Kecskeméti Gábor:
Az ékesszólás elmélete és gyakorlata Verseghy műveiben

A szónok szó feltehető megalkotójának, Verseghy Ferencnek retorikai tanulmányairól igen kevés tudható. Érett kori retorikai nézetei Analyticájából, homiletikai nézeteinek egyes szegmensei az Egyházi Értekezések és Tudósítások című veszprémi folyóiratban megjelent tanulmányaiból rekonstruálhatók. Végezetül igen kiterjedt munkásságának csupán csekély hányada, fennmaradt prédikációi esnek a tulajdonképpeni szónoklat műfaji határain belülre. Ugyan sürgető feladat retorikai nézeteit az egyéb műfajokban készült írásaival is összevetni, jelen alkalommal elmélet és gyakorlat szembesítésére csak ezeknek a tényleges szónoklatoknak az esetében kerülhet sor.

A jezsuita gimnázium poétikai és retorikai osztályát Verseghy Egerben végezte 1769-1771 között.[1] Tanulmányairól nem tudunk közelebbit, de a jezsuita oktatási gyakorlat történetének ismeretében bizonyosra vehetjük, hogy a poétikai osztályban Emmanuel Alvarez grammatikájának harmadik kötetét, a Candidatus rhetoricae című tankönyvet[2] használta, retorikai hallgatóként pedig Cypriano Soarez jól ismert retorikai tankönyvéből tanult. Halála után felvett könyvjegyzékében igen kevés retorikaelméleti munkát írtak össze. Az Alvarez-grammatika második és harmadik kötete ugyan megtalálható a listán,[3] a Soareznek azonban nincs nyoma. Szerepel viszont a listán a retorikai gyakorlatok segédkönyveként használt iskolai mitológiai kompendium: Pierre Gautruche (1602-1681) francia jezsuita História poeticája 1757. évi kassai kiadásban; az 1810-ben Verseghy által összeírt, töredékesen fennmaradt könyvtárkatalógusban pedig egy másik hasonló munka is felbukkan: a Parnassus illustratus 1728. évi nagyszombati kiadása.[4] A voltaképpeni tankönyvek sora ezekkel le is zárul, néhány további, gyakorlatias célzatú munka csak később kerülhetett Verseghy kezébe: így Noszkó Alajos stilisztikai szótára (1790) és Mészáros Ignác levélmintakönyve (1793; ehhez hasonlót Verseghy maga is szerkesztett).[5] Fontos még Lodovico Antonio Muratori népszerű ékesszólásról szóló munkája, úgy látszik, német fordításban.[6] Grigely Józsefet Verseghy személyesen is ismerhette, egy időben avatták őket bölcsészdoktorokká. A budai főgimnáziumi tanár Institutiones oratoriae in usum gymnasiorum regni Hungariae et adnexarum provinciarum című tankönyve megvolt Verseghy könyvtárában,[7] s rendszeresen támaszkodott is erre a munkára Analyticájában[8] Homiletika egyetlen van csak a listán: Horváth János később még érintendő könyve 1816-ból.[9] Nyilván tanulmányozta prédikátor elődeinek és kortársainak szónoki gyakorlatát is: pesti hitszónokként szobájában tartotta Pázmány prédikációit,[10] s könyvtárjegyzékein is található néhány prédikációs-kötet.[11] Nyilvánvaló, hogy e szűkös anyag nem merítheti ki az élete során Verseghy által megismert és birtokolt retorikaelméleti munkák körét, s hogy ezeknek elsődleges kontextusán kívül saját retorikai elgondolásai az elméleti hagyomány szélesebb körével és vonulataival is szembesítendők.

Tanulmányait olyan időben végezte Verseghy, amikor a poétika és a retorika – ahogyan maga fogalmaz – korántsem volt még az esztétikára építve.[12] Az 1816-1817-ben megjelent Analytica harmadik része viszont esztétikai, retorikai és poétikai megfontolások alig elválasztható elegye,[13] amelynek ugyan önálló fejezetei szólnak az ékesszólásról is meg a szoros, tulajdonképpeni értelemben vett szónoklatról is, de retorikai eredetű elméletek elemei csaknem minden lapon felbukkannak. A harmadik rész második szekciója lényegében csak a kötetlen (prózai) és a kötött (költői) műfajok műfajelméletét tartalmazza, a minden műfaj számára egyaránt felhasználható stilisztikai tudnivalókat már az első szekció – azon szabályok kivonata, „amelyekre a szónoki és költői művészet támaszkodik” („quibus ars oratoria et poetica innititur”) – megelőlegezi. E szekció második fejezete, a trópusok és alakzatok összefoglalása, és harmadik fejezete, a festői beszédmód tárgyalása lényegében kimeríti az elokúció szokásos tudnivalóit, a negyedik fejezet az érzésekről, szenvedélyekről szólva a pátosszal kapcsolatos, már az arisztotelészi Retorika második könyvében összefoglalt megfontolásokból építkezik,[14] amelyek az ötödik fejezetben a szerző éthoszát illető tudnivalókkal bővülnek, a hatodik fejezet pedig az általános diszpozíciós előírásokat öleli fel (az esetlegesnek tűnő sorrend árulkodó jele a „szemléleti zavarosság”-nak[15]). A szekció még hátralévő három fejezete a különböző esztétikai hatásokat tárgyalja, úgy azonban, hogy a hatások e három nagy csoportja maradéktalanul megfeleltethető a retorika hármas szónoki célkitűzésről szóló tanának, igaz, az emberi lélek három kanti képességének[16] is: a megértést illető esztétikai hatások a docere követelményének teljesüléséből adódnak és a megismerő lelki képességre hatnak, a szépségből fakadó hatások a delectare követelményét teljesítik és a tetszésre vannak hatással, a lelket megindító hatások pedig a movere és a megkívánás megvalósulását jelentik, így, noha a kutatás már sokat tisztázott e részeknek a korai szépségfilozófiai gondolkodás szerzőinél megragadható forrásai közül,[17] első látásra is teljesen nyilvánvaló ennek az esztétikai célú gondolatsornak erős retorikai beágyazottsága, a tradicionális retorikai keretek közül való kiindulás szemléleti hatása. Ez a retorikai kötöttség mindvégig erős is marad, hiszen a munka csak a nyelvi természetű alkotásokkal foglalkozik, így az általános művészetfilozófia megfontolásainak alig marad terepe ebben a latin összegzésben.

