Kaposvári Gyula:
Verseghy nyomában

Félévszázada is annak, hogy a budai vízivárosi temető felszámolásakor a Verseghy Kör és Szolnok városa hazahozatta hű fiának hamvait, hogy szülőhelye földjében végre nyugalmat leljen. 1931. november 8-án magam is ott voltam a Verseghy Gimnázium diákjai közt, hogy a vasútállomástól ünnepi menetben kísérjük a szolnoki öregtemetőbe, az 1848-as honvédek sírjai közelében lévő díszsírhelyig. Zászlódíszben volt a Baross utca és a Szapáry utca, hiszen a Verseghy Kör Elnöksége felkérte a háztulajdonosokat, „hogy kegyeletük külső kifejezésre juttatása végett házaikat e napon fellobogózni szíveskedjenek.” A Templom utca ablakai teli virággal, égő gyertyákkal fogadták, a ferences templom előtt rendezett ünnepség keretében rövid beszédben köszöntötte a hazatért költőt Valent István, a gimnázium tanára, majd az ünnepi menet elérvén a díszsírhelyet a szolnoki föld befogadta a költő hamvait.

Szülővárosának polgárai ekkor erkölcsi kötelességként vállalták emlékének további gondozását.

A Verseghy Ferenc Kör által kezdett, a Verseghy Könyvtár által vállalt és megvalósított munkáról az eddigi tudományos ülések már számot adtak. Előadásomban olyan részletekről kívánok szólni, amelyek múzeumi munkám során nekem jutottak a Verseghy kutatásokból.

Az 50-as évek megnehezült társadalmi, politikai légkörében 1952-ben az egész országban Beloianniszról neveztek el utcákat, tereket, intézményeket, gyárakat. Ez a névadási hullám nem kerülte el városunkat sem. A vasútállomástól a város központjába vezető főutca, a Baross út nevét változtatták Beloiannisz útra, s akkor változott a Verseghy Gimnázium neve is Beloianniszra.

Véletlenül szemtanúja voltam a jelenetnek, amikor a Verseghy Ferenc Gimnázium homlokzatáról verték le a patinás betűket. Az ifjúság nagy tömegét látván a gimnázium előtt, arra mentem.

Megdöbbentő látvány fogadott. Az épület homlokzatáról sorra hullottak alá a VERSEGHY FERENC GIMNÁZIUM felirat betűi. A magas létra körül állók kisebb csoportja fel-felujjongott, a többiek meg némán, hallgatagon figyelték. Önkéntelenül mormolni kezdtem: „Uram, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

Közben néhányan egy nagy festett táblát hoztak elő – Beloiannisz Gimnázium -felirattal, és a bejárat fölé rögzítették. Véget ért a névadás, az ifjúság elszéledt, magam pedig a múzeum felé irányítottam lépteimet, töprengve a látottakon. Szolnokon nincs már Baross utca, Pesten pedig a Keleti előtt megvan a Baross tér, Szegeden a Fogadalmi templom előtti dísztér neve változott Beloianniszra és nem lett belőle Pantheon tér vagy Dóm tér. Tudtam arról is, hogy Sopronban a várfal melletti körút XV. sz.-i nevét változtatták Beloianniszra.

Számomra mégis a Verseghy-név eltűnése volt a legfájdalmasabb. Tudtam, hogy nem egy középiskolát akartak még Beloianniszról elnevezni, mert akkor a Beloiannisz úton lévő gépipari technikum kapta volna ezt a nevet, hiszen annak még nem volt neve, hanem inkább az egykori pálos szerzetes Verseghy nevét akarták eltörölni Szolnokon.

Sokan fájlalták a szolnoki születésű költő nevének eltűnését, s próbáltunk is ezen változtatni. Én magam azt az alkalmat ragadtam meg, amikor Dávid Ferenc, az MDF megyei első titkára egy külföldi delegációt hozott el a múzeumba, s alkalom nyílt arra, hogy városunk nagy szülöttének első kiadású könyveit is bemutassam, megemlítve azt is, hogy a Marseillaise magyarra fordításáért halálra ítélték, majd hosszú várfogságot szenvedett csaknem kilenc éven át. A látogatás végén Dávid Ferencnek említettem azt is, hogy 1957-ben lesz Verseghy születésének 200 éves fordulója, amelyre nemcsak az ország, hanem Szolnok is készül, ahol a szülőháza közelében álló gimnázium már nem az ő nevét viseli. Dávid Ferenc mentegetőzött, hogy nem volt Szolnokon a névváltoztatáskor, amit egyébként politikai hibának tart, de újabb politikai hiba lenne, ha rögtön visszaváltoztatnák az iskola nevét. Javasolta, hogy később a HNF elnöksége írjon át a Városi Tanácsnak, s Verseghy érdemeire hivatkozva kérje a költő nevének visszahelyezését a gimnázium homlokzatára. Dávid Ferenc megjegyezte azt is, hogy amikor erre sor kerül, az különösebb ünneplés nélkül történjék.

Milyen nyoma van ennek Szolnok város jegyzőkönyveiben? 1954. dec. 21-én ünnepi tanácsülésre került sor a Debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. dec. 21-i megalakulásának 10. évfordulóján. „Pintér Dezső vb. elnök a jelenléti ív alapján megállapítja, hogy a 125 tanácstag közül 82, vagyis a Városi Tanács tagjainak több mint a fele megjelent, így a tanács határozatképes. A dísztanácsülést kultúrműsor vezeti be. A Beloiannisz Gimnázium tanulója szavalja Hajnal Gábor „Emlékezés a felszabadulásra” c. versét.”

