Wéber Antal:
Verseghy és kora dalköltészete

Dalköltészetről szinte begyakorlott könnyedséggel szólunk, s lebeg is szemünk előtt valami dallamosnak mondható költemény képzete, ám valójában nehezen tudnánk definiálni e műfaj mibenlétét. Az irodalomtörténet inkább csak besorol eme összefoglaló címszó alá olyan verseket, amelyek az említett lebegő képzetben megtestesült sejtelemnek megfelelnek.

Köztudomású, hogy a 18. századi magyar nyelvű költők és a poétikák, ha ismerik is a „dal” szót /ld. Csokonai Parasztdal, vagy korábban Amadé Katonadal stb./, voltaképpen arra a lírai altípusra gondolnak, amelyet Csokonai is, nyilván a német esztétika hatására Liednek nevez. Ezt a poétikai fogalmat ez idő tájt, de hagyományos megközelítésben talán ma is, másodlagos jelentésként az énekelhetőség, a megzenésítés lehetősége vagy ténye értelmezi. Ehhez a felfogáshoz valószínűleg az a körülmény is hozzájárul, hogy a 18. században és a 19. század elején a szövegvers primátusa még nem volt teljesen nyilvánvaló, a vers befogadásának-hallgatásának módja, mondhatni recepciójának jellege tért el a később megszokottól, mint első megközelítésben vélhetnénk.

A klasszifikációnak már Toldynál is megvoltak a maga nehézségei, ezekkel meg kellett küzdenie Handbuchjában. Hiszen a verses formákat illetően /t.i. hogy milyen címszó alá foglalja e művek egy csoportját/ nem okoz gondot az „episch” vagy a „lyrisch-episch” változat. Talán még a klasszikus-antik formák /óda, elégia, himnusz/ sem, s külön besorolást kapnak az olyan különleges struktúrák mint a ritornell, a triolett és a rondó. Hasonló a helyzet a gondolati költészet egyes formáival /episztola, netalán gnóma/. Verseghy például Toldy antológiájában, más versek mellett Az igaz bölcs című, gnómának nevezett versével szerepel.

A dallal kapcsolatos énekszerűség asszociációját táplálja Verseghy közismert zenei műveltsége is. Ilyen meggondolás származhat abból a tényből, hogy bizonyos költői alkotások részben árulkodnak erről az összefüggésről, részben pedig erősíti ezt a vélekedést az a kétségtelen szokás /még a 19. század elején is/, hogy bizonyos költői szövegek megzenésített változatukban népszerűkké válnak /pl. Schubert révén/. A versnek és a zenének ez a direkt kapcsolata érdekes művelődési jelenség.

Ám a poétikai klasszifikációnak is van ilyenfajta vonzata. Hiszen egyértelmű, hogy a Soldaten-, Kriegs-Lied valamilyen induló, mars /„csatadal”/ képletét hordozza magában. E versek keletkezésük idején még nagyobb mértékben érzékeltették céljukat és eredetüket, noha a katonai illetőleg harci helyzet sokkal inkább fiktív mintsem gyakorlati jelentőségű volt, mutatva az átmenetet egyfajta valódi alkalmi költészet s az alkalmiságát immár csak költői konvencióként használó versírási praxis között.

Folytatható ez az elmélkedés a „volkstümlich”-nek nevezett népdal vagy a „Weinlied” néven emlegetett bordal kapcsán /e tartományban Csokonaitól Kazinczyig számos jeles költőnk neve bukkan fel/, ám az ilyen vizsgálódások messzire vezetnének.

Az eddigiekből kiviláglott, hogy Toldy antológiájának osztályozása részben az ekkor már konvencionális kategóriákon alapul /Hymnus, Dithyramb, Ode/, másrészt /Hirtengedicht, Idylle/ a versek tematikus mozzanatain, így a tisztán formai-versszerkezeti elemek váltogatásán és kombinációján. Maga is tisztában van eljárásának problematikus mivoltával. ,,Wer es versuchte – írja –, zwischen den verschiedenen Dichtungsarten gewisse Grenzlinien zu ziehen, oder in einer grossen Sammlung von Gedichten jedem einzelnen Stücke seine Rubrike anzuweisen, kennt die Klippen dieser Aufgabe”.

