A pusztai gyerek

Nagy Balázs vagyok, ezernyócszáznegyvennyócba... izé... ezerkilencszáznegyvennyócba születtem. Ebbe a házba. Kunmadarason.

Én sokat kikaptam. Hát nem mondom, hogy olyan jó vótam! Sokszor kikaptam. Pofont. Még karikás ostorral is. Kicsattant a lábam szára. Nem vót érdekes, elmúlt. Aut jött a másik. Még fejsze is repült ide a combomba. Bele. Még mindig látszik a forradás. Az úgy vót, hogy hazakötöztünk a Boján tanyárúl, oszt sok liba vót. Tízéves lehettem, oszt a komák mindig mondták, eresszem ki a libákat. Azok meg nagyok vótak mán, szállósak. Anyám főzött, a kaput bezárta, eldugta a kúcsot. Hát csak addig kutattam, fitettem, egyszer megtanáltam. Kiengedtem a libákat, azok meg szálltak, neki a villanydrótnak... Levágta, megdöglött. Vagy öt. Akkor egyik erre, másik arra, hú, alig bírták összeszedni! Szaladt idesanyám.

– Micsinálsz, kisfiam?

A fejsze ott vót, oszt hajintotta utánam. Nagy darabon kicsattant a combom. Ecettel bedörzsölte. Fájt. Ríttam. Aut hazajött idesapám, még az is elvert, de úgy!... Nem baj, elmúlt.

Egyszer meg kimentem idesanyámmal a szőlőbe, oszt aszongya, kaszáljak. Lucernát. Ű meg nem is tudom, mit szedett.

– Én nem kaszálok!

Anyám szaladt utánam, hogy majd megfog, én meg beleugrottam a kaszába. A talpamat kétfelé vágta. Folyt a vírem, hazáig. Ecettel bekentük. Nem lett nékem semmi bajom! Orvosho nem vittek.

Rossz vótam, na!

Apámnak tehene vót, hordta haza a sok takarmánt, színát, csutkát, szalmát, töreket, nádat... Itt vót a gyufa az asztalon. Fogtam, kivittem, oszt meggyútottam. Ugyancsak füstölt! Apám mán akkor kinn vót rizsát vágni, anyám a szőlőbe vót, én meg szaladtam anyám elébe. Még tán hatéves se vótam.

– Hunnat jön ez a füst?

– Én nem tudom!

Mikor oszt meglátta, hogy nálunk füstöl, elájult. Akkor mán kinn vótak a tűzótók, ótották elfele. A háztetőt locsolták, a nádba ne kapjon bele. Idesapám egy hétig mindig pofon vágott, ha a közelibe mentem. Így vót.

Akkor még fejős vót idesapám, én is mentem véle kifele. Hétévesen. Hazajöttem az iskolábúl, mentem kifele a hármas központho. A jószágokho. Szerettem űket. Egyet-kettőt mindig megfejtem. Még akkor csak kicsi vótam, nem bírtam többet. Nem bírta a karom. Aut osztán bírta.

Amúgy oszt tanulni nem nagyon szerettem. Ez biztos. Nem is olyan sok az iskolám, de csak van azér. Négy van. Írni, számolni tutok. Vót mán, hogy esti iskolára kellett vóna menni, kűdött a téesz. Hát én egyszer elmentem, aut soha. Ottan az embert egyik is, másik is… Ha nem jót mond, vagy nem jól fejezi ki magát, kinevetik. Engem ne nevessen ki senki se! Inkább nem mentem. Inkább dógoztam. Mán én megvagyok ennyi iskolával is. Mán nem járok. Ez biztos.

Mán gyerekkoromba is jobban szerettem a jószágot. Idehaza is vót marha, disznó. Én mán akkor étettem űket. Meg odaki is, a téeszbe. Még ezelőtt nem jártak haza ideaapámék, vót ottan egy kollektív, oszt ott aludtak. Egy kis szoba vót, oda vótak a vaságyak betíve, osztán azon háltak. Nagy sár vót. Még kövesút se vót. Csak szabadnapon jött haza. Én jöttem-mentem. Gyalog. Olyan három kilométerre vót. Szerettem kimenni, mert vótak ottan több komák, Zsoldi Sanyiék, Kota Marciék... Meg a páromék is kinn laktak. Tanyán. Űk vótak a hizlaldások. Gyerekkoromtúl fogva ismerem. A komákkal jókat játszottunk. Estefelé mán, mikor gondoltam, hogy kezdődik a fejés, akkor mentem. Fejtem. Nem mindig. Nem is vót szabad, nem engedte a vezetősíg. Mint gyereknek. Csak lopva fejtem. Pedig értettem hozzá, ajaj! Meg oszt szerettem is. Nagyon. Azír ment így tönkre az ujjam. A fejéstűl. Eldeformálódott. Az összes. Mert nagyon fiatalon kezdtem. Pápai Imre bátyámmal dógoztam, meg Erdei Imre bátyámmal. Űk, ha vót olyan nehéz-fejős tehenek, hogy sokat adott, mindig mondták:

– Nem cserélünk?

– Hát cseréljünk!

Oszt cseréltünk. Szerettem, kedvem is vót hozzá.

