Debreczeni Attila:
Verseghy és az irodalmi megújulás

Provokatív életművel szembenézni nagy kihívás, különös önmérsékletet kíván. Verseghy életműve kétségkívül provokatív, a szó több értelmében is. Radikális maga a személyiség, jószerivel minden megnyilatkozásában, állásfoglalásai idővel gyakran önmaguk ellentétébe fordulnak, művei hihetetlenül sokfélék és kirívóan egyenetlenek. A tárgyilagos megközelítés ellent kell álljon az életmű szélsőségeinek, nem azonosulhat feltétlenül egyetlen részelemével sem. Az önmérséklet az egésznek kiegyensúlyozott szemléletében ölthet testet.

Máig találónak és érvényesnek érzem Margócsy István értékelését Verseghy életművéről, melyet egy 1981-ben megjelent tanulmánya elején adott: „Verseghy Ferenc mint író és mint gondolkodó egyaránt az egyik legellentmondásosabb jelenségnek tekinthető a XVIII–XIX. század fordulóján. Egy személyben képviseli ő generációjának hatalmas lehetőségeit, lendületét és tragikus töredezettségét is; mindennek következménye egy nagy jelentőségű, terjedelmét és sokszínűségét nézve inkább torzóra, mint beteljesülésre emlékeztető, a kiválóság és selejtesség között ingadozó írói-tudósi életút.” (Verseghy Ferenc esztétikája, ItK 1981., 545.)

Verseghy helyének és szerepének kijelölése kora irodalmában azonban épp a fentiek miatt nagyon nehéz, hiszen az életmű széttartó és ellentmondó elemei közül kell centrumot választani, ahonnan belátható az egész és amely alapján belehelyezhető kora összefüggéseibe. E választás természetesen sokféle értelmezést megenged. Újabb irodalomtörténet-írásunkban a „jozefinus prédikátor” alakját Szauder József máig jelentős tanulmánya formálta meg nagy hatással (Verseghy pályakezdése, in A romantika útján, Bp. 1961., 50–89.), e nézőpontból Verseghy politikusi-egyházpolitikusi nézetei állnak a középpontban. Margócsy István tanulmányai inkább a tudós literátor, a nyelvész tevékenységét tekintik meghatározónak az életmű egészében. Bíró Ferenc monográfiájában (A felvilágosodás korának magyar irodalma. Bp. 1994., 329–347.) pedig az „önelvű költészet” képviselőinek sorában kerül tárgyalásra, különös tekintettel az elvilágiasodás tendenciájának erőteljes és sokrétű megjelenésére.

E kérdéskörhöz szeretnék hozzászólni a következőkben, a keretek adta lehetőségekből adódóan természetszerűen csak vázlatosan és néhány fő problémára koncentrálva. Ha azt a kérdést teszem fel, hogy mi a helye – adott esetben Verseghynek – az irodalmi megújulásban, akkor röviden el kell mondanom, hogy mit értek irodalmi megújuláson a jelen esetben. A felvilágosodás kori magyar irodalomban, a XVIII– XIX. század fordulóján elsőrendűen a kiépülő nyilvánosság kereteiben lezajló, elhatározó jelentőségű fordulatot az autonóm irodalmiság felé, amely fordulat az elvilágiasodó szemlélet radikális változata, az érzékenység jegyében megy végbe. A megújulás hosszú és sokrétű folyamatának itt tehát a – megítélésem szerint – döntő szakaszát, fordulópontját emelem ki: ezt teszem a vizsgálat (s egyben a Verseghy-életmű megítélésének) alapjává.

A megújuló, felvilágosult szellemiségűvé váló irodalom első mozdulásai még egymástól jobbára elszigetelt írócsoportokhoz, szellemi közösségekhez kötődnek, a nagy eredmény éppen az lesz a század végére, hogy e szűkös keretek oldódásával, illetve köreik összekapcsolásával létrejön egy újabb típusú nyilvánosság, amely már minőségileg más szintet képvisel. A nyelvújítási harcok már eme minőségileg más típusú nyilvánosságban zajlanak, noha jól tudjuk, mennyire szűkös, s nem kis mértékben felemás volt ez. A kezdeti szakasz írócsoportjainak nyilvánossága ehhez képest belterjes, belső kohéziójuk így természetszerűleg igen erős, problémaviláguk s az általuk művelt irodalom karaktere jórészt közösnek mondható. E csoportok többnyire valamilyen egyházi intézményhez is kötődtek, ez, illetve az itt kibontakozó, erre épülő szellemi közeg jelentette azt az elsődleges nyilvánosságot, amelyben az új irodalom először megfogant, s amelyből egy tágasabb közeg nyilvánossága felé tartott.

A felvilágosodás irodalma első nemzedékének tagjai között szép számmal találunk olyan egyházi értelmiségit, aki valamely rend tagja. Feltűnő, hogy a versújítás egyik fontos területe, a klasszikus formák meghonosítása terén milyen nagy szerepet játszottak a jezsuiták. Csoportot nem alkottak, mert személyeskedéssé fajuló ellentétek feszültek néhányuk között, de irodalmi tevékenységük köre és jellege alapján mégis összetartoznak. Az 1770-es, 1780-as évek fordulóján Pesten, a pálosoknál alakult ki egy kör, amelyben Bessenyei György szellemi társakra lelt. A Kreskay Imre nevével is fémjelezhető csoportnak olyan tagjai voltak, mint Ányos Pál, Virág Benedek és Verseghy Ferenc. Bessenyei és a Pesten házat vivő Orczy Lőrinc írói köre tehát egy egyházi értelmiségi csoporttal fonódott össze, közöttük bontakozott ki az a gazdag episztolairodalom, amely – mint irodalmiságuk egyik lehetséges létmódja és műfaja – fontos jellemzőjük lett. Az Orczy-házhoz kapcsolódott a pesti piaristáknál tanuló Batsányi János is, szellemi közege jórészt azonosnak mondható az előbbiekével. Az 1780-as évek végére az egyházi oktatási intézményekben kialakuló szellemi körök váltak jelentősekké. Elsőként emelendő itt ki a debreceni református kollégium s benne a Csokonai idejében működött diákközösség, ezek meghatározóan formálták a költő szellemi arculatát. Fontos szerepet játszott továbbá a pesti és pozsonyi papi szeminárium, összekapcsolódva az egyetemmel, illetve az akadémiával, valamint a soproni evangélikus líceum diáktársasága is, ezekben tűntek fel olyan írók, költők, mint Dayka Gábor, Kisfaludy Sándor, Kis János, Berzsenyi Dániel, hogy csak a legjelentősebbeket említsem.

Ezek a jobbára egyházi szervezetekre épülő szellemi közösségek jelentették tehát a felvilágosodás kori irodalom egy sajátos nyilvánosságformáját, ezekből formálódott ki a személytelenebb közönség jelentette nyilvánosság. E kisebb közösségek vagy szellemi csoportok egyben az irodalmi megújulás egy-egy jellegzetes útját is képviselték: közvetítettek egy-egy hagyomány szálat, amelyek aztán a kialakuló új típusú nyilvánosság keretei között, az 1780-as. 1790-es évek fordulóján összetalálkoztak más hagyományszálakkal és újítási törekvésekkel, s együttesen előkészítették a megújulás döntő fordulatát az önelvű irodalmiság felé.

Verseghy, mint említettem, a pesti pálosok közösségében szerezte indító élményeit, s ez valóban meghatározó volt pályája egészére nézve. Különösen két hatást emelnék ki, amelyek az irodalmi hagyomány közvetítésében és formálásában kiváltképp jelentősek voltak: Bessenyei és Faludi hatását. Bessenyeinek az 1770-es évek végén megjelent művei, röpiratai, mint köztudott, igen nagymértékben formálták a korabeli literátorok gondolkodását (különösen a pesti körbeliekét, akikhez bensőséges személyes kapcsolatok fűzték a hajdani testőrírót). Ebben a körben született meg a magyar nyelvű tudományosság ügyét ápolni hivatott tudós társaság terve is. A magyar nyelvi ideológia és a felvilágosult tudományterjesztési koncepció itt vált Verseghy szemléletének egyik alapelemévé, amely mindvégig megkérdőjelezhetetlen fontosságú maradt számára. Ugyanakkor irodalmi próbálkozásaira nem a Bessenyei-kör elmélkedő-leíró költészete, nem a megújított Gyöngyösi-hagyomány gyakorolta a meghatározó hatást, hanem Faludi Ferenc énekköltészete, amely kéziratban terjedt akkoriban. Fontos felidézni a tényt, hogy a pesti pálosok közül többen is eme énekköltészet hatása alatt írták alkotásaikat. A nevesebb, már említett irodalmárok (Ányos, Virág, Kreskay) mindegyike esetében tudunk ilyen adatokról.

E két indíttatás egyben rámutat egy sajátos kettősségre, amely a korszak irodalmára általában is jellemző: a nyelvi-tudományos körben mozgó literátor irodalmiság összekapcsolódik a popularitással szorosan érintkező szórakoztató (ének)kultúrával. Az ugyan kétségtelen, hogy a Faludi-versek önmagukban már az énekköltésnek a popularitástól való távolodását dokumentálhatják, másrészt viszont az is nyilvánvaló, hogy ez a folyamat még csak elkezdődött az 1770-es évek végén. Nemcsak azért lehet ezt mondani, mert maga a kéziratos terjedés erre vall, hanem sokkal inkább azért, mert egy széleskörű énekkultúra részeként jelentek meg maguk a Faludi-versek is. Nemcsak nem feledhetjük el a korban virágzó egyházi és világi énekköltést éltető kulturális közeget, de – egy vonatkozásban – egyenesen ebből kell kiindulnunk az ének- és dalköltészetnek mint irodalmi jelenségnek a vizsgálatakor.

Az irodalom autonómiájának kiformálódásában a pusztán szórakoztató célzatú populáris énekköltésnek is jelentős szerepe volt. Azzal, hogy figyelem irányult feléje, elfogadottsága, elfogadhatósága is fokozatosan nőtt, legitimálódása pedig párhuzamos volt az önelvű irodalmiság lehetőségének növekedésével. Az énekköltésnek a magasabb irodalom szintjéhez való közelítése azonban nemcsak az ún. magas irodalomra volt hatással, pl. az önelvűség lehetőségének megtestesítésével, hanem magában az énekköltésben is sajátos változást eredményezett, az ének fokozatosan dallá, szövegverssé kezdett alakulni, nem hagyva el persze egyelőre a dallamot. Verseghy esetében ez a sajátosan bonyolult folyamat elég világosan szembetűnik. A pályáját Faludi hatása alatt kezdő fiatal szerzetes költészete egyértelműen énekköltés. A dallammal való összefonódottság a későbbiekben is jellemző vonása a Verseghy-szövegeknek, csakhogy fokozatosan a német dallamvilág veszi át a vezető szerepet. A szövegverssé formálódás igazából teljesen sohasem megy végbe Verseghy költészetében, ezt ő maga hangsúlyozza azáltal, hogy még későbbi köteteiben is kottákkal együtt közli verseit, s nincs nyoma a szövegek olyan kezelési módjának sem, amely fiatalabb kortársainál már feltűnik, vagyis, hogy ciklussá formálással a szövegek között teremtsen kapcsolatokat.

Mindazonáltal az énekköltés Verseghy életműve centrumának tűnik. Egyik versében, az 1793-as A’ magyar Kisasszonyokhoz címűben egy mitologizáló történet keretében így tekint vissza a pálya indulására:

Még kis koromban elkezdettem
Tsudálni a’ Leányi nemnek

hatalmas ékességeit

Nagy ihletéssel énekeltem
hárfámon Tzipris’ gyermekének

érzékeny édességeit.

Irigy haraggal öszve törte
a’ tisztaságnak Istensége,

Diána, kedves lantomat;

‘s Klióval és Urániával,
két rántzos homlokú leánnyal,

kibéreltette tollamat.

A fordulat azonban, amely a történetírás és a tudományok felé vezette, nem volt igazán kedvező, sok bajt hozott, ezért inkább visszavágyik a szelídebb múzsa honába:

Kliónak háladatlansága
‘s Urániának száraz ínnye

felbosszontotta szívemet;

elmentem tellyes holdvilágnál
komor homlokkal a’ ligetbe,

keresni régi kedvemet.

Erató, a szerelmi költészet múzsája hoz majd vigaszt számára, s a vers vége az ebben való megnyugvással zárul, a bajnok héroszoknak járó borostyán helyett a szép kisasszonyoktól kapott nefelejts Kazinczy Gessner-fordításából elhíresült toposzát variálva.