Aztán hozzáfűzi, hogy osztályozása nem tart igényt filozófiai korrektségre /philosophische Correctheit/, megelégszik azzal, hogy ha besorolása nagyjából egyezik bizonyos esztétikai szempontokkal. Így történhet meg, hogy Kölcsey verse, a Rákos nimfájához a himnusz és ditiramb minősítést kapja, Verseghy három verse, Az Igazsághoz, Az irigységhez, a Barátnémhoz pedig az ódák közt szerepel. Igen valószínű, hogy az óda ez esetben abban a lazább felfogásban értendő, ahogy Csokonai is alkalmazta, hiszen ha akár csak cím szerint vesszük is Verseghy említett költeményeit, a szorosabb értelemben vett óda kritériumainak /valamely erkölcsileg pozitív érték vagy értékrend, morális minőség emelkedett megfogalmazása/ csak Az Igazsághoz című költemény felel meg. Az Irigységhez címe már eleve egy negatív-kritikai irányultságot tételez fel még akkor is, ha ilyen fordított módon pozitív értékekre utal, hiányzik az az egyneműség, mely az óda zárt, magasztos világának sajátja. A Barátnémhoz címadása ebben a megközelítésben semleges karakterű, ám itt egy szövegen kívüli elem is óhatatlanul szerepet kap: egy papköltő lehetőleg ne írjon ódát barátnéjához, bármily átszellemült legyen is e viszony, sőt ahogy Alexovics Vazul mondhatta volna, lehetőleg ne is legyen barátnéja.

Úgy tetszik, hogy a szövegvers szinte észrevétlenül fokozódó szerepe nyilvánul meg abban – hogy ismét Toldyra hivatkozzunk –, miszerint az antológia legtöbb darabja a „Lieder anderen Inhaltes” körében található. Így már a régiségből a Török ifjú éneke Zrínyitől, ugyanez Ráday feldolgozásában, Szentjóbi Szabó költeményeinek nagy része, Dayka Mennyegzői dala, Csokonai Lillájának ide felvett darabjai, Verseghytől A válogató, Lilla, Juli a táncban, A korosabb szépség. Csak példaként a későbbiek közül: Kisfaludy Károlytól a Rózsa dala, Pipadal.

E felsorolásból kirajzolódik, hogy a verseknek ebben a csoportjában számos esetben fordul elő a „dal” szó /helyenként: „ének”/. Némi túlzással azt is állíthatnánk: ezekben a versekben ölt testet a tulajdonképpeni, modernebb értelemben vett líra. Ám közelebbről szemügyre véve az amúgy szerteágazó téma-elemeket, néhány következtetés adódik közös sajátosságaikat illetően. Az egyik legfontosabb ezek közül a személyiség közvetett jelenléte. Több esetben vagy egy jelenség, személy, helyzet leírása a meghatározó versépítő tényező, vagy máskor a személyiség valamiféle életképszerű szituációban foglal helyet, mintegy kívülről, objektiváltan jeleníti meg önmagát. Előfordul, hogy valamilyen alak önjellemzésébe burkolja, mintegy lepelbe, a költői személyességet.

Verseghy, mint többen is ebben a korban, lényegében a klasszicista poétika híve volt. Nem a deákos, hogy úgy mondjam óklasszicizmus elveinek követője, hanem elsősorban annak az irányzatnak híve, amely Pope-tól a 18. századi franciákig terjed, ám az ilyen általános minősítés kissé félrevezető is egyben, mert meghatározható irodalmi forrásai s alkalmazott poétikája az előbb irányzatot folytató, továbbépítő, variáló német literaturához kötik. Elvont-elméletileg esztétikai vonatkozásban akár Csokonaival is együtt emlegethető, noha költői gyakorlatuk meglehetősen különbözik. Mégpedig nemcsak azért, mert különbözik egyéniségük, költői tehetségük jellege és volumene – az ilyen eltérések természetesek s egyazon irodalmi stílus keretén belül is szükségszerűek, annál is inkább, mert bármely irány, stílus, iskola végül is a rendszerező utókor kategóriája elsősorban, a minősítés, osztályozás egyfajta kényszere működik benne. A legfőbb tényező az a körülmény, hogy az adott hagyományban és korban működő esztétikai és mentális lehetőségek közt az alkotó hajlamai szerint válogat, gondolkodásának, műveltségének és ízlésének indítékai szerint.