Tizenkét éves koromba lettem kocsis. Ott a téeszbe. Felvettek. Vótak ott ilyenek többen is. Kohári Imre, Kohári Pista, Zsoldi Lajcsi. Meg Sanyi is. Hát nagyon fiatalok vótunk, de csak azt csináltuk, amit a többi. Mikor mit. Trágyát hordtunk... Szalmát hordtunk... Mink raktuk a kocsit, akinek hordtuk, adta felfele. Nem vót olyan nehéz. Olyan kis vastag vótam én mindig. Hát erős nem vótam sose, de amit más felvesz nehezen, én aztat könnyen felveszem. De nem tartottam magam erősnek sose. Mer oszt olyanok is vótak. Itt vót ez a Kohári Imre. Elkezdtünk birkózni. Én fődhö vágtam mindig. Pedig igen egyformák vótunk mink Imrével. Akkor Zsoldi Lajcsi is... Űk mindig avval vótak, hogy kicsodák, micsodák. Én sose mondtam ilyet. De mikor fel kellett valami t venni, én felvettem. Máig. Jól bírom a munkát, hál’ istennek. Bírós vagyok. Hát ha most nem, akkor mikor bírjam? Bírtam én rígen is. Mikor kocsisgyerek vótam. Nyárba sokszor mentünk estig. Reggel hattól. Öt órakor mán fel kellett kelni. Anyám tett kaját, oszt mentem. Jött a brigádvezető, elosztott bennünket.

– Te ide mígy, te amoda mígy...

Fogtunk befele. Mentünk. Még keresztet is hordtunk. Aratáskor. Mán gép vágta, be is kötötte, oszt lökte kifele ódaira. Mentek ott a sok gyerekik, hánták a keresztbe. A fogat ment oda mellé, adták felfelé, mink meg raktuk a kocsira. Aut oszt vittük befele. A központba. Ott gépelték. Hordtuk szíjjel a búzát a tagoknak. Emelgettük a zsákokat. Én bírtam! Hetvenöt, nyócvan kila vót egy. Elvittem én! Nem is nehezen. Nem vótam fáradt. Utána még játszottunk, meg birkóztunk ottan összevissza. Odaki. Ugyi, csak gyerekik vótunk. Alig vártam, hogy a komák hazajöjjenek az iskolábúl. Mán akikkel azelőtt jártam. Oszt játszottunk. Mikor mit. Bigéztünk. Fociztunk. Fel se vettem a munkát. Bírtam. Engem nem vágtak a fődhö sose! Én mindet levágtam. Meg oszt vótak ottan csikók, odaki a karámba. Lovagoltuk is űket, mentünk körös-körül. Jaj, de szerettem őket! Le-leestünk rúla, de aut csak ugrottunk felfelé. Ha nem ippen arra, akkor másikra. Nem ijedtünk meg, hogy leestünk: jaj, megütjük magunkat! Nem vót érdekes. Elmúlt a kík fót. Csontunk meg nem tört. Hej, de szíp is vót az a sok csikó!

Aut tehenísz lettem. Tizennígy éves koromba. Kézzel fejtünk, majd oszt idő múltán géppel. Én odavótam a gazdaságba, kűdtek a téeszbűl, nízzem, hogy kell a géppel bánni. Mán fejni. Ott vótam egy hónapig Megtanultam. Ó, hát hirtelen ment a! Aut visszajöttem. Aszongya a brigadéros, hogy mutogassam az embereknek, hogy kell, mint kell a géppel. Hát isz nem olyan ördögi mestersíg a! Csak elsőbb még szokatlan az embernek. A zúgás is... A jószágnak is idegen, mikor az ember ráteszi a gépet. Bizon, vót olyan, hogy gépestűl együtt elrúgott. Odaestem a falho. A placcra. Nem vót érdekes. Megin rátettem. Csak megszokták oszt: Vót, amelyk leadta a tejet a gépnek, vót amelyk el is apasztott. Mer utána mán nem vót szabad kézzel fejni egyet se. Csak géppel. De a gép előtt bizon pár évig csak kézzel fejtem. Akkor nyomorodott el a kezem. Arra elíg vót az az idő. Meg az a sok nehéz-fejős tehén. Sokszor; ha többet villázok, ez a közepső ujjam elzsibbad. Meg utóbb mán, mikor kézzel fejtünk, ott vót a veder víz, oszt abba nyomtam bele a kezemet. Mer mán akkor el vót zsibbadva mind a kettő. Nehéz munka ám az! Az kell, hogy szeresse az ember. Vót, mikor húsz tehenet is megfejtem, ha egyik-másik ember berúgott, oszt nem jött ki. Nem vótam még húszéves, oszt mán ilyen vót a kezem. Áááá... Dehogy vótam húszéves!... Hát csak az erőltetéstűl van, úgy gondolom. Csak attúl. De engem nem izélt az, hogy a kezem ilyen. Úgy vótam, hogy én eszek ezzel, nem más. Dógozni meg tudok véle. Nem vót nekem az eszembe se, hogy nem tudom majd megkeresni a kenyeret véle. Még most se.

