Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár

Előadásomban a történelemtanítás céljait, módszereit, eszközeit vizsgálom a XVIII. század végén, a XIX. század elején megjelent tanügyi rendelkezések tükrében és természetesen ezek gyakorlati megvalósulásáról is szólok.

„Ha elmondottuk, mint a szajkó, amit reánk vetettek, megdicsértettünk. Csak recitáltam, hogy Xerxest majd nem egy milliom fegyveres néppel megverték a görögök, kik alig voltak hozzá képest egy néhányan, de soha nem hallhattam e csudának okát Tanítóimtól... Rákócziról hallottunk beszédből, de sem Nagy Lajosról, sem Hunyadi Jánosról, Mátyásról nem tudtunk.”[1] – írja Bessenyei György iskolai élményeiről, általános képet adva a XVIII. század közepének történelem oktatásáról. A tananyagot rendszertelenül, esetlegesen választották. Az elterjedt módszer pedig a megtanulandó anyag lediktálása, szó szerinti magoltatása és visszamondatása volt.

A megújulás reményét hozta a felvilágosult abszolutizmus tananyagában és módszereiben egységesítésre törekvő oktatási rendszere a Ratio Educationis. Az 1777-ben kiadott rendelkezés a racionalizmus szellemében hasznos ismeretek tanítását tűzte ki célul. Vannak feltétlenül szükséges tantárgyak (latin nyelv, vallástan, szépírás, számtan) és „csak hasznos” tantárgyak Ó és Új Szövetség története, hazai történelem, hazai földrajz. A történelem a közérdek szempontjából hasznos. Erkölcsi példatárként szolgálja az ifjúság jó alattvalóhoz méltó fejlődését, az uralkodó és családja iránti hűségre és a kötelességteljesítésre nevelve.

A kitűzött cél elérésének érdekében a kisgimnázium 2. és 3. évében (11-12 évesen) a következő tananyagot kellett elsajátítani.

1. Az ország állapotát, tekintettel a vallásra, alkotmányra, belső erőforrásokra, nemzeti jellemre, közműveltségre, az ország határaira, idegen népekkel való viszonyára.

2. A mintegy félszáz uralkodó élettörténetét, annak egész nemzetségét, általa hozott törvényeket, rendeleteket, követségeket, szerződéseket, országgyűléseket, háborúkat, végül minden király élet- és jellemrajzát.

Az első két gimnáziumi osztályban a császári és királyi birodalom és az uralkodók történetét, végül egyháztörténet tanítását írják elő.

Az 1806. évi Ratio Educationis (a második Ratio) már az ún. anyanyelvi iskolák (a kisgimnáziumok előtti alapszakasz az „elemi”) egyrészében is előírta a történelem tanítását. A kisgimnázium anyaga nem változott. A gimnáziumokban a jelenkori történelemtanításunkat is meghatározó koncentricitás elve érvényesült.

I. és II. évben a történelem tanulmányozása a magyarok vezéreitől egészen „a ma szerencsésen kormányzó” uralkodóig terjedt. Az egyetemes történelem tanítását a sok tényanyagra, a tanulói túlterheltségre hivatkozva hagyja ki a tananyagból. Ezt megteheti azért is, mert az erkölcsi célok eléréséhez a magyar történelem is bőségesen szolgáltat anyagot.[2]

A Ratio rendelkezéseit megpróbálták kiterjeszteni a protestáns iskolákra is. Bár ez a kísérlet eredménytelen maradt, az 1777. évi tanügyi rendelet hatására a protestáns intézmények is szükségesnek tartották nevelési-oktatási céljaik, módszereik rögzítését. A protestáns történelemtanítás céljai között is szerepelt az érzelmi-erkölcsi nevelés, emellett azonban hangsúlyozták a történelemtanítás értelemfejlesztő funkcióit. „A tanulók a kritikát gyakorolják, átlássák az okokat, a dolgok változásainak szövevényeit, a nagy forradalmak eredetét, a birodalmak hanyatlásának okait.”[3]

Ezen egységes elvekkel általában minden protestáns iskola egyetértett, de a nagyobb iskolák történelemtanításában jelentős eltérések voltak, sőt a tanterveket az egyes kollégiumokon belül is gyakran változtatták. Debrecenben pl. 1791-1820 között hét módosítás született, tükrözve a kollégiumon belüli harcot a reál és humán tárgyak arányának meghatározásában. Komoly vitapont volt a magyar nyelvű oktatás bevezetésének kérdése is.