Az elmondottak után nem meglepő, hogy a második szekció első négy fejezete, az ékesszólás körébe tartozó műfajok ismertetése csak tartalmi, invenciós természetű megfontolásokkal él. (A munka fennmaradó részével, a poétikai résszel, a költői és a drámai műfajok elméletével ez alkalommal nem foglalkozom.)

Az ékesszólás közzétételi módjai: történetiség és rigorozitás

Mielőtt az egyes műfajok ismertetésére sor kerülne, egy keresztező szempontrendszer bevezetésével Verseghy az ékesszólás közzétételének négyféle módját tárgyalja.[18] E módozatok kissé bővebb ismertetésre is érdemesek.

1. A törvényszéki szónoklat, az ékesszólás egyik hagyományos működési területe ma nincs használatban – állapítja meg Verseghy.[19] Már a 16-17. századból, mégpedig Európa számos országából lehet olyan kortársi nyilatkozatokat találni, amelyek hasonló felismerésről szólnak: arról, hogy a tényleges törvényszéki szónoklatnak az újabb időkben nem maradt tere, annak teljes retorikai rendszere a gyakorlatban nem valósulhat meg, s ezért oktatása is szükségtelenné vált. A genus iudicialéval kapcsolatban már Melanchthon Elementa rhetoricese megállapította, hogy annak csak „valamely képmása” maradt meg a törvényszékeken, az ügyeket „a maguk mestersége” szerint eljáró jogászok bonyolítják.[20] Justus Lipsius 1573. évi jénai, De ratione dicendi tartott előadásában csak két beszédnemmel, a genus demonstrativummal és deliberativummal foglalkozott, mert a iudiciale „nostra aetate repudiatum a iudiciis”.[21] Nagyon jellemző, hogy a 17. század leggyakorlatiasabb retorikai kézikönyve, a Magyarországon is Georgius Beckher neve alatt megjelent, valójában a braunsbergi jezsuita kollégium rektora, Michael Radau által írt Orator extemporaneus sem tárgyalja a genus iudicialét. Az invenció és a diszpozíció általános tudnivalóinak előadása után anyagát, így gazdag példatárát is a mindennapi életben sűrűn előforduló szónoki alkalmak nagyrészt a genus demonstrativum, kisebb részben a genus deliberativum körébe tartozó műfajai szerint rendezi el. Ezek háromszáz lapos tárgyalása után a háromlapos appendix kijelenti, hogy a genus iudicialéról „nihil dicere attinet”, és az általános szónoki praeceptumok mellett az elméleti szerzők közül főként Arisztotelészt, a gyakorlat elsajátítására pedig Cicero szónoklatainak tanulmányozását ajánlja.[22] A Soarez neve alatt kinyomtatott, valójában azonban nem az ő szövegét közlő, hanem a Seicento barokk retorikai elmélet alapján a katolikus iskolák szokásos tananyagát öt traktátusban feldolgozó, 1709-ben Nagyszombatban kinyomtatott Manuductio ad eloquentiam szintén nem tartalmaz a genus iudicialéra vonatkozó speciális útmutatást, a műfajelméletet adó ötödik traktátusnak (Demonstratio practica) már a címe is „tam in genere exornativo, quam deliberativo” megformálható szónoklatra korlátozza anyagát.[23] Épp a közelmúltban írtam arról,[24] hogyan is kell ezeket a megállapításokat és korlátozásokat érteni. A kora újkori közép-európai, így magyarországi törvénykezési gyakorlatot is alapvetően a német birodalmi rendek 1495-ben Wormsban kialakított, 1527-től Speyerben működő kamarai bírósága és az annak nyomán birodalom-szerte tartományi szinten is elterjedt – a római (bizánci) császári performák alapján, a kánonjogi per közvetítésével kialakult – Kameralprozeß befolyásolta.[25] Ennek eljárási szabályai szerint törvényi processzust lefolytatni elmélyült szakmai tevékenység, amely jórészt írásos formában zajlik. A tanúkat nem közvetlenül a bíróság hallgatja meg, hanem kiküldöttek veszik fel a tanúmeghallgatási jegyzőkönyveket; a jogi álláspontok vitája sem szóban ütközik meg, hanem a peres iratokra rávezetett jogértelmezések, allegatiók többszöri kicserélése során; nincs a perben ünnepélyes vád- és védőbeszéd sem, a bíróság a felek személyes meghallgatása nélkül, a pertest kivonata alapján ítélkezik. Az ítélet meghozatalában csak hivatalos, jogértő személyek vesznek részt, nincs az esküdtbíráskodáshoz hasonlatos forma, amely a nem jogi szakemberekből álló döntnökök retorikus befolyásolásának nyitna utat. A 16-18. századi magyarországi jogi gyakorlat szerint nincs olyan fórum, amely a törvényszéki szónoklat tényleges művelésének teret engedne.[26] Az eredményes fellépés érdekében nem hatásvadász szónokként, a ciceroniánus beszédszerkesztés és stilisztika nagymestereként kell fellépni, hanem a szakjogászok álláspontját értő és azon fogást találó, felkészült jogértelmezőként. Az angol jogtörténeti terminológiát alkalmazva a különbség egy szóval kifejezhető: nem az ügyet a bíróság előtt előadó barrister, hanem a tényállási és jogértelmezési anyag összeállításán dolgozó solicitor[27] szakértelmére van szükség. Az már további kérdés, hogy a retorikai ismeretek e tekintetben is adhatnak kézzelfogható segítséget, mindenekelőtt a genus iudiciale statustanának alkalmazásával.