Aut oszt csak legínykorba kerültem. Akkor mán jobban udvaroltam a páromnak is. Idesapám akkor éjjeliőr vót. Ű sokat segített rajtam, mikor elmentünk a moziba, vagy sokáig níztük a tévét, sokáig hallgattuk a rádiót, soká feküdtem le... Idesapám sokszor még ki is ganézott helyettem. Csak akkor kőtött.

– Gyere, kisfiam! Gyere, csináld, megyek mán hazafele.

Ű mindig gyalog járt. Pláne mikor sár vót. Kövesút sehun. Szórakoztunk azír. Még akkor bál vót, idehaza Madarason. Jöttünk a moziba. Aután oszt mentünk kifele. Gyalog. Hát nem olyan sűrűn, mer nagy sár vót. Nyárba nem mondom... Akkor felültünk a biciklire, osztán gyorsan hazaszaladtunk. Csak szórakoztunk mink is. Annyit, amennyit. A párommal. Én mán tizenhárom éves koromba jártam oda hozzájuk. Mán akkor eldöntöttem, hogy elveszem. Hát isz, közbe vótak nekem lyányok... Egy-kettő... Akadt, szó se rúla.. Össze is osztoztunk a párommal. Aut csak kibékültünk. Tudta ezeket, persze, hogy tudta. Ott vót Zsódi Bözsi is, Sanyinak a tesvíre, annak is udvaroltam. Szomszídok vótak kinn a tanyán. Így vót. Jó vót. Jöttünk a moziba, lopva bementünk a kiskocsmába, hogy igyunk egy pohár sört. Nekik csokit vettünk, amit szokott az ember a lyányoknak. Űk nem ittak. Úgy mentünk be, ha ismertük a pincért, aki ád valamit, ha kírünk. Kiskorúak vótunk. Azír adott. Sörös vótam. Meg pájinkás. Megittuk, mentünk aut kifele. Nekem nem vót bajom sose a többi legínnyel. Nem veszekedtünk. Olyan vót, hogy összeosztoztunk, így szóbelileg, de hogy verekedjünk, olyan nem vót sose. Engem szerettek. Mán mikor betőtöttem a tizennyócat!... Bementem a kocsmába.

– Szervusz, komám! Hogy vagy, Balázs?

– Vagyok. Hát te, komám?

– Megvagyok.

Így beszílgettünk. Mái napig is, ha bemegyek.

– Hogy vagy, komám?

– Vagyok.

– Ej, de rígen láttalak!

Így. Rígen még a kiskocsma vót, meg az étterem, a főtérnél. Meg a cukrászda. Az Aranyfácán akkor még nem vót, de most se sokat járok oda, mer nem is erre dógozok, nem esik utamba. Hát emerre nem mondom, hogy nem szoktam bemenni! A kiskocsma esik az utamba, a cukrászda, az étterem, a borkóstoló, az új bisztró... Hát nem megyek be mindbe, de van úgy hébe-korba. De csak olyan jó spicces szoktam lenni. Nem olyan sűrűn. Havonta egyszer-kétszer. Mondjuk, háromszor. Beszílgetünk a komákkal. Nem csinálok nekik semmi rosszat, űk se nekem, oszt még aki nem komám, az is, messzirűl.

– Szervusz, komám! Hogy vagy, komám?

Mán csak azír, mer szeretik az embert. Meg én is űket.

De a jószágokat is borzasztóan szeretem. Ezt nem is lehet megmondani, hogy mír. Ha nem vóna jószág, én nem is tudom, hogy mi lenne. Én nem szoknám meg azt, hogy felmennék Pestre, oszt járnék onnat hazafele. Ugyan nekem nem is vót más munkahelyem, csak ez a téesz. Eszembe sincsen, hogy elmenjek. Szeretem a Nagyrétet, a pusztát. A gulyát. Most jöttünk haza a rétről. Beálltam a sertéstelepre. Pintek Pista kérdezte:

– Na, Balázs, elvállalod, leszel állandós?

– Leszek.

Most oszt anyakocákkal foglalkozok. Hatvan darab van egynek a kezin. Az én csapatom mán lefialt. Hát vigyázni kell rájuk nagyon, mer borzasztóak ezek a fias disznók, úgy jönnek az embernek, tátott szájjal. Míg gyenge fias, addig csak kettesivel lehet beengedni űket. Még akkor is nekiröffen az embernek. Van, mikor osztán oda kell vágni, mer szíttípné az embert. Hát inkább az ember legyík erősebb, mint ű! Amúgy oszt szeretem a sertést is. Meg a kismalacokat. Disznóvágáskor azír mégiscsak leszúrom. Le én! Egyszer ugyan furcsán öltem a tanyán. Még akkor odaki laktunk. A bátyám lett vóna híva, idesapámék meg apósomék. Borzasztó hideg vót. A hízó olyan két mázsa körül vót. Mondom:

– Te jó isten, hát mán virrad, oszt egyik se jön.

A bátyám ott lakott a szomszídba, akkor íccaka főzött pájinkát, oszt jó berúgott. Ez nem jön.

– Mit csináljak mán, te jó isten?

Mondom Mariskának, a páromnak:

– Anyu, hozd csak elő a fejszét! Ezt mán meg kell ölni.

