Notheisz János:
Pennaháború a Magyar Aglája körül

Előadásomban Kazinczy Aglája-kritikájáról és annak hátteréről lesz szó. Ezért a cím némi magyarázatra szorul. Kérdés ugyanis, nevezhető-e a Verseghy-kötet kritikai fogadtatása pennaháborúnak. Ez nyilván csak némi megszorítással tehető. Egyrészt a fogalom a magyar irodalomtörténeti gondolkodásban a Szalai Anna–összeállította kötetnek köszönhetően foglalt a „prozódiai harcra”, az „Ypszilon háborúra”, az „Árkádia-pörre”, a „nyelvújítási harcra” és az „Iliász-pörre”.[1] Másrészt a háborúhoz két fél szükséges. Az „Aglája-pör” pedig látszólag csak egy csapás, Kazinczy bírálata. Erre Verseghy közvetlenül nem reagál. Éppen az egyik Verseghy-emlékülésen emelte ki Margócsy István, hogy „szinte teljesen említés nélkül hagyja Kazinczy recenzióját”[2] Voltaképpen persze állandóan reagál rá, csak nem nyíltan, hanem burkoltan. Latin nyelvű grammatikája – poétikája – esztétikája például nem egy Kazinczy-ellenes passzusról tanúskodik.

Az Agláját kézbe véve viszont az látszik, hogy Verseghy maga hozzákapcsolja a kötetet a pennaháborúkhoz. A bevezető – „A magyar versnek külömbféle nemeirűl” – a prozódiai háborúba, a függelék – „Verseghy Ferencznek deklarátiója filologyiabeli munkáira nézve” – pedig az Ypszilon háborúba kapcsolja a kötetet. Igaz ugyan, hogy a verstani bevezető kevésbé polemikus, mint a hagyományos rímes-ütemhangsúlyos verselést kiátkozó korábbi írásai, s az is igaz, hogy a „declaratio” az előzményekhez képest kiváltképpen békülékeny hangnemű, a kötet egésze mégis „háborúba ágyazott” lesz ezáltal. Nyilván kritikai megítélése sem lesz független e háborútól.

Ebből a szempontból az Aglája, amely kötet Verseghy szándéka szerint alighanem eddigi költészetét reprezentálná, bizonyára szerencsétlen időpontban jelent meg. Kétségtelen, hogy szerzője a börtönbüntetés előtt a magyar irodalmi élet első vonalába tartozónak számítható, s maga Kazinczy is társnak tekinti őt, korántsem elhanyagolható kritikai megjegyzései, kifogásai ellenére. Mint arról később még lesz szó, több versét közli az Orpheusban és a Helikoni virágokban. Közismert, hogy Kazinczy előbb szabadul a börtönből, mint Verseghy, s az is, hogy a rendkívül aktív levelező Kazinczy Verseghy szabadulásakor már az irodalmi élet középpontjában van. Verseghy börtöne után elsőként a Rikóti Mátyást jelenteti meg 1804-ben. aztán a Kolomposi Szarvas Gergely úrnak... víg élete és nevetséges vélekedései című munkát 1805-ben, s még ez évben a támadások középpontjába kerülő Tiszta magyarságot. Amikorra 1806-ban megjelenik a Magyar Aglája, tetőpontjára hág a Tiszta magyarság-kiváltotta ismert nyelvészeti vita, amelyben Révai mellett részt vett a Kazinczy-triász későbbi tagja, Horvát István is. Kazinczy már a Rikóti Mátyással sem tudott mit kezdeni, mert gyökeresen ellenkezett az ízlésével, s mindazzal, amit ő az irodalom lényegének tartott, a nyelvészeti vita pedig végképp Verseghy ellen fordította őt magát és az akkori és későbbi kazinczyánusokat is.