Költészeti elveit költői módon ki is fejti a Rikóti Mátyás című humoros szatirikus elbeszélő költeményében. A témák és gondolatok bősége tárul fel ebben a műben. Ezek egyik vonatkozása csupán a régitípusú popularizált barokk verselgetés elutasítása – ebben a viszonylatban Rikóti Csikorgó rokona. Tanköltemény-szerű vonásaiban kétségkívül Vojtina őse. Nem csekélység ennyi érdem sem, de talán még fontosabb, ahogyan ezt Julow Viktor tanulmányában olvashatjuk, Pope Dunciad-jával való rokoníthatósága.[1] Mondhatjuk, hogy Csokonai szeme előtt is ott lebeg Pope egyik műve a Dorottya megírásakor, ám a Fürtrablás szintén az antik eposz travesztiája, míg a Dunciad egyfajta avuló művelődési típust vesz célba, az erudiciónak azt a típusát, amelyben megbúvik a magát a tudóskodás egész apparátusával leplező vaskalaposság, felfújt ostobaság. Abban a korban s a mi korunkban sem ismeretlen a kvázi-kultúrának ez a jelensége, bárhogy nevezzük is. Ilyen megközelítésben sem véletlen, hogy – miként Verseghy átültetési kísérlete, a Sándi Gáborra keresztelt Tristram Shandy is jelzi – egyfajta sterne-i irónia is felcsillan Verseghynél.

A külföldi írók iránti vonzalmak s a költészetre – esetleg a saját költészeti szándékokra – vonatkozó reflexiók azonban nem feltétlenül értelmezik mindenben a versírói gyakorlatot. A korabeli klasszicizmus ide vonatkozó nézetrendszere pedig végképp nem ad a költői gyakorlatot illető egyértelmű felvilágosítást. Innen ugyanis levezethető egy sajátos tematika, így a különböző pásztori énekek, idillek, sőt stílusvariációk is, mint az antik hagyományra támaszkodó rokokó frazeológia és bravúros formajáték. Ez utóbbi – egyebek mellett – bizonyára összefügg a magyar költészet belső fejlődésével, Verseghy esetében Faludi inspiráló hatásával, aki voltaképpen az egész magyar költészet „egyházi, papi” vonulatát befolyásolta.

Az ilyen típusú hagyaték azonban csak az egyik összetevő lehet. A meghatározatlan dalformák egyik mintaadó forrása kétségkívül a zene, tehát a dalolás szó szerinti értelemben vett tevékenysége. Verseghy dalköltészetének jelentékeny része a szó szoros értelmében vett dalszöveg, több tucatnyi ilyen verse van. Az ilyenfajta versek megalkotásában a kész zenei szerkezetnek, „témának”, hangulatnak legalább akkora szövegképző ereje van, mint a személyes elképzelésnek, költői ihletnek. /Mellékesen említve azt a tényt, hogy ezek zenei és szövegmintái nagyon is konkrétak, ilyen vagy olyan dalgyűjtemény, „Sammlung” darabjai/.

Az említettekből adódik az a következtetés is, miszerint egyrészt kivált a német dalkultúra kisugárzásáról van szó, másrészt egy művelődési tényezőről, amely nem pusztán esztétikailag, hanem szociológiailag is megközelíthető.[2] Szociológiailag az emelkedettebb társasélet jelenségéről szólhatunk, egyfajta lelki szükségletről, amelynek van le nem becsülhető kulturális vonzata, s ez nem más, mint a műveltebb réteg életmódjában, szokásrendjében érvényesülő lelki tényező. Ez a társasági miliő, az együttélésnek ez a kifinomultabb formája /mint a maga helyén és a maga módján bármely társadalmi réteg/ igényli a dalt, az énekelt dalt, mint a kollektív önkifejezés vehikulumát és lehetőségét, az „érzelmi társalgás” nyelveként.