Fűbe vágtam. Ott az ólba. Elszídült, összeesett, én meg beleszúrtam a kést, elvágtam a gégáját, a víre kifolyt... Aut oszt kicibáltuk, kihúztuk ketten. Félig meg vót perzselve, mikor jött Laci tesvír, jött idesapám, apósom. Szeretem a jószágot, de amúgy nem sajnálom, mer enni is szeretem. Bizon! Ajaj! Mindig húst ennénk mink, mint a vírcse! Pedig nékem mindenem a jószág. A marhát szeretem legjobban. A lúnál is jobban. Nem is tudom, mír? Könnyebb azzal bánni, mint a disznóval. Meg aután nagyobb is, tejet is ád, fejni is lehet. Tisztább is, szó se rúla. Nem fürdik meg a pocsolyába. Ez biztos. De a lovat is szeretem. Most őszre akarnék venni egyet. Ha sikerül. A színát legalább hazahozom véle, mer a fuvar is olyan drága, hogy borzasztó. A lúnak az ember enni ád, adó nem sok van rá, a kancára van nígyszáz forint, a heréltre meg semmi nincs. De a kanca minden évbe ád egy csikót! Én egy fekete pej kancát vennék. Ez még nem biztos osztán. A párom fíl a lútúl. Pedig kéne a lú, színát, csutkát hazahozni. Sok fuvar az egy évbe. Ez biztos. Mennyi pízt meg lehet a lúval menteni! Még fuvarba is elmehet az ember. A szőlőbűl is ezt-azt haza tudunk hozni. Van lucernafődem is. Idehaza jószágot tartok: két tehén van, egy bornyú, egy hízó, három süldő. Most ez az állomány. Ej, de szípek!...

Gyerekkoromba egyik ember is, másik ember is mondott hun ezt, hun azt. Hogy milyenek vótak rígen a pásztorok. Idesapám is sokat sorolta. Ezelőtt vót az a szűr, azt mondják, az nem ázott át, akármilyen eső vót. Kinn éltek ezek a ridegek a pusztán még télen is. Ez biztos. Farkasok jöttek, vitték a birkákat. A rígi pásztorok mentek a lúval, lehajoltak, felkaptak egy birkát, osztán mán vitték is. Ettík megfele.

Én szeretem azt a pusztaságot nagyon. Mindig mondtam, hogy valamikor csak kijutok tán. Hát sikerült is. Gál Sanyi bátyám szólt:

– Nem jönnél ki?

– Kimegyek én.

Így jutottam oszt ki. A gulyáho. A háztáji gulyát őrzöm nyáron. Jó vót. Hát, ha a család kinn lett vóna, csak másabb lett vóna. Kinn aludtam a szabad ég alatt. Bundába. Jó vót. Ha esett az eső, bementünk. Csináltunk magunknak a bikaól mellé egy kis izét, hogy ne ázzunk. Mikor vótak azok a nagy hidegek, októberbe, akkor nem mondom, hogy nem fáztunk. Még a bundába is. Tüzeltünk egísz íccaka, rátettük a nagy darab fát a tűzre, a közepe elígett, akkor megin megfordítottuk. November elejin vertük be a gulyát. Jó vót. A szürke gulya is ott vót közel, át-átmentünk hozzájuk. Aj, de borzasztó tetszenek nekem azok a szürke marhák! Nagyon szípek! Nagyon szípek! Annál nincs szebb! Semmi. Milyen szíp a fekete körme, a fekete orra, a fekete szeme meg az a gyönyörű szíp szarva! Olyan szípen áll, hogy az borzasztó! A kormos szőre! Én is ott vótam egyszer, mikor meg kellett fogni Fekete Jóskáéknak tizenöt szürke marhát. Mondom:

– Jóska, add mán ide a kötelet, hadd dobjam én is!

– Nesze! – aszongya.

Na, akkor oszt akar a kombojok! A filmen. Dobtam. A fél szarvára meg a fél fejire akadt fel. Megfogtuk azír a lasszóval. Úgy vergődött! Jött nekünk, mint a nem tudom mi! Hát csak elugrottunk előle. Veszélyes jószág. Veszélyesebb, mint ez a pirostarka.

Jó vót. Úgy eltőtt a nyár, szinte elszaladt. Addig én nem nyugszok, míg a magyar szürkét nem legeltetem! Annak a gulyása lenni, hát milyen szíp a! Az a nagy csomó gyönyörű marha! Tán nígyszázötven van a gazdaságnak. A téesznek nincs. A szürke gulya kedviér én még a téeszt is itthagynám. Csak ilyen ember való oda, mint én, nem azír, hogy nekem így áll a bajuszom. Így felfele. Jó pödrött. Jóska is aszongya.

– A jóistenit neki, hogy nem tud az enyim is úgy állni, mint a tied!

Mán a bajusza.

– Hát gondozni kell, físülni, felfele kell pederni! Csak úgy.

– Akarhogy csavarom, nem áll fel!

– Dehogynem! Látod az enyimet?

– A jóistenit a kezednek! – aszongya.