Az ismertetett nevelési célok elérését mind az állami, katolikus, mind a protestáns rendelkezésekben gazdag és jórészt napjainkban is helytálló, tanulságos módszerek, eszközök segítik.

Örökérvényű utasítás, hogy a történelmet érdekesen, vonzóan kell tanítani. A tanító első kötelessége a diákok érdeklődésének felkeltése, a tantárgy megszerettetése. A korszak tanügyi rendelkezéseire általánosan jellemző a jegyzetdiktálás és magoltatás elutasítása.

A történelem előadása kronologikus rendben történik, melyek keretét az uralkodók élettörténetei adják. A tanulók fejlettségi szintjére tekintettel kell lenni, ezért alsóbb osztályokban elbeszélő, később egyre inkább oknyomozó legyen a tanítás módja. Az események bemutatása mellett szükség van a kronológiára és földrajzra is.[4]

Ezen szép és ígéretes pedagógiai elvek a segédeszközök hiánya miatt a gyakorlatban nem valósulhattak meg. A XVIII. század utolsó évtizedeiben egyáltalán nem volt olyan tankönyv, amiből a diákok tanulhattak volna. A tankönyvlistán szereplő tankönyv ugyan latin nyelvű tudományos munka, de sem terjedelmében, sem nyelvében nem lehetett eszköze a történelmi ismeretek elsajátításának. A tanárok az ellenkező utasítások ellenére kénytelenek voltak a diktálás módszeréhez folyamodni. Az így készített kivonatok megtanulását szigorúan megkövetelték. A kivonatok a hatalom, a cenzúra számára ellenőrizhetetlenné tették a történelmi ismereteket, és ez a magyar jakobinus mozgalom, a francia forradalom időszakában komoly aggodalommal töltötte el a hatalom képviselőit.

Ezért a második Ratio részletesen foglalkozik a tanításra alkalmas tankönyv ismérveivel. Kötelezően tanítandónak írja elő Pray György „Historia regum Hungariae” című 1801-ben megjelent könyvét. Ebből a 3 kötetes, latin nyelvű munkából tanult a 11 éves kisdiák és a gimnazista is. Pray György, a jezsuita történetíró iskola kiemelkedő alakja több száz kötetes kéziratos forrásbázis felhasználásával készült munkájában korszerű kútfőkritikát alkalmaz. Tankönyvének szerkezete a kor szokásainak megfelelően királyok uralkodása szerint tagolódik.

Az 1577 oldalas műben a könnyebb tájékozódást a könyv lapjainak szélére helyezett évszámok segítették. Tartalmilag elsősorban politikatörténetet írt, a gazdasági-társadalmi folyamatok nem érdekelték. Vitathatatlan értékei mellett sem felelt meg az 1806-os rendelkezés elveinek, alkalmatlannak bizonyult tanításra-tanulásra.

Az első módszerében és terjedelmében is a gimnáziumi oktatás követelményeinek megfelelő magyar történelem tankönyvet Spányik Glicér, piarista tanár írja meg. A könyv sikerességét jelzi, hogy az 1816-os első kiadást rövid időn belül 5 újabb követte, 1832-ben magyar fordításban is megjelent. A könyv fejezetcímei egy-egy uralkodó nevét és időadatait tartalmazták. Ez alatt paragrafusokra szedve tárgyalta a tananyagot, melynek főbb mondanivalóját alcím formájában külön szedett mondattal emelte ki.

