonló gyerekek jöttek össze, úgy éreztem, ők sem azt csinálják, amit szeretnek, itt viszont találtak valamit, amit lehet szeretni. Ekkor kezdtem konyítani a színpadhoz. Közben estin leérettségiztem, és hordtam az újságokat. Tavaly megnősültem: mikor kétségeim támadnak, ott van Ildikó, önbizalmat ad, hisz bennem, drukkol értem... Nekem szent dolog a család, a feleségem... Pedig... Szóval: anyám idegbeteg. Szívideg, bőrideg, szakállideg, ujjideg, hajideg, ami csak létezik. Apám bádogos, idegileg ő is tropára ment. Azt hiszem, nekik nem kellett volna ezt a huszonkét évet végigcsinálni, mert csak felőrölték egymást. A rokonság se valami oké... Persze, ha ezt majd olvassa valaki, félrehúzza a száját. De nem mondhatom másként, mert ez van. És még az is van, hogy az idei nyáron felvettek a színházhoz segédszínésznek, boldog voltam. Vagyok. A főiskolára készülök.

{fel}