Éder Zoltán:
Verseghy magyar-német összevető nyelvtana [1]

1. Verseghy nyelvtanainak elemzéséről

Verseghy nyelvtanainak tüzetes elemzésére mindezideig nem kerítettek sort a szakirodalom művelői. Helyette vagy csupán sommás jellemzését adták egy-egy nyelvtanának, vagy általánosságban vázolták nyelvtani felfogását, illusztrációként használva fel ehhez munkáinak adalékait. Leggyakrabban pedig összefüggéseiből kiszakítva tárgyalták azokat a nyelvi-nyelvtani jelenségeket, amelyek a Révaival folytatott tollharc főbb tételeit alkották. Ezzel az eljárással szükségképpen részleges -erősebb szóval élve –, hamis fogalmat alakítottak ki nyelvtani rendszeréről, nem kevésbé megtévesztő képet festve Verseghy munkásságának utóéletéről. Az egyoldalú szembeállítás során Verseghy többnyire alulmaradt Révaival szemben. A részkérdések felnagyítása mellett ugyanis homályba borult Verseghy nyelvtani rendszerének egésze, benne alapvető újításai, amelyeknek jelentős részét – másfél századon át – értékesítette a nyelvtanirodalom.

2. A Neuverfaβte Ungarische Sprachlehre értékeléséről

Grammatikái közül is különösen mostohán bánt a szakirodalom első rendszeres leíró nyelvtanával, a Neuverfaβte Ungarische Sprachlehre-vel, amely pedig címében is joggal hívja föl a figyelmet „újfajta” mivoltára. Lássuk először is, hogyan értékelte a szakirodalom.

A régebbi szakírók közül Riedl Frigyes, Császár Elemér és Pintér Jenő szólt róla. Mindhármuk írásaira az említett sommás megállapítások a jellemzők.

Riedl Frigyes, aki az első összefoglaló szakcikket írta Verseghy nyelvtudományi munkásságáról, csupán futólag és felületesen érintette ezt a munkáját: /A Neuverfaβte Ungarische Sprachlehre/ „Elsősorban a praktikus használat számára készült. Verseghy maga mondja el az előszóban, hogy a mű eredeti alakjában, mind a rendszeres, tudományos fejtegetésekkel együtt 60 ívre rúgott, úgyhogy a kiadó nem akarta elfogadni. Syntaxisa azonban ezen csonkított alakjában is becses. E grammatika fontosabb új tételeit Verseghy „A tiszta magyarság” művében is fejtegeti. A 267-289-ik lapokon magyar idiotizmusok vannak összegyűjtve, melyek valóban figyelemre méltók.” /Magyar Nyelvőr 9, 1880, 497-8. l./

Érdemben még leginkább Császár Elemér jellemezte a Sprachlehrét, bár az elmélyült elemzéssel ő is adós maradt, s alaposan tévedett azt állítván, hogy amikor e munka korábbi kéziratos változatát Verseghy lerövidítette, akkor „megfosztotta tudományos jellegétől, és praktikus szellemben dolgozta át. A rövidített népszerű /;/ kiadás elnyomta a tudományosat, amely a maga egészében sohasem jelent meg..” /Császár E.: Verseghy Ferencz élete és művei. Bp. 1903. 181. l./ Ez a megnyilatkozás a századfordulón – s még később is – uralkodó grammatikaszemléletet tükrözi, amely szembeállította a tudományost a gyakorlatival, s a leíró nyelvtantól megtagadta a tudományos rangot. Összefoglalóan így írta le Császár a művet:

„A Spachlehre rendszeres nyelvtan. Az alaktan a beszéd részei szerint tárgyalja a nyelvi tényeket, legtöbb gonddal természetesen a főnevet és igét. Az előbbinek ragozását declinátiónak nevezi, s a tőhangzó különfélesége szerint négyet különböztet meg, mindegyikben a ragoknak megfelelőleg sok esetet, de nem mulasztja el kiemelni, hogy a magyarban tulajdonképpen sem esetek, sem declinatio nincs, s mind a két elnevezéssel csak könnyítés kedvéért él. Az utóbbi, az ige ragozása, ad neki alkalmat, hogy az ikes ragozás ellen küzdjön. A mondattan azután az egyes nyelvtani alakok használatára ad szabályt, egészen azon a fonalon haladva, amelyet az alaktanban is használt, az egyes beszédrészek mondattani funkcióit állapítja meg. Az összetett mondattal röviden végez a kötőszókkal kapcsolatban.” /I. m. 181-2. l./