A nyílt polémiába a vezér ugyan részben akarata ellenére keveredett. Egy magánlevélben állt ki ugyanis Révai mellett a Révai–Verseghy vitában. Ebben a levélben leszögezi ugyan, hogy ő Verseghyt szerette, lényegesebbek azonban kritikai megjegyzései, „...csak a jó embert, a munkás embert, a szerencsétlent szerettem, külömben őtet mindég kellem nélkül szűkölködőnek, rögös beszédű írónak néztem, most pedig azonfelül egy tökéletes megromlott fejű grammatikusnak nézem”. Visszamenőleg úgy ítéli meg az eddigi Verseghy-életművet, hogy „kivévén egy-két dalát – egyet kettőt az ötven között – én nem tudtam soha szépnek, nem csak olvashatónak is lelni semmi mívét... Olvastam azután Rikótiját; olvastam Grammatikáját, olvastam Tiszta magyarságát! Mit mondok? Nem olvastam!” A Révaihoz írt magánlevélbeli kritika lezárása rettenetesen hangzik, ha egy volt fogolytársról esik szó: „Vissza inkább a foglyukakba!”

Mint ismeretes, ezt a magánlevelet Boldogréti Víg László álnéven közzéteszi Horvát István a Versegi Ferencnek megfogyatkozott okoskodása a tiszta magyarságban című röpiratában.[3] Kazinczy megdöbben az inkorrektségen. Az idézettekből is kiderül, a levél hangneme szerint valóban nem a nyilvánosság számára íródott. Kazinczy – rá jellemző módon – meg is írja a példátlan esetet boldog-boldogtalannak. Egyik legjellemzőbb a Cserey Farkashoz írt, 1807. augusztus 19-én kelt levél. „Versegi Ferencz rabtársam, ‘s annyiba mennyibe barátom, miólta haza-szabdúltt, a’ Nemzet első Grammatikusa, Révai Miklós ellen képzelhetetlen gorombaságokkal kőlt ki... Meg is érdemlette a megczáfolást, a’ gorombaságok pedig azt érdemlették, hogy a’ felelet hasonló legyen... Révai felelt hát, de nem maga, hanem három tanítványa által. Azok Versegit öszve meg öszve tiporták. Versegi meglátta az első munkában tett vagdalást, ‘s tavaly a Kultsár leveleiben (Hazai tudósítások. N. J.) az egész nemzet előtt protestált, hogy ő mint bántattatik, s azt mondta kinyilatkoztatásában, hogy hiszen ő nem vitat semmit, néki mind egy, akár hogy írjon s’ szóljon a’ magyar, csak jót mondjon”. (A Hazai tudósításokban megjelent ,.deklaratió” az Aglája függeléke. N. J.) „A Révai oskolája felelt Verseginek ugyan csak a Hazai tudósításokban. Én 5-a Aug. 1806. írtam Révainak és elbeszéltem neki, melly gondolatlan cselekedetnek nézem a Versegiét... S gondold! gondold! Most Kis István sátoránál könyveket vásárolván megveszem az Anti-Verseginek még nem látott darabját, ‘s amint mindgyárt ott a könyvet nyitogatom, szemem elébe akad az egész levél. Borzadás futott végig az egész gerinczemen, mert már az csakugyan sok, hogy a’ mit barát barátnak mond, azt az egész hazának elmondjuk, mégpedig az írónak engedelme, sőt híre nélkül.”

Később, amikor Kis Jánosnak 1807. augusztus 28-án számol be Kazinczy levélben az őt joggal irritáló esetről, egyrészt már-már vállalja az inkorrekt módon közzétett magánlevelet: „követtem-e illetlenséget? Meg van-e bántva Versegi vagy inkább az igazság?” Másrészt az Agláját is a polémiába kapcsolja. Idézi az Egy goromba poétára egyik versszakát, melyet szerinte Verseghy „Batsányira nem faragott, hanem kalapált”, s hozzáteszi, hogy az az ember, aki ilyesmire képes, „nem érdemel kíméletet”. A levélben az Aglája egészét meglehetős élességgel bírálja. Arról beszél, hogy ha a Révainak írt levél idején ismerte volna, arról is azt mondta volna, „amit a Rikótiról, a Grammatikáról és a Tiszta magyarságról”.

