Fried István:
Verseghy Ferenc prózafordulata

A Verseghy-kutatás (a Verseghy munkásságát is érintő, a magyar felvilágosodás és klasszicizmus jelenségeit feltárni igyekvő elemzéseket[1], valamint a sok újat hozó kritikatörténeti értekezéseket is számítsuk ide[2]) még egyáltalában nem vetett számot sem költőnk műveltségének szerkezetével és természetével, sem a többnyire igencsak részleges érvényességű forrásfeltárások ellenére[3] e műveltség asszimilálásának mikéntjével; s így az sem igen foglalkoztatta: mindez összefügg-e azzal, hogy miért maradt oly sok Verseghy-mű töredék. Kiváltképpen a hosszúra nyúló fogság keserves óráiban másolt idegen nyelvű alkotások és a részben velük egy időben keletkező, részben a körülbelül 1810-ig, 1812-ig tartó pályaszakaszban született verses és prózai művek szembesítésére nem került sor. És sajnálatos módon hiányzik a Verseghy-kéziratkatalógus, amelynek léte megkönnyítené a több könyvtárra szétszórt hagyaték számbavételét, a pozitivista hatásnyomozáson túlmutató[4], a mind gondolkodástörténetileg, mind műfajelméletileg produktív kérdésföltevéseket. Például olyan jellegű kérdésekét, amelyek a Verseghy-próza jellegzetességeinek bemutatását célozhatnák meg, nevezetesen azt, hogy a költőként és nyelvészként, valamint muzsikusként már jó nevet szerzett Verseghy miért fordult a prózaírás felé: a kenyérkereseti lehetőség erősen valószínűsíthető ténye mellett milyen lehetőséget látott a különböző típusú (szépirodalmi) próza kiadásában. És egyáltalában: a leginkább a német(es) dalköltészethez vonzódó lírikus, aki verses szatíraszerzőként, valamint versbe foglalt értekezések művelőjeként lett ismert, miféle (nem annyira személyes, mint inkább irodalmi) késztetések hatására kezdett el cselekményes (verses és prózai) műfajokkal foglalkozni. Mert annyi már eddigi ismereteink alapján is több-kevesebb biztonsággal elmondható, hogy verses epikájában nem a cselekményszövésben lehet Verseghy fő érdemét föllelni, hanem sokkal inkább a köznyelvi verses beszéd formáinak kikísérletezésében. Hiszen akár páros rímű tizenkettesekben, akár hexameterekben beszéli el költőnk az állatmeséből vagy egy anekdotikus történetből kölcsönzött eseménysort, a versszerűség merevebb követelményeinek lazítását kísérli meg, a rövidebb-terjedelmesebb verses epikába iktatott párbeszédek a vers külső formája ellen hatnak[5], s a hétköznapiságot, a „természetességet”, szinte a „prózaiságot” csempészik az elbeszélő költeménybe. Olyan társasági, a privát szférát átható humoros események lesznek a Magyar Aglájában és másutt közölt verses epika tárgyai, amelyek feldolgozása egy előző korszak nem verses epikájában részben már megtörtént. A tárgyválasztás mindenesetre Verseghynek a (prózai) epika felé tájékozódását jelzi, a verses feldolgozás viszont annak felismerését (vagy hitét), hogy az olvasóközönség érdeklődését szolgálja ezáltal.