A dal egyik eleme a spontaneitás, vagy annak látszata, művészi fikciója. A másik a behelyettesíthetőség mozzanata: vagyis az a körülmény, hogy a hasonló helyzetben lévők bizonyos, általában meglehetősen széles köre a megformált és előadott helyzettel, a helyzetben megnyilvánuló hangulattal, érzéssel azonosulni tud. E helyzetek és hangulatok az egyéni és kollektív létezés ismert sztereotípiái. Szerelem, öröm, bánat többnyire szélsőséges érzelmi megrázkódtatásoktól mentes életjelenségei. Ezért dalolható széles körben. Az is kétségtelen, hogy a költészetben, amikor már nem egyszerűen afféle „librettó” funkcióját tölti be, ismert vagy népszerű, netán ilyen hatást megcélzó kompozíciók verbális megszólaltatásának eszköze- és ürügyeként, hanem – megtartván a dallam virtuális lehetőségét – valamiféle fiktív, a szöveget szorosan meg nem határozó zenei ritmika mentén[3], de egyben önállóan, e fikció zárójelbe tételével, szövegszerűen érzékelteti a dal- illetőleg dallamszerűséget. A harmadik feltétel lehetne a helyzetnek, az érzésnek bizonyos fokú individualitása, ami szövegszervező elemként jelenne meg, sejtetvén a dal mögött a dalolót is. Ez azonban Verseghy költészetében, s ebben a korban általában úgy igazában kevéssé valósul meg, a legszemélyesebb, szerelmi témájú régióban sem, még a Csokonai-féle Lilla-dalok-ban is erős a stilizáció, az antik-rokokó konvenció, a személyességnek az alkotási folyamatban betöltött /ld. a dalokban megszólított nő cserélhetőségét/ viszonylag csekély a fontossága. Persze egyik alkotó elemként mindenfajta dalban, sőt a költészetben általában – ha nem is dominál – jelen van a személyesség mozzanata. A tény, hogy e körülmény nem mindig ismerhető fel, egyik oka a dal-műfaj körüli ekkori bizonytalanságnak. Mondják, az adott keretek között Szenjóbi Szabó László ügyesebb, meggyőzőbb dalköltőnek bizonyult Verseghynél.

Egyéniségük, tehetségük jellege közötti különbég /nem is szólva biográfiájukból adódó mástípusú feltételekről/ csakúgy indokolja ezt, mint ahogy az a tény is, hogy Verseghy nem volt „par excellence” költő, hatalmas és szerteágazó tevékenységének a költészet, benne a dalköltészet csak egyik, noha, s ezt hangsúlyozni kell, fontos és értékes területe volt. Költői tevékenységének középpontba állítása a szükségképpen irodalom-centrikus szemléletű irodalomtörténet követelménye /mint ezt a tudományág elnevezése is mutatja/, mint ahogy az interdiszciplináris megközelítés óhatatlanul marginalizálja tevékenységének ezt a szegmensét.[4]

Az a típusú dalköltészet, amellyel Verseghynél találkozunk azért is figyelemre méltó, mert kétségkívül egy újfajta közönséghez szól, mely sem nemesinek-arisztokratikusnak, sem pedig népinek nem mondható, noha természetesen mindkét irányból érik hatások, akarva-akaratlanul. Az a jellegében németes Lied-típus azonban, kivált leíró, de még inkább szerelmes témájú változata, amely a dal fogalma alá tartozik e kor igénye szerint, ha úgy tetszik, a középrétegeknek szól, egy műveltebb publikumnak, s maga bensőségességében, „gemütlich” csiszoltságában, stilizált könnyedségében annak a létező vagy létezőnek feltételezett rétegnek, amelyet szélesebb értelemben polgári mentalitásúnak nevezhetnénk. /Zárójelben: az ilyen dallamos-fennkölt „érzékeny” stilizációk mögött, mint Csokonainál is, megbúvik valami elemibb ösztön, a vulgáris-libertinus nyersebb erotika, mint Az első egyesülés című, korántsem egyletalapítást célzó vers is mutatja/.