A történetet Kazinczy megírja Rumynak is németül (1807. szeptember 20-án), majd Pápay Sámuelnek. Verseghy-ellenessége pedig egyre élesebben jelentkezik. 1807 végén jelenik meg Kisfaludy Himfy szerelmei. Az Előszó említi azokat a költő elődöket, akik nélkül Kisfaludy szerint műve nem születhetett volna meg. Kazinczy erre úgy reagál az 1808. május 10-én Döbrenteinek írott levélben, hogy „Himfy Virágot Krisztussá feszítette az az Versegi és Batsányi közzé, két gonoszok közzé”. A legfőbb sérelme: „Engem mint a’ zsidókat szokták az akasztófán a’ végére akasztott. Nem bánnám, ... csak Batsányi után ne tett volna.”

Ezek után jelenti be Kazinczy, hogy készül az Aglája-recenzióra, miként a Himfy-bírálatra is.

Az eddigiekből az látszik, hogy Kazinczy Verseghy-megítélése 1803-tól az Aglája bírálatáig egyre negatívabb. A Pályám emlékezete és a Fogságom naplója ismeretében joggal vethető fel, hogy ez a megítélés már a börtönévek alatt is meglehetősen negatív volt. Valójában azonban a börtönből írt levelek és a későbbi prózai művek (1828-ban jelent meg a Pályám emlékezete, a Fogságom naplója még későbbi) nem ugyanazt a Verseghy-megítélést mutatják. Érdemes szembesíteni a Kazinczy-próza néhány közismert jelenetét a fogság idejében írt levelekkel.

Egy idézet a Fogságom naplójából: „Az én ajtómmal általellenben állt a Verseghy Ferencé, ‘s ápril 1-én nyitva lévén az ő ajtaja is, megpillantám őtet. Gömbölyű szakálla veres volt. – Francisce Ahenobarbara (Vörösszakállú Ferenc) – kiáltám neki, de a tisztem elmozdíta azonnal az ajtóból bennünket. – Ez a rossz ember szörnyű alacsonyságokkal vitte szerencsétlen esetét, sírt, nyivákolt, szent énekecskéket énekelgetett...”[4]

Egy másik jellemző jelenet, ugyancsak a Fogságom naplójából. Együtt tudják meg a hírt, hogy kegyelmet kaptak, nem fogják kivégezni őket. „Verseghy és én együtt jövénk ki a refectóriumból. – De mondd csak, mondám – micsoda ember volt ez a Hajnóczy, hogy hozzá írt leveleim közül nékem kettőt in processu adtak? Őtet 1794-ben augusztus 16-án fogták el. Martinovicst aug. 1-én, miért nem égette el a leveleket? – Mi gondom nékem azokra – mondta Verseghy – én csak annak örülök, hogy már most jóízűen ehetem. – Nem hiába pap vagy, felelém csodálkozva, hogy még fogságodban is a hasad az istened.”[5]

Ezekkel szemben 1795. június 5-én anyjához írt levelében dicséri Kazinczy Verseghyt, hogy a szomszéd cellában énekelgetve felvidítja őt.

Amikor Budán elválnak egymástól a foglyok, a Fogságom naplója írója azt tartja fontosnak megemlíteni, hogy „alig talállának oly szekeret, melybe Verseghy a maga tisztje mellett megférhetett volna, fara oly széles volt.”[6]

Ezzel szemben Fraknói idézi Verseghynek Kazinczyhoz intézett meleg szavú levelét abból az alkalomból, hogy a fogságban elváltak egymástól. „Kedvesem, köszönöm ereklyédet. Tisztelem és szeretem örökké szívedet. Vidd kevés részecskéjét énemnek viszonylag jó szívvel. Ha szenvedésemnek nem volna egyéb haszna annál, hogy szíveink szorosabbra összekapcsoltattak, dicsekednék vele a’ helyett, hogy alatta szenvedjek.”