Ugyanakkor éppen a fogság túlságosan is hosszúra nyúló óráiban Verseghy szinte elképesztő szorgalommal és türelemmel (és nemcsak nyelvgyakorlás céljául) másolta le a legkülönfélébb jellegű idegen nyelvű (prózai) alkotásokat, olykor csak részleteket belőlük, regényekből, színművekből, természetesen a másolatokból idegen nyelvű versek sem hiányozhatnak, és ezek olykor egy „kötetben” vagy csomóban találhatók saját verseivel és fordításaival. A saját művekről egyelőre csak annyit: valószínűleg számos ponton kell újra datálnunk a Magyar Aglájában publikált és a Császár Elemér–Madarász Flóris által újraközölt verseket[6], hiszen több nem a fogság után készült, hanem a fogság ideje alatt, és a kritikai kiadást helyettesítő vállalkozás megjelenése óta előkerült, csak részben feldolgozott anyaggal kell majd kiegészítenünk. A Deme Zoltán által sajtó alá rendezett két, Verseghy ismeretlen írásait tartalmazó kötet szövegei kevéssé megbízhatók, nem csupán eltérnek a Verseghy esetében oly fontos, általa érvényesített írásmódtól, hanem az olvasatok pontatlanok, hiányosak, a datálások erősen vitathatók.[7]

Ugyancsak éppen hogy megemlíthetem, miszerint két fontos dokumentum, a Verseghy által fogságába magával vitt Uránia-kötet[8], valamint a Haller-verseket tartalmazó könyv[9], amelyeknek számos lapját tölti meg Verseghy írása, alaposabb földolgozása várat magára.[10] Egy-egy darab közlésével még nem tett eleget a kutatás annak, hogy – mint bevezetőül említettem – megkísérelje földeríteni Verseghy érdeklődésének irányait. Mert például Gálos Rezső jó irányban tapogatózott, mikor a Kolomposi Szarvas Gergely előszövegéül kiadott egy Verseghy-töredéket, s mind a kettőt teljes joggal (látni fogjuk: túl közeli) kapcsolatba hozta a töredékkel egy kötetben lelt Tristram Shandy-másolattal[11], csakhogy önmagában a közlés és a kurta kommentár nem cáfolja a régebbi Verseghy-kutatás által máig jórészt hitelt érdemlően állított tételt, miszerint Verseghynek mostohán kezelt, olykor novella-sorozatként[12] bemutatott, valóban vegyes tartalmú könyve egy kiadói vállalkozásnak köszönheti létét. Joseph Richter 1785-ben indított Eipeldauer Briefe (különféle címeken szerkesztette a bécsi író-szerkesztő haláláig, 1813-ig )[13] mintájára Gaál György hasonló füzetsorozatának[14] folytatása volt Verseghynek szintén füzetekből álló munkája. A magyar pozitivista filológia eredményeit, különösen Verseghy forrásait illetőleg, nemigen szabad lebecsülni, de valójában Szauder József volt az első, aki magisztrális Verseghy-értekezéseiben a szélesebb kontextust, az eszmetörténeti és műfajtörténeti hátteret fölvázolta az ifjú Verseghy-műveinek értelmezése számára.[15] A följebb említett esetben nemcsak az mutatkozik meglehetősen kétségesnek, hogy Richter és Sterne teljesen különböző, kivált az előírt olvasói szerepek kijelölésében eltérő, műfajilag aligha közös nevezőre hozható műveinek a Kolomposi Szarvas Gergely mellé (vagy inkább elé) rendelésével a kutatás elmulasztotta ennek a több fokozatú és szétágazódó kérdésnek problematizálását, és egy naiv rekonstrukció szándékával nyúlt a művekhez, hanem filológiailag is gondatlanul járt el, megelégedett a kézenfekvőnek tetsző és ezért tényként elfogadott adatok sorrendjének, egy tárgytörténeti sornak megállapításával.