Űnekik megvan a szűrjük is, a bű gatya, minden. Ha jöttek hozzájok ilyen nagyobb izék, főnökség, akkor abba kellett nekik felőtözni. A brigádvezető előre kiszaladt.

– Hé, őtözzetek fel, mer ekkorára itt lesznek!

Akkor oszt belebúnak a ruhába, de borzasztó meleg a! Aj, csupa vizek vótak, alig várták, hogy elmenjenek mán az izék, oszt letegyík. Kilenc méter anyag kell csak a bű gatyáho! Olyan szípen össze van hogyishijjákolva, hogy borzasztó. A Jóskáé most vót oda pucoltatni, de nem nagyon szeretik vállalni, mer sok baj van véle.

Én szívesen járnék ilyenbe! Még nem vótam benne sose. Csak bámultam űket! Hogy nem tudnak nékem is adni ilyet? Ippen mondtam is Jóskának. Legalább egy fenyképet borzasztó szeretnék magamrúl. Bű gatyába, szűrbe. De én hordanám is! Mint Rózsa Sándor. Milyen jól állt annak! Ez a valami, nem a farmer! Az nekem nem tetszik. Csak a bű gatya. Meg a priccses nadrág. Bundám, az van, odafenn a padon. Van karikás, nagy kalap... Nyáron abba vótam. Jó a! Mikor jöttem hazafele a rétről, oszt ment a csorda kifele, akkor mondták a csordásoknak:

– Ez a gulyás, nem tik vagytok!

Hát még ha bű gatyám, szűröm is lenne! Mint a hortobágyiaknak. Én ott is ellennék. A szürke marhával. Vótam én mán a Hortobágyon. A téesz vitte a... Mán csak így mondom: a jó dógozókat. Oszt én is beleestem. Akkor vótam a lovasnapon. Mutattak ott juhot, azt a rackafélit, magyar gulyát, ménest... Hej, de irigyeltem azokat a pásztorokat! Odamentem, haverkodtunk, kérdezték, hogy hun dógozok, így-úgy. Amúgy a téesszel is vótam mán kint izébe ni... Innye mán, nem jut eszembe... A határon át kellett menni. Záhonynál. A Szovjetunióba vótunk, na. Három napig. Mutatták a nagy áruházakat. De nem vót jó, mer jószágot nem mutattak. Annyibúl mégis megírte, hogy az ember csak világot látott. Máshun nem vótam, csak itt. Akkor három embert vittek, oszt beleestem a háromba. Ha rosszul csináltam vóna a munkát, biztosan nem kűdenek ki. Idehaza mán vótam Pesten, mer Sanyiék, a bátyámék ott vannak. Na meg Tiszaigaron is vótam, meg Karcagon is. Másfele én nem... Csak Nagyivánon a nyáron. Mikor beállt a gulyám delelni, úgy tizenegy óra fele, mondom, átmegyek mán a szürke gulyáho. Aszongya Jóska:

– He, menjünk be, hozzunk egy kis sört!

– Hát menjünk. De hogy?

– Lúháton – aszongya.

– Hogy hozzuk?

– Ne törődj véle!

Két láda sört kihoztunk. Felkötöttük a hátunkra. Oszt jöttünk gyorsan. Aj, még vírzett is a hátam, úgy kikezdte az izé... De nem vót érdekes, meggyógyult. Jó beszedegettünk mink akkor, de nem vót semmi baj, a marha legelt, víz is vót előtte. Szóval jó vót. De a szürke gulyával még jobb lenne. Nem zavarna engem az a sok túrista! Sőt, szeretném hogyhát... Nyáron is jöttek ide, oszt mondták, álljak mán oda a marha közé. Meg a kútho. Fenyképeztek. Mindig mondták, hogy kűdenek fenyképet, de nem kűdtek idáig. Nem tudom, hova valósi vót az a fiatalasszony, aki kijött ótóval. Csinos vót. Mondta is Sanyi bátyám:

– Ej, de jó lenne, ha kinn maradna íccakára legalább!

Hát oszt az is azt mondta:

Megengedné, hogy lefenyképezzem?

– Mír ne? Egísz nyugodtan.

Aut oszt idenyomott a kezembe egy százast. Nem akartam elfogadni sehogy se, de beletette a zsebembe. Na, mondom, akkor üsse kő.

Tizenkilenc évesen házasodtam meg. A párom öregebb nálam két évvel. Ugyan két év nincs egíszen. Először anyósomnak az idesapjáéknál laktunk, itt benn Madarason. De nem sokáig, mer nagyanyámmal nem bírtuk egymást. Mindig beleszólt a dógunkba, én meg nem szerettem, oszt rosszul szóltam neki. Nem tetszett. Én nem veszekedek! Mondtam apámnak:

– Hazajönnénk.

– Gyertek, fiam!