Verseghy grammatikusi terveiről ez olvasható a Pályám emlékezete III. könyvében: „Verseghy nagy dolgokat forral. Adelungunk akar lenni, ’s grammaticát ad ’s lexikont. Az is kell, de a nyelvet nem a grammaticus, nem a lexicographus viszi elő, hanem az író; a grammaticus elposhasztja magát ‘s cirkalmaz, ahol szabad kézzel kell dolgozni ‘s annyit ront, amennyit épít. – Nincs philosophikusabb nyelv, mint a miénk! – ezt kiáltozza kevélyen ‘s örvendezve. E dicsőségen én legalább nem igen kapok... Mindent nagyot akar, nagy grammaticát, nagy lexikont. Nagy könyv nagy rossz, azt mondta egy görög. Meg ő maga a grammaticát magasztalja, én mindég az ízlést magasztalom, de a grammaticusnak gyanús portéka... Hogy nyugalomban maradjunk, arra kérém, hogy énekelgessen. Azt jobban tudja, mint a nyelv dolgait.”[7]

Kishez a fogságból viszont ezt írta Kazinczy 1796. november 16-án: „Verseghy Magyar Lexikont és Grammaticát dolgozott a fogságban. Budán közlötte velem plánumát. Sokban igazsága van.” Igaz, hozzá is teszi ehhez, hogy nem mindenben („est ubi peccat”).

Kazinczy már szabadulása után meleg hangon említi a még fogoly Verseghyt Virág Benedeknek, amikor dicséri annak egy fordítását: „Fordításod igen szép... ezt fogná Verseghy is vallani, ha munkádat olvashatná, mert ő Literatúránk’ elő-menetelét nem szívelli kevésbé a’ maga dicsőségénél.” (1802. március 31-én kelt levél.)

Mindebből talán joggal következtethető, hogy amit a Fogságom naplójában Kazinczy Verseghyről ír, az nem okvetlenül az egyidejű élmény tükre, hanem az 1804-től egyre negatívabb Verseghy-kép visszavetítése (is).

Az Aglája recenzálásának szándékát Kazinczy a megjelenés idejéhez képest korán bejelenti. Noha a német nyelvű bírálat a Neue Leipziger Literaturzeitungban 1808 végén, Bécsben pedig 1809 június l-jén jelenik meg, már 1806. október 21-i levelében ezt írja Révainak (éppen neki!): „Szeretném nevezetesen, ha a Magyar Aglája vétetnék vizsgálat alá. Vannak abban jó darabok is, nekem azt megvallani éppen nem kerül sokba, sőt örömmel vallom, de által nem látom, miként juta az a versgyűjtemény a Kellem Istennéji egyikének nevéhez.”

Ettől kezdve Kazinczy készül a recenzióra.

Először úgy tervezi, hogy azt magyarul írja meg, és Rumy Károly György professzorral fordíttatja németre az Annalen der Literatur und Kunst számára. A Rumyhoz írt levélben arról is ír, hogy anonimitását megtartaná, nem szeretné, ha a stílusáról ráismernének. Más kérdés, hogy aztán a bírálat megjelenése után fűnek-fának megírja, hogy övé a recenzió, amit végül németül írt meg, Rumy csak stilizálta és apróbb változtatásokat tett.

A szöveg is a cím bírálatával kezdődik, a már idézett Révaihoz írt levél szellemében. Kifogásolja, hogy a szerző a legfinomabb báj istennőjét közönséges és alantas természetű és tartalmú költeményekkel szentségteleníti meg. Ezután ismerteti a szerkezetet. A „3 laptól 24-ig a magyar verselésről van szó, a 25-től a 208-ig olvashatók a költemények, ezek után kották következnek, majd Verseghy vitája Révai professzorral és tanítványaival.” Ezután egy elismerő bekezdés következik Verseghy ritmuskészségéről. Megállapítja, hogy Verseghy nagy készséget árul el a horatiusi és különösen a német formák használatában. Kiemeli azt is, hogy ez azért is nagy dolog, mert a magyarban kevés a rím, és akik rímes időmértékes formában írnak, nagy nyűgöt vesznek a nyakukba.” (Jegyezzük meg, hogy Verseghy verselési képességeit az általa Ráday-nemnek nevezett formában Kazinczy soha sem vonta kétségbe.) Jellemző, hogy a szövegben megdicséri egyik legfőbb hívét Kis Jánost, amikor azt írja, hogy a legjobb magyar költők például Johann Kis is rendszerint a rímes verselésben csak rímekben dalolnak.