Vegyük előbb szemügyre a jelenleg rendelkezésünkre álló adatokat! Valóban, a Sterne-másolat és a prózai epika-töredék ugyanabban a kötetben (az Urániában található), itt azonban egy másik részletre is rábukkanhatunk a Sterne-műből, sőt, ha ehhez hozzávesszük, hogy a fogságban használt Haller-kötetben is van másolat Sterne-ből[16], kissé elsietve azt mondhatjuk,hogy a Tristram Shandy foglalkoztatta Verseghyt, a regénytöredék Sándi Gábora hangzásilag utal erre az érdeklődésre. Csakhogy a Gálos Rezső közölte[17] és Sterne-követéssel jellemzett regénytöredéknek e külső hasonlóságon kívül nem sok köze van Sterne művéhez, éppen a Tristram Shandynek a XX. századi regényfelfogás és szerkesztés szempontjából oly nagyra becsült vonásai nem találhatók sem itt, sem később Verseghynél. Sterne állandó önreflexiója a maga kibontakozni képtelen történetére, az elbeszélő kompetenciájára és szabadságára semmiképpen nem jellemzi Verseghy prózáját. „Eldöntött dolog (...), hogy mindaddig, míg az elbeszélő a történet vezérfonalánál megmarad, előre-hátra futkározhat rajta, amennyit kedve tartja: nem fog elkalandozásnak számítani”. Másutt Sterne a „regény, amint írja önmagát” tételét látszik előlegezni: „ámde ez sehogyan sem tartozik ide; miért is hozom fel?!... Pennámat kérdezzétek: pennám irányít, s nem én vezetem őt”.[18] A Sándi Gábor-mű (a kéziratok közelsége mellett) igen hamar abbamarad, még a történet alapjai sem igen rajzolódnak ki, nemigen lehet bármi lényegi következtetésre jutnunk. A semmi rendkívülit nem ígérő elbeszélésből nem tetszik ki, hogy a szerző műfaji paródiára vállalkozna (mint tette Sterne), hogy eposzi vagy epikai jellemzők torzképével szolgálna (a Tristram Shandyban bőven van erre is példa), de nem leljük nyomát a groteszkbe hajló elbeszélésnek sem. A köznapokból vett eseménytöredékek (a regényrészletben) szabályosan haladnak előre, a Sterne-nél oly fontos kitérőket legfeljebb a narrátor kommentárja és elmélkedése jelenti ezek azonban beleillenek a tervezett műbe. A Gálos emlegette Sterne-”honosítás”[19] mindössze néhány külső tényező alapján nem igazolható. Az sem erősíti Gálos megjegyzését, hogy Verseghy (fogságában készült másolatai a bizonyítékok) jól megtanult angolul, viszonylag széleskörű ismeretei voltak az angol irodalomból,[20] és forgatott egy angol költészeti antológiát,[21] amelyből fordított-adaptált. Ugyancsak fogságában több angol színdarabot másolt le anélkül, hogy ennek műveiben később következménye lett volna.[22]

A Sterne-másolatok jelentőségét inkább ott lehet látni, hogy Verseghy figyelmét segített a prózai epika felé irányítani. Igaz, fogságában Sterne és regénye csak egyike volt azoknak a műveknek, amelyek a prózafordulat (tudniillik a prózai epika felé tájékozódás) siettetését készítették elő, legalább ekkora szerepet kell tulajdonítanunk Fénelonnak, akinek Dialogue des Morts-ját szintén töredékesen másolta és fordította, valamint Telemachus-regénye olasz fordítását is kéziratai között leljük.[23] S bár nem mutat közvetlenül a prózai epika irányába, (költői) prózában tett kísérletei közé sorolom Iuvenalis első szatírájának prózai tolmácsolását,[24] amellyel egy humorban oldott előadás formáját látszik megpróbálni; hogy a hexameter nem feltétlenül a fentebb stílű előadást szolgálja, azt majd maga kísérletezi ki, nem utolsó sorban Wieland Horatius-magyarázataitól ösztönözve.[25] A Sterne-másolatok beleillenek abba a tájékozódásba, amely a népszerű(séget hozható), a köznyelvi-humoros elbeszélés változatainak létrehozását eredményezték a Kolomposi Szarvas Gergelyben[26] Aligha helyes Sterne-”honosítás”-ról, Sterne-visszfényről szólni: sokkal inkább egy irodalmi tájékozódás egy eleméről van szó, a Wielandtól, Fénelontól Sterne-ig és Richterig terjedő, meglehetősen sokrétű és különnemű anyagról, amelynek integrálása a magyar próza fordulatát jelenthette volna. Hogy ez megvalósult-e a Kolomposi Szarvas Gergelyben, arra csak azután adható válasz, hogy előbb a Richter-”honosítás” problémájával nézünk szembe.