2. A törvényszéki szónoklat teljes hiánya mellett a következő megnevezett közzétételi mód a nyilvános beszéd, ami nyilván a genus deliberativum és demonstrativum körébe sorolt szónoklatokat jelenti. Verseghy ezekről is megállapítja, hogy alig vannak használatban. A nyilvános beszéd ma csaknem kizárólag a templomi prédikációra szorult vissza, amelynek tárgya azonban politikai kérdés eleve nem lehet, csak erkölcsi vonatkozású téma.[28] Marc Antoine Muret, egyetemi szónoklatában, amikor Cicero leveleit kezdte magyarázni, hasonlóan panaszkodott 1582-ben Rómában arról, hogy az eloquentia milyen szűk térre szorult vissza, működési helyeiül a poros skolasztikus disputációkat és a szentbeszédeket említette (ez utóbbi az egyetlen, aminek ma széles körű közönsége van, jegyezte meg), valamint azokat az alkalmi beszédeket, amelyekre hercegeket köszöntve és temetéseken kerül időről időre sor. Ékesszólásra alig nyílik tehát alkalom, s a fontos események befolyásolásának szándéka nem a genus deliberativumban, legfeljebb a demonstrativumban, a dicséreten át valósulhat meg.[29] Verseghy gondolata és megfogalmazása nyilván nem 16. századi pedagógus elődjétől származik, hanem sokkal inkább a Ratio educationis nevezetes kitételét követi az egyedül a templomi szószéken kívánatos szónokokról,[30] illetve Grigely azt követő megfontolásait.[31]

3. A Verseghy által említett következő közzétételi mód azonban érdekes módon egészíti ki és haladja meg a nyilvános beszéd alkalmait hiányoló, két és fél évszázada ismételt, de lényegében a Tacitus által tipologikus igénnyel leírt nem-demokratikus politikai körülményekre visszavezethető panaszt. Mind a törvényszéki,[32] mind a más tárgyakról szóló nyilvános beszédet – a prédikáció kivételével – ugyanis véleménye szerint ma nyomtatott könyvek pótolják[33] (a philippica kivételével, amelyet nemcsak beszédként, hanem bármely más formában is tilos közzétenni[34]). Ez egyfelől, amint Margócsy István minősítette, az „erőszakos racionalitas”-sal[35] felépített irodalmi rendszer megtámogatását szolgáló, történetinek szánt, keresett érv,[36] s mint ilyen, könnyű kézzel való átnyúlás műfaji-műnemi határok felett. Másfelől deklarálása annak, hogy Verseghy a retorikai műnemelmélet előírásait a teljes írásbeliség terrénumára egyetemlegesen kiterjesztendő érvényűnek tekinti, tartalmi, formai meghatározottságoktól függetlenül. Sokat elárul az a mondat, amely szerint ha például valaki könyvet akar szentelni egy férfiú védelmének, haszonnal tanulmányozhatja a. genus iudiciale előírásait.[37]

4. Hasonló kiterjesztő igényt árul el a negyedik közzétételi mód, a személyes érintkezés körében, szóban vagy írásos feljegyzésben megvalósuló kommunikáció.[38] E megnyilvánulásokra azonban már a késő-antik retorikai szerzők kiterjesztették a nyilvános szónoklat számára kidolgozott retorikai előírások érvényességi körét, amikor a párbeszéd (társalgás) és a magánlevél szabályait a szónoklat előírásainak megfelelő adaptációjával alkották meg.[39]

A szónoklati beszédnemek hagyományos tematikai rendszerének felszámolása

Az Analyticának a voltaképpeni szónoklatról szóló fejezete rendkívül érdekes műfaji rendszerezést tartalmaz. Mindenekelőtt a beszédtárgyak szerinti hagyományos tematikai csoportosítás felszámolása jár messzemenő következményekkel. Verseghy vitába száll ugyanis azzal a közkeletű csoportosítással, amely a három antik eredetű, az iskolákban széltében tanított beszédnem, a genus iudiciale, a genus deliberativum és a genus demonstrativum műfaji csoportjait elégségesnek találja minden beszédtárgy besorolásához. Ezt a nézetet találta Verseghy Hyacinthe Colin abbé Cicero-fordításának, a Traité de l’Orateurnek előszavában is.[40] Épp Cicero egy másik művére, a Topicára és annak terminológiájára támaszkodva fejt ki Verseghy ezzel ellentétes véleményt. A beszéd tárgya szerint ugyanis a szónoklat egyetemleges vagy részleges lehet, s a három hagyományos beszédnem ezek közül csak részleges (particulare) beszédtárgyakra alapozódik, s így a cicerói terminust alkalmazva mindhárom a szónoki ügy (causa) határain belül marad. Az egyetemleges (universale) szónoklatot – Cicero szavával: propositum vagy consultatio – az különbözteti meg az ügyek tárgyalásától, hogy tárgyát idő, személy vagy más körülmény nem korlátozza.[41] Az ilyen beszédtárgy elméleti vagy gyakorlati jellegű is lehet.

Verseghy e csoportosítását a retorikai megfontolások két gondolati körének kontextusában kell elhelyezni.

1. Amit egyetemleges és részleges beszédtárgyak egymáshoz való viszonyáról állít, az teljesen közkeletű az európai retorikatörténetben. Az egyetemleges beszédtárgy szokásos megnevezése thesis vagy quaestio infinita, a részleges beszédtárgyé hypothesis vagy quaestio finita. Természetesen a hypothesis mindig magában foglal egy thesist[42] így a szónok a quaestio finita tárgyalása közben is bocsátkozhat általános kitérőkbe, sőt akkor jár el leghelyesebben, ha hypothesis és thesis tárgyalását összekapcsolja.[43] Ezt az ókori eredetű tanítást – felekezeti különbség nélkül – csaknem valamennyi régi magyarországi retorikában is olvashatjuk. Buzinkai Mihály oratoriájának De laudatione personarum című fejezetében beszél részletesen arról, hogy a személyek dicsérete mindig alkalmat ad arra, hogy egy általános kérdésre kitérjünk, ahogyan Cicero is Archias védelmében a költői mesterséget magasztalta.[44] A Michael Radau-féle, de Georgius Beckher által elorzott és Váradon is e néven megjelent retorika[45] a genus demonstrativum általános ismereteinek összefoglalása közben javasolja, hogy ha a dolog nagysága vagy a magasztalt személy kiválósága megengedi, „generalem discursum [...] facimus.” A Soarez-féle retorikának[46] az invenciót illető általános tanításai között Quintilianus eredeti szavait idézve olvasható, hogy az a legjobb szónok, aki thesis és hypothesis összekapcsolására képes. Természetesen Carbo táblázataiba is átkerült ugyanez a tanítás.[47] A jezsuita Georgius Worpitz 1709-ben Nagyszombatban megjelentetett, Manuale rhetorum című, oktatást segítő kezikönyvében[48] Soarez retorikájának tömör megfogalmazású, a tanulóban kérdéseket vagy kétségeket ébresztő helyeihez fűzött magyarázatot. Az invencióról szóló első könyv úgy fogalmaz, hogy hypothesist éppúgy lehet thesisre visszavezetni, mint speciest genusra. Hosszan tárgyal arról is, hogy gyakran – a szónok szándékától függetlenül – ugyanaz a quaestio önmagában is finita es infinita egyszerre, pl. az An Petro sit studendum philosophiae? quaestio finita a személyre nézve, de infinita számos más körülmény tekintetében (an Prague? an Viennae? an Romae? an Scoti? an Divi Thomae? stb.) A 17. század elején olyan homiletikaszerzőt is találhatunk, aki szerint a szentírás-magyarázatból a teológiai tanítást megalapozó prédikáció minden esetben megvalósítja hypothesis és thesis egységét: „doctrina a textu differt, ut thesis ab hypothesi”.[49]