Az első kifogás az, hogy a kötet nincs könyvekre osztva. Ódák és dalok, valamint Boccaccio Dekameronjának ízlése szerint elbeszélt sikamlós történetek keverednek egymással, és ez zavarja a Horatiustól és az újabb lírikusoktól (pl. Gleim, Bürger) sikerülten fordított dalok élvezetét.

Dicséri a kötetkezdő Horátius-átköltést, majd kifogásolja, hogy a népies elbeszélést, A baktai parasztot a legalacsonyabb rendű tárgy ellenére hexameterben fordítja Verseghy. Ratsky osztrák költőt állítja példának, hogy ő rímes versekben írta volna meg, ráadásul rövidebben.

Ezután a recenzensnek tetsző (vagy részben tetsző) versek felsorolása következik.

Ezek a Horatius nyomán született ódák közül az Irigységhez, A Tél, Örzsikéhez, s leginkább a Glicerához. Még szebbnek ítéli a német költőktől, Bürgertől, Gleimtől és másoktól fordított német dalokat (Búcsúzás a Múzsáktól, Dámon és Rozilis; A korosabb szépség; A’ Házasság; A haldokló leány, Julis a tánczban, Czidli; Laurához, Barátnémhoz, Klárihoz, Thirzis sírja felett, Örzsike, A Nefelejts; Klárikához, Phyllis, Rozilis, Lilla, Christinka.) S mindehhez hozzáteszi, hogy bár még vagy tíz ilyen dalt adott volna a szerző, ahelyett, hogy hosszú és elég undorító elbeszélésekben tetszelgett, amelyek megbotránkoztatják a képzett ízlésű olvasót.

Aztán arról van szó, hogy a szerző ízlése nem tiszta. Kifogásol egy sort: „marha gyanánt repül tajtékzó paripán dárdahalál közé”, de leginkább azt kifogásolja, hogy Boccaccionál a képzett olvasó kárpótlást talál abban a tekintetben, hogy ami ott nicht sittlich schön (erkölcsileg nem szép), legalább sinnlich schön (nyelvileg szép), itt azonban nem.

Végül kifogásolja a recenzens a szerző nyelvtani hibáit, s megdicséri szerencsés szóalkotásait. Az Egy goromba poétára szövegét Révaira vonatkoztatja, s nem tartja szerencsésnek a publikálását, mert kevés joga van szerinte a szerzőnek panaszkodni Révai ellen.

Maga a bírálat talán nem is olyan durva, mint a híre. A kapcsolódó levelek azonban mélyebb, sőt mélyülő gyűlöletről tanúskodnak. Esett már szó róla, hogy a megjelenés után Kazinczy viharos gyorsasággal kürtöli világgá, hogy a recenzió az övé. 1809. november 10-én írja meg Vitkovicsnak, november 11-én Kis Jánosnak, november 13-án egyszerre Döbrenteinek és Pápay Sámuelnek. Különösen a Vitkovicshoz írt levél tanulságos. Azzal kezdi, hogy szinte egyszerre vette a Bécsi Annálisokban róla írt recenziót, s azt a kettőt, amelyet ő követett el Verseghy és Himfy ellen. „Tartok tőle”, – írja – hogy némely arra az igazságtalan vádra vetemedik, hogy én magam kürtölém nagynak magamat.” (Ezt meg is kapja Ruszek apát közvetítésével Kisfaludytól.) Verseghynek pedig legszívesebben szemébe vágná véleményét. „Mit mond Verseghy a Recensióra, azt nem tudom. De én azt az egész Recensiót el merném neki olvasni eggy egész Auditórium előtt ‘s midőn a schlüpfrige Erzählungok és kivált a Batsányira lőtt igen tompa hegyű nyilacska fordúlna elő, nagyon szemébe mereszteném a szememet, s emlékeztetném az ő modestiájára melly másokat csak meg nem nevezve bántogat. Ám ha neki olly igen nagy kedve van a’ vastagabb szerelem örömeit festegetni, fesse: de fesse szépen, lehet azt úgy is”.