Joseph Richter (1749-1813) Eipeldauer-levelei a II. József évtizedére jellemző „olvadás”-periódus[27] jellegzetes termékei. A Sonnenfels igényelte „klasszicizáló” tendenciákkal szemben a műfaji kötöttségeket, a stílusnemek szerinti osztályozás szabályait elvető, a külvárosi színházak szellemiségét közvetítő vállalkozás, folyóirat-szerű füzetsorozat a látszólagos jelentéktelenség körülírását tűzte ki céljául, a hétköznapok szokásvilágának megjelenítését, az alulnézetből szemlélt „történelmet”. Mindehhez meglelte a „lentebb” stílnek ama változatát, amelyben összetalálkozhatott a felvilágosodás didakszisa, a hanswurstiáda nem egyszer szabados előadásmódja, valamint az állandó reagálás az időszerű jelenségekre. Ennek a fajta kötetlen előadásnak felelt meg a levélforma, a maga természetes-primitív gondolkodása szerint mérlegelő, gondolkodó figurának véleménynyilvánítása az aktualitásokkal kapcsolatban. S bár az eipeldaueri alak színpadra is került (Richter nem restellt francia forrásokat adaptálni),[28] elsősorban a levélsorozat füzetei arattak sikert, közönség és szerző egyképpen a hanswursti hagyomány szellemében talált egymásra, a helyi vonatkozások megítélése, humoros előadása során teremtődött meg az a típus, aki színpadi elődjéhez hasonlóan a torzképek felmutatásában, a jelenségek feje tetejére állításában lelte örömét, s a későbbi (közép-európai) kabaréhumornak teremtette meg előzményét. Az Eipeldauer-levelek bécsi népszerűségére jellemző, hogy mikor 1797-ben egy évig szünetelt, M. Denis versben „gyászolta” időleges kimúltát: ”Auch verstummelt ist der Eipeldauer. / Scherz und Satyr gehen in der Trauer...”[29] (Óh, elnémult az eipeldaueri, a tréfa és a szatíra gyászba borulnak); 1799-ben aztán a sorozat újraindult. 1800-ban azonban Pesten kísérelték meg az utánzását, nyilván nem szerfölött számottévő sikerrel, mivel pesti folytatásáról nem tudunk. Arról azonban igen, hogy az élelmes Hartleben-kiadó megbízta Gaál Györgyöt egy hasonló füzetsorozat szerkesztésévei-írásával. 1803-ban négy, 1804-ben további két füzet jelent meg, amely címével valóban az Eipeldauer-levelek első nagy sorozatát idézi: A Tudós Palótz avagy Furkáts Tamásnak Mónosbélbe lakó sógor-urához írt levelei. Egy kész formába kellett a helyi nevezetességek rajzát illeszteni; Richter vállalkozása egy többévtizedes (a külvárosi színházak nyelvhasználatára és szemléletére támaszkodó) gyakorlatra épült, kitűnően kihasználva a levél biztosította lehetőségeket, a tapasztalat és a látszat dichotómiájából fakadó feszültségek kommentárjaira épülő humoros előadást, Gaál Györgynek viszont meg kellett teremteni a városba tévedt-került palóc lereagálási gesztusainak nyelvi eszköztárát, jóval kevesebb előzmény után. Hiszen Gvadányi elbeszélő költeménye nem a Gaál művelte irányba mutatott, jóllehet típusteremtése a népszerűség megszerzésének példája lehetett. Éppen ezért Gaál nyelvi humora sokkal szűkebb térre korlátozódik, mint Richteré, valójában egyetlen forma töltődik meg alig változó megfigyelésekkel: érezhető Gaál erőfeszítése, ‘hogy elfogadhatóvá tegye a Furkáts Tamás megfigyeléseivel kapcsolatos, „implicit” kommentárokat, és egyszerre adja beszámolóját a tarkának bemutatott városi életről és a furcsaságokról, amelyek mindenekelőtt a szemlélő szemében tűnnek furcsának. Az első levélben már kialakult az a Richtert követő előadási mód, amely aztán valamennyi füzet valamennyi leveléből visszaköszön. Túlságosan kevés jelent meg a nyilván hosszabbra tervezett sorozatból, hogy sikeréről vagy sikertelenségéről számot adhassunk, annyi inkább a siker mellett szól, hogy Gaál kezdeményezésének Verseghy személyében folytatója akadt. Az azért (ezzel szemben) megfontolandó, hogy miért más címen folytatta Verseghy, más címen, más formában, más jelleggel. Ha az olvasóközönség megszokta, nagyon megkedvelte volna A tudós palóc leveleit, a jóérzékű kiadó talán rá tudta volna venni a pénzszűkében lévő költőt (legalább) a cím megtartására. A tudós palóc eszerint nem vált oly népszerű alakká, mint bécsi elődje, így a folytatás egyben újrakezdés, egészen más elvek, más „poétika” szerint.