2. Verseghy azon másik meglátása viszont, hogy a tematikának az egyetemleges beszédtárgyhoz való tartozása egy önálló szónoklati műfajt határoz meg, nem antik eredetű eleme a retorikaelméletnek és e gondolat elfogadása vagy tagadása két markánsan elkülönülő táborra tagolta a kora újkori retorikai gondolkodás vonulatait. Verseghy idejében már csaknem három évszázad óta, Luther közvetlen munkatársa, Philipp Melanchthon wittenbergi professzor volt az, aki a 16. század elején az egyetemleges tárgyú szónoklatot mint önálló műfajt elkülönítette, s annak műfajelméletét kidolgozta. A három antik eredetű beszédnem mellé negyedikként állította ezt az oktató, tanító szónoklati műfajt, a genus didascalicumot;[50] saját megfogalmazása szerint valójában átemelte azt a dialektikából, amely „ars recte docendi”.[51] Olyan genust teremtett tehát, amelybe az invenció tanát lényegében a dialektikából vette át.[52]

A genus didascalicumról szóló retorikai-homiletikai tanítások igen rövid idővel Melanchthon kezdeményezése után Magyarországon is ismeretessé váltak.[53] A Magyarországon megjelent vagy magyar szerzők által összeállított kora újkori protestáns retorikai kézikönyvek közül egyedül Dalnoki Benkő Márton Vossius nyomán készített, 1696-ban megjelent kompilációja beszél három beszédnemről.”[54] Az összes többi retorikai kézikönyvben az ókori eredetű genus iudiciale, deliberativum és demonstrativum mellett negyedikként a melanchthoni eredetű oktató beszédnem is szerepel (genus didacticum v. didascalicum). Általános e kézikönyvekben az is, hogy e negyedik beszédnemmel kapcsolatban csak invenciójának sajátosságairól írnak, megállapítva, hogy a diszpozíciójára és elokúciójara vonatkozó szabályok a többi beszédnemmel közösek.

Pécseli Király Imre azzal kezdi e beszednem tárgyalását, hogy a genus didascalicum az iskolákban régóta használatos ..methodus dialectica explicandi materias, de quibus docendi sünt homines”[55] Jellemzője, hogy tárgyát főként infinita quaestiók alkotják, „sine personae, loci, temporis et horum similium designatione”. A szónok a tanításnak ezt a módszerét kölcsönveheti a dialektikától, „copiam tamen et ornamenta sumit ex officina rhetorum, [...] ideo hoc genus docendi jure bono locum in rhetorico etiam agro sibi vendicat.” Megállapítja még, hogy e genus diszpozíciójában ugyanazt a hat beszédrészt lehet felépíteni, amelyeket korábban már megtárgyalt retorikájában általános érvénnyel, az pedig az idézett mondatból is kitűnt, hogy az elokúció módszereinek is abból a szónoki kelléktárból kell kikerülniük, amely retorikája II. könyvének tárgya. Ugyanígy csak az invenció tekintetében állapít meg külön szabályokat a genus didascalicumra Piscator oratoriája[56] és az azt itt szó szerint követő Buzinkai Mihály.[57] Csak néhány szavas, de hasonló ismertetés található e beszédnemről Dietericus oratoriájában[58] (a genus neve itt doctrinale seu didascalicum). Andreas Graff a retorika tananyagát három ismeretszinten összefoglaló munkájában[59] már az elementale szinten elkülöníti a genus didascalicumhoz tartozó szónoklatokat, amelyek „infinita themata continent”, a többi beszédnemtől, amelyek tárgyai mindig finita themata. A systema eloquentiae szintjén megismétli, hogy az első genus „tractat thetice”, míg a másik három hypothetice. A diszpozícióval és elokúcióval kapcsolatos ismeretek azonban itt is azonosak mind a négy beszédnemre.

Míg a protestáns retorikai gondolkodásnak a genus didascalicum bevett, állandó elemévé vált, a katolikus retorikaelmélet igazán nem fogadta be azt. A spanyol Alfonso Zorrilla De sacris concionibus recte formandis című kötete (Róma, 1543), e Juan Alvárez de Toledo inkvizítornak dedikált, már csak ezért is nagy tekintélyű könyv, amelyet évtizedek múlva Bellarmino külön a prédikátorok figyelmébe ajánlott, Melanchthon nyomán különös figyelmet fordított a genus didascalicumra, amely, úgy tűnik, itt jelent meg elsőként a katolikus hagyományban. A 16. század retorikai kézikönyvei közül azonban a jezsuita iskolákban a Cypriano Soarezé (1524-1593) tett szert meghatározó jelentőségre (De arte rhetorica libri tres, első kiadása: Coimbra, 1562); ez pedig számos helyen ismételten nyomatékosítja, hogy a szónok nem dialektikus, feladata nem a teoretikus tanításé. „Est autem argumentatio argumenti explicatio, quâ dialectici pressius, et religiosius, oratores ornatius et liberius utuntur.” (1,13.) A szónok érvelésmódja néha nemcsak kevésbé szoros a teológusénál, hanem egészen különböző: „Saepe etiam definiunt et oratores, et poetae per translationem verbi ex similitudine cum quodam suavitate, quos licet imitari.” (1,16.) A katolikus diskurzus tehát már az azt retorikailag megalapozó kézikönyv megállapításai nyomán olyan irányba indulhatott, amely eltér a tantételek száraz, racionális és tudományos érvényű kifejtésétől.