A literátusság és a popularitáshoz erős szálakkal kötődő énekköltés irodalmi szintjei tehát egyszerre, együttesen vannak jelen Verseghy életművében, akárcsak a korban is. Az igazán érdekes azonban ezen irodalmi szintek érintkezése, egymáshoz való viszonyuk. Ennek vizsgálatából ugyanis kiderül, hogy Verseghy mindig literátorként volt énekszerző, a szórakoztató világiság e formájához való viszonyában mindig ott munkált a tudósi attitűd. E vonatkozásban leginkább Révai Miklóshoz hasonlítható, míg a fiatalabb dalköltők, mint Dayka és Csokonai erősen eltérnek tőle. Mert ők, bármennyire is poéta doctus-ok voltak, költészetük centrumába programszerűen az érzékeny dalköltést helyezték, a literátusság ennek mintegy a kerete, burka volt csak. Verseghy esetében legfeljebb két pólusról beszélhetünk, de ezek közül a magyar nyelvű tudományosság jegyében alkotó literátor volt meghatározóbb. A muzsikáról írott tanulmányai (valójában fordításai), a Mi a poézis? című 1793-as kiadvány gondolatmenete, az elméleti munkák állandó túlsúlya mind-mind erre vall. Ez egyben azt is jelenti számunkra, hogy az autonóm irodalmiság Verseghy esetében még nem teljes, énekköltészetét még erősen befolyásolják a széles értelemben vett irodalmiság (literatúra) olyan motívumai, mint a magyar nyelv kompetenciájának bizonyítása. Mindez annál is érdekesebb, mert elméleti jellegű írásaiban, – mint Szajbély Mihály és Margócsy István kimutatták – követve a német populáris esztétika irányát (pl. Sulzert), jelentős lépéseket tett az irodalom autonómiájának elismerése felé.

Hasonlóan ellentmondásos az érzékenységhez való viszonya is. Köztudott, hogy Verseghy igen kevéssé volt szerzetesi alkat, életvitelének világias vonásai szembetűnőek. A boldogulást és a boldogságot itt a jelenvaló világban kereste, s ebben elvileg sem látott semmi kivetnivalót. Érzékenységét nem konfliktusosan élte meg, mint rendtársa, a gondolkodói helyzetét tekintve a Bessenyei-körhöz köthető Ányos Pál; ahogy Bíró Ferenc írja: „Verseghy megnyilatkozásaiban semmilyen jele nincs sem gondolkodói izgalomnak, sem lelkiismereti nyugtalanságnak”. „Vélhetően túlságosan is érzéki természetű papnövendék nem egészen egy évtized alatt – látványos külső és belső konfliktusok nélkül – a korabeli magyar irodalom leginkább világias szellemű poétáinak egyikévé válik.” (i.m. 336.) Mindez azonban azt is jelenti, hogy Verseghyt nem jellemzi az érzékenységhez kötődő jellegzetes filozófiai kérdésfelvetés, világias életvitele nem kapcsolódik össze egy evilági erkölcs- és boldogságfilozófiával. Filozófiai tájékozódása hagyományosabb irányokban halad, mint azt A’ Teremtésről című nagy poémájának töredékben maradt első éneke tanúsítja, a newtoni világkép nemcsak mint rendszer marad érintetlen, de a természetelvű átértelmeződés irányában sem nyitott, istenképe jellegzetesen konvencionális vonásokat mutat Felvilágosultsága egyértelmű, de semmi közös nincs benne az érzékenység erkölcsfilozófiai radikalizmusával.

Mindezzel összefüggésben hiába keressük Verseghy műveiben a századvég érzékenységének világlátását is. Az érzékeny hős és sajátosan öntörvényű világa távol áll Verseghytől, Verseghy műveitől. Ez persze nem baj, s esztétikailag sem minősíti alkotásait. Csak arról van szó, hogy Verseghy nem tartozik a jellegzetesen „érzékeny” nemzedékek egyikébe sem, nem közeli rokona Ányosnak, de Daykának. Csokonainak sem. Inkább „közöttük” van.

Ez látszik igaznak életműve egészére is. Az irodalmi megújulásnak az előadás elején jelzett értelmében Verseghy inkább közvetlen előkészítő. Munkásságának középpontja a tudományok, méghozzá a nemzeti nyelvű tudományok művelésében jelölhető meg, az önelvű irodalmiság lehetőségét magában rejtő ének- és dalköltészete ugyancsak ezáltal meghatározott, még ha a literátusságtól eltérő irodalmi hagyomány beemelésével valójában távolodik is eredendő indíttatásától. Az életművet megterhelő szétosztottság és ellentmondásosság nem kis mértékben ebből az eredendő kettősségből fakad. Ez jelöli ki helyét az irodalmi megújulás folyamatában: nem kezdeményező, nem kiteljesítő, hanem – a maga sajátos töredezettségében – egy jelentős átalakulás fontos alakja.

{fel}