Pápay Lászlóné:
A Verseghy nyelvművelő verseny tanulságos története

A Verseghy-kultuszról, a szolnoki polgárok Verseghy személyiségéhez fűződő tiszteletadásáról, s ennek napjainkig húzódó történetéről Szurmay Ernő és Kaposvári Gyula szólt előttem. Most az én tisztem beszámolni arról: hogyan váltak a gyerekek is e szép hagyomány ápolóivá – immár közel két évtizede.

Könyvtárunk, a Verseghy Könyvtár – névadójának szellemi örököseként – tevőlegesen is részt kívánt venni a felnövekvő nemzedékek nyelvi műveltségének gyarapításában, szerepet vállalni anyanyelvünk tudatos használatára, a pontos, szép beszédre nevelésben – s létrehozta a Verseghy nyelvművelő versenyt.

„Íze szerint s szabadon bánjék nyelvével akárki” – ez, a nyelvtudós költő ma is különösen időszerű követelése volt számunkra a legfőbb üzenet, amikor elhatároztuk: a nyelvi ismeretterjesztésnek olyan módját, új formáját alakítjuk ki, amely a gyerekek számára anyanyelvünk örömteli felfedezését jelenti, s eltér az iskolai órák megszokott gyakorlatától. Ezzel a – ma is alkalmazott – kettős alapelvvel hirdettük meg a Verseghy nyelvművelő versenyünket először 1976-ban. Akkor – és most is – a felsős általános iskolásoknak alkalmat kínáltunk, hogy – írásbeli és szóbeli feladatok megoldásával – bizonyságot tehessenek arról, mennyire gazdag és élő megszerzett szókincsük, kifejezésmódjuk változatos-e, milyen a beszédkultúrájuk. A versennyel felkelteni és fokozni szerettük volna, s szeretnénk ma is, anyanyelv iránti érdeklődésüket, erősíteni bennük nyelvünk szeretetét, tiszteletét.

Az egyes fordulókon, amint az előbb említettem, nem a nyelvtanórákon szerzett tudást kértük számon, hanem ismereteik megbízhatóságát tettük próbára: új helyzetben „vizsgáltuk” a velük való bánni tudás képességét, azaz a tanultak alkotó-gyakorlati alkalmazására nyújtottunk lehetőséget a változatos anyagú „próbákkal”. Mindezt életkori sajátosságaiknak megfelelően, kedvük és hajlamaik szerinti módszerrel: a nyelvi anyagot a gyerekek érdeklődése szerint állítottuk össze.

S hogy ez sikerült (hiszen ezt bizonyítják a magyartanárok évek óta számossá vált levelei és a versenyek hangulata – légköre) feltehetően a legtöbb értetlenkedést, csodálkozást kiváltó ténynek köszönhető, annak, hogy könyvtár a gazdája a gyerekek nyelvművelésének. A könyvtárban ugyanis a kis olvasók nyitottabbak, közlékenyebbek, mint bárhol máshol (iskolában, otthon). Éppen ezért könnyebben megismerhetők, s a róluk szerzett tudás is igazabb, őszinte, valós. Témánkhoz visszatérve: azt tapasztaltuk, hogy a legifjabbak anyanyelvi érdeklődésének területei nem egészen azonosak az iskolai tananyagban leírtakkal. Szélesebbek: már a 10-12 évesek is szívesen böngészték (akkor, 1976-ban, amikor még nem kellett használniuk az iskolában!) az akadémiai egynyelvű szótárakat, vagy próbálták megfejteni az elmúlt századokban írt szövegek üzeneteit. S mindezt oly módon, mintha a felnőttek titkait lesnék el. A szócikkek szakirodalmi megfogalmazását vagy a régi, veretes szövegezést feloldva, nem ritkán játékká formálva „szelídítették magukhoz”.

A másik felismerés. Olvasóink a könyvtárban szívesen megnyíltak, beszélgettek napjaikról, élményeikről, gondjaikról, családjukról, olvasmányaikról, de mindezt „sajátos módon” közölték: a nehezen talált szavakat gesztusokkal, mimikával s az igen változatos hangutánzó „szókincsükből” válogatva helyettesítették. Ez a kettős, egymásnak ellentmondó ismeret – a gyerekek természetes anyanyelv iránti kíváncsisága és a nyelvhasználatuk közötti szembetűnő ellentét – késztetett bennünket arra, hogy mozgalmat indítsunk nyelvük – nyelvünk – jobbításáért, gazdagításáért. Természetesen, közelítve hozzájuk, tehát az általunk megismert, igaz érdeklődésükre építve.