A genus didascalicumot katolikus értekezés valóban alig említi többé. Feltételezhető, hogy ennek ellenére az nem hiányzik teljességgel a katolikus elméletekből, hanem a homiliával kapcsolatban tett megjegyzések mögött egy olyasfajta prédikációra tett utalásokat kell látnunk, amely az ókeresztény kor sajátos kommunikációs típusát a tanító nem modernebb elméleteivel egységben tartalmazza.[60] Mindenesetre a katolikus retorikaelmélet történetében jelentős újítás, hogy Verseghy nagy nyomatékkal egészíti ki műfajelméletét a negyedik beszédnem tárgyalásával. Gesztusa a több évszázados katolikus tendenciákhoz viszonyítva éppúgy komoly újításnak nevezhető, mint közvetlen elődeihez képest: hiszen Grigely retorikájának műfajelmélete is csak a három antik eredetű beszédnemet ismeri.[61]

A szónoklati beszédnemek funkcionális rendszerének kidolgozása

A szónoklatok hagyományos tematikai csoportosításának felszámolása után Verseghy a funkcionális csoportosítás szempontjait fejti ki, és ezen a ponton ismét határozottan szakít Soarez retorikai kézikönyvének hagyományával. Soarez tankönyve számos olyan megállapítást tartalmaz, amely a retorika helyét „a jezsuitizmus céljainak szolgálatában” jelöli ki, mindvégig érezhető „a vitákra való felkészítés szándéka”.[62] A dinamikus jezsuita expanzió, a térítés retorikai eszközökkel való megvalósításának szándéka már a retorika feladatainak meghatározásakor érezhető: „Rhetoricae officium est, dicere apposite ad persuasionem. Finis, persuadere dictione.” (1,1.) Ezzel szemben Verseghy nagy hangsúllyal szögezi le, hogy a meggyőzés, a rábeszélés egyáltalán nem tekinthető a retorika mindenkori céljának.[63] A funkciók rendszere jóval összetettebb ennél. Verseghy a hagyományos hármas szónoki célkitűzésnek megfelelően a szónoklat három fajtáját különíti el: az oktató vagy tanító (genus didacticum, docens), a megindító (movens dicendi genus) és a gyönyörködtető szónoklatot (delectans dicendi genus).

E három célkitűzés a retorikatörténet antik eredetű, legközkeletűbb toposzai közé tartozik. Mind a katolikus, mind a protestáns elméleti munkák, a klasszikus retorikai rendszerre, Ciceróra és Szent Ágostonra hivatkozva szokásszerűen ismételgetik, hogy a szónoknak három célkitűzése van: docere, delectare, flectere. Ám évszázadokon át teljes a bizonytalanság abban a tekintetben, hogy ez a három célkitűzés jelenti-e a célok hierarchiáját, fontossági sorrendjét is; amiként abban a tekintetben is, hogy a szónoklat különböző fajtáihoz vagy genusaihoz tartozó feladatok-e ezek, vagy a szónoklatot egészében illető, tehát minden szónoklatban mindig megvalósítandó követelmények Az e kérdésekre Verseghy által adott markáns válaszhoz hasonlót nem ismerek a retorika őt megelőző hazai történetében:[64] ő egyértelműen szónoki műfajokat különít el e célkitűzéseknek megfelelően, s így a hagyományos fogalmi hármasságot a retorikai gondolkodásnak egy egészen más szintjén húzza elő, mint bármely elődje. Az így kialakuló, funkcionális meghatározottságú műfaji csoportok mintegy felváltják a tematikailag megalapozott korábbi műfaji csoportokat. Hiszen nyilvánvaló az affinitás a movens dicendi genus és a genus deliberativum, valamint a delectans dicendi genus és a genus demonstrativum között. Ebből a szempontból tekintve a Verseghy-féle beosztásra, a változás nem is oly nagy mértékű a tradicionális keretekhez képest: a genus iudiciale gyakorlatban nem alkalmazható tanításai kiléptek a rendszerből, s helyükre a genus didascalicum előírásai kerültek. Fokozza a hasonlóság érzését, hogy a három, funkcionálisan meghatározott beszédtípus tárgyalását követően megállapítja Verseghy, hogy minden beszéd e három alaptípusra vezethető vissza, de sosem tisztán az alaptípusok egyike, hanem mindig azok elegye valósul meg. A három új beszédnemre is érvényes tehát a három klasszikus eredetű beszédnem elméletének évezredes összetevője, a beszédnemek egyazon szónoklaton belüli keveredésének tana.[65] Csakhogy a sok felszíni hasonlatosság ellenére az egész rendszer gyökeresen új alapokon nyugszik: nem tematikai, hanem funkcionális megalapozottságú.

A tanító beszédről szóló passzusok között ugyanakkor zavarba ejtőek is vannak. Mindjárt az a megállapítás, hogy a régiek – a kontextusból valószínűnek látszik, hogy az antikvitás elméletíróiról van szó – a tanító beszéd kiművelésére fordították volna a legnagyobb gondot,[66] nehezen értelmezhető. Hiszen, amint láttuk, a genus didascalicum a retorikai rendszernek nem antik eredetű eleme. Nincs ugyan teljesen ókori előzmény nélkül: Cicero szól egy disputandi genusról (Part. or. 67), említi Quintilianus is (3,4), Türoszi Maximosz pedig felvette rendszerébe negyedik beszédnemnek.[67] Ennek ellenére az antik rendszernek csak járulékos, laterális fontosságú része volt, elméleti kidolgozottsága messze elmaradt a három bevett beszédnemé mögött. Ugyancsak fontos, de egyebünnét már ismerős kitétele Verseghynek, amit a tanító beszéd saját korában való közzétételi módjáról mond: az egyházi és az akadémiai beszédeken kívül igen ritkán fordul elő, de a könyvek kitöltik ezt a rendszertani hiányt,[68] vagyis a genus docens elsődleges megvalósulása a nyomtatott szöveg, tipikus befogadási módja az olvasás. Hasonló megállapítás a gyönyörködtető beszédről szóló mondatokban is előfordul: a lélek felüdítését manapság gyakran nem a szónoklatok, hanem a színházak vagy az úgynevezett zeneakadémiák nyújtják.[69]