Mivel Verseghy vállalkozása címében valóban Sterne-re utal, hogy ezzel az utalással véget is vessen a Sterne-honosításnak. Ugyanakkor az ajánlással és az olvasót megcélzó előszóval mintha a Don Quijote lebegett volna a szeme előtt.[30] Hogy aztán a két kiadott és az egy kéziratban maradt kötetke mindegyik „felmenő”-jétől eltérjen. Méghozzá alapjában. A Richter–Gaál György vállalkozást annyiban látszik követni, hogy jórészt megőrzi a levélformát, amelyet aztán hol verssel, a sokáig kiadatlan harmadik füzetben nyelvészeti értekezéssel /!/,[31] másutt természettudományos fejtegetéssel, elbeszéléssel, folytatásban közölt elbeszélő költeménnyel tarkít. A közönség várható érdeklődését megcélzó kedélyeskedő-humoros előadás sem marad változatlan: mintha (az ajánlást és az előszót leszámítva) a folytatás szándékával indulna, hogy néhány lap után nem egyszerűen igényesebb, mondhatnám azt is: „irodalmibb” anyagot adna közre, továbbgondolná a XIX. század elejének irodalmi-nyelvi gondolatait. Egészen távolról Sterne-re és Cervantesre emlékeztet, hogy Verseghy saját előadására igyekszik reflektáltatni megszólaltatott szereplőit, mintegy a könyv készülésének folyamatába vezeti be olvasóit. S mindennek kapcsán olyan előadásbeli-stilisztikai kérdéseket fejteget (egyáltalában nem humorosan, nem parodisztikusan), amelyek ugyan Cervantesnél és Sterne-nél is megtalálhatók, csakhogy ott műfajparódia formájában. Verseghy a maga evolucionista szemléletének igazáról akarja meggyőzni remélt olvasóit, ennek révén beavatja a maga által folytatott Querelle-be[32] (amely aztán Rikóti Mátyásának is tárgya lesz). A magyar regény előzményeinek[33] periódusáról általában elmondható, hogy a regényre, regényadaptációra fejüket adó szerzőknek nem a cselekményszövés az erősségük, idegen anyag magyarításában jeleskedtek (vagy nem jeleskedtek), Verseghy Kolomposi Szarvas Gergelyének betéttörténetei sem eseménydúsak, a cselekményre moralizálás, didakszis telepszik rá, és ez egyáltalában nem kedvez a humoros előadásnak, amely pedig az első lapokon még föl-fölbukkant. A moralizálásnak, a tanító modornak túltengése elnehezíti még az anekdotákat is, nyomát sem találjuk az egykorú hétköznapok lendületes leírásának. Sterne értekezés-paródiáival szemben Verseghy valóban értekezik, még akkor is, ha megkísérli, hogy oldja az értekező próza nehézkességét, városi és a falusi történeteket egyként beiktat, a levélváltásokban eseményekbe ágyazva kerül szóba a helyes magyar nyelvhasználat, a helyes vagy helytelen nevelés kérdése, a torkosság, az italozás, a dohányzás kára és „kultúrtörténete” pontos forráshivatkozásokkal, ez utóbbi két szenvedély „dramatice”, beszélő nevű szereplőkkel előadva (erre visszatérek). Akad azonban rablótörténet becsapott fosztogatókkal, tudós beszélgetés a magyar nyelvről, vers a „köznép”-ről, elmélkedés „az emberi nemzet”-ről, mint „egy nagy egész”-ről. Mindenekelőtt párhuzamos, városi-falusi történetet ismerünk meg a levelekből, a városi laza epizódokból áll össze, valójában a könyv összeszerkesztésének külső keretében, ehhez járul a falusi Bajszfalvinak és helytelenül nevelt, ezért kissé fogyatékos elméjű fiának fordulatos krónikája. A két vonulatot éppen a könyvvé szerkesztés elbeszélése fűzné össze, és ha Verseghy megtartóztatta volna magát értekezői elkötelezettségétől és tudományos „ismeretterjesztésé”-től, és jobban érvényesítette volna a szereplők önreflexiós megnyilvánulásait, akár ma is élvezhető művet lett volna képes megalkotni. Csakhogy mást ígért az előszóban Verseghy, és mást kap a folytatásban az olvasó. A cím ugyan túlhangsúlyozza Sterne ötletét (opinions – nevetséges vélekedései), ám a körülményeskedő rokon-megjelölés a humoros előadást ígéri. „Az érdemes Olvasóhoz Elöljáró Beszéd is, nem is” – még ebben a tónusban marad, mint ahogy a munka kezdetét jelző történet szintén: a szolgálóleány, aki fizetése egy része elengedésének fejében vasárnap asszonya ruhájában járhat, annak a „karneváli” szemléletnek lehetne reprezentánsa, amely a meghatározott időre fejtetőre állított világban a hivatalos tudatétól eltérő kultúrát érzékel. A szolgálólány-kisasszonnyal folytatott párbeszéd egy-két mondata az említett önreflexiós gesztusokat idézi („Az Úr könyvet akar írni és még ezt sem tudgya. /.../ Én pedig köszönöm, hogy könyvemet a kisasszony olly fontos tudósítással meggazdagította...”): mintha az előszó fogadkozása szerint járna el Verseghy: „Egy szóval: mink ketten, a Kiadó tudniillik és én, úgy fogunk mindenkor tánczolni, ammint a Vevő Urak hegedűlni fognak.”

