Pécsi István:
Verseghy és kora természettudományos világképe

Mivel Verseghy Ferenc 1757-től 1822-ig élt, ezért, ha Verseghy korának természettudományát szeretnénk megismerni, akkor igazából azt kell megvizsgálnunk, hogy a XVIII. század közepéig-végéig meddig jutottak el a természettudományok, legfőképpen a fizika.

A tudományok kezdetét a tudománytörténet igen sokszor az ókori görögöktől számítja, így van ez a mechanikával is. És bár már korábbi időkből is vannak ismereteink arról, hogy pl. a kínaiak, babiloniak folytattak csillagászati megfigyeléseket, a görögök már magyarázni is próbálták az égi világot. A püthagoreusok már az időszámításunk előtti V. században gömb alakúnak gondolták a Földet, az i.e. IV. században Ekphantosz, majd Hérakleitosz is állította, hogy a Föld forog a tengelye körül. Megjelenik a geocentrikus világkép, melynek legismertebb képviselője Ptolemaiosz és Arisztotelész. Segítségével tájékozódni tud az ember az égi világban. A mozgások vizsgálata során a görögök a mozgás okát keresték, csak a nyugalmat tekintették állapotnak. Arkhimédész a nyugvó testekkel, egyensúlyi helyzetekkel, azaz a sztatikával foglalkozott, és a tudományt a gyakorlati életben is fölhasználta.

A rómaiak, arabok használták a görög mechanikát, de nem fejlesztették tovább.

A középkorban Európában az egyház Arisztotelész tanait úgy fejlesztette tovább, hogy az illeszkedjék az egyházi tanításokhoz. A Galileit megelőző időkben is voltak néhányan, akik az arisztotelészi tanok némelyikét megkérdőjelezték, de ezek csak elszigetelt próbálkozások voltak. (Bacon, Buridan, Cusanus, Leonardo.)

A heliocentrikus világkép megalkotója Kopernikusz, műve saját korában nem keltett nagy feltűnést. Fél évszázaddal később Kepler és Galilei indítják meg a harcot a heliocentrikus világkép elismertetéséért. Kepler törvényei a bolygók mozgását írják le a napközéppontú rendszerben. Galilei sokat kísérletezik, jó néhány arisztotelészi elképzelést cáfol (a szabadon eső testek tömegüktől függetlenül egyformán esnek; nem a mozgásnak, hanem a mozgásállapot megváltozásának kell keresni az okát).

Galilei után, Galilei nyomán sokan foglalkoznak mechanikai kutatásokkal (Descartes, Torricelli, Pascal, Guericke, Huygens).

A nagy összefoglaló, továbbfejlesztő és újat alkotó Newton. Nevéhez kapcsolódik a tömegvonzás törvénye, a mechanika alaptörvényei, amelyek összekapcsolják az eddig külön úton haladó égi és földi mechanikát. A newtoni mechanika az alapja a mechanikus materializmusnak, és a Nagy Francia Enciklopédia is sokat köszönhet neki.

Verseghy is ismeri a newtoni mechanikát, sőt érti is. A Teremtésről című költeményében olvashatjuk:

Így igaz az: hogy az Ég s Földnek Fő Mestere mindent

számhoz, mértékhez, fonthoz szabdalva teremtett.

A szám és mérték nyomadékit láttuk az Égnek
rendéiben; most lássuk már a fontra-vevésnek

nyomdokit is, melly jaj! Mi hamar szemeinkbe tünendik,

hogy-ha kerengésit vizsgáljuk az égi tekéknek.
Mert ezek a testek sem az Ég bóltyára szegezve,

sem valamelly más gyámoltól támasztva, szemenként
más-más ösvényben szabadon járkálnak az Égenn;

és még-is bizonyos rendhez, törvényhez, időhöz

szabják úttyaikat, s szerrel, noha szerte forognak.

Ezt mi egyéb tenné, ha nem a köz testi nehézség?

A minden testben lévő terh, mellyet Erőnek,

s megválasztásul Vonszónak mondani szoktunk?

Ezt az Erőt, mellynek munkálódásit az Égnek

testeiben szintúgy, valamint a Földre kiszéllyedtt
alkotmányokban, az egészben szinte hasonképp
a ‘mint részeibenn, a nagy s a morzsa tagokbann

egyformán látjuk, belső természeteképpen

nem tudgyuk mi legyen? Titok ő, mint létte valóság.
A’mit iránta tudunk, tsak ez egy: hogy mívi hatalma

olly renddel láttattya magát lankadni, mi-képpen

a Testek távól-léttének négyzeti nőnek.

Verseghy világosan leírja, persze a kor nyelvezetén, hogy a bolygók jól meghatározott törvények szerint mozognak. Ezek a törvények mennyiségi kapcsolatokat írnak le. A bolygók mozgását a gravitáció irányítja, amely nem csak a bolygók közt hat, hanem általános érvényű törvény, sőt a távolság négyzetével arányos. Ugyanebben a költeményben megemlíti Verseghy azokat a fizikusokat, akik az új világképért sokat tettek:

Ó, hát, Ti! Kik az Istenség titkába (szerentsés

kémléssel mívének örök törvényit időn-ként
újjúló jelenségekből majd egyre ki tudván)

olly mélyen bé-törtetek; ó GALILÉI, KOPERNIK,

nagy NEWTON! Legyetek tehetős segedelmeim akkor,

majd ha megírandom: mint ábrázolta Napunkat
a nagy ERŐ az Egek szörnyű térjére ki-széllyedt

zűrzavaros szerből...

Newton után már csak a nagy mű tökéletesítése volt hátra (Euler, Laplace, D’Alembert). És gyakorlatilag Verseghy korában a newtoni mechanika a tudományosan elfogadott elmélet (Kísérlet Galilei-féle lejtővel.)