1810-től Vitkovics megpróbál békíteni Kazinczy és Verseghy között. Arról beszél, hogy „azt gondollya a Világ, hogy Révai Tanítványi Versegit a végső dühöségig gyűlölik. Én, ha engemet is ezen Tanítványok közé számlálnak, Versegit forrón tudom szeretni mind a mellett, hogy sokban vele eggyet nem tartok. Versegi az én földim, Versegi az ő Német nyelven kiadott Gramatikájában egy hozzám írt hexametrumi munkával megtisztelt (A régi Aranykorrúl N J). Versegi Poézisából én tanultam. Mennyi nem ok, hogy én őt gyűlölhessem.”

Április 12-én pedig azt írja meg Kazinczynak, hogy a várban találkoztak Verseghyvel megösmertették vele „Palinkat” (Szemerét) és Kölcseyt is el fogja vinni hozzá. Erre ugyan válaszol Kazinczy egy Horváthoz írt levélben. „Hogy Szemerénk Verseghyt még eddig nem ismerte, ezt nem csak sajnálom, de szégyellem is. Szabad embernek szabad ember módjára kell bánni; ne tartóztassa attól magát, hogy barátjai Verseghynek nem barátjai. Én magamról szóllván legalább állíthatom, hogy Verseghyt rossz írónak tartom ugyan, de olyannak, akiben talál becsülni valót a’ ki a becsűlni valót becsűlni akarja”. Érdemi közeledés azonban nem történik.

Ha az eddig tárgyaltak alapján az a kép alakult volna ki, hogy a börtönbüntetésük előtt harmonikusnak tekinthető Kazinczy–Verseghy viszony 1803-tól megromlott, s hogy e viszonyromlás tükre Kazinczy Aglája-recenziója, akkor ezt a képet sürgősen árnyalni kell.

Árnyalni azért, mert Verseghy-költészetét illetően Kazinczy súlyos kifogásokkal élt már a börtön előtt is. Igaz ugyan, hogy dalokat jelentet meg tőle az Orpheusban és a Helikoni Virágokban, s az is igaz, hogy nem egyet levélben dicsér is, de már ebben a periódusban is ízléstelenséget lát nem egy Verseghy-fordulatban. Érdemes e tekintetben példaként szemügyre venni egy Regmecen, 1792. február 13-án kelt, Ráday Gedeonhoz írt Kazinczy-levelet. Ebben egyrészt arról beszél, hogy gyönyörködve olvasta a Museum utolsó darabját, „kivált Verseginek Barátságát”. A vers 1791-ben jelent meg a Kassai Magyar Museum II. kötetében, publikálja Verseghy a Mi a poézis? mellékleteként is, az Aglájába pedig Rosilishoz címet adva veszi fel.

A barátság

Ugyanebben a levélben azonban elrettentésül lemásolja A régiség című Verseghy-darabot azzal a megjegyzéssel, hogy „nevetséget indított mind azok előtt, akik olvasták”.

A’ régi asszony zsembes
A’ régi férj nem kedves;
A’ régi bajnok roskad;
A régi szűz el-hervad;
Mindenben rossz a régiség
A bort ki-véve.

S végül versenyre is kél e levélben Kazinczy Verseghyvel a Die Gewissheit című Lessing-vers Verseghy-fordítása mellé odateszi a sajátját is, Rádayra bízva a döntést, melyik jobb.

Hogy megkönnyítse Ráday Gedeon döntését, Kazinczy azért el is magyarázza, miért jobb az ő átköltése. „A Versegi fordítása hideg vérrel van csinálva, az enyém crapulás fővel, melly még akkor is szédeleg az előbbi kancsó forgatásától.”

Közvetlen bizonyíték nincs rá, de joggal feltételezhető, hogy Kazinczy kritikája átdolgozásokra is inspirálta Verseghyt. A Thirzis és Kloé című, a Kassai Magyar Museum I. kötetében megjelent verset például úgy veszi fel Kazinczy a Helikoni virágokba, hogy elhagyja az utolsó két versszakot. A teljes szöveg:

Thirzis és Kloé

Kazinczy szerint „nyer ezzel a vers, a nyers fa képe amúgy sem illik az állhatatos szerelem kifejezésére”. Verseghy – talán e kritikának is köszönhetően alaposan át is dolgozza a szöveget.