Aligha dönthető el, mennyire gondolta ezt Verseghy komolyan; az a Verseghy, akinek ebben a művében közölt A köz nép című verse elhatárolódás a profanum vulgustól, és aki a továbbiakban ritkán talált vissza a népszerű előadáshoz, de az önreflexióhoz sem igen (még az első kötetben szó van arról, hogy minél előbb szállítsák az anyagot, mert a kiadó sürgeti, a második kötetben mintha megfeledkezne erről Verseghy). Ugyanakkor a Verseghy-életmű jónéhány gondolata fogalmazódik meg a „köznép” számára, legalább is Verseghy azáltal, hogy e művében több levélbe „életszagúnak” szánt párbeszédet illesztett, a szélesebb közönség megnyerését célozta meg. „Szeretik benned, hogy a magyar írásban minden betűnek okát adod, s ez által a köz beszédnek gáncsait átláthatóképpen, ammint mondgyák, felfödözöd. Ezt ugyan az ifjú legény elejénte szőrszálhasogatásnak nevezte, de minekutánna a többiek nyájasan és még is minden sérelem nélkül megmutatták neki, hogy kritikáidot csak azért nem szereti, mivel közrebocsátott könyvecskéiben illyen gáncsok vannak, és hogy az embernek saját nyelvhibáit igen szépen megvallani és megjobbítani, mihelyt átláttya. hogy ez nyelvünk pallérozásának előmozdítására szolgál, elállott első állításátúl, és megígérte, hogy írásaiban e tiszta magyarságra ő is ezentúl jobban vigyáz.”

Az ilyen és ehhez hasonló fejtegetések azonban már nem maradnak az írásra és a könyv- összeszerkesztésére irányuló reflexió körében, éppen nem az a szkepszis vezeti Verseghy tollat, amely a Sterne-ét, ellenkezőleg: a nyelvész-stiliszta irodalmi-nyelvi programjába vetett hit húzódik meg a Kolomposi Szarvas Gergely nyelvi-nyelvészeti fejtegetéseinek hátterében. Másutt az ellenpélda ad lehetőséget nyelv- és irodalomszemléleti következtetések levonására: „Mert ő a régi magyar poéták módgya szerint, készebb a cadentia kedvéért olly új szókat alkotni, mellyeket senki sem ért, s mellyek a szokott formatióknak reguláival mindenkép ellenkeznék, mint gondolattyával felhagyni, vagy annak kifejezésére többféle szavakot keresni, a végbűl hogy azok közül a legjobbakat kiválaszthassa.” A Magyar Nyelv címen vitát rekonstruál Verseghy, amely ifjú tudósok nézeteit reprodukálja, érzékelhetően B. szájába adva gondolatait: „Ha nyelvünk meg volna már határozva, origyinálisokat javasolnék; de mivel még sokakban habzik, legjobb volna, ha tudósaink reguláinak kinyomozására tennék magokat.” Majd alább még határozottabban állást foglalva régi és új nyelv(használat) ügyében: „A gyökér szókot és az akkori ideáknak magyaros kifejezését a régi magyar könyveknek köszönöm én is. De ezért a kincsért a háladatosságot nem űzöm annyira, hogy azokban még a helytelen formátiókot, és a declinátióbéli vagy conjugatióbéli hibákot imádgyam”. Lényegében ehhez hasonló felfogás jellemzi a nevelésről kialakított nézeteit. Egy oly fiúról szólnak az egyik helyen, aki „a régi könyvekbűl a hajdani világot, vagy az újjakbúl azt az ideális világot tanúlgatta, mellyekben a tudós emberek, a kik könyveket írnak, a felhők köztt tündérkednek.” Bajszfalvi úrfi pedig „a régi deák könyvekbűl sok szép mondásokot megtanúlt ugyan, de a mostani világnak sem kincseivel sem veszedelmeivel meg nem ösmerkedvén, szintollyan ostobácska volt azutánn is, mint az előtt...”