Hogy milyen feladatsorokat, játékokat állítottunk össze számukra, nem részletezem, megtettük már három alkalommal a Verseghy nyelvművelő verseny füzeteiben[1], csak általánosságban szólnék róluk.

A feladatsorok szerkesztésekor fontosnak tartottuk, hogy különböző nyelvi játékokkal hívjuk fel a versenyzők figyelmét nyelvünk finomságaira, vizsgáztassuk szókincsüket, kedvező alkalmat adjunk a kreatív nyelvhasználatra, s a nyelvrontás terén: segítsünk nekik felismerni a sajtóban, rádióban, tévében felbukkanó nyelvi hibákat, pongyolaságokat; s hogy megtanulják, legyen igényük helyettesíteni az idegen szavakat: szebb nyelvi fordulatokra cserélni az általuk tisztelt, beszédben mintát adó felnőttek (riporterek, riportalanyok, politikusok, gyakran miniszterek) elkoptatott kifejezéseit, célszerűen egyszerűsíteni bonyolult mondataikat stb. Gyakori tehát a „hibavadászat”. Hol a rádiót, hol a televíziót kellett figyelniük (egy meghatározott műsort), hol a helyi lap adott számát böngészni, hogy „éber szemmel-füllel” felfedezzék a javítandót. Sétát is tettek a városban a cégtáblákat, reklámokat és egyéb feliratokat figyelve. Az érthetetlen idegen nevek, szavak és kifejezések példatárát összeállítva, a magyarításra is javaslatot téve, a polgármesternek fogalmaztak levelet. Feltűnő volt, hogy amilyen szemfülesek az angol stb. kifejezések felfedezésében, a sajtónyelvi gyűjtésben már kevéssé jeleskedtek: gazdag gyűjteményük zömmel sajtóhibákat, bakikat tartalmazott. Nyelvérzékük nem vizsgázott jelesre: a nyelvi vétségre még nem elég érzékeny ez a korosztály, illetve a médiumok nagyon elrontották őket. És sajnos, szüleiket, tanáraikat is!

A feladatlapokon mindig nagy számú a szókinccsel kapcsolatos kérdés: a szóértelmezési játék, a rokon értelmű szavak hangulatát, stílusértékét megismertető feladvány. A kérdésfeltevés formájára egy jellemző példát ismertetek: nem szinonimák felsorolását kérjük a versenyzőktől, hanem pl. a járásmódok körülírásához Kosztolányi Dezső gyűjtését, a 73 szóból álló válogatást adjuk a kezükbe, s ebből kell megadott szempontok szerint csoportosítaniuk: először a mód szerint (szaporán, gyorsan megy; céltalanul járkál stb.), majd a lelkiállapotnak, jellemnek megfelelően (hogyan „jár” a jó kedvű, a megszégyenült, az alattomos stb.). Ezt ábrák követik – járművek, egy-egy állat – „melyik hogyan megy?” kérdéssel, amelyre már saját ismereteik alapján is könnyen válaszolhatnak. Nem vizsgáztatunk tehát, csak gondolkodásukat serkentjük, s így szorongás nélkül, több sikerrel oldják meg a feladatot. S közben a maguk tapasztalatával meg is tanulják: a szinonimák ismerete mennyire szolgálja a változatos, árnyalt kifejezést, s hogy ez a védekezés az egyszavúság ellen.

Mindig ügyelünk arra, hogy a feladatlapról ne hiányozzanak a szólások, közmondások. De a nyelvi műveltség más területeire is kiterjed a figyelmünk (pl. ki volt a „haza bölcse”, hol található a „felkelő nap országa” stb.).

A költői nyelv sok humoros, játékos elemet, továbbjátszható ötletet tartalmaz. A zsűrit mindig meglepi, hogy a gyerekek milyen színesen, szellemes találékonysággal és gazdag fantáziával folytatják vagy alakítják át neves költőink témáit. Úgy vélem, nem kell külön magyaráznom, hogy ezek sem öncélú játékok, sokkal inkább a biztos, könnyed, az érzelmileg, tartalmilag pontos nyelvhasználat egyfajta vizsgái. A gyerekek verszenei, szövegformáló képességét mozgósítják, próbára teszik stílusérzéküket.

Gyakori feladat (költőink régi, kedvelt játéka) megadott rímszavakkal – ritmikai, tartalmi megkötöttség nélkül – verset írni. Beleélő készségükre, fantáziájukra példaként két gyerek versét idézem egy megjegyzéssel: hogy a megoldás nem jelentett különösebb nehézséget számukra, bizonyítja, a feladatlapon (piszkozat nélkül) egyetlen szó javítás sem volt, így születtek a versek.

Halkan lépek rá a földre,
nem zavarom meg a csöndet.

Kérdezem, hogy hányan látták,
hogyan intenek a nyárfák.

Továbbmegyek, s a fákon túl
egy ismerős harang kondul.

Udvarunkon szénaboglya.
Áll, mint édesanyám kontya.

*

Kékpalástos éjszaka száll a földre,
Érintetlenül hagyva a csöndet.
Azt, hogy megjött, mindannyian látták
De megőrizték a titkot a nyárfák.

És ott: messze, a fákon túl.
Egy kis harang néha megkondul.
És itt: a réten áll a boglya.
Szőke fürtű kalászból a kontya.

Kedvelt feladat a népi találós kérdések mintájára fogalmazott egyéni „állatleírás”. Ugyancsak könnyedén, javítás nélkül oldják meg.

Az eredeti minta:

„Elől olyan, mint egy alma,
a dereka gombócforma,
hátul hosszú, hegyes nyárs,
négy kis bunkósboton mász.
Mi az? A macska”

A gyerekmunkákból:

Barna teste nagyon nagy.
Mancsa, talpa hatalmas.
A mézet szereti,
De a málnát sem veti.
- meg(fejtés: a medve).

*

Fekete a szeme, szürke a kabátja.
A macska nem igaz barátja.
Lakóhelye telt kamra,
S csak a szegény jár templomba.
Mi az? Az egér.

*

Földig ér a szoknyája,
nyájat terel a pusztában:
(a puli)

Gyerekkönyvtári (olvasásismereti) tapasztalatainkból tudjuk: a 10-12 évesek állatok iránti vonzódása, odaadó szeretete jellemző életkori sajátosság. Magától értetődő tehát, hogy gyakori az állatok életmódjához, az állattartáshoz stb. kapcsolódó feladvány. Még az állathangokkal is foglalkoztunk: egy felsorolásból (amelyben külön szerepeltek az állatok és külön a hangok) 20 madárhoz kellett kiválasztaniuk a megfelelő hangot, a hangjukat (melyik: csiripel, csivitel, csörög, éneket, fuvolázik, kityeg, krúgat, pireg, zakatol stb.). Érdeklődéssel, de tévedéssel oldották meg. Ezt előre tudtuk. De azt is: hazamenvén megkeresik azt a (nem nyelvi, hanem az állattanban található) könyvet, amelyben a helyes válasz és a madarakról sok más – gyakran nyelvi – ismeret, érdekesség található.

Természetes kötelességünknek tartjuk a nyelvi ismeretterjesztést. Örömmel látjuk: a versenyzők mindig rácsodálkoznak, milyen kifejezőek a nyelvjárási szavak, mennyi titkot árulnak el a személy- és a földrajzi nevek mögött rejtőző eredeti jelentések. Élénk érdeklődéssel ízlelgetik a régi magyar szövegeket – s közben megismerik a tartalom közvetítette régi szokásokat is. És megtanulják a szótárak használatát (táj, földrajzi, etimológiai stb.).

Mind a tájnyelvi, mind a nyelvtörténeti, mind az előző példában említett madarak hangját utánzó szavak „felfedeztetése” a gyerekek érdeklődésének kielégítése mellett más ismeretek iránt is felkelthetik kíváncsiságukat. És tanáraik figyelmét is új területek felé irányíthatják!

Ennyit a versenylapok feladatainak sokszínűségéről, változatosságáról. A feladványok megoldásán kívül írásban és szóban összefüggően is kell a résztvevőknek fogalmazniuk. Eleinte ez bizonyult a legnehezebbnek: írásban többnyire az egyéni hangot mellőző, sematikus munkák születtek, szóban pedig: a felkészülési idő alatt leírt szövegeket olvasták (volna) fel legszívesebben. Az elmúlt évek során a legtöbb tanulságot számunkra is ez nyújtotta: milyen nehéz megtalálni a hozzájuk közel álló témát. Nem kevés – és csakis ezt – gyermeklélektani ismeretet kell birtokolnunk ahhoz, hogy érdeklődésüknek megfelelő címet találjunk, amelynek kifejtésekor saját magukat adják, egyéni gondolataikat rögzítik papírra, saját hangjukon szólalnak meg.

Az időbeli és terjedelmi megkötöttségek miatt csupán vázlatpontokban foglalom össze a verseny 18 évének nyelvpedagógiai – és pedagógiai – tapasztalatait, tanulságait.