Ott vótunk a ház másik vígibe. Utána a Bárán-tanyába mentünk. Vagy nígy évre. Utána meg kimentünk a Hajtó úton, arra laktunk. Tanyán. Míg katonának nem kellett menni. Hetvenbe. De akkor még visszakűdtek. Na, majd hetvenkettőbe vonultam be. Nyócan vótunk ilyen öregebbek. Marika pontosan akkor született meg. Az első. Mán előtte vót egy gyerek, csak meghalt. Kisfiú vót. Magára rántotta a levest, oszt az megsütötte a kezit. A doktor úr meg beutalta a kórházba. Na, abbul kigyógyult, hozhattuk vóna hazafele, de odabe kapott egy gócos tüdőgyulladást. Az oszt el is vitte. A boncoló azt mondta, hogy jelentsük fel a kórházat. De hát annak a kisgyereknek életet úgyse lehetett vóna szerezni: Meg hát egy tanult ember egy tanulatlant úgyis ki tud beszílni. Egykettőre. Csak így gondolom. A törvíny előtt nekik lenne igazuk. Ez biztos. Jobb a szókincsek, meg oszt jobban mernek szólni is. Így osztán látom, hogy csak érdemes tanulni. De én mán nem tanulok. A két lányom meg a fiam majd tanul. Igaz, hogy Marika egyszer megbukott elsőbe, de most mán elíg jól tanul, sok piros pontokat hoz hazafele. Jutka is. Az most ment elsőbe. Ki kell járniuk a nyóc osztályt. Biztos, hogy ki. Nincs mese. Majd ha lesz kedvek, akkor mennek tovább, tanulnak, ki mit szeret. Jó lenne, ha Balázs, a fiam, folytatná az én munkámat. Amúgy meg csak azt mondom, hogy ne dógozzík ű annyit, ha nem muszáj. Szóval, tanulni kell. Itthon sokszor megkérdem a leckét. Valamelyk este Jutka elfelejtette a leckét megcsinálni. Hát íccaka alig tudtunk aludni, mer rítt, hogy mit mond a tanító néni. Űtet megveri: Nígy órakor oszt felkőtt, neki fogott... Nagyon rajta lennék, hogy legalább valami szakmát tanulnának majd. Ne legyenek parasztok. Ne dógozzanak annyit. A párom mindig mondja, hogy bár mink se csináltuk vóna így. De én szeretem ezt. A munkát. A pusztát. Ebbe oszt nem írtünk egyet. A párom egyszer jött ki a pusztára nyáron, de alig várta, hogy hazajöjjík. Ű nem szeretne odaki lenni. Pedig jó a! Jaj, de szíp a! Aut ezen osztozunk níha. Mikor nem szeretem hallgatni, kimegyek, mondom, írd le, amit akarsz még mondani! De nálunk nem szokás a marakodás. Ne azt tanulják a gyerekik. Azok legyenek csak becsületes emberek. Hát csak ilyenek! Még ha nehezebben boldogulnak is. Bizon, ez így van. Tiszteltem és becsültem idesapámékat mindig. Még ezután is. Felníztem rájuk. Még ha megharagudtam is, csak az járt az eszembe, hogy űk neveltek minket, hat fiút. Nem is vót az könnyű! Egy cselédembernek. Bizon. Hát így legyen az én gyerekeimmel is. Ezek tán nincsenek olyan rosszak, mint én vótam. Ugyi, két lyány van, azok csak nem olyanok, mint a fiúk. A párom aszongya:

– Balázs szakasztott az apja.

Mán a fiam: Hát ű pajkosabb is, megveri a lyányokat. Ez biztos... Hej, mikor Balázs született! Kiesett a könny a szememből! Hát paszulyos! Kisfiam van! Akkor bizon két és fél ezer forintot el is csináltam, míg benn vót a párom a kórházba. Elmulattam...

Amúgy oszt ríttam én bánatomba is, mikor meghalt idesanyám. Pedig mán ember vótam. De ríttam! Nagyon. Bizon. Mer ű nevelt fel bennünket. Ű szenvedett írtünk a legtöbbet...

Az én párom is... Hát az is tűr. Mán a gyerekik miatt. Ugyi, a nők... Hát, vót egy-kettő... Nem mondom. Nem szívesen viseli el a párom. De hát három gyerek van, oszt nem akarja szítszórni űket... Meg osztán csak én vagyok az úr a házba. Így gondolom. De amúgy a fizetísír a párom szokott menni: Én nem törődök vele, mit vesz, mennyit vesz a gyerekiknek, örülök, ha vesz nekik. Nem szólok bele. De ha valamit megmondok, hogy így lesz, annak csak úgy kell lenni. Ez biztos. Minálunk így van. Máshun az asszony is hordja mán a kalapot. Nálunk nem. Nem titok ez. Amúgy oszt nem szoktam én a párom elől eltitkolni semmit se. Álmodni is szoktam más nőkrűl, azt is megmondom neki. Mostan evvel vótam, mostan avval vótam… Hát úgy. Jóba. Aj, haragszik írte, ha mondom. Egy-két nőre még fíltíkeny is. Ez biztos...

De még többet álmodok a jószággal. Mikor hazajöttem a Nagyrétrűl, kiabáltam álmomba:

– Jaj, elment a gulya! Hun a gulya?

Csak az járt az eszembe mindig.

– Sanyi bátyám, elment a gulya!

A disznókkal is álmodok. Pláne, mikor fialás van.

– Jaj, mán agyonnyomja a malacot!