Eléggé távolra jutottam a prózai epika Verseghy-féle változatának bemutatásától, ám éppen azt szerettem volna demonstrálni, hogy milyen típusú értekező betétek viszik el költőnket eredeti célkitűzésétől. Igaz, a Bajszfalvi-történet a helytelen nevelés következményeit példázza, a motiváltabb cselekményvezetést itt azonban a levélforma szűkössége gátolja, az egyes epizódokat meglehetős szűkszavúan kapjuk, az események sűrű egymásutánban torlódnak össze az egy-egy jellemvonással megrajzolt szereplők találkozásainak és elválásainak sorában. Másutt váratlanul, előkészítetlenül iktatódik be a tudományos kifejtés az események közé. Az idézett A Magyar Nyelv például úgy indul, hogy Kolomposi Szarvas Gergely egy céhbeli mestert le akar szoktatni az ivásról, majd összetalálkoznak az ifjú tudósokkal. Az Entheusok epizód egy vendéglátásról ad hírt, Lyánkási Ferenc jön, „egy czifra és virgoncz leánykával”, Borfi Tamás fél részegen, dohányozva pedig Pipási Antal. Miközben vitatkoznak az ivás és a pipázás káráról-hasznáról, (említettem már) a barbár népek ivási és önkábítási-dohányzási szokásairól esik szó a szakirodalomra való hivatkozás keretében. Akár komikus jelenetnek is bevárna, csakhogy az elbeszélőnek egyértelműen olyan tudományos fejtegetés a célja, hogy kimutassa az említett szenvedélyek kárát, hogy az alacsonyabb kulturális fokon álló népek-törzsek színvonalán láttassa a beszélő nevű, ellenszenvesre formált szereplőket. Az inkább „cselekvéseik”-ben bemutatott vendégek és a rendíthetetlenül szakirodalmi hivatkozásokkal vitázó szereplő humort, netán szatírát ígérő jelenete áldozatul esik a didaktikus, a nevelő szándéknak.

Ahol tisztán elbeszélést kapunk, mint az Elek és Ilona esetében, ott viszont kibukik Verseghynek a Rikóti Mátyásban is tapasztalt hibája: terjengőssége és naiv epikai szemlélete. A kortárs átlagelbeszélések sablonjaiból építkezik, és nemigen tud mit hozzátenni a sablonokhoz, az érzelmes történet az erény dicséretére vállalkozik, az önfeláldozás, a hűség, a szívbéli nemesség kapja meg a végén a jutalmát. A didakszis áthatja a történet egészét, a sok véletlen mozgatja a történetet, amelyet a szereplőkkel együttérző elbeszélő beszél el.

Aligha kell ismételgetni, mily messze van Verseghy vállalkozása Sterne regényétől, de Richter (és Gaál György) levélsorozatától is. Hogy a harmadik kötet megjelentetését Hartleben nem vállalta, és így az 1983-ig kéziratban maradt, a fentiek ismeretében nemigen csodálhatjuk. S bár nem sorolhatjuk a magyar irodalom számottévő alkotásai közé, és Verseghy Ferencnek is gyöngébb művei sorába tartozik, nem zárhatjuk ily rövidre az értékelést. Ugyanis a prózai epikában még ezzel a kevéssé sikerült művével is Verseghy új utakat látszik nyitni. A kezdeményezésben rejlő lehetőségeket a reformkor néhány hasonló vállalkozása igazolja vissza,[34] tanúságot téve amellett, hogy egyáltalában nem meddő próbálkozás egy, a Kolomposi Szarvas Gergelyben felemásan megvalósult „vegyes” kötet összeszerkesztése, a különnemű anyagok egységes kötetté szervezése. Verseghy megteremtette a keretet, megadta az ajánlással és az előszóval az alaphangot, az első epizóddal eltalálta az előadásnak egy lehetséges módját. Olyan típusú kötet ígérkezett az első néhány lap után, amely a könyvvé szerveződés stádiumait követvén azt demonstrál (hat)ta (volna), hogy az epikai vagy akár az értekező tárgyak különfélesége ellenére az önreflexióval állandó jelenlétét jelző és a szerkesztést kezében tartó elbeszélő képes összefogni anyagát, ügyel arra, hogy a műfajilag-tematikailag-hangvételileg heterogén anyag ne essen szét elemeire. Ehhez azonban nemcsak anyagát, hanem mindenekelőtt önmagát görbe tükörben szemlélni tudó narrátorra lett volna szükség, aki önmaga és anyaga