Az 1955. február 4-én tartott következő tanácsülés 2/1955. (II. 4.) sz. határozata helyesbíti az elhamarkodott iskola-elnevezést: „A HNF Szolnok városi Bizottsága kezdeményezésére – a haladó hagyományok elvéből kiindulva – Szolnok Város Tanácsa indokoltnak tartja, hogy a szolnoki fiúgimnázium, amelyet most Beloiannisznak hívnak, újra felvegye Verseghy Ferenc nevét, – minthogy a szolnoki születésű költő a 18. sz. végének egyik leghaladóbb szellemiségű alakja, akit az akkori uralkodó rendszer és a Habsburg-dinasztia elleni ténykedéséért, a Marseillaise magyarra fordításáért, forradalmi jellegű írásaiért és állásfoglalásáért halálra ítéltek, majd kegyelemből 8 és 1/2 éven át Kufstein, Graz és Spielberg várbörtönében raboskodott.”

A történeti hitelesség teljessége megköveteli, hogy megmondjuk: a HNF városi elnöke akkor dr. Kemény László, a Közgazdasági Technikum igazgatója volt, a titkári tisztséget pedig Hegedűs Lajos főmérnök, a Cukorgyár műszaki vezetője töltötte be. Ők ketten voltak a Verseghy névadást kérő levél aláírói. De a kulturális intézmények ezt megelőzően sem voltak tétlenek.

A vezetékes rádióban, TIT-előadásokon Verseghyről elhangzó előadások mellett a Néplapban is jelentek meg írások, melyek közül legjelentősebb volt az 1955. jan. 1-i számban megjelent egész oldalas történeti összeállítás „Hazádnak rendületlenül...” címmel, amelyben a Lehel kürtje, Verseghy, Damjanich jelentősége kapott nagyobb hangsúlyt. A Jászkunságban 1954-ben megjelent Damjanich ábrázoláshoz hasonló méretű rajzot kértünk a Kufstein várbörtönében raboskodó Verseghyről, amelyet Chiovini Ferenc festőművész nagyszerűen megoldott. A szöveget hozzá Kisfaludi Sándor, a Verseghy Könyvtár igazgatója írta. Érdemes belőle idézni: „...Ő, aki az emberséges életért akart harcolni, vasra vert rabként megismerte a börtön embertelenségét; ő, aki szerette az embereket, megismerte a többéves magányt; ő, aki a világosságot hirdette, megismerte a kazamaták sötétségét.” A cikk záró bekezdése pedig így hangzott: „A börtön megtörte, de nem tette az eszmék árulójává. Kiszabadulása után egyedül a tudománynak és az irodalomnak élt. Szenvedélyes nyelvészeti vitákat folytatott kora nyelvtudósaival és sohasem szűnt meg harcolni a magyar nyelv jogaiért. Írt ezenkívül néhány regényt, tankönyvet és nem jelentéktelen költői munkássága sem.”

A lap alján Patay Mihály fametszetét helyeztük Verseghy „Külső Szolnok” c. versének illusztrálására, „hol remegő szemeibe az első napragyogás ötlött”. Így kezdte Szolnok városa újra megismerni Verseghy Ferencet. A Jászkunság dupla számát szántuk a folyóirat 1957. kezdetén megjelentetni. Az irodalomtörténeti vonatkozású tanulmányok szerzőit Kisfaludi Sándor, a történeti bevezető megírására Benda Kálmánt pedig én kértem fel. Elkészíttettük az illusztrációk kliséit is 1956 végén. A megszerkesztett Verseghy-számot azonban nem lehetett 1957 januárjában nyomdába adni, mert minden folyóirat sajtóengedélyét bevonták.

A jó megoldásnak az látszott, hogy az összeállított anyag a Verseghy Könyvtár kiadványaként jelenjen meg, s mivel kapcsolatunk volt a gyomai Kner Nyomdával, a kézirat oda került. Így keletkezett egy nyomdászati ritkaság, hogy meg nem jelent évfolyamból különnyomat született Kisfaludi Sándor szerkesztésében.

Impresszumként ez jelent meg: „Verseghy Ferenc születésének 200 éves évfordulójára kiadta a Szolnok Megyei Tanács Könyvtára és a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat Szolnok Megyei Szervezete. Felelős kiadó: Vida Béla.” A borító hátlapján pedig Patay Mihály grafikusművész fametszete, Verseghy Könyvtár körirattal, közepén Verseghy portréjával, amelyet 1956-ban a Megyei Könyvtár emblémaként használt.

Ez a nyomdailag is sikerült kötet jelenti a könyvtárban a Verseghy-kutatás megindulását. 1958-ban a könyvtár és a múzeum Verseghy életéről diafilmet készített, kiadója a Magyar Diafilm Vállalat volt. A 48 képkockát felnagyítva három példányban Verseghy képeskönyvet állítottunk össze, egy példány a könyvtárba, a másik a múzeumba, a harmadik pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. A képekből kiállítást is állítottunk össze a Verseghy Gimnázium számára.

Verseghy szolnoki utóéletével összefüggésben nem maradhat el a Verseghy Irodalmi Kör sem, amelynek lelke és főtitkára Kiss Gábor árvaszéki ülnök volt. 1962. május 2-án írt leveléből idézem: „Küldöm a Szolnoki hárfa c. versem kéziratát.... mert rímes is, időmértékes is, Verseghyről is szól, Szolnokról is szól, és szolnoki versfaragó követte is el, így bőségesen van szolnoki és Verseghy-vonatkozása is...”

Szolnoki hárfa

Hamva itthon már, hazajött Budárul,
Híre fennen száll, az időt lebírva,
S büszke szívnek szent tanúságot árul
Verseghy sírja.

Domborult hantját – honi városának
Ifja – ápold, sírja elé kijárva,
S drága emlékét te fogadd Múzsának,
Szolnoki hárfa.

Kiss Gábor

{fel}