Az a sztereotip helyzet, melyet vélt, elgondolt vagy valóságos szerelmi állapotnak nevezünk, már speciesét tekintve sem a ráció kitüntetett tartománya. Így tárgyát tekintve annak a lelki tevékenységnek a lenyomata, amelyben az érzelem mint olyan dominál. Ez a körülmény mintegy előhívja a költői szótárnak azon elemeit, amelyek az érzelmes, ha úgy tetszik szentimentális költészet, s az ennek megfelelő életérzés sajátjai, mindazokkal a rekvizitumokkal együtt /pl. finom rajzú természeti képek, idillikus jelenetek, nosztalgiák és ábrándok/, amelyeket a szentimentális írók és költők olyannyira kedvelnek s rendre alkalmaznak. A dalba, ebbe a típusú dalba nem férnek érzelmi szélsőségek, e daltípus mindent pasztell-színűre szelídít, a szomorúság, a vágyakozás, a kívánság öröm-sejtelmekkel dúsul fel, s még a szerelmi csalódásnak is van valami diszkrét, ha úgy tetszik andalító fájdalma. Bizonyságul szolgálnak erre a Lilla /érdekes összehangzás Csokonai névadásával/ sorai: „Ah így fut előlem az édes öröm, / Azóta hogy búmat elhagyva nyögöm, / Megszegte az álnok!, megszegte hitét; / Phyllisnek eladta örökre kezét.”

Egyes antológiáknak A tejet áruló menyecske mellett talán a legtöbbször szereplő darabja Verseghytől a Klárikához című dala. Erről a versről mondható el leginkább, hogy a dalok közé sorolható. Itt megtalálható a természeti kép, mégpedig embertől lakott, idilli táj: „Amott a hegynek zöld tövén / Egy domb ül a völgy kezdetén. / S ezen a parányi kis tanyám. / Jer, nézd meg Klárikám!” E nyájas invitáláshoz a Verseghyt ismerő olvasó önkéntelenül társítja vízivárosi házát. „E kis tanyámban úr vagyok” kijelentése felidézi „az én házam az én váram” jellegzetes öntudatát, s a „Csak nő híjával van tanyám, / Jer térj be Klárikám” olyan közös felszólítás, mellyel a görög pásztorfiú éppúgy szólongathatta kedvesét mint az újabb kori érzékeny férfi – e tekintetben valóságos stílus- és tématörténeti tanulmány tárgya lehetne.

Az originalitás természetesen Verseghy korában nem oly hangsúlyozott követelmény, mint a romantikus lírában. Így egyik kedves dala, A szemérmes leány esetében joggal tételezhető fel, hogy Ramler egyik versének /Die Schamröte/ fordítása.[5] Ám a változtatás verbális mennyisége e rövid versben oly mértékű, hogy a megváltoztatott strófaképlettel együtt egy lényegében más verset eredményez. „Jó anyám! ha kedveseddel / Így lelnélek, megpirulna / A te meglett képed is.” – e sorok egy naivabb, közvetlenebb, populárisabb hangot szólaltatnak mint amivel Ramler meglehetősen sápatag versében találkozunk. Témakölcsönzésről van tehát szó, ami oda és vissza általános volt a költői gyakorlatban, s nemcsak a magyar irodalomban. A szituációk, motívumok, mondhatni költői ötletek afféle közkincsnek számítanak, mint az ókori mitologémák a modernek számára, amelyeknek a felhasználása nem csorbítja a költői szándék hitelét. Ekkor még, miként a tudománynak, a költészetnek is van egyfajta inter- és szupranacionális nyelve, amelynek megvalósulása a nemzeti variáció, ennek értékét növeli a kor dalköltészete is.

{fel}