Nagymama a kirakatban és egyéb történetek

A családom állítólag Erdélyből való, székelynek mondják. Nemes család lehetett, mert hivatalosan még az én nevem is Csengerújfalusy Osváth Gyula volt, de én a Csengerújfalusyt elhagytam. És aposztróffal írtuk a nevünket, az O betű után tettük ki azt a vesszőt, amit most aposztrófnak mondanak. Hogy miért használtuk ezt a franciás írásmódot, azt nem tudom, de hogy miért maradt el, gondolom: ha beírnám a személyimbe, a rendőr igencsak kiradíroztatná, a legjobb esetben is azt hinné, hogy reszketett a keze a pacáknak, amikor beírta. Nem tudná, mi az isten az ott. Mindenesetre, 1946-ban, amikor megszülettem, már akkor sem írták a nevemhez. Úgy látszik, már nem volt divat.

Az én dédnagyapám Osváth Pál volt, a Bihar vármegyei csendbiztos. De ezt megelőzően Galíciában szolgált mint huszár főhadnagy. Az 1848-49-es szabadságharc idején ő is hazaszökött, mint Lenkey csapata. Később pandúr lett, de ennek ellenére ősrebellis maradt. Sokszor mesélték a családban, hogy amikor Ferenc Jóska Magyarországra jött, a bandériumok fogadták. A nemesi bandériumot a dédnagyapám vezette: hátratette a kezét, hogy ő nem parolázik Ferenc Jóskával, a szabadságharc eltiprójával nem cimborál. Ilyen ember volt. Egyesek szerint jó viszonyban élt a grófokkal, bárókkal... A családi szájhagyomány mégis ilyen történeteket őrzött meg róla: elakadt egy kocsi Ártándnál, eltört a kereke a hintónak, és azt hiszem, báró vagy herceg Odeszkáry bement pandúr nagyapához.

– Herceg Odeszkáry vagyok.

Mire az öreg hátratette a kezét, és megszólalt:

– Sajnálom, nem tehetek róla.

Pedig nagyon jó vendéglátó volt. Ha elment hozzá valaki, hónapokig, akár fél évig is vendégeskedhetett. Direkt azért neveltek disznót meg ezt-azt, mert tudták, hogy ez meg ez majd jön, és megeszi. Volt olyan ismerősük, aki negyven tojásból evett rántottát. Egyszerre. Ez sem jelentett problémát.

Egyeseket etetett, másokat kergetett. Zöld Marcit és a hozzá hasonló betyárokat például sokat hajkurászta. A család sok történetet őriz róla. Az egyik este a dédnagyapám kiment az udvarra, és észrevette, hogy a betyárok ott leskelődnek a háza körül. Nagyon féltek az öregtől. Pandúr nagyapa – mi többnyire így nevezzük – gondolta, hogy meg akarják ölni. Bement, a dédnagyanyámat felöltöztette a csendbiztosi ruhába. Ő fogta a puskát, beállt az ablakba. Már elég sötét volt. Mikor kiment az öregasszony, mint aki a kútra igyekszik, rálőttek a betyárok. A dédnagyapám csak ezt várta: a torkolattűzre célzott. Mind a két betyárt agyonlőtte. A betyárok golyója átütötte a dédnagyanyámon lévő köpenyt, a másik meg a csákón ment keresztül. Megúszta, de nem tudom, az öreg nem akart-e megszabadulni egy füst alatt a feleségétől is. Ezt a történetet különösen szeretem mesélni a feleségemnek: a lányomnak mondom, hogy értse a vőm is. Azt hiszem, így mondják.

Nem olyan betyárokat kell ám elképzelni, amilyeneket a tankönyv lefest! Az igaz, hogy ha gazdagabb embert találtak, szívesebben kifosztották, mert annak több pénze volt. De ha nem akadt gazdag, akkor jó volt a szegény paraszt is, aki a négy-öt tehenét legeltette, nevelgette.

Egyszer a dédnagyapám üldözött egy rablóbandát, amelyik kirabolta a postát. Ott az egyik rokonunk, Szigeti Pali bácsi volt a postamester. Dadogott szegény, de egyébként nagyon jellemes és bátor ember volt. Amikor az egyik éjszaka észrevette, hogy rabolják a postát, berohant egy szál gatyában, hálósipkában, kezében a méccsel, rászegezte a pisztolyt a banditákra, és rájuk rivallt

– Tu-tu-tu-tu-tudják, u-u-u-u-uraim, ho-ho-ho-ho-hogy szi-szi-szi-szi-szitává lől-lő-lő-lő-lőném ma-ma-ma-ma-magukat, csa-csa-csa-csa-csak ni-ni-ni-ni-nincs tö-tö-tö-tö-töltényem...

Ezzel visszament a szobájába, a rablók pedig elvitték a zsákmányt, ki a tanyavilágba. Szigeti Pali bácsi értesítette pandúr nagyapámat, aki üldözőbe vette a bandát. A betyárok persze számítottak erre, szétszéledtek, tudták, így nehezebb lesz elfogni őket. Az egyik tanyában egy nagy, kövér asszony lakott. A cselédlánnyal volt odahaza, mert a férfiak elvitték a vásárra a marhát eladni. Ez a nő roppantul félt, mindig kereste a betyárokat, mert tudta, hogy a tanyák között kóborolnak. Mondta a cselédlánynak:

– Lányom, fogd a mécsest, oszt nézd meg, nincs-e valaki az ágy alatt! Még meggyilkolnak bennünket az éjszaka!

A lány lehajolt, s legnagyobb megdöbbenésére egy betyár pislogott rá, a hátán feküdt, és kés volt a kezében. A cseléd felsikoltott.

– Itt van Zöld Marci! Az ágy alatt!

Erre aztán az öregasszony, aki eddig az ágy szélén ült, fölugrott. Igen ám, de igen nehéz volt, így aztán visszaesett, leszakadt az ágy, és ráesett a betyárra mind a százhúsz kilójával. Rajta is maradt, mert a kövérségétől nem tudott leszállni. A betyár, akárhogy szeretett volna kijönni, olyan szerencsétlen testhelyzetben feküdt, hogy mozdulni sem tudott, levegőt is alig kapott. Amikor pandúr nagyapám betoppant, szerencsétlen betyár már teljesen kivolt.

– Én már nem is bánom, hogy jött a csendbiztos úr, mert már majdnem megfulladtam.

Egy másik betyárt is elfogott a dédnagyapám, de az nem akart vallani, pedig már összevissza verték, kínozták. Kemény akaratú ember volt. Pandúr nagyapám már nem tudott mit kitalálni, belökte a tollfosztóba. Az volt a betyár büntetése, hogy tollat kellett fosztania az asszonyokkal. A harmadik nap végén azt mondta a betyár:

– Ide tessék figyelni! Én bevallok minden bűnömet, amit ebben a vármegyében elkövettem, de énrajtam ilyen szégyent ne tegyen!

Elmondta a bűneit, fel is akasztották helyben, mert ehhez pontosan elegendő volt az is, amit csak ezen a vidéken művelt.

Megjelent nálunk egy könyv, nem is olyan régen, A modern kriminológia vagy valami hasonló címen. Ebben már leírták, hogy a dédnagyapám volt az első a magyar bűnügyi történetben, aki nemcsak erőszakkal, hanem lelki ráhatással, pszichológiai eszközökkel próbált eredményt elérni. Tőle számítják tudományosnak a magyar kriminológiát. Sokoldalú ember volt az öreg. Amerre járt, leírta, amit látott: milyen eszközöket használnak, milyen a növényvilág, állatvilág, milyenek a szokások, közmondások, a viselet... Mindent leírt. Neki köszönheti a Sárrét, hogy ilyen mélységig föltárták. A Bihari Múzeum foglalkozott a tárgyai összegyűjtésével. Külön szobát rendeztek be az emléktárgyaiból, ott látható a mi tulajdonunkban lévő negyvennyolcas zászló, a kardja és még nagyon sok emlék, amit a család összeszedett. Olyan nyolc-tíz éve már díszsírhelyet is kapott a dédnagyapám Biharkeresztesen.

A nagyapám főjegyző volt Nagyváradon, Biharkeresztesen és Komádiban. Ez az apai nagyapám. A nagyapám testvére Bihartordán dolgozott mint körzeti orvos, de fiatalon meghalt. Az egyik éjszaka kiment szekérrel egy szülő nőhöz a tanyára, megszúrta a kezét valami szeg: nagy kínok között, tetanuszmérgezésben halt meg. Egyébként kitűnően végezte az egyetemet, megvannak róla a papírok. Apámnak a nagyanyja osztrák volt, Körnernek hívták. A volt köztársasági elnök a testvére. Úgyhogy nekem Theodor Körner volt osztrák kancellár a nagybátyám. A család egy része ki is ment hozzá a háború alatt. Ez a család egyik része.

Az anyai dédnagyanyám viszont lengyel volt, Mathias Maida névre hallgatott. Kereskedő volt. Elég szerencsétlen család az övéké. A testvérei korán elhaltak. Ő mély érzésű és gyenge idegzetű asszony volt. Nem tudom, hogy került Magyarországra. Az anyai nagyapám nagyon szegény ember volt. Paraszt. Tizenöten voltak testvérek. A nagyapám mégis milliomos lett. Persze a múlt rendszerben. Ebben a rendszerben egészen az éjjeliőrségig vitte. A saját telepén. De soha nem ment ki őrködni. Egyszer ellenőrizte a rendész. Az öreg akkor volt nyolcvankét éves. A rendészék egy szalagot tettek az ajtóra este, lepecsételték. Reggel ugyanúgy találták. Nem ment ki nagyapám. Aludt.

– Tetszett kint lenni, Pali bácsi?

– Én ugyan nem!

– Ki kellett volna menni.

– Minek mennék ki?

– Hát nem maga az éjjeliőr?

– Az anyátok istenit!... Az én telepemen vagyok!

Ez volt az öregnek az utolsó munkanapja. Kivettük a munkából. A nagyapám egyébként két általános iskolát végzett. Először nyitott egy szatócsboltot, utána cukorkaboltot, aztán szén- és fakereskedést, 1930-ban már Debrecenben volt nagykereskedése, később tizenöt lerakata az országban. Micsoda reklámot csinált az egyszerű eszével! Hozatott Algériából egy néger gyereket, beöltöztette piros bársonyruhába, és Debrecen valamikori főutcáján, a Hunyadi utcán kiállította az ajtóba, mindegyik kezében egy széndarabbal, fölötte ott virított a felirat, hogy feketébb a Bódy testvérek szene, mint a szerecsen. Bálokat is rendezett: Párizsból táncosnőket hozatott az Aranybikába, és ennek a bevételét is eltette. Megvette a bort bagóért, elszállította olyan helyre, ahol nem termett, eladta tízszeres áron. Így jött össze a pénze. 1940-ben már Debrecen tíz legmódosabb embere között tartották nyilván a krónikák. 1945 után meg a rendőrség. Tönkre is ment szegény. Tizenöt évig feküdt az ágyban, és várta az amerikaiakat. Mikor mentünk az iskolába, odaszólt:

– Ne menjetek! Jönnek az amerikaiak, és úgysem fogadják el ezt az iskolát.

Micsoda fintora a sorsnak: gyerekkorában, ifjúkorában annyi tököt evett, hogy azt hitték, sárgaságos, kezelték is. Annyira szegények voltak, hogy krumplin és tökön éltek, mert nem akartak éhen halni. De hát ő tehetséges, ügyes ember volt, törekvő, így aztán osztályidegen lett.

Nagyon sokan vannak a mi családunkban, annyi a rokonom, mint égen a csillag. Van közöttük mindenféle ember. Nagyon nagy család volt, de már felbomlott. Visszaemlékszem gyerekkoromra: akár tetszett, akár nem, nekünk el kellett mennünk nagyanyámhoz, amíg élt. Az egész gyerektársaságnak. Sokszor harmincan is voltunk. Mindenkinek nagyanyám elé kellett járulni, kezet csókolni. Aztán unatkoztunk. Innen visszagondolva, volt ebben valami jó is. Akkor még összetartottunk az unokatestvéreinkkel. Volt bennünk összetartozástudat. Sokat emlegettük az ősöket.

A Rákosi-korszak nehéz volt. Ha jöttek a rendőrök, én már spuriztam fel a háztetőre, a kémény mögé, ott volt egy kis búvóhelyem kiépítve. Hogyha elviszik a családot, legyen, aki elviszi a hírt a rokonságnak, ismerősöknek. Vagy három házzal arrébb lakott egy szemétláda rendőr. Jól megjegyeztem magamnak, ma is ismerem, még mindig rendőr a szerencsétlen. Ez elvette tőlünk a vágási engedélyt: disznóvágáskor pedig a társaival beletaposta a zsírt, szalonnát, kolbászt, húst az udvar földjébe. Soha nem vonták ezért felelősségre, talán még dicséretet is kapott. Az ilyesmit nem lehet elfelejteni. Szegény nagyanyám, ha már rendőrt látott, összeesett. Meghurcolták őket. Megjelent egy újságcikk, hogy A népnyúzót letartóztatták. Én még akkor alig tudtam olvasni. Láttam, sírnak otthon. Nagyapám nem volt ott, őt tartóztatták le mint népnyúzót. Olvastuk az újságban: „Letartóztatták a népnyúzó tengerészkapitányt.” Szegény minden volt, csak tengerészkapitány nem, de hát mindig pipázott, s ez akkoriban elég volt ahhoz, hogy hajóskapitánynak nézzék. Egy hónap múlva hazaengedték nagyapát, de elvitték szegény nagyanyámat. Miért? Mert rengeteg dolgot találtak nálunk. Ez is benne volt az újságban: „Azért nincs a népnek mit enni, mert Bódy Pálnénál találtak tíz deka pirospaprikát, öt deka borsot meg két kiló lisztet.” Ezért aztán kiültették a kirakatba Debrecen főutcáján. A csőcselék pedig köpködte. Akkor nem értettem a dolgot, én is odaálltam röhögni. Nagyon érdekes volt, hogy nagyanyám és még két néni ott ül a kirakatban, az emberek pedig lenépnyúzózzák őket.

Amikor Sztálin meghalt, ki kellett tenni a fekete zászlót. Azt hiszem, hétéves voltam. Fekete zászlója senkinek sem volt, nekünk miért lett volna? Minden fekete zoknit elvágtunk, gyorsan összevarrtuk, mert akinél egy órán belül nem lett kitűzve, azt elvitte a rendőrség. Ezt a játékot már ismertük: nem kell annyi zokni egy családban, inkább legyen fekete zászló! Mezítláb is lehet járni, inkább, mint zokniban a rendőrségre. Szegény nagyapám olyan boldog volt! Röhögött és kiáltozott:

– Megdöglött az a piszok!

Le is esett a padlásról. A betonra. Összetört keze-lába, ömlött a vér. Palóc volt az öreg, á-val beszélt.

– Jáj, meghalok! Gyere, fiam, mert meghalok!

Összeszaladt a család és a szomszédok.

– Jáj, meghalok!

Bevittük gyorsan a fürdőkádba, mert nagyon vérzett, nem szerettük, hogy koszol. Nagyanyám végtelenül aranyos, de igen precíz, tiszta asszony volt.

– Te Pali! Ne vérezzél már annyira! Hogy néz ki a ház?

Szemben lakott Rédli bácsi, akinek a múlt rendszerben maszek klinikája volt, ami nagy bűnnek számított Rákosi alatt. Így aztán csak a pincéjében tartott fönn egy maszek klinikát. Ő varrta össze az ujjamat is, amikor lefűrészeltem. Teljesen lenyírtam, vittem nagyanyámnak. Először jól megvertek, azután rohantak velem Rédli bácsihoz, hogy rakja vissza, ha lehet. Úgy visszarakta, hogy ma is remekül mozog az ujjam. Rédli bácsi olyan sebész volt, hogy az ritkaság. Nem engedték klinikán dolgozni, nem lehetett orvos, csak fuvaros. De esténként, amikor nem fuvarozott, titokban gyógyított. A felesége is orvos volt. A gyerekeik akkorák, mint én, de őket is befogták asszisztálni. Nem mehettek játszani, adogatták a szikét. Jól keresett az öreg, mert mindent vállalt. Mindenkit meggyógyított. Univerzális orvos volt. Ötvenhat után megengedték, hogy orvos legyen. Hát ez az ember rakta össze nagyapámat Sztálin halálakor. Hozta a műszereket.

– Ne óbégass, Pali! Nem halsz meg!

– Jáj, meghalok! Jáj, meghalok! Csak annak örülök, hogy az a piszok is megdöglött...

Akkoriban kiskocsival jártunk a piacra vásárolni. Olcsó volt a paprika, paradicsom... Válogattunk nagyanyámmal. Ezt szerettem. Megtanultam, hogy kell befőzni. Arrafelé élt egy nagy, kövér román, spicli lehetett, mert semmi dolga nem volt, mindig az ablakban ült, figyelt. Amikor elmentünk előtte, félhangosan motyogott:

– De jól megy maguknak!

Mély hangja volt. Húztuk a kiskocsit a paradicsommal, paprikával.

– Ennyi mindent vesznek!

Abban az időben sok vendégünk volt: Sárdy János, Szabó Miklós, Gyurkovics Mária... Zongoráztak, énekeltek. Sokan ismerték apámékat. Ott laktak a kitelepítettek, köztük Pálffy altábornagy családja, Szamuely lánya, akinek az apját tévedésből felakasztották. Igaz, a Rajk-per után Pálffyt is felakasztották, mint utólag kitűnt, szintén tévedésből. Apám segédtisztje volt Pálffy altábornagynak. Összejártunk. Nem tudom, Pálffy Katival mi lett, jó játszótársam volt. Sokat hallott ilyen társaságban az ember, mert ők értettek a politikához, és mindent tudtak. Én is hallgattam a Tyukodi rádiót. Ez Tito rádiójának volt a magyar adása. Jó kis nóták szóltak benne. Emlékszem egy ilyenre

„Mikor az ávó üldözött,
megpihentem karod között...”

Szidták Rákosit: hát persze, akkor volt Tito láncoskutya.

1946-ban születtem Debrecenben, úgyhogy ekkoriban igen fogékony korban voltam.

Nyolc év alatt jártam vagy tizenkét iskolába. Először a Szveticsbe jártam. Ez egy katolikus iskola volt. A Szveticsben a zárda akkor még saját magát tartotta el, disznókat tartottak. Nagyon rossz kölyök lehettem, mert mondtam a fiúknak:

– Lovagoljuk meg ezeket a bikákat!

Betörtünk néhányan a disznóólba, a két-három mázsás kanokat kiengedtük az udvarra. Ott tátotta a száját vagy négy-ötszáz gyerek, mi pedig a disznók hátán közéjük ügettünk. Az apácák úgy szaladgáltak utánunk!... Ez másodikos koromban történt. Amikor a Szvetics átkerült állami kezelésbe, valahonnan máshonnan jött egy új igazgató, a Terike néni. Akkor leváltották a régi tanárokat – nagy megelégedésemre.

Komisz kölyök voltam. Járt velem egy Takács nevű fiú, aki mindig szemtelenkedett. Biztos ezért vagyok máig allergiás erre a névre. Kis vékony, vörös kölyök volt, igen pimasz pofával, de jól bunyózott. Nem szerettük egymást, mindig bunyóztunk. Én nagyon vékony, magas, gyenge fizikumú gyerek voltam. A tornaterem bejáratánál volt két kőbunker, Takács azon állt. Fogtam egy nagy követ, gondoltam, leütöm onnan. Odavágtam, de észrevette és elugrott. Bevertem a nagy üvegajtót. Sokba került apáméknak. Akkor nagyon-nagyon kikaptam. Nálunk kemény nevelési módszerek uralkodtak, nem ilyen ejnye-bejnye, mint ma szokás.

Másodikos lehettem, amikor először aláírtam az ellenőrzőmet, mert Sas tanár úr beírt. Otthon mindig azt hallottam: „Mondd meg, és ekkor nincs probléma!” Nem is volt addig, amíg mondtam. Csak utána. Ezért aztán inkább én írtam alá. Nem volt nagy ügy. Sas tanár úr a katedra alját úgy hívta, hogy ez a légópince. Aki rossz fát tett a tűzre, beküldte a légópincébe, leült az asztalhoz, és időnként belérúgott. Irdogált, feleltetett, közben puff, a bordám közé. Amikor eszébe jutott. Én kiszámítottam, hogy merről fog rúgni, ezért óvatosan átmásztam a másik oldalra. Rúgott, csak úgy csörgött az asztal. Röhögtem. Erre nagyon ideges lett, rögtön belém rúgott a másik oldalon. Ettől persze én lettem ideges, mert nagyon eltalált: úgy beleharaptam a vastaghúsába, hogy még a nadrágja is kiszakadt. És sokáig nem engedtem el. Ezért írt be az ellenőrzőmbe. Aláírtam, mégis gubanc lett a dologból, mert találkozott apámmal, elmondta neki a dolgot.

– Ebből a gyerekből biztos betörő lesz – mondta. – Ilyen sunyi kölyköt én még nem láttam.

Jellemző azokra az időkre, hogy nem volt szabad megmondanunk idegeneknek, mi volt az ebéd. Otthon kioktattak bennünket:

– Mondjátok azt, hogy krumplileves volt krumplifőzelékkel!

A testvérem is abba az iskolába járt, ő is ezt mondta, én is. Szűcs tanár úr minden áldott nap megkérdezte két héten át. Akkor aztán találkozott apámmal, aki meghívta őt, hiszen régen ismerték egymást.

– Te János, úgyis ráérsz, gyere el hozzánk vacsorára!

– Ha bolond lennék! Nem eszek én krumplilevest krumplifőzelékkel...

– Ne sérts már meg, János, minálunk még krumpli sincs!

Egy komoly agyrázkódásra emlékszem. Összeverekedtem Kolozsvári Lajossal. Most jó barátok vagyunk, de akkor valamiért nem bírtuk egymást. Az iskolában az volt ilyen esetben az elintézési mód, hogy megverni! Verekedés közben az egyik gyerek hátulról belém rúgott, de megmutatták, ki tette. Úgy döntöttem, elkapom, ne legyen többé ilyen gondolata. Elszaladt, befordult a sarkon. Én utána. Igen ám, de amarról éppen rohant valaki, és a saroknál összeütköztünk. Fölrepedt a fejem, agyrázkódást kaptam. Ott feküdtem a földön, tudatában voltam annak, hogy nem tudok fölkelni. Hallottam, hogy becsengetnek, hogy mindenki elmegy. Aztán csak arra emlékeztem, hogy Szöllősi Kati ápolt az osztályban, mert nagyon hánytam. Hazavittek, és napokig jegeltek.

Egyszer eljött Rákosi Debrecenbe: mindegyikünket kivezényeltek az iskolából. A Nagytemplomnál tartott beszédet. Az egész főutcát befestették, a házakat, de csak kívülről. És bezárták a kapukat, hogy ne lehessen bemenni. Amikor Rákosi elvonult, látta, hogy minden szép és új. Mi pedig énekeltünk:

„Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe,
Hintsetek rózsát Rákosi pajtás fejére!
Hintsetek rózsát, járjon benne bokáig,
Mert éljen, éljen Rákosi pajtás sokáig...”

Szigeti Gyula bácsi volt a karnagy. Mondanom sem kell, énekkaros is voltam. Ezenkívül jártam vívni, atletizálni, németre, szolfézsra meg egy ideig zongorázni, amíg rá nem jöttek, hogy melléjárok. Ezt nagyon bánom ma már. Akkor nagy pénz volt ötven forint: óránként ennyit fizettek értem. Most nagyon bánt, hogy melléjártam, de akkor nem szerettem, hogy Katika néni mindig verte a kezemet. Ha eltévesztettem a hangot, akkor nem magyarázta meg, hanem puff! Márpedig előfordult, hogy eltévesztettem, ugyanis nem ismertem a kottát. Mindig azt mondtam, én ezt nem tudom eljátszani. Erre eljátszotta előttem, és én egyszerűen megjegyeztem. Sohasem jöttek rá, hogy gőzöm sincs a kottához. Álltak mellettem, fordították a kottát, én pedig néztem nagy komolyan, és plim-plim-plim... Első hallásra el tudtam játszani mindent, persze csak eltévesztettem néha. Amikor nagyon mérges volt Kati néni, egyszerűen rácsapta a kezemre a zongora fedelét. Az egyik ujjam el is ferdült tőle.

Ötvenhatban eltanácsoltak a sokadik iskolámból, mert az iskola tetejéről lefűrészeltük a vörös csillagot. Leesett a földre, kitört belőle az üveg és az égő. Rákötöttünk egy csomó kötelet, és elhúztuk a Timár utcai vasgyűjtőbe. Mind a huszonnégyen fogtuk a kötelet, mert azt már tudtuk, ha baj lesz belőle, huszonnégy embert nem lehet kirúgni. Az én nagybátyám volt az igazgató. Szaladt apámhoz.

– Hát, Gyulám, én nem bánom, mit csinálsz vele, de azt a kurva kölyköt vidd el az iskolából! Pont az én iskolámban csinálja ezt?

1956-ban nem volt különösebb zűr Debrecenben. Lehúztuk a redőnyöket, mert ahol világos volt, oda belőttek. Nem lehetett szarozni. Arra is emlékszem, hogy szedtük a golyókat. Tudom, hogy ki mit beszélt. Hallottuk a rádióban, hogy itt van harc, ott van csata, szólt a Himnusz, ment a Szózat, kérték az amerikaiakat, az ENSZ-csapatokat, hogy vonuljanak be... Senki nem tudta, hogy törvényes ez a kormány, vagy nem törvényes. Mindig az a törvényes, akinek a kezében van a fegyver, a sajtó, rádió... Ha azt mondja, hogy én törvényes vagyok, akkor ő a törvényes. A Rákosi-korszak után még senki sem szokott hozzá, hogy kétségbe vonjon dolgokat. Ez a törvényes? Jó. Holnap az a törvényes? Az is jó.

Sajnos a mai emberek egy részét olyannak tartom, hogy ha előkerülne egy új Rákosi, képesek lennének úgy viselkedni, mint akkor. Olyan mocsokul. Nem tanultunk eleget az ötvenes évekből. Hallottam, mennyi piszokságot csináltak az ávósok. Aztán persze őrájuk vadásztak: felakasztották őket a lábuknál fogva, és a szájukba tettek egy tojást. Vagy megnyúzták őket. Arra is emlékszem, hogy a nagy fúrógépeket föl kellett vinni Pestre. Az összes bányákból fölrendelték, mert keresték az alagutakat. Ezt onnan tudom, hogy nagyapa amellett, hogy nagykereskedő volt, bányát is vett annak idején Felsőnyárádon, az lett a Bódy testvérek szénbányája: onnan is felvitték a fúrógépet Pestre. Alagutat, föld alatti kínzókamrát keresni. Azt beszélték akkoriban, hogy az ávósok beledarálták a Dunába az embereket. Én ezt nem láttam, nem tudom, hogy igaz-e. Viszont tudom, hogy voltak olyan emberek, akiket elvittek, és többé senki se látta őket. Emlékszem Zakar Feri bácsira. Ő tagja volt a Kommunista Pártnak. A háború végén, amikor felszabadultunk, kivitte a vörös zászlót az utcára, hogy hurrá, itt vannak az oroszok! Akkor egy patruj körülfogta, fellökték egy teherautóra. Csak 1958-ban jött haza. Többet ő sem megy az utcára, akárki jön! Ez biztos. Becsukja a kaput, és elbújik. Az én nagyanyám már akkor mondta, hogy így kell csinálni, amikor még senki sem jött. Behúzni az ajtót, kussolni. Az sem túl biztonságos, de jobb, mint közöttük szaladgálni.

Olyan nagyon ma sem lehet bírálni, de akkor még ennyire sem lehetett. Ha kritizáltál valamit, egyből azt mondták, hogy reakciós vagy. Még az iskolában is.

Ötödikben Búzás Károly volt az osztályfőnököm. Orosz nőt vett feleségül. Mikor bejött órára...

– Maga minket ne tanítson!

Megfordult.

– Ki mondta ezt?

Felálltam.

– Én! Én!

– Tudod mit, kisfiam? Guggoljál le!

Kiküldött hátra.

– Addig guggolsz itt, amíg vissza nem vonod.

– Jól van, tanár úr! Majd megbánja még!

Ötvenhat volt, miért ne mondtam volna?

– Na, ki mondja még?

Felálltak vagy hatan. Ők is jöttek guggolni. Óra végére úgy elzsibbadt a lábunk, hogy akkor sem tudtunk volna felállni, ha parancsolják. Egyszerűen elborultunk. Negyedóráig masszírozták a lábamat, mire egy kis vér ment bele. Büntetésből levettem az osztályban lógó mozgalmi képet, a többiek pedig összehordták az oroszkönyveket, és meggyújtottuk. Az osztályban. Kutya társaság volt a mienk.

Sokszor eszembe jut az iskola. Volt egy tanárom, V. Nagy Kálmán. Amikor leérettségizett a fia, azt mondta neki:

– Nesze, fiam!

Műfoga volt, mindig visszaszívta: ccci.

– Nesze, fiam! Itt van egy forint, ccci, menjél, ccci, oszt úri módon, ccci, egyél, ccci, igyál, ccci, oszt mulass!

Így engedte el a bankettra. Magunk között úgy hívtuk a tanár urat, hogy Kóbi. Ez volt a gúnyneve. Amikor elmentünk az úttörőtáborba, ő volt a kísérőnk. Az erdésznek volt egy kutyája, azt is Kóbinak hívták. Amikor ezt megtudtuk, elfogtuk a kutyát, és bezártuk. Sátorban laktunk, nem úgy, mint a mai gyerekek. Nagy bográcsban főtt a kaja... Este aztán hallottuk az erdész hangját.

– Kóbi!

Nem szóltunk, csak vacsoráztunk szépen.

– Kóbi, gyere ide!

Semmi.

– Kóbi, gyere elő!

Láttuk, a tanár úr elkezdett fészkelődni. Tudta, hogy Kóbinak hívjuk.

– Kóbi, gyere ide! Hun csavarogsz? Gyere elő, mert szétverlek!

Az erdész felénk közeledett, mert tudta, hogy bejár hozzánk a kutyája, jó falatokat kapott.

– Kóbi, gyere ide, az anyád istenit!

V. Nagy Kálmán bátyám felállt. Azt mondja.

– Ccci, jöjjön csak ide az úr! Ccci...

Az erdész odament.

– Ccci! Ide figyeljen! Ccci... Azt még csak eltűröm, ccci, hogy Kóbinak hívnak, ccci, de hogy, ccci, az anyámat is szidja, ccci, azt már nem...

A másik iskolából, az Ady Endre útról, Lós tanár úr szokott eszembe jutni. Fizikát tanított. Nála mindig a napos segédkezett a kísérleteknél. Egyszer, amikor én voltam a napos, az oxigén elszívása következett az üvegbura alól, s a kísérlet sikerét egy szerencsétlen veréb bizonyította azzal, hogy megfulladt. Igen ám, de mi kilyukasztottuk az asztalt. Lós tanár úr legalább százötven centi magas volt, kábé száz kiló, golyófejű, kopasz. Bejött az órára.

– Jaj, ma naccerű kísérlet következik, az ebonitrudat megdörzsölöm, odateszem...

Állt a sztaniol mindenütt.

– Naccerű! Tapsoljuk meg, fiúk, sikerült!

Beírtuk, hogy az ebonitrúd dörzsölésénél fogva a statikus elektromosság így meg úgy...

– Következő kísérletünk lesz az oxigénelszívás. Itt a veréb, itt a pumpa, elszívom az oxigént, és nézzük a verebet, mindjárt nem fog úgy ugrálni, nem fog csipogni...

De a veréb vidáman ugrált, csipogott. Lós tanár úrról már ömlött a víz, pumpált, dolgozott rettenetesen.

– Hetes, jöjjön ki!

Kimentem.

– Nem szellőztetett szünetben! Nedves a levegő...

– Tanár úr, én szellőztettem, ez a levegő száraz.

– Nem nedves? Nem nedves? Akkor viszont rossz ez a veréb!

Ahogy nőttem, hatodikban, hetedikben egyre több lett a konfliktusom. Ezért mentem egyik iskolából a másikba. Egy volt apáca megbuktatott matematikából. Nem egészen igazságtalanul, ugyanis nem tudtam. Adta az egyeseket. Nagyanyám mondta is.

– Ejnye, hát ez ilyen ronda nő? Pedig apáca volt...

Írtunk egy dolgozatot, az enyém egyes lett, pedig addigra bevágtam az anyagot, a Varga Tamásé, akinek segítettem, négyes. Jelentkeztem.

– Tanárnő, nem tudom, mi okból, a Tamásé négyes, az enyém egyes.

– Mert lemásoltad az egészet.

– Tanárnő, kérem, én nem másoltam le, azt az anyagot tudom, tessék engem kikérdezni!

– Ne magyarázz, egyes!

– A tanárnő meg egy büdös nagy kurva! A tanárnő apáca volt, csak kiugrott, hogy kurva lehessen.

Természetesen év végén is megbuktatott, de még a pótvizsgán sem engedtek át. Ezért a hetediket kétszer jártam. Azóta utálom a matematikát.

Viszont rettenetesen szerettem olvasni. Mindent, csak könyv legyen. Ubi Jóska bácsi a matematikát tanította nyolcadikos koromban, de nekem hiába, mert én matematikaórán nagyon tudtam olvasni. Észre sem vettem, hogy odajött a tanár úr. Húzni kezdte előlem a könyvet, de én annyira bele voltam merülve, hogy lökdöstem a kezét.

– Menj a fenébe!

Úgyhogy beírt az ellenőrzőmbe. Kénytelen voltam aláírni. Azt mondta, a könyvet csak akkor adja vissza, ha fölküldöm érte az apámat. Ha hülye lettem volna! Csak az volt a baj, hogy egybe volt kötve a két kötet. Én pontosan az első kötet végére értem, ott tartottam, hogy a reflektorok ráirányultak a ház sarkára, vége az első kötetnek. Kezdtem volna a másodikat: elvette. Sose tudtam meg, mi lett a ház sarkánál a helyzet. Azt azonban tudom, jó, ha olvas egy gyerek. Mindegy, mit, csak olvasson. Később majd megtanul disztingválni. Sok mai gyerek azért nem olvas, mert egyszerűen nem tud olvasni. Én ha reggel nekiülök egy négyszáz oldalas könyvnek, estére kiolvasom. Ha nem tankönyv. Tankönyvben húsz oldalon is nehezen rágom át magam. Minden más jöhet. Már gyerekkoromban is jöhetett. Írdogáltam is akkoriban: voltak nekem komoly, tízoldalas műveim. Nem értékelték. Prózát írtam, pedig nagyon szerettem a verseket már ötödikes koromban is. Vettem egy csomó könyvet egy öreg bácsitól, nagyapám barátjától, aki spiritiszta volt. Nagyon érdekesen mesélt, főleg spiritiszta dolgokat. Azt mondta, hét világ van, különböző nagyságrendű életek fejlődnek ezekben a világokban, mondjuk, az egyikben macska voltam, a másikban már ló, a hetedik világban pedig ember... Megjegyzem, most nem azért bánok jól a macskámmal, hogy hátha én vagyok... Már öt macskánk is van, mert egész télen etettem a környék macskáit, idejárnak. A sok trehány paraszt nem eteti őket, csak kell nekik. Én sajnálom, tehát etetem őket. Nem az okkult nézeteim miatt. Ezekről sokat hallottam Szegedi Oszkártól, aki azért lett spiritiszta, mert a lánya meghalt tüdőbajban tizenhat esztendős korában. Az öregtől származó könyveket üldözték otthon, azt mondták nálunk, hogy aki tüdőbajostól vesz könyvet, maga is tüdőbajos lesz. Dugdostam a könyveit nagyon sokáig. De olvasás után mindig szaladtam kezet mosni. Szerettem Oszkár bácsit. Összetettük a kezünket, üzengettünk a halottaknak. Mindig akadt két-három öregasszony, aki egy kávé reményében szívesen jött a szeánszra. Ínséges világ volt. Jósoltak is, például kávézaccból. Nekem megjósolták, hogy nagyon nehezen, sokára fogom elvégezni a főiskolát. Ez eddig bevált, mert igaz, hogy már jártam Gödöllőre, az agrárra, de otthagytam, s csak most mentem ismét tanulni, Szarvasra, a főiskolára. De azt is meg jósolták, hogy egy új színt fogok feltalálni, és mérnök leszek. Pedig én akkoriban állatorvos akartam lenni. Nem azért, hogy az hozzám közel állt, hanem olyan jól hangzott! A mi köreinkben. És meg voltak velem elégedve. Nagyanyám dagadt a büszkeségtől, hogy ez igen, állatorvos lesz a gyerek! És a sok ismerős gratulált nagyanyámnak, hogy ez igen, ez már valami! Kis gyerek voltam még. Akkoriban tanultam sakkozni Oszkár bácsitól. Nem tudtam megverni, és ez nagyon bosszantott. Azért tanultam meg sakkozni, hogy legyőzhessem. Úgy látszik, már akkor sem szerettem kikapni. Nagyon boldog voltam, amikor elérkezett a nagy nap: megvertem! Utána már egyre többször diadalmaskodtam felette, végül már alig-alig tudott legyőzni. Aztán meghalt szegény, eltűnt az életünkből. De én szeretettel gondolok rá: nélküle szegényebb lennék.

Az iskolában én minden voltam: munkásgyerek, egyéb, értelmiségi... Attól függően, hogy melyik iskolában mennyire ismertek. Szerencsémre a technikumba már mint munkásgyerek kerültem, így sikerült beadni. Ebbe az iskolába nem szerettem járni. Az osztálytársaimat sem szerettem. Az volt a mérce, ki hogy tud kapálni... Akkor láttam először kapát, de egy jó könyvet ekkor sem adtam volna egy jó kapálásért. Amint kapálásra került a sor, még jobban szerettem olvasni. Ez az igazság. Szegény Török Anti szeretett kapálni, egy sort megkapált egy féldeciért. A sajátját, az enyémet és amit még felvállalt a többiektől. De meg is halt! Nem használ az a túlzott hajtás... A technikumban sportoltam is, országos ifibajnok voltam súlylökésben. Diszkoszvetésben is... Itt is voltak jó tanáraim, például Sümegi Pista bácsi. Mindig négyest adott fizikából. Az egyik félévben már kilenc egyesem volt nála. Megkérdeztem:

– Tanár úr, hogy fogok én négyest kapni? Kilenc egyesem van...