Pintér Jenő, aki egyébként az elsők közt méltatta jelentőségéhez mérten Verseghy munkásságát, erről a művéről csak érintőlegesen, a Révaival folytatott vita kapcsán szólt: „A József nádornak ajánlott munka gyakorlati szellemben írt rendszeres magyar nyelvtan, amelyben az igeragozás ismertetése alkalmával küzdött az ikes ragozás ellen.” /Magyar Nyelvőr 40, 1911, 436. l. és uő.: A magyar irodalom története Bessenyei felléptétől Kazinczy Ferenc haláláig /1772-1831/. Bp. 1913. 1. köt. 96. l./

Pintér kézikönyvének megjelenése után több mint félévszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Verseghy német nyelvtanával valaki foglalkozzék. Még itt Szolnokon, a Verseghy emlékére rendezett első három ülésszakon /1957, 1972, 1982/ sem esett róla szó. Ezért biztatónak ígérkezett e tekintetben a negyedik ülésszakon /1987-ben/ Szabó G. Zoltánnak „Elméleti viták – gyakorlati nyelvtanok” című, „Verseghy és Vörösmarty német nyelvű magyar nyelvkönyvei” alcímű, előadása /”In Memoriam Verseghy Ferenc” 3. Szerk. Szurmay Ernő. Szolnok. 1988. 60-67. l./. Ám akkor az előadást hallgatva, most pedig szövegét olvasva csalódás vett-vesz erőt rajtunk. Mégpedig azért, mert világossá válik: Verseghy Neuverfaβte Ungarische Sprachlehré-jét Vörösmartynak negyedszázaddal később, egészen más tudománytörténeti körülmények közt megjelent Kurzgefaβte Ungrische Sprachlehre für Deutsche című kötetével nem szerencsés párhuzamba állítani. Terjedelmük és kidolgozásuk olyannyira eltérő volta miatt sem alkalmasak az összevetésre: Verseghyé részletesen kimunkált, teljes leíró nyelvtan 300 lapon, Vörösmartyé a nyelvtan vázlatos foglalata 30 lapon, s ha hihetünk a szerzőnek, az 1832-ben közreadott Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai-nak német nyelvű változata: „Kisebb-nagyobb eltérésekkel annak rendjét követi”, s „az egész műre a táblázatszerűség jellemző”. Szabó G. cikke egyébként Verseghy grammatikájáról nem öregbíti ismereteinket, s ha szemet hunyunk is több téves vagy pontatlan kijelentése fölött, az ilyen megállapítást akkor sem tekinthetjük tudományos nyereségnek: „Verseghy körültekintő és körülményes /?/ magyarázatai inkább egy kézikönyv igényével íródtak, mintsem gyakorlati nyelvkönyvként.” Amit viszont valóban érdemes lett volna megvizsgálni az összevetés során, hogy tudniillik mit vett át Vörösmarty elődjének nyelvtani rendszeréből, arra a szerző ügyet sem vetett.

3. A Neuverfaβte Ungarische Sprachlehre tematikája és felépítése

Lássuk most már közelebbről – amennyire a jelen keretek lehetővé teszik -Verseghy nyelvtanát, amelyet a továbbiakban Grammatikája néven fogok nevezni, ebben is követvén őt, aki A Tiszta Magyarság-ban mindannyiszor mint Grammatikám-ra hivatkozik rá.

Először is olvassuk el címlapját, barokkosan részletező szövege önmagában is érdemi tájékoztatást nyújt. Így szól:

Neuverfaβte Ungarische Sprachlehre, worin die verschiedenen Mund- und Schreibarten der ungarischen Sprache kurz angezeigt, die Regeln aus dem morgenländischen Bau der Sprache selbst hergeleitet, mit den deutschen Redensarten zusammengehalten, und durch Beispiele erläutert werden.

Mit einem Anhange, worin eine Sammlung der zum Sprechen nöthigsten Wörter, und der gewöhnlischsten Redensarten des sittlichen Umgangