Szurmay Ernő:
Helyi szerzők Verseghy-képe

A szolnoki vagy e városban dolgozó, a hazai irodalommal, a magyar nyelvvel hivatásszerűen vagy éppen kedvtelésből foglalkozó szerzők írásban is megmutatkozó figyelme a múlt század utolsó évtizedeiben fordult először a város tudós szülötte, Verseghy Ferenc felé. A róla ill. műveiről szóló, helyi szerzők tollából származó tanulmányok, cikkek azóta is búvópatakként időnként felszínre kerültek a folyóiratok, időszaki kiadványok hasábjain, esetenként önálló könyv formájában is, hogy aztán mintegy két évtizede ha nem is bővizű, de állandó szintű folyóvá szélesedjenek.

Előadásomban ezekről az írásokról szólok jellegük, nem pedig tartalmi értékük szerint csoportosítva őket.

Verseghy életéről, munkásságáról átfogóan szóló írások sorát Vértes József: Verseghy emlékezete c.[1] 1901-ben megjelent könyve nyitja meg. A szerző ezzel is a Szolnokon állítandó Verseghy-emlékmű javát kívánta szolgálni. A 30 oldalas kiadvány bevezetőjét az a Nógrádi László gimnáziumi tanár írta, aki szolnoki tanársága idején ennek a szép szándéknak valóra váltásáért munkálkodott. A bevezető tudatos pedagógiai célzattal főleg Verseghy állhatatosságát, munkaszeretetét, szorgalmát emeli ki, hiszen a művet „ a minden nemes ügyért lelkesedő magyar ifjúságnak” ajánlja.

Vértes, aki maga is szolnoki diák volt, könyvének Verseghy életét ismertető első részét egy Eötvös-idézettel kezdi: „Minden ember a legszerényebb körben töltötte bár életét, egyszer magára vonja embertársai figyelmét, s e pillanat az, melyben eltemetik.”

Verseghy nyelvészeti munkásságáról szólva főleg Riedl Frigyes megállapításaira támaszkodik. Kiemeli Verseghy érdemeit a szóalkotásban, helyeslőleg utal az ikes igék ügyében elfoglalt álláspontjára, és igyekszik felmenteni őt a fonetikus helyesírás abszolutizálásának vádja alól. Verseghy nyelvfilozófiáját pedig az ismert idézettel fogadtatja el: „Tanuljunk Európa műveltebb nemzeteitől, és ha szárnyunkban elszórva idegen tollakat is találhatni: a fődolog az, hogy repüljünk.”

E fejezet zárásaként érdekes összevetést végez Verseghy és Vörösmarty között. Mindketten válságos időben élvén Verseghy a Marseillaise-zel akarja forrongásba hozni nemzetét – mondja, Vörösmarty pedig a Szózattal teszi ezt. Míg Verseghy tapogatózik a nemzeti költészet körül, Vörösmarty megteremti azt. Verseghy sokoldalúan dolgozik, sok mindenbe belekap, de gyakran kellő műgond nélkül, Vörösmarty önállóan alkot, s alkotásait művészi tökélyre emeli.

A könyvecske harmadik fejezete Verseghy költői működését taglalja. Epikájáról szólva Rikóti Mátyásnak a maga korában képviselt értékeit emeli ki, míg kisebb versei közül a dalok kapják a legjobb minősítést. Négyesi László tanulmányára építve a versújítót, a vers zeneiségét őrző, a rímes időmértékes vers meghonosítóját ismeri el Verseghy munkásságában.

Az erősen forrásaira támaszkodó Vértes József érdeme, hogy helyi viszonylatban évtizedekig az ő könyve az egyetlen alapozó Verseghy-tanulmány.

Az 1922 óta a költőnk nevét viselő gimnázium érdemes magyartanára, Valent István[2] az iskola 1936/37. évi majd az 1943/44. iskolai évről kiadott közös értesítőjében emlékezik meg – csaknem azonos tartalommal – Verseghy Ferencről. A Császár Elemért nem szolgai módon követő tanulmány tömör, a tankönyvi elemzéshez hasonló összefoglalását adja Verseghy életművének.

A kecskeméti Hajnalodik c. folyóirat 1943. évi 5. számában jelent meg Kemény Lászlónak, a városi fiú felsőkereskedelmi iskola tanárának tanulmánya „A szolnoki hárfás”[3] címmel.

A költő halálának 120. évfordulója alkalmából íródott, szakszerűség és olvasmányosság szempontjából az átlagot jóval meghaladó dolgozat bevezetője a város és szülötte közötti kapcsolat lényegére mutat rá mondván: „Verseghy jelenti Szolnok számára az irodalomtörténettel való eljegyzettséget.”

A részletes és tárgyilagos életrajzi ismertetés után Verseghy költészetének jellemző vonásait rajzolja meg. Kitér epikai alkotásaira, főleg a Rikótira, amelynek éppen ő volt az egyik sajtó alá rendezője. Végül a nem szakember számára is érthetően összefoglalja Verseghy nyelvtudományi elveit cím szerint is utalva jeles nyelvtudományi munkáira.

A dolgozat alábbi, befejező soraival aligha lehet vitába szállni: „Az irodalom világában vannak magas ormok, hegycsúcsok. De ki tagadhatná, hogy a csúcsokat egymással és a síksággal domb- és hegyhátaknak, gerinceknek kell összekötniük, így kell néznünk és látnunk Verseghy Ferencet, s akkor már irodalmi jelentősége is tisztán, világosan áll előttünk.”

Imre Lajos, a Petőfi-kutató irodalomtörténész, később a Megyei Könyvtár tragikus sorsú igazgatója A bolygó pap[4] címmel a Szolnok Megyei Néplap hasábjain értekezett Verseghyről. Ragyogó stílusú írásának a filológiai hűség mellett külön érdeme, hogy a helyiek közül elsőként mutat rá határozottan Verseghynek a polgárosodás irányában ható, műveiben is tükröződő törekvéseire.

A könyvtár időszaki kiadványában, az Együttben látott napvilágot Deme Zoltán, a fiatalon is változatos életpályát befutott irodalomtörténésznek Verseghy, a korán jött ember[5] c. és a tudós költő egész életútját, a feladat nagyságát látó, korát valóban sok vonatkozásban megelőző, éppen ezért mindig magányos ember arcát bemutató esszéje.

2.

Irodalomtörténeti ill. helytörténeti jelentőségüket nem vitatva nem térek ki most a Verseghy-kép teljességét közvetve szolgáló, kiegészítő jellegű tanulmányokra, így Deme Zoltánnak Verseghy könyvtáráról írt könyvére[6], Kaposvári Gyulának Újabb adatok Verseghy és szüleinek szolnoki éveihez[7], Kardos Józsefné Verseghy utóélete[8] és Szurmay Ernőnek Verseghy szolnoki utóélete[9] ill. Újabb adatok Verseghy szolnoki utóéletéhez[10] c. írásaira. Szóljunk inkább azokról a helyi szerzők által írt tanulmányokról, amelyek behatóbban vizsgálják a Verseghy- életmű egyes részterületeit vagy éppen annak egy-egy darabját.

Két évtizede alakult kis munkaközösségünk korán örökre távozott tagja, Kovács Ferenc, a Verseghy nevét viselő gimnázium akkori igazgatóhelyettese Verseghy Ferenc nyelvtudományi törekvéseinek korszerűsége[11] c. tanulmányában az alapvető forrásanyag célszerű felhasználásával tekinti át Verseghy egész nyelvészeti munkásságát. Rávilágít, hogyan dolgozza fel magában Verseghy Herder és Adelung hatását. Részletesen foglalkozik Verseghynek az irodalmi nyelvi norma megteremtésére irányuló törekvésével. Általános ismertsége miatt röviden érinti az élő nyelvszokás elsődlegességéért vívott harcát. Tanulmányát a szótáríró Verseghy méltatásával zárja. Az In memoriam... 3. kötetében jelent meg Kaposvári Gyulának – éppen a szótáríró Verseghy és Porthan finn professzor levelezését taglaló írása „Adalékok Verseghy nemzetközi nyelvészeti kapcsolataihoz”[12] címmel.

A színház iránt érezhető rokonszenvet tanúsító Verseghy alakja két tanulmány megírására is ösztönözte Bartha Lászlónét.

Egyik A Szolnokienses ludi – Verseghy Diáknapok[13], a másik „Olyan színészeket óhajtok...” (A magyar színjátszás első évtizedeinek képe Verseghy Ferenc életművében).[14] Fordítói munkaközösségünk tagja az Analyticae fordítása közben bukkant rá arra a szövegrészre, amelyben Verseghy gyermek- ill. szolnoki iskolai éveire emlékezve a márc. 12-én szokásos nyilvános ünnepi játékokról beszél. Erről szólva utal többek között Verseghy drámaesztétikájának arra a jellegzetességére, hogy a népies iskolás játékokban is meglátja az értékeset, humanista felfogásába beleillőt.

Az irodalomtörténetben megjelent másik tanulmány szélesebb alapokon, gazdagabb forrásanyagot felhasználva, de főleg az Analyticae-re építve tesz érdekes megállapításokat. Úgy látja, a nagy műnek éppen a színészettel foglalkozó részében sikerül Verseghynek kibújnia a tudományosság köntöséből és eredeti, szenvedélyes hangon megszólalnia. A mindvégig figyelmet lekötő írás valóban közel hozza az olvasóhoz a színházhoz, a drámaíráshoz ifjúkorától élte alkonyáig vonzódó költőt.

Ugyancsak az Analyticae fordításának „mellékterméke” Bartha Lászlóné: Verseghy Ferenc retorikája[15] c. írása. Verseghy szónoklatról vallott felfogásának gondos elemzésén kívül feltárulnak előttünk az őt mozgató élmények, eszmék és azok a társadalmi korlátok is, amelyekkel a mérhetetlen műveltségi anyagot birtokló, de már megfáradt embernek meg kellett küzdenie.

Talán nem véletlen, hogy a pedagógusnak is kiváló fordítónkat éppen az a két témakör ragadta meg az Analyticae-ből, amelyekben legegyénibb hangon szólal meg Verseghy, s amelyekből legtisztábban sugárzik humánuma, az ember boldogságra vezérlésének a szolgálata.

3.

Költő tudósunk műfordítói tevékenységével munkaközösségünk két fiatal tagja foglalkozott. Notheisz Jánosné: Szerencsés nemzetesítés[16] címmel a Kaczajfalvi forrásairól értekezik. Rámutat azokra a tartalmi és formai változtatásokra, amelyeket Verseghy a forrásául szolgáló August von Lafontaine regényén „Der Naturmensch, oder Natur und Liebe” címűn végzett. Utal a nevek „beszélő” voltára, a Russel-család előtörténetének beillesztésére, a környezet magyarítására, a cselekmény esetenkénti szemérmesebbé tételére s nem utolsó sorban az itt is Herder-hatást mutató hangsúlyelhelyezésekre.

Notheisz János: Szolgai és szabad utánzás[17] c. értekezésében egyetlen vers, Horatius: Ad Taliarchum c. ódájának Verseghy, Virág és Berzsenyi által történt fordításán-magyarításán keresztül fejti ki részletesen költőnk fordításelméletét. Kitűnő verselemzése, a Verseghy-féle szabad utánzás szemléletes bemutatása az iskolai oktatásban is jól használható.

Deme Zoltán is egyetlen Verseghy-művet, a Rikóti Mátyást választja vizsgálódása tárgyául a „Verseghy vígeposzának életrajzi hátteréről”[18] írt munkájában. Az ITK-ban megjelent gazdag jegyzetanyaggal ellátott közlemény a vígeposzban nyomon követhető életrajzi vonatkozású motívumokat emeli ki. Adatokkal alátámasztott következtetései egyértelműek, de még feltételezései is jobbára elfogadhatóak, vonatkozzanak azok akár Verseghy legszemélyesebb élményeire, akár ellenfeleit: Alexovitsot, Kondét, Szaitzot, Riethallert idéző motívumokra.

4.

A fiatalabb helyi irodalomtörténész nemzedékből szintén Deme Zoltán foglalkozik behatóan Verseghy verstudományi munkásságával. A Verseghy és a jambusi kettős ritmus[19] c. tanulmányában számos példán érzékelteti, hogy a bimetrizálás Verseghy egész költői életművére jellemző. Verstani elemzései pedig megerősítik a már Négyesy László és Vértes József által is hangsúlyozott megállapítást, miszerint költőnk ritmuseszményének fokozatos kialakulásában milyen meghatározó szerepe volt a korabeli zenének.

Nyilván illetlenségnek tűnik, hogy Verseghy prozódiájáról szólva Négyesy Lászlónak, a szolnoki m. kir. állami főgimnázium 1888/89. iskolai évről szóló értesítőjében első ízben megjelent Verseghy Ferenc mint versújító[20] c. tanulmányát e kérdéskör végére hagytam. Szolgáljon mentségemül az említett munka ismertsége, hiszen a versújító Verseghyről szóló egyetlen írás sem nélkülözheti az akkor még szolnoki tanárként működő Négyesy László alapvető, Verseghy verstani felfogását folyamatában ábrázoló tanulmányát.

Ezért csupán a kifejezetten a szolnokiakhoz intézett zárógondolatot tartom szükségesnek idézni, „Íme Verseghy működésének egy oldala, mely magában is méltán büszkévé tehetné a jeles író szülővárosát. Szolnok –, mely annyi hőst szült – a szellemi harc ama dicső gárdájába is ki tudta állítani jutalékát. De ha e város Verseghyvel megfizette adaját a nemzeti kultúra ügyének, egy adóval Verseghynek is tartozik. Az idegent, ki e városba jön, a legkisebb jel sem emlékezteti arra, hogy Verseghy Ferenc itt született. A szolnoki társadalom talán meg fogja érteni feladatát és akár Verseghy műveinek kiadásával s életrajza megíratásával, akár egy emlékjel felállításával le fogja róni tartozását Szolnok e nevezetes szülötte emlékének.”

Mint szolnoki születésű szolnoki polgár jogos büszkeséggel mondhatom, hogy az idézett sorok megjelenése óta eltelt bő száz esztendő történései igazolják, hogy e város társadalma valóban megértette feladatát, s – Négyesi szavaival élve – megfizette s fizeti ma is adaját nevezetes szülöttének, Verseghy Ferencnek.

Porainak végső és méltó nyughelyét adott; mellszobra a város legszebb s éppen a róla elnevezett parkjának éke; nevét zászlajára író irodalmi kör a két háború között két évtizeden át szolgálta s a mai nappal újjászületve remélhetőleg még sokáig fogja szolgálni emlékének ápolását és a szolnokiak irodalmi műveltségét. Intézmények sora viseli nevét; kiadatlan vagy eddigelé a latin nyelv nehezen bontható burkában rejtező írásai közkézen forognak. Nevével fognak nemes versengésbe a Verseghy Diáknapok nagydiákjai s a kisiskolás nyelvművelők, s nem utolsó sorban a szülővárosában immár negyedszer zajló és a Verseghy-irodalmat mindannyiszor új kutatási eredményekkel gazdagító tudományos emlékülés újra meg újra igazolja sírfeliratának igazát:

A sors elfojtván zöld rügyét
Sírjában kezdi életét.

{fel}