– Nálam a jegy nem érdekes, ha kell, összeadom!

Mikor kihívott felelni, és nem tudtam, fogta a pajeszomat, emelgetett.

– Mi az? Kéményseprők jártak a padláson? Azért nem tanultál? Vagy beteget látogattál? Lásd be, nu, nu, lásd be, nem tudod az anyagot. Tanár úr, nem tudom, belátom, tanár úr, oszt akkor jól van...

Előfordult, hogy ki tudta csikarni valakiből.

– Hát, tanár úr, belátom...

– Belátod, piszok kölyök, belátod? Belátod, hogy nem tanulsz? Egyes!

Én soha nem láttam be, de így is egyest kaptam.

– Na, gyere ki, Oswald!

Így hívott, Kennedy gyilkosa után szabadon.

– Oswald, ha már lelőtted Kennedyt, legalább azt mondd meg, mennyit tesz egy amper.

Ilyenkor így kellett kezdeni:

– Egy amper annyit tesz... Egy volt annyit tesz...

Megvoltak a klasszikus példái mindenre. Például: a cigánygyerek kiment a patakhoz, nem tudta, hogy van fénytörés, mert nem tanulta meg a fizikát. Látta, hogy egy magyar gyerek ott horgászik, a botja leér a vízbe, el is van törve, na majd én megtréfálom, elhozom előle! Beugrott a vízbe, de az elnyelte, kiabált, én éppen arra sétáltam, kihúztam, adtam neki húsz deka savanyú cukrot, és elmondtam neki, mi a fénytörés... Most már csak arra emlékszem, hogy a fénytörés annyit tesz, hogy a cigánygyereket kihúzta a vízből a tanár úr húsz deka cukorral. Hát ilyen példái voltak. A cigánygyerek kiment a határba fészket szedni, hallotta, hogy zúg valami: üzen anyám a távírón! Felmászok már, mit üzen? Mászik, egyszer csak püff! Éppen arra mentem, látom, eltört keze-lába, mert nem tudta, hogy ott a taszítás már olyan nagy... Mindenhez költött egy mesét, s erről nagyon sokáig eszébe jutott az embernek, hogy mennyit tesz ez meg az... 1965-ben a gödöllői egyetemen négyesre vizsgáztam fizikából, holott kettesre érettségiztem. Igen ám, mert a Sümegi tanár úr sokat követelt.

– Csak az Isten tudja ötösre, én tudom négyesre, te meg csak hármasra tudhatnád, de a zakód nincs begombolva, ezért kettes, a cipőd is koszos, egyes, mars helyre, piszkos kölyök!

A technikumban hiába tudtam, hogy melyik csontnak mi a neve: egyszer kettest kaptam, attól kezdve akárhogy tudtam, kettes. A tanár fogta, eldobta a csontot, és amíg az a levegőben volt, mondani kellett.

– Orsócsont.

Dobta a következőt.

– Sípcsont.

Leérettségiztem, technikus lettem. Nem tanultam rögtön tovább, így a megyei főagronómus helyezett el oda, ahova nagyon kellett a szakember. Így kerültem egy Bagamér nevű faluba. Sosem láttam téeszt, mégis szerettem ott lenni. Fiatal voltam, udvarolgattam, zenekart csináltam. A fizetésem nyolcszáz forint volt, de egyetlen éjszaka összezenéltem ezerkétszázat is. Szilveszterkor. A párttitkár dobolt, én voltam a zongorista, a postamester a szaxofonos. Nagyon jól mulatott mindenki, egyébként sem volt józan ember tizenegy óra után, azt játszottunk, amit akartunk, örültek, hogy szól a zene – azelőtt nem volt a faluban ilyesmi.

Bagaméron egyedül laktam a volt főjegyzőnél, illetve annak az özvegyénél, mert tudtam, hogy a férje 1944-ben kiment Amerikába, és ott meghalt. Néhány éve viszont azt olvastam az újságban, hogy a bagaméri Bíró Gyulánénak a férje harminc évvel a háború után előjött a rejtekhelyéről, hogy ő már letöltötte azt az időt, amiért neki esetleg bűnhődnie lehetett volna, és jelentkezett személyazonossági igazolványért. Addig a házában bújt. És én abban a házban laktam, de soha nem vettem észre. Pedig én olyan ember voltam, aki éjjel-nappal járkált. Mint fiatal gazdászt vitt a szerelem a faluban összevissza, de az is előfordult, hogy éjjel fél kettőkor mentem dolgozni. Teljesen kiszámíthatatlan volt, mikor megyek, mikor jövök. Amikor üresen állt a ház, bebarangoltam az egészet, de soha nem hallottam egy reccsenést se, semmi jelét nem észleltem, hogy ott bújik valaki. Pedig ott volt. A felesége úgy agyonhallgatta a dolgot, hogy szerintem még a lányai sem tudták az apjukról a valóságot.

Bagamér határfalu. Sokszor kiültem a határkőre. Engem nem piszkáltak a határőrök, ismertek, és különben is a védelmükre voltam bízva, mivel abban az időben még nem lehetett a parasztokkal vagánykodni. Volt ott egy borzasztó nagy akácerdő, a nagyváradi kanonok birtoka volt azelőtt. Megmondták a parasztok, hogy ott még az oroszok se mertek okoskodni, mert lecsapták, elásták őket... Értettem én ebből nagyon jól. Többnyire lóháton jártam, ha nem a saját lovamon, akkor a határőrségén. Hát rohadt egy dög volt a határőrló! Ha nem hallotta a fegyvercsörgést, ha nem verték fejbe a puskatussal, akkor tudta, hogy nem katona ül rajta. Ideadták szívesen.

– Menjél csak nyugodtan! Majd jöttök...

A laktanya egy nagy parasztházban volt. Amint kiértem vele a laktanyából, akármit mondtam neki, az a piszkos dög nem törődött semmivel, végigvitt a járőrvonalon, azon a tizenöt kilométeren, amit ő be szokott járni. Amikor aztán a fene tudja, honnan, előkerültünk, és beért velem a faluba, akkor közel ment a házakhoz, és mindig odabaszta a lábamat a falhoz, fához, kerítéshez. Hol erről, hol arról. Rafinált, piszkos dög volt. És röhögött. Ki gondolta, hogy így tud ló röhögni? Hol elindult, hol megállt, hogy lehetőleg le is lökjön, ha lehet. És szabályosan röhögött. Amikor a laktanya közelébe értünk, vágtatni kezdett, ment, mint a rakéta. Igen ám, de a laktanya kapuja olyan volt, hogy a fölső gerendája, a teteje, úgy a mellemig ért. Ha a lovon ültem. Éppen csak, hogy le tudtam húzódni, az a rohadék átvágtatott alatta. Ha nem kapcsolok időben, az a gerenda engem úgy leszedett volna a lóról, hogy ki sem bírom.

Ezután inkább a téesz lovával jártam, de azzal azért nem szerettem menni, mert az elődöm igen iszákos volt, és ez a ló minden zugbormérésnél megállt. Három Gyurka volt a téeszben: a főagronómus, ez a ló és én. Ezen röhögtek a parasztok. Talán ez volt a szerencsém, ezért nem zavartak el. Mondogatták:

– Nincs már baj! A három Gyurka majd rendbe hozza a téeszt!

Jó volt Bagaméron. Meg is akartak fogni, mert ott jó partinak számított egy ilyen ember. Hívtak minden lányos házhoz, kedvemre ettem, ittam... Mindig beosztottam, hogy hol nem voltam még. Amikor éppen sehova sem hívtak, akkor az óvodába mentem. Ott mindig kaptam enni... Olyan jókat sehol sem ettem...

Aztán elkerültem Karcagra. Először a Talajjavítónál dolgoztam, most pedig a Kutató Intézetben. Itt azt látom, hogy mindenki igyekszik, tudományos fokozatot szerez, nyelvet tanul... Kedvet kap az ember: ha ez megcsinálja, én miért ne lennék rá képes? Felvételiztem Szarvasra, a főiskolára. Fölvettek. Na, mondom, nem baj, biztosan később bukok meg. Elmentem vizsgázni, és nem buktam meg. Olyan tantárgyak vannak, amelyeket sosem szerettem: matek, fizika, kémia, géptan... Mégis levizsgáztam! Meglepődtem, de azt hiszem, a nejem is. Nem tanultam én éjszaka! Még nappal se eleget. Az az igazság, hogy nem szeretem ezt az iskolát. Tulajdonképpen jogász szeretnék lenni. De ha már elkezdtem, befejezem. Tanulok, dolgozom, no meg a sportot próbáljuk erőltetni a feleségemmel együtt, aki tornatanár. De a sportot kevesen tekintik szívügyüknek ebben a városban, pedig néhányan még fizetést is kapnak érte. A sportegyesület évi gyűlésén az elnökség dicshimnuszt zengett arról, hogy milyen jól dolgozik ez az elnökség. Felálltam.

– Én ezzel nem értek egyet, mert tudomásom szerint két éve ez az elnökség egyetlen gyűlést sem tartott, ahol minden tagja jelen volt. Megjelentek öten-hatan, de a többi, akiket most dicsértek, az soha nem volt ott, ha nem hiszik, vegyék elő a jegyzőkönyveket! És az elnök mégis megköszönte nekik a munkájukat. Ezért tart ott az egyesület, ahol most tart.

A sportaktíva után azt találgatták, mi a bajom, mi az érdekem, hogy kinyitom a számat. Hát az én érdekem az, hogy erős, edzett fiatalok nevelődjenek? Az egész országé. De itt ki foglalkozik ezzel? Akinek hivatalból kéne, az elmegy hétvégén a telkére, vagy disznókat nevel... A feleségem és én, no meg néhány ember, csak azt nézzük hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken délután és este kézilabdaedzés a Zádor úti iskola pályáján, szombaton, vasárnap meccs, reggel elmegyünk, este hazamegyünk, és nem érdekel minket, hogy most ez van, most az van a tévében... A gyerekekből nemcsak sportembert akarok nevelni, hanem egészséges, jellemes embert, a felfogását is egészséges irányba terelni... Hát mi a cél? Utcasarkon ácsorgó szipókás bandákat kell nevelni? Vagy az kell, hogy megfogjam a gyereket, ameddig lehet, sportoltassam, s akkor csak kifejlődik benne az akarat és a jellem. Bár én nem vagyok ilyen lógus, olyan lógus, pedagógus; pszichológus, azt mégis tudom, hogy a mi kézilabdacsapatunkban eddig megfordult száznegyven gyerek a játékon kívül megtanulta az illemet, megtanult akarni, tanulni, s ha az általános iskola után felvételizett, akkor fölvették a legnagyobb városok legjobb iskoláiba is. És mindez kinek jut itt az eszébe? Annak a sportvezetőnek, aki egy évben egyszer morgolódva eljön a sportaktívára, és nem tud semmihez hozzászólni? A sportköri elnök fia mesélte el, hogy az apja nem óhajt ebben a beosztásban dolgozni, azt sem tudja, mi a különbség a torna és az atlétika között, szóval nem ért a sporthoz, de hát csinálni kell, mert ez egy kiadott feladat, de ő tulajdonképpen vadászni szeretne...

Nem vagyok túlzottan szerény gyerek, tehát nem fogom elhallgatni, hogy ha a Zádor úti általános iskola sportpályaépítését nem szerveztem volna meg, nem készült volna el. Vagy ha mégis, akkor nem ennyiért és nem ennyi idő alatt. Jött egypár szülő is segíteni, mondjuk, hárman. Egy év alatt. Még leginkább a cigány szülők jöttek. Ezzel nem akarom őket a mennybe vinni, de amit ők megcsináltak, a csatorna, az jó, mert lefolyik. A KISZ? Jöttek vagy kétszer? Mondjuk. Négykor jöttek, hatkor mentek. Az üzemek, szövetkezetek is segítettek, ideadták egynapi keresetüket. Már amelyik. Viszont volt ennek a munkának néhány hőse. A pályaépítés hetvenöt százalékában a tűzoltók munkájának köszönhető. És a TITÁSZ dolgozói is olyan gyönyörűen elkészítették a pálya világítását, hogy az csoda! Persze, ezek az emberek szép csöndben dolgoztak, túlzott elismerést tudomásom szerint a mai napig sem kaptak. Ilyen embereket szeretnék én az egyesület vezetésében látni... Hogy másról már ne is beszéljek!

{fel}