A XIX. század legnépszerűbb tankönyve – száz év alatt, több mint 70 kiadást ért meg – Losontzi István, nagykőrösi református igazgató-rektor Hármas Kis Tükre. Eredetileg református falusi iskolák részére készült, de elterjedt protestáns és egyes katolikus középiskolákban is. Miért volt ilyen népszerű? A választ a szerző „Kegyes Olvasóhoz” intézett bevezető soraiban keressük. „Gyermekeknek írtam, azért is gyermeki elméhez alkalmaztatott módot szükség vala követnem. Tudjuk, hogy a gyermekek a ritmizálásban igen gyönyörködnek, és a Verseket örömmel tanulják... Magyar Gyermekeknek magyarul írtam, nem idegen nyelven, mellyet nem értenek. Sőt vallyha már fel-állíttatnának a’ mi Nemzetünkben – is a’ Magyar Oskolák, a’ mellyekben a’ szükséges dolgokra magyar nyelven taníttatnának elsőben gyermekeink!”[5]

A könyv szerkezete, metodikai felépítése is könnyen tanulhatóvá tette. Fő fejezetét az egyes száradok képezték, ezen belül versbe szedve ismertette az adott században uralkodó királyokat, utána sorba vette az egyes uralkodókat, tetteiket pontokba tömörítve. Külön hangsúlyt kaptak a középkori független Magyarország királyai és Erdély fejedelmei. A tankönyv szemlélete jól szolgálta a kibontakozó nemzeti nevelés ügyét.

A 17-18 éves kálvinista diákok számára íródott Budai Ezsaiás debreceni professzor Magyarország históriája című munkája. Ez az első tudományos rendszerezésű tankönyvünk, mely Magyarország egész történetét magyar nyelven foglalja össze. A lábjegyzetekben a szerző feltünteti a forrást, s az onnan merített adatokat gyakran hosszabb idézettel görögül, latinul, franciául vagy németül meg is szólaltatja. Célja kettős: a tudományos, kutató módszer népszerűsítése és a tanítványok ránevelése az eredeti forrásszöveg olvasására. Budai műve alkalmas arra, hogy a hazafias nevelés szempontjából oly fontos érzelmi hatást biztosítsa.[6]

Ilyen körülmények között megszűnhetett a diktálás és magoltatás. A tanulók a tanári előadás legfontosabb gondolatait lejegyző vázlatokat készítettek.

A történelemtanítás az állami tantervekben kitűzött legfontosabb feladatot, a Habsburg királyhoz feltétlen hű alattvalók nevelését csak részlegesen teljesítette. A kor valódi szükségleteit jól szolgálta, amikor hozzájárult a megyegyűléseken kitűnően szónokló, latin auktorokat és a magyar múlt történelmi példáit pontosan idéző politikai vezető réteg kialakulásához.

1996/1: Egy 225 éves magyar tankönyv és szerzője = Módszertani Lapok: történelem 1996. 1-2. sz.

1996/2: A debreceni professzor és tanítványa = Módszertani Lapok: történelem 1996. 3. sz.

1997: A katolikus történelemtanítás a XIX. század első felében = Módszertani Lapok: történelem 1997. 1. sz.

1978: A magyar történetírás a „romantika” korában = Irodalomtörténeti Közlemények 1978. 5-6. sz.

1988. Oktatásügy a haladó törekvések hullámvölgye idején (1790-1830) = A magyar nevelés története I. köt. szerk.: Horváth Márton Bp. 1988.

1970: Feladatok – módszerek – eszközök. Visszapillantás a hazai történelemtanítás múltjára. Bp. 1970.

[1] Fináczy E., 1927. 302. p.

[2] Idézi Szebenyi P., 1970. 12. p.

[3] Idézi Katona A., 1997.

[4] U.o.

[5] Katona A, 1996/1.25. p.

[6] Katona A, 1996/2. 7. p.


In memoriam Verseghy Ferenc [5.]	Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár Alapítva: 1999
<<< 11/8 >>>