E megállapításoknál jóval fontosabb a tanító beszédek ismertetésének az a tétele, hogy e beszédek külső formája és elrendezése semmiben nem különbözik attól a módtól, amelyet a logika ír elő a filozófusok számára.[70] Az egyetlen különbség, hogy míg a filozófus csak közöl, a szónok rá is indít az igazságokra. A hallgatók tudásához vagy lelki igényéhez való alkalmazkodás azonban nem kerül ellentmondásba az igazság kimondásával. A tantételek csak egyszerűsödnek, de érvényesek maradnak; tudományosan megalapozott igazságok, amelyeknek a kifejtésére épp mód nyílott.[71] A tanító beszéd világos, tömör, szemléletes, belső meggyőződést árasztó, szillogisztikus fegyelemmel felépülő szöveg, voltaképpen szakszöveg. Mindjárt konkretizálja is ezt Verseghy a szónoklat ideális, háromrészes felépítésének példáján: ennek szilárd alapja nem egyéb, mint a szillogizmus három összetevője.[72]

A magyarországi kiadású kora újkori retorikai kézikönyvek természetesen az enthymemák szerinti érvelés hagyományos módját tanították, a Beckher neve alatt megjelent váradi kiadvány például akképpen, hogy az argumentáció dialektikus módjának a szillogizmust nevezte, az orátori argumentáció pedig a szillogizmus részeinek (major, minor, conclusio) különböző sorrendben, tetszés szerinti elhagyásokkal való említése.[73] Ennek ellenére lehet ugyan olyan szónokkal is találkozni, aki teljes szillogizmussal él, de az efféle érvelés szokatlannak, ritkának nevezhető a szónoki gyakorlatban.[74]

Verseghy tételéből azonban az következnék, hogy a közkeletű szónoki bizonyítékok helyett a tanító beszédben az abszolút érvényű tudományos igazságok kifejtésének szemléleti és módszertani elvei valósulnak meg. Ez a megközelítés pedig a genus didascalicum korábbi elméletíróihoz képest alapvető változást sejtet. Fel kell figyelnünk ugyanis arra, hogy valamennyi világi szónoklattan a genus didascalicumot tematikai alapon határozza meg: a quaestio infinita, a thesis tárgyalását értik rajta. Egyikük sem említ olyan szempontot, amely a négy beszédnemet a teljes érvényű bizonyítás és az elhihető bizonyosság szerint osztaná meg.

A teljes érvényű igazság közlésének kívánalma nem a genus didascalicumot tárgyaló világi retorikák, hanem a prédikáció kommunikációelmélete, a homiletika történetéből ismerős. A homiletikák értelmében vett tanításnak ugyanis nem a thesis tárgyalása a meghatározó eleme, hanem az abszolút, kétségbevonhatatlan, teljes érvényű igazságok közlése, amelyeknek feltétlen érvénye a hívek üdvözülését is biztosítani képes. A homiletikákban emlegetett tanításon tehát az abszolút igazság közlésének retorikai helyzetét kell értenünk, nem a thesis tárgyalásával meghatározott genus didascalicumot. A világi retorika genus didascalicumát a thesis körébe tartozó témája, míg a homiletika tanítását az abszolút igazságot kifejtő módszere határozza meg. A thesis-hypothesis megkülönböztetésnek a világi szónoklattanban beszédnemet meghatározó jelentősége van, az egyházi szónoklattanban azonban nem releváns. (Ebből az is következik, hogy a prédikáció a genus didascalicumhoz, demonstrativumhoz, deliberativumhoz stb. tartozó is lehet,[75] a prédikátor különböző beszédnemekkel élhet „etiam in unam eademque concione. Quando enim vult docere, utitur genere didascalico: Quando consolatur aut hortatur, aut dehortatur, deliberativo: Quando arguit adversarios, versatur in genere judiciali: Quando laudat personas vel facta, genus demonst[r]ativum usurpat.”[76] A homiletikák értelmében vett tanítás tehát a genus didascalicum mellett a másik három beszédnemet is jelentheti.)

Az egyházi szónoklat az igazság kimondása iránti fokozott igényességének hagyományos gondolatát írta le Tóth Ferenc is 1802. évi homiletikájában: „Ami mellett az orátor beszél, az sokszor nem igaz; ellenben a lelki tanító prédikációja matériájának mindég igaznak kell lenni. Ő a bűnt soha nem oltalmazhatja, sem helyben nem hagyhatja”.[77] Verseghy művei közül viszont már a Mi a poézis... (1793) tartalmazta azt a kulcsfontosságú mondatot, amely szerint a poézissal, az igazsághoz hasonló költeményeknek „mindenképp érzékeny” előadásával szemben az ékesszólás a „mindenképp helyes és igaz” előadásnak, az igazság „pontos és helyes megfejtegetésé”-nek a területe,[78] amely „a dolgok belső lényegébe hatol be”.[79] E kitétellel az egyházi szónoklat nagy fontosságú, hagyományos ismeretelméleti kritériuma Verseghy irodalomelméleti gondolkodásában nemcsak a tanító beszédnek, hanem egyáltalában az ékesszólás egészének kívánalmává válik, radikálisan megújítva a retorikai tanítások terepét.

Intellektuális-racionális szónoki eszmény és gyakorlat, ismeretelméleti háttérrel

Verseghy irodalomelméleti gondolkodásának több olyan egyedi jellemzőjét megragadtuk már, amelyek együttesen határozottan egy irányba mutatnak. Mind a genus didascalicum műnemének tulajdonított fontosság, mind a docere funkciójának e műnemben fellelt adekvát terep, mind a tanításban képviselt igazságok érvényességének szigorúbb megítélése – az intellektuális, racionális, fogalmi természetű szónoki művészet eszményítésének elemei. Hosszú további vizsgálatokat kívánna, hogy a Verseghyt ebbe az irányba indító megfontolásokat megnevezzük és azok hierarchiáját megállapítsuk. Vajon Verseghy pozícióját a retorikával szembeni kanti bírálat kivédésére szánt, az egyházi szónoklat teoretikusainál korántsem egyedi gondolatmenet[80] szekularizált továbbfejlesztéseként foghatjuk fel? Vagy olyan kommunikációelméletet lássunk benne, amely a felvilágosult racionalizmus régóta proponált tartalmi irányainak adekvát, pragmatikus-utilitarisztikus módszertanaként ragadható meg?