A jobbító szándékú korrigálás és bírálat Kazinczy részéről jelen van 1803 után is. Az Aglájában megjelent A válogató című vers eredeti szövegét Virág még 1803. december 31-én küldi el Kazinczynak.

Én eggy gazdag asszonyért

Szélnek adgyam nyugtomat,

a’ ki alkudtt zsoldokért

jusnak tartsa lángomat

s olly nagy mint a Mátrabércz

A’ kalmárlott mátkaság
Mint palástoltt szolgaság

Én eggy büszke asszonyért

nyűgbe vessem szívemet,

a’ ki emberségemért

pórnak szidgya véremet?

Légy te! Gyöngyöm ollyan vér

mellyel herczeg fel nem ér!
Páromtúl a megvetés
rosszabb mint az etetés.

Én egy szentes asszonyért

klastromozzam éltemet,

a’ ki nyájas csókomért

kárhoztassa lelkemet?

Légy te olly szent alkotmány

mint a’ most lett szűz leány!
Kút felett a szomj ázás
Tűrhetetlen sorvadás

Én egy bölcske asszonyért

háborgassam álmomat

a’ ki Plátós bábokért

megtapodgya lángomat!

Légy te olly nagy lelki kincs,

mint a’ mellynek teste sincs!
még e’ földönn vándorlok,
Széllel jól nem lakhatok.

Én a legszebb asszonyért

felhevítsem véremet,

a’ ki másnap Dámonért

megvetendi szívemet?

Légy te! Gyöngyöm ollyan szép,

mint a’ legszebb angyalkép!
Nékem nem vagy angyalom,
Hogyha Dámon sógorom.

Kazinczy a szöveget Nagy Gáborhoz írt levélben kritizálja. „Nagy szépségekkel bír és nagy fogyatkozásokkal” – írja. „Homályos, erőltetett s az a sógorom a végén a dalba nem illik. A Lied nem olyan bé-rekesztést kíván, ha csintalan is, mint az epigramma.” S még hozzáteszi: „Ezt közölheti az Úr, a’ kivel tetszik”. Nyilván Verseghynek üzen.

Alighanem jól érzékeli Kazinczy, hogy a szöveget pajzán, játékos versmenet jellemzi (erre utalhat a „csintalan” jelző), s azt is, hogy az egyes versszakok kérdéseit ironikus felszólítás követi. Jellemző alakzat a túlzás (pl. gyöngyöm légy oly nagy, mint a Mátrabércz), majd ezt ellenpontozza a versszakok földközeli, józan zárlata. Ám a „luksógorságra”‘ utalás a szöveg végén aligha csak az ő ízlését sérti. Verseghy át is alakítja az utolsó sort erre: „Ha mással kell osztoznom.”

Hogy elfogult-e Kazinczy Aglája-bírálata, az nyilván nézőpont kérdése. Tény, hogy a versek közül azokat dicséri elsősorban, amelyek a kortársak nagy részének értékelése és az utókor megítélése szerint is a legjobbak, a dalokat. Az eddigiekből is látható, hogy a dalok általában rostálva, többször „megjobbítva” kerülnek a kötetbe.

A Horatius-magyarítások új fejleményt jelentenek Verseghy költészetében a börtönévek előtti állapothoz képest. Kazinczy ezeket is dicséri, bizonyára joggal. Én egy korábbi dolgozatban ugyan szóltam arról, hogy a szabad fordítások, átköltések s az ízlés egyenetlensége könnyen szül Verseghynél zavaros, a szöveg egészébe nehezen illeszthető képeket.[8] Lehet, hogy Kazinczybb voltam Kazinczynál.