1. Igen nehéz még ma is elfogadtatni a tanárok egy részével, hogy nem kötődünk a tananyaghoz, az egyes évfolyamokban tanított ismeretekhez. Lehet például, hogy 5. osztályban még nem tanulták a riport műfaji sajátosságait, de naponta látják, hallják a televízióban. Miért ne kaphatnának nálunk ilyen fogalmazási feladatot? Vagy: bár a felső tagozat kezdetén történelemből még nem tananyag Mátyás és kora, ám az alsó tagozaton megismerkedtek jeles királyunkkal. Sokat olvastak és a tévében meséket is láttak róla, ismereteik elegendők ahhoz, hogy egy fogalmazásban bemutassák „az Igazságost”. Közhely, de nehezen elfogadott: a gyerekek nem csak az iskolában tanulják a nyelvet, műveltségük sem csupán innen gyarapodik. Mi a versenyünkkel arra vagyunk kíváncsiak: milyen és mit tükröz ennek a korosztálynak a családi és a társadalmi környezet hatására kialakult – élő nyelve.

2. Valamennyiünket meglepett, hogy a gyerekek mennyivel könnyebben boldogulnak a százéves vagy ennél is öregebb szövegekkel, mint a század íróinak nyelvével. Gárdonyi, Móra, de még Weöres, Kormos István olvastán is sok a számukra ismeretlen jelentésű szó, ám itt nem keresik, mint a régi szövegeknél, önként a megfejtést. „Rákérdező feladataink” a bizonyságok erre. Gárdonyi Géza A gyerekek c. novellájának rövidített közléséből (1/2 oldalnyi) 20 szóra kérdeztünk rá. A gyerekek többsége ezeket nem ismerte, aki igen, azok is más jelentést tulajdonítottak neki: pl. irka = papír, palatábla; kisbíró = dobos gyerek; káplár = csősz, őr stb. Weöres Sándor óvodáskoruktól mondogatott verseiből a fakutya = kutyák húzta szánkó; a márc /a csöbörben/ = március; a „szekér polyva” = a szekér ponyvája; Kormos István „boglyas lompos, loncsos” medvéje: „bolyhos, görnyedt, nagy” stb.

Kérdésem: vajon az irodalom és nyelvtanórákon a szemelvények felolvasásakor a tanárok megállnak-e faggatva tanítványaikat, s ha szükséges, értelmezik-e a szavakat?

3. Amennyire javult az évek során a szólásismeretük, a fogalmazásuk, szövegszerkesztésük, annyira rosszabbodott helyesírásuk. Nem egy-egy iskola vagy település tanulóié, hanem országosan! Alig van fülük a hosszú és a rövid hangzók megkülönböztetésére. Nem tudnak szótagolni, tehát hemzseg az elválasztási hibáktól a feladatlap. Enyhén szólva bizonytalanok az egybe-, illetve a különírásban. Nem tudják, mikor kell kötőjel, mikor írjuk egybe vagy külön a szavakat. A toldalékolással megváltozott szavak leírása, az igék ragozása csak találomra sikerül. Példaként az edzd helyett: eddzd, illetve az eddzed helyett: edzed, edzjed, edzzed, edzzd variációk! ).

Jó lenne a gyakorlatban is érvényesíteni azt az elvileg senki által sem vitatott tételt, hogy szabatosan fogalmazni, szépen beszélni, helyesen írni nem csupán a magyarórákon illenék. Miért mondom mindezt? Mert a földrajzi neveket is (akár toldalékolással, akár önállóan) csak véletlenszerűen írják le helyesen. A matematika is ide sorolható. (Ismét példa, egy mondatban a 3 C°-kal, 3 °C-al; Ék. helyett: ék.; a Ft, cm, kg, után pontot tesznek stb.).

Nem részletezem: óriási listánk van az országosan tipikus hibákból.

Az eddig elmondottakhoz egy kívánság. Jó lenne – és tanulságos! –, ha a verseny 18 évének feladatlapjait feldolgozásra vállalná valamelyik főiskola. Bizton állítom: következtetésük anyanyelvtanításunk jobbítását szolgálná.

4. Megszívlelendők a fogalmazások lélektani, társadalmi – távolabbról: általános pedagógiai tanulságai is.

A gyerekek számára a legártatlanabb képből is sugárzik az agresszió. Egy kedves novella folytatása előbb-utóbb vérfürdőbe fullad. A minket körülvevő világot és a tv-ben, videón látottakat tükrözik vissza. S hogy mindezek mennyire feldolgozatlanok bennük, erről a szövegeikből áradó félelmeik, szorongásaik tanúskodnak.

Az üzenet, a tanulság mindannyiunk számára: nemcsak a gyerekek nyelvéért, de a lelkükért, a személyiségükért is felelősek vagyunk. Tegyünk meg értük mindent: a szépen beszélő, kiegyensúlyozott jövendő felnőttekért. Amíg nem késő.

{fel}