között távolságot tart. A magyar prózatörténetnek XIX. század eleji periódusában anakronisztikus egy efféle igény hangoztatása: amit Gaál György magyarítani tudott, az az élet- és helyzetképszerű híradás helyzetkomikummal színesítve. Verseghy ígéretét tekintve túllépett Gaál György vállalásán, és megcsillantotta a differenciáltabb nyelvi humor lehetőségét. Ugyanakkor nyelvészeti álláspontjának népszerűsítésére is igyekezett a kiadótól biztosított megjelenési alkalmat kihasználni, s itt, ezen a ponton került szembe egymással a tudós értekező és a világirodalom felé tájékozódó szépíró. Nem hiszem, hogy sajnálkoznunk kellene azon: az előbbi visszaszorította az utóbbit. Sterne (és Cervantes) olvasása nem késztette költőnket a Sterne-honosításra, és a Kolomposi Szarvas Gergely sikertelenségét követőleg 1808-tól a kor népszerű és nem túlságosan magas színvonalú regényeinek adaptálására fordította prózaírói energiáit. Az 1804-05-ös vállalkozás zsákutcába jutását a harmadik kötet nyelvészeti értekezése önmagában jelezte, itt Verseghy egy rövid, Apologyia című bevezetés után olyan fejtegetésbe fog, amelyet nyelvészeti munkáiban látunk viszont. Mintha teljesen feladta volna szépirodalmi célkitűzését, és kizárólag a maga nyelvészeti nézeteinek védelmére, körülbástyázására törekedne. Talán rádöbbent arra, hogy Richternek is, részben Gaál Györgynek is sikerült egy olyan alakot formálni (Sterne-nek többet), akire egy efféle vállalkozást építeni lehet, mert a figura elég érdekesen sokrétű, egyszerre tipikus és egyénített ahhoz, hogy a vele történtek egyként fölmutassák a jelenséget és annak paródiáját, neki viszont nem. Kolomposi Szarvas Gergely neve legalább annyira szerencsés választás eredménye, mint Furkáts Tamásé, csakhogy a történetek, a nézetek megoszlanak a különféle, kevéssé jellegzetes szereplők között, a párhuzamos történetet elbeszélik, levélben leírják, így az ifjú Bajszfalvi önmagában többet ígérő históriája elvész a meglehetősen lapos kommentárokban, nem válik ki az egyébként kevéssé markánsan megfogalmazott epizódok közül sem.

Sterne roppant előnye Verseghyvel szemben, hogy a differenciáltabb, teljes műfaji rendszerrel rendelkező angol irodalomban jóval több és érdemesebb parodizálni valója akadt, mint Verseghynek, aki társaival éppen a magyar irodalom differenciáltságának megteremtésén fáradozott. S miközben ő is, mások is, műfajokkal, tónusokkal kísérleteztek, rájuk várt a korszerű nyelv- és irodalomszemlélet megteremtése. Verseghynek volt érzéke ahhoz, hogy rávilágítson a jelenségek, a próbálkozások visszájára is, fogsága előtt már kísérletezett szatírával, a magyar irodalmi helyzetkép parodisztikus megjelenítésével. Nem kevésbé igyekezett az „irodalmi” komikus eposz kínálta lehetőségeket kihasználni. Ismétlem: mélyen elgondolkodtató, hogy mennyi Verseghy-próbálkozás maradt töredék, a megjelent művek milyen egyenetlen színvonalúak, mennyi részérték fúl bele a terjedelmes érdektelenségbe. Pedig alig van olyan műve, amelyben ne lenne valami, ami érdemesnek mutatkozhat a feltárásra, az alaposabb megismerésre. A Kolomposi Szarvas Gergely népszerűségre törekvő prózája egyes részleteiben a korszak hasonló termését bemutató antológia-szerkesztőre vár. Mivel kiragadva a moralizálásból, önmagában jelzi, hogy nem feltétlenül volt ily irodalmi próbálkozás bukásra ítélve. Nemcsak Verseghy, hanem a XIX. század eleji prózairodalom jelentős vesztesége, hogy a Kolomposi Szarvas Gergely kudarca után a kiadók akkor keresték meg Verseghyt, amikor nyereség céljából magyarított tucatárut kellett a könyvpiacra szállítani. Verseghy érdeme, hogy a nem túlságosan nemes anyagot helyenként önmaga fölé emelte, és főleg a Kaczaifalvi-regényben korának olvasható magyar prózát kínált.[35]

{fel}