Úgy tűnik, baja Kazinczynak kivált a schlüpfrige Erzählungokkal van. Hogy micsoda, arról épp a legutóbbi emlékülésen szólt szellemesen Margócsy István. Csak a lényegét emelem ki: „Kazinczy a szerelmi művészetet szublimált és testetlenített formában képzelte megvalósíthatónak – nála az erotika az elhallgatás, az allúzió retorikai alakzatában rejtőzködhetett csak. Ha ennél nyíltabb utalással találkozott, ízléstelenséget kiáltott.”[9] Lehet persze más baj is ezekkel az elbeszélő költeményekkel. Leginkább talán az, ami már a Rikótit olvasva is kiderül: Verseghy nehézkes elbeszélő, történetei szétesők.

Elfogultság-e vagy sem, mindenesetre figyelemre méltó, hogy a Herder-barát Kazinczy nem említi Verseghy Herdert közvetítő tankölteményeit. A régi aranykorrúl és Az emberi nemzetnek életkorai már az Aglája előtt megjelent. Az emberség és Az emberi nemzetnek korai pedig itt látott napvilágot. Igaza lehet ugyan Szauder Józsefnek, hogy „Herder prózája sok esetben költőibb, mint Verseghynek Herderre modellált költészete”, de talán abban is, hogy „helyenként az esztétikai megformáltság is sikeres, s bár rendkívül tétova, de mégis lépés ez a filozófiai-gondolati költészet irányába”.[10]

A Kazinczy-kifogásolta könyvekre osztás hiánya valóban zavaró. Ám nem csupán azért, mert zavarja a dalok élvezetét. Nehéz a kötet kompozíciójában rendező elvet találni. Ha feltesszük a kérdést, vajon milyen alapon követi egymást például a kötetben a középszerűség (91.old.) – Horatius-magyarítás; A’ tejáruló Menyecske (92.old.) – didaktikus, erkölcsjavító tanító költemény és a Klárikához (94.old.) – az egyik legismertebb Verseghy-dal, akkor a válasz alighanem a didaktikus zárlatokban kereshető. S ezen a ponton végképp rehabilitálnunk kell Kazinczyt, ha azt a látszatot keltettük volna, hogy bírálatát (csupán) személyes elfogultságok vezetik. Itt ugyanis markáns esztétikai nézetkülönbségek is tapinthatók. Az Agláját bíráló Kazinczy mint arra Szauder, Csetri, Fried és mások is rámutattak,[11] az a Kazinczy, aki a börtönből szabadulva neoklasszicista fordulatként a weimari klasszika magyarországi honosítására törekedett, s ennek jegyében készült elő stilisztikai szempontú nyelvújítására. Verseghy egész irodalomszemlélete viszont inkább egy korábbi szinten rekedt, ahogy Margócsy bizonyította, még konzerválódott is. Fenntartja egy régi típusú tudományosság illúzióját, s az esztétika szubjektivizálódása irányába képtelen elmozdulni.[12] Azaz amint az elméleti gondolkodásban a művészet lényegének az erkölcsi tökéletesedést tartja, a költői gyakorlat is ennek alárendelt. Az Aglájában is, illetve talán itt kiváltképp.

Végezetül, ha pennaháborúról beszélünk az Aglája körül, akkor ezt úgy is érthetjük, mint a kritikáról szóló vitát. Mert az Aglája-recenzió a híres-hírhedt XIX. század eleji bírálatok nyitányaként is olvasható. Csetri Lajos a már említett könyvében együtt is tárgyalja a Verseghy-kritikát, a Himfy-bírálatot és Kazinczy Berzsenyihez intézett jobbító szándékú tanácsait. Ha ebben a kontextusban vizsgálódunk, már valódi háborúról beszélhetünk. Ám ebben már nem Verseghy a küzdő ellenfél, hanem részben Berzsenyi és méginkább Kisfaludy. Ő Ruszek apát közvetítésével felveszi a kesztyűt. (Jellemző persze a neuralgikus Kazinczy–Verseghy viszonyra, hogy Kazinczy mániákusan Verseghyt sejti a Füredi Vida álnév mögött.)[13] Ebben a vitában azonban már Kazinczy marginalizálódik, a korrekció, a folyamatos csiszolás elvén ugyanis túllép a következő generáció, s az ideál az ihletett költőiség lesz.

{fel}