Verseghy szónoki gyakorlata – legalábbis ami a fennmaradt szövegek alapján arról tudható – pontosan megfelel a szerző teoretikus eszményeinek. A zirci kéziratban fennmaradt, onnét 1954-ben az OSZK-ba került összesen 27 prédikációt van módunk ma tanulmányozni. Bővebb értékelésükkel Horváth Konstantin,[81] jóval később Szauder József,[82] Fried István[83] és Bíró Ferenc[84] foglalkozott. A pálya elejéről, a nyolcvanas évek közepi pesti hitszónoki tevékenység idejéből származó hat prédikációt[85] mindannyian főként tartalmi tekintetben elemezték, a Horváth által még egyes teológiai hibákban elmarasztalt összetevőiket a gallikanizmus, a febronianizmus, a Muratori-féle reformkatolicizmus és a jozefinizmus hatásával magyarázva. Az 1804. évi két alkalmi prédikáció egyikét, a pesti régi pestistemetőben elmondott Szent Rókus-napi beszédet[86] Horváth retorikailag is igen nagyra értékelte, a másikat, a Rókus-kórház felszentelésének hatodik évfordulóján elmondott prédikációt[87] azonban kissé fáradt, érdektelen, inkább tanító, mint lelkesítő, lendületet csak a befejezésben nyerő szónoklatnak mondotta. Az 1804 után keletkezett 19 főpapi mintaprédikációról[88] pedig ismét kedvezőtlen jellemzését idézhetjük: színtelen, egyhangú, általánosságokban mozgó beszédeknek látta őket. Valóban azok: didaktikus, racionális jellegüket sem stilisztikai eszközök, sem a szórakoztatás-gyönyörködtetés irányába mozdító invenciós összetevők nem enyhítik. A prédikációirodalom történetének ismerői számara már ennyiből is világos, hogy a katolikus szónoki hagyománytól határozottan különböző szövegekről van szó. Ez alkalommal azzal járulhatok hozzá jellemzésükhöz, hogy felhívom a figyelmet egy, a beszédekben többször reflektált ismereti-erkölcsi probléma jelentőségére.

Már az első főpapi mintaprédikáció egyik tétele, hogy az ördög a bűnökre „a jó erkölcsnek színe által szokta az embert ingerelni”.[89] A 9. beszédben arról esik szó, hogy a szülőket a gyermekük iránti mértéktelen szeretet „könnyen megvakítja, olyannyira, hogy ezeknek hibáit vagy nem látják, vagy mentegetik, vagy még helyben is hagyják.”[90] A kórházi évfordulós prédikációban az ispotály rendtartása elleni esetleges panaszokat vezeti vissza az olyan betegekre, „kik csupa elmegyengeségből az ártalmas dolgoknak megtagadását, keményszívűségnek, vagy a jövedelmek szűkéből támadó rövidségeket szolgálatbéli fogyatkozásoknak nézik.”[91] A szórványos érvtöredékekből a Rókus-napi szentbeszédben formálódik olyan széles panorámájú erkölcsi körkép, amely a korabeli Pest-Buda társadalmának alapvető problémáit tárja fel. Az erkölcsök megromlását az teszi még a döghalálnál is veszedelmesebb nyavalyává, hogy senki sem hajlandó azt elismerni, a lelki tanítók figyelmeztetéseit hallva a gonoszságoknak még pártfogói is támadnak. Ezek a kevélységet önmaguk törvényes szeretetének nevezik, a fösvénységet józan, előrelátó gazdálkodásnak, az irigykedést nemes versengésnek, a torkosságot mulatságnak, a részegséget elmederítésnek, a haragot szükséges védelemnek, a bujaságot nyájaskodásnak, a jóra való restséget nyugalmas életnek állítják be.[92]

Hasonló kritikával a 16-17. századi egyháziaknál is gyakran találkozhatunk: az ilyen szépítést hazudozásnak tartottak és kikeltek ellene. Már Bornemisza Péter a képmutatásról tartott prédikációjában „visszanevezte” a bűnöket: az „alamizsnás” a legtöbbször tékozlót jelent, a „takarékos” fösvényt, az „isteni buzgóságos” kegyetlent stb.[93] Debreceni S. János ismert szövege, Az keresztyén embernek ez világtul való elbucsuzásának formája (1615) Guevara nyomán szemléltette a szokásos megszépítéseket: „Elhadlak világ, [...] mert az vakmerő erősnek, [...] az gyűlölséges alkolmatlannak, [...] az tékozló nagyakarónak, [...] a csácsogó ékessen szollónak, az tudatlan kevés szavunak, a feslett erkölcsű szeretőnek, [...] a bosszúálló nemesnek neveztetik”.[94] A Szenci Molnár Albert által kiadott Consecratio templi novi című gyűjteményben Ványai Illés versben parafrazeálta Szent Jeromos szövegét a hízelgést alázatosságnak, jóakaratnak nevező, a hízelkedni nem tudót irigynek vagy kevélynek mondó romlott világiakról.[95] Veréczi Ferenc szerint a bűnök megszépítő elnevezése a sátán fortélyosságának műve. A sátán mindenkibe olyan bűnt olt, amire hajlama van, és a fösvényt takarékosnak, a tékozlót barátságosnak, a kevélyt jó magaviselőnek mondja, míg a buzgó imádkozót színes hypocritának nevezi.[96] A megszépítő ábrázolásmód elleni tiltakozás társadalmi jelentőséget a puritánus Szatmári Baka Péter fejtette ki a legbővebben. Szerinte a lelkész szavait úgy kell tekinteni, mintha Isten maga szólna általuk. „Azért-is nem vethetz hálót a’ Tanito szemeire, hogy a’ jot gonosznak, az edest keserünek mondgya.” Sem erőszakkal, sem megcsúfolással nem kényszeríthető erre, de megvesztegetéssel sem: „szájokat ne igyekezzed bé-dugni valami ajándékkal”[97] A megszépítő elnevezések kirívó példái a 18. században is figyelmet keltettek. A marosvásárhelyi általános zsinatban lezajlott heves veszekedést a zsinati jegyző, „mint a’ magyar Eloquentiának Apuléussa vagy Avancinussa”, a „szeretetbeli visszavónás” szavakkal örökítette meg; kifejezéséből „tréfát csinála egy valaki, ‘s minden veszekedéseket kezde Szeretetbeli visszavónásoknak nevezni”.[98]

Verseghy elítélő nézete azonban mélyebb filozófiai alapzaton nyugszik, mint prédikátor elődeinek szokásszerű dörgedelmei. Az emberi nemzetnek életkorairól szóló történetfilozófiai rendszer fedi fel a legnyilvánvalóbban e mélyebb összefüggéseket. Az emberiség ifjúkorának bárdjai voltak azok, akik „Mennyei fajzatnak hirdették büszke dalokban / a buta hérosokot”,[99] s a tévedésből, elfogultságból vagy tudatos manipulációból eredő efféle téves megítélések a fizikai és a szellemi nyomorúság változatos szenvedéseit idézték elő a történelemben. A tényszerű, józan, világos megítélés követelése nyilván olyan hermeneutikai kívánalom, amely megakadályozhatja a hasonló történéseket.[100]

Pedig a minősítéseknek ez a csúsztatása voltaképpen retorikai tudnivaló: a genus demonstrativum közkeletű, már Arisztotelész által ajánlott, igen gyakorlatias eljárása. „Ismerni kell azokat a tulajdonságokat is, amelyek közel esnek a létező erényekhez, mert ezek a dicséret és a feddés tekintetében mintegy azonosak azokkal, pl. az óvatos ember hideg és ravasz, az egyszerű ember tisztességes, a közönyös szelíd. És minden tulajdonságot a hozzá közel eső tulajdonságok legjobbikával kell megnevezni, pl. az indulatost és szenvedélyest őszintének, az önfejűt nagyvonalúnak és méltóságteljesnek kell mondani; s azt, aki szélsőséges, olyannak, mintha az erénynek megfelelően viselkedne: például a vakmerőt mondjuk bátornak, a meggondolatlant bőkezűnek.”[101] Ugyane retorikai eljárás lényegét Zrínyi Miklós így foglalta össze Mátyás-elmélkedéseiben: „Arra tanítja a discretio a historicusokat, hogy a nagy fejedelmek fogyatkozásait mikor írjuk, ne írjuk mint vétkeket, hanem sicut virtutes imperfectas”.[102]

Ez a retorikai fogás a 19. század elején, a klasszicizáló gyászbeszéd vonatkozásában hazai egyházi szerző ajánlásai között is megjelent. Horváth János veszprémi kanonok 1816. évi kézikönyve szerint a halotti beszéd tárgya „az Isteni kijelentéssel tökélletesen egyező gondolkodása’, érzése’, cselekvése’ módja az elhunytnak”.[103] „Akár mekkorák légyenek a’ hősnek isméretlen fogyatkozásai, mind azokat néki [a szónoknak] is fedeznie szükséges: külömben botránkozást fog szerzeni, s’ szeretetlen árúlójává lészen a’ titkoknak. De mit ha tudva voltanak? Igaz, hogy a’ czégéres latorságoktól legjobb volna meg tagadni a’ közönséges halotti dicséretet: de [...] még a’ csekély reménységet is, mellyel idvességök eránt lehete lenni, [...] egészen eltöröllye? [...] Tanácsosabb úgy választani a’ tárgyot, hogy azok el mellöztethessenek; vagy ha meg kell éríntetniek, a’ nagyobbak, finom, ‘s eszes módokkal kerültessenek meg; a’ kissebbeknek homállyok pedig, helyesen választott, vidámb színekkel kendessék fel.”[104] A „vidámb színekkel kendessék fel” kifejezésen teljes biztonsággal érthetjük az imént Arisztotelésztől idézett tanácsokat.

Horváth János Verseghy tisztelő jó barátja volt, homiletikai írása egy évvel Verseghy Analyticájának vonatkozó kötete előtt jelent meg, Verseghy könyvtárában halála után össze is írták annak egy példányát.[105] Igaz, nem tudjuk, mikor került oda: lehetséges, hogy csak 1819-ben vagy azután, az Egyházi Értekezések és Tudósitások cikkeinek ügyében való kapcsolatfelvételt követően. Verseghy prédikációiban azonban a gyakorlatias eljárás követése helyett épp leleplezése és helytelenítése, egyáltalában a prédikátorok ismereti-teológiai felelősségének hangsúlyozása ismétlődik, egy helyütt az a vád is kimondatik, hogy a vigyázatlanul és felelőtlenül eljáró concionatorok teológiai tévelygések hintegetői lehetnek, ahogyan ez a Mária-kultusz egyes túlkapásai esetében történt.[106] Az oktató beszéd felértékelése és az igazságtartalmával szemben támasztott kemény követelmények lehetetlenné tették, hogy az igazságot átszínező pragmatikus eljárást Verseghy felvegye esztétikai főművének ajánlásai közé. Pedig a szónoklatot tárgyaló fejezet igen hosszan foglalkozik a panegyricus és a genus demonstrativumhoz tartozó más beszedek, például a halotti beszéd invenciójának sajátosságaival.[107]

A 16-18. századi európai prédikációirodalom szakirodalma a közelmúltban, a kilencvenes években eljutott annak kimondásáig, hogy a magnitudó és a praesentia egyidejű megértésének és kifejezésének problémájával szembesülő homiletika az affektivitás hatáseszközeinek kiterjedt ajánlásával tudta meghaladni a nyelv analitikus működését, s így lényegében episztemikus funkcióval, a kifejezés hatásossága által létrejövő megértés mással nem helyettesíthető ontológiai tétjével ruházta fel a szentbeszédet. A homiletikának ez az – egykorú retorikával szemben is egyértelmű fölényt mutató – teoretikus eredetisége és elevensége a 18. század végére szorul háttérbe a racionális diskurzus és a reflexív tudatosság kogníció-modelljével szemben.[108] Verseghy elmélete is, gyakorlata is világosan visszaigazolja a változás bekövetkeztét. Szentbeszédei, főként katolikus elődeiével szembeállítva, semmiféle episztemikus funkcióval nem rendelkeznek, szónoki gyakorlata sokkal inkább a korábbi hazai kálvinista prédikációelmélet kartéziánus rendszerével rokonítható. Ugyanakkor annak is nagyon kevés jele van az életműben, hogy – az európai fejlődéstendenciákhoz hasonló módon – a poétika mozdulna nála a korábban a homiletika által elfoglalt teoretikus és stilisztikai alapelvek felé. Ami nagyjából azt jelenti: retorikai munkásságát nem a litteratura elméletének történetében értékelhetjük, sokkal inkább a res litterariáéban.

{fel}