A hőtannak is vannak ókori gyökerei, de ezek nem jelentősek. Igazából az első hőmérők elkészülte után tekinthetjük a hőtant a fizika önálló ágának. Az általunk ismert első hőmérőket Galilei és kortársai készítették, majd a fizikával foglalkozó tudósok később egyre tökéletesebb műszereket építettek: Fahrenheit 1710 körül, Réaumur 1730-ban, Celsius 1742-ben. 1760 körül Balck már megkülönbözteti a hőmérséklet és a hőmennyiség fogalmát. A technika fejlődése, a gőzmeghajtású szerkezetek elterjedése kiköveteli magának a hőtan fejlődését is. (Watt gőzgépének szabadalma 1769-ből való!) Lassan világossá válik a munka és a hő kapcsolata, és máris Verseghy korában, vagyunk. Tehát a ma ismert hőtannak csak a kezdeteit ismerhette a XVIII-XIX. század.

Mai tudásunk szerint a fénytannal a görögök foglalkoztak először az emberiség kultúrtörténete során. Leginkább a látás mibenléte érdekelte őket (Platón, Arisztotelész, Euklidész). Ismerték a fényvisszaverődés törvényeit, a síktükröket, gömbtükröket. Az arab orvos, al-Kindi a IX. században a szem vizsgálata során a fénytannal is foglalkozik. Roger Bacon a XIII. században foglalkozik a gömbtükrökkel, parabolatükrökkel, lencsékkel. Leonardot elsősorban a látás érdekelte, elméletét a sötétkamra-jelenségre építette. Azt gondolta, hogy a fény, a hang és a vízhullámok mind ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskednek. A XVI-XVII. század során fölfedezik a mikroszkópot (Jansen 1590.), elkészítik az első távcsöveket (Lippershey, Adriaanszon, Kepler). Snellius (1620.) és Descartes helyesen ismeri fel a törés törvényeit. Huygens a fényt hullámnak (1694.), Newton részecskének gondolja (1704.). Newton az, aki kísérletei során rájön arra, hogy a fehér fény színekre bontható, és ezzel gyakorlatilag megalapozta a színképelemzés tudományát. Newton tekintélye hátráltatta a fénytan további fejlődését, és csak a XVIII-XIX. század fordulóján jelennek meg Newton elmélete ellenében a fény hullámtermészetét hirdető elméletek (Young, Fresnel). Így Verseghy korában a mai geometriai optikát gyakorlatilag teljesen, a hullámoptikát viszont csak kezdeteiben ismerték.

Bár az elektromosság és mágnesség szó a görögöktől származik, az ókori görögök csak az alapkísérleteket ismerték. Leírások szerint a XIII. században arab orvosok a sebbe jutott vasszilánkot mágnessel távolították el. Ebben a században már ismerték a kétféle pólust, és tudták, hogy az azonos nemű pólusok taszítják, a külön-neműek vonzzák egymást. Porta és Gilbert a XVI-XVII. században a Föld mágneses mezejét vizsgálta. Guericke 1660-ban kétféle elektromosságot ismer. Benjamin Franklin a XVIII. század közepén rájön, hogy az elektromos szikra és a villám ugyanaz, közben felfedezi a villámhárítót (1753). Kialakul a töltés és feszültség fogalma (Cavendish). Coulomb már nagyon pontosan mér, Newton gravitációs törvényének mintájára megalkotja a Coulomb-törvényt. 1790-ben történik Galvani kísérlete a békacombbal, Volta az, aki a kísérletet helyesen értelmezi (1792.). Áramforrásokat (galvánelemeket) készített, és megindulhattak az elektromos árammal kapcsolatos kísérletek. Verseghy halálának idejében vizsgálta Oersted és Seebeck azt, hogy az elektromos áramnak mágneses hatása is van. Ennyit ismer Verseghy kora az elektromágnességből, de érdekes, hogy a XVIII. században a művelt körök kedvelték az elektromos kísérleteket.

Föltétlen meg kell említenünk a Nagy Francia Enciklopédiát, amelynek igen nagy hatása volt a felvilágosodás korára és a következő korokra is.

Végül csak címszavakban szeretnék szólni a XVIII. század magyar természettudósairól, akiknek munkássága alakította Verseghy korának természettudományos világképét:

Lipsitz Mihály (1703-1766.) jezsuita tanár (matematika, filozófia, teológia), a newtoni mechanika követője;

Segner János András (1704-1777.) fizikus, matematikus, csillagász, orvos;

Hatvani István (1718-1786.) orvos, fizikus, kémikus, matematikus, a debreceni kollégium professzora, Magyarországon ő tanított először kémiát;

Hell Miksa (1720-1792.) jezsuita csillagász, a bécsi csillagvizsgáló igazgatója, a kolozsvári, budai, egri, nagyszombati csillagvizsgáló építésének és felszerelésének irányítója;

Makó Pál (1723-1793.) jezsuita matematikus, fizikus, részt vett a Ratio Educationis (1777.) elkészítésében, az első newtoni szemléletű magyar fizika könyv szerzője;

Bucsányi Mátyás (1731-1796.) fizikus, Göttingában és Hamburgban tanított, főként az elektromossággal foglalkozott;

Kempelen Farkas (1734-1804.) mechanikus, feltaláló, a bécsi kancellária tanácsadója;

Szilágyi Márton (1748-1790.) a sárospataki kollégium fizika és matematika tanára, az első magyarországi fizika szertár létrehozója;

Varga Márton (1767-1818.) természettudós, nyelvművelő, első modern fizika könyvünk (A gyönyörű természet tudománya) szerzője.

{fel}