Reggel, amikor kimegyek, az az első, hogy megnízem űket, ténleg agyonnyomta-e? Mer csak a jószág a mindenem. De nyáron nem megyek ki a gulyáho, mer ípíteni kell az istállót. Szaporítani akarom a jószágokat idehaza. Legyík legalább nígy tehén. Utána vennék fejőgépet. Sajátot. Majd hordjuk a tejet a csarnokba. Akarok vagy két disznót is. Legyen hús. Meg zsír. Nem kell venni a bótbúl. Mer drága.

Amúgy megeszek én mindent, de legjobban a húslevest. Finom a! Meg a birka is! Haj, de szeretem! Aut oszt jöhet a nóta. Mikor iskolába jártam, akkor még nem tudtam énekelni. Csak danoltam. Haj, egybűl leszólított a tanító! Ugyi, hallottam, ahogy a nagyok mondják a nótát, oszt én is úgy mondtam. Azt szeretem, hogy:

„De szeretnék egyszer nagyon boldog lenni...”

Ez oszt úgy van tovább, hogy:

„Akácos utcádba fütyörészve járni.
Járnám az utcádat, csókolnám a szádat,
Azután elmehetsz, nem sírok utánad...”

Sok verse van ennek nagyon. Rengeteg. Magyarnóta e! Szoktam nótázni. Mulatni borzasztó szeretek. Jókedve van az embernek, iszik, danol... A Fácánba. Van ott nígy cigán, ilyen felszabadult izék, a papírjok is megvan a muzsikárút... Belípek az ajtón, azok mán egybűl a nótámat... Rögtön. Aszongyák:

– Balázskám!

Osztán húzzák... Níha osztán sokba van e! Fizetek a cigánoknak is. Ki mit iszik. Másoknak is. Meg azok is nekem. Vót mán, hogy vettem két deci pájinkát, vót még egy felesre való pízem, mégis úgy jöttem haza, hogy majdnem berúgtam. Sokszor meg belökök egy felest, oszt jövök hazafele. Olyankor nincs koma... Hát a párom nem nagyon szereti az ilyen komákat, ez biztos. Meg a kocsmát se. De nem szokott osztozni vélem. Egy rossz szót se szól nékem olyankor. Nem is lehet. Aszongya, hogy olyankor nem tetszik nékem semmi. Hát van, amikor olyan bogaram van! De hőbörögni nem szoktam. Ez biztos. A családot nem háborítom. Nem mondom, szólok a gyerekeknek:

– Menjetek befele!

Mennek is egy szóra. Én oszt vacsorálok, lefekszek.

Amúgy osztán öt óra körül szoktam kelni. Vasárnap is. Mindig. Kijövök, felötözök, egy cigerettát elszívok, mer az az első. Meg a bajuszom. Azt is csak megpedri az ember. Még félálomba is. Aut oszt kimegyek, enni adok a tehénnek, kiviszem a ganét, bejövök, mán akkor a kávé kíszen van. Idesapám főzi. A párom még alszik. Negyed hétkor szoktam fejni, fél hétkor mán indulok dógozni. Vasárnap is. Itt nincsen az, hogy ünnep van, mán most nem megyek dógozni. Minden ötödik nap szabad. De akkor is csak addig alszok. Nem is tudnék tovább... Hát nem mondom, hogy napközbe nem szoktam ledűlni... Legtovább tán hét óráig aludtam íletembe. Mikor tehenész vótam. De most mán nem. Szabadnapon se: ott vannak a jószágok, utána a kertet teszem rendbe, háromszázhúsz kodrát. A nyáron nem sokat dógoztam a szőlőbe, mer mindig odaki vótam. A pusztán. A párom dógozott véle. Lett bor vagy száznegyven liter. De elkopik a! Mán nincs is egy szál se. Aszongya a párom, hogy legalább most mán nyugodtan vagyok... Most majd vágok a szőlőnek jó hosszú karókat. Dílután kettőkor meg mán megin kezdek ítetni, összeszedem a csutkaíziket, kiganézok, mán fél nígy. Aut színát adok, megitatok, abrakot adok, megfejek, bealjazok nekik... Este van. Eltőtt a szabadnap.

Van tévénk, a bűnügyi filmet, azt szeretem nagyon. Meg az ilyesmit, mint Rózsa Sándor. Aj, azt borzasztó szeretem! Hetvenkettőbe is adták, mikor katona vótam. Mentem itthonrúl visszafele a hatos vonattal. Az háromnegyed nyócra mindig beírt Nyíregyházára. Gyorsan szaladtam befelé a laktanyába, ippen csak leadtam a könyvet, lehántam a cuccot magamrúl, bementem a klubterembe, akkor mán kezdődött is a film. Ej, de jó vóna ilyennek lenni! Mint ez a Rózsa Sándor is. Hát milyen betyárgyerek a! Milyen komoly! Olyan komoly, hogy az borzasztó. Olvastam imitt-amott a Rózsa Sándor-könyvet. Az ilyet borzasztó szeretem. Nagyon. Csak az a baj, hogy elalszok. Hét óra után lefekszek. Sokszor még a mesét se tudom meghízni. Ha ülök, úgy mán nem jó. Csak ha lefekszek. Akkor meg egybűl elalszok. Hát, ritkán tudom nízni a tévét. Ez biztos. Az ember leteszi a fejit, a lába le se ír, mán alszik. Én olyan vagyok.

Háromezer körül keresek. Hozzájön a családi pótlík, ezerötszáz forint. Ebbűl ílünk: három gyerek, idesapám, a párom meg én. Hatan. Hát nem sok. Be kell osztani. De a párom nem kőti rossz helyre. Na, még pótol valamit ez a nehány jószág is. Mikor kiveszem a szabadságot, nígy éve mán, a Bucsai doktor urral járok ótani. Februárba. Erre kell kivenni. Elsőbb beótottuk a teheneket száj- és körömfájás ellen. Aut tébécé ellen. Két nap múlva mentünk újra, amelyknek feljött az ótás, amit a bűre alá nyomtunk, akkor az tébécés, mán nem jó a teje. A doktor úr nekem minden napra kétszáz forintot ád. Azon fejül még egyötvenet kapok. Megíri, szó se rúla. Szerettem én ezt is csinálni. Aj, nagyon! Nem mindenki szereti oszt, mer mikor egy idegen helyre bemegy az ember, egy idegen tehénhe, az úgy gázolja... Még el is rúgja. Engem is. Ide rúgott, ni. A nadrágomat teljesen leszakította. Hát egy kicsit fájt itten, nem mondom. Még elsőbb azt hitte a doktor úr, hogy...

– Jaj, írte?

Mán a szerszámomat. De nem írte. Nem sok híja vót. Azír nem ijedtem meg tűle, hogy ű eztet csinálta. Csak beótottuk oszt. Lehúztam úgy a fejit, hogy meg se tudta mozdítani. Mírges vótam rá: ha közelébb állok, telibe kapja a gyomromat. De amúgy jó vót. Erre ment a szabadságom, meg más munkákra. Nem vótunk mink sehun. Mióta megesküdtünk, nem vótunk sehun. Még moziba se. Na, mikor a bátyáméknak ezüstlakadalmuk vót, akkor vótunk Pesten. Amúgy oszt nem is vágyunk sehova. Itt vannak a gyerekik, a jószágok is, sok a baj. Meg oszt szeretünk is idehaza lenni. Aj, Pesten is! Alig vártam, hogy hazaírjek! Az a rengeteg ótó! Hát milyen forgalom van ottan? Olyan zajos az, hogy borzasztó. A bátyám ott vót, vezetett, hogy merre kell menni. Hát elveszhet ott az ember! Igaz, azír van az ember szája, hogy kérdezősködjík.

Én nem laknék ott. Itten jó. Kunmadarason. Nekem. A bátyám megszokta Pestet, neki az a jó. Ű géplakatos. Sokszor mesélt, hogy a munka sokkal könnyebb, behoznak egy gépet, megcsinálják, oszt milyen öröm az nekik, hogy mán megy is, kíszen van. Meg oszt jobban is keresnek. Ez biztos. De csak nem vágyok oda. Nem mennék én az iparba! Dehogy mennék! Az enyimnél nincs szebb munka! Annál nincs szebb. Semmi a létező világon. Egyik bátyámé se szebb. Sanyi géplakatos, Imre tehenísz, Laci sertéssel bánik, Feri kőműves, Józsi traktoros. Én vagyok oszt ilyen pusztai gyerek. Nem is cserélnék én senkivel! Eszembe sincs, hogy elmenjek másfele. Mer jó itt.

Még ippen nincs meg mindenünk, mer szeretnénk venni bútorokat. Modernet. Hát csak a jószágbúl. Mer amúgy hiába lottózunk. Egy kettesünk vót. Az meg ippen semmi. Ezt a kis nádas házat is jó lenne megcsináltatni. A fürdőszoba borzasztó hiányzik. Hazajön az ember, lemosakszik, oszt újjászületik. Bizon. Megcsináljuk vagy a ház vígibe, vagy itt a kamorába. Ha nyernénk a lottón, újat ípítenénk. Házat. De nem emeleteset! Csak kétszobásat, sátortetőset. Nem vagyok én nagyravágyó. Ótót se vennék. Elíg lenne egy olyan ház, mint a szomszídoké. Meg egy istálló. De borzasztó drága ám minden! Így oszt nehéz. Ez biztos. Jószágozni kell. Meg, ugyi, szeretem is űket borzasztó. Nagyon. Nincs annál szebb! Aj, az az én íletem! Jókedvűen megyek kifele a munkába, jókedvűen jövök hazafele. Még fütyülni is szoktam a biciklin. Danolni, dudorászni. Hogy aszongya:

„Tisza vize folyik csendesen...”

Az is jó. Akkor:

„Lenn a délibábos Hortobágyon...”

Ilyeneket. Meg oszt:

„Szípen úszik a vadkacsa a vizem...”

Ezeket mondom. A jó rígi táncdalokat is. Így megyek kifele. Bizon.

Ha meg osztán a szürke marhák gulyása lehetnék, nem cserélnék én még a királyokkal se! Nincs az a píz! Az lenne az ílet! Az lenne csak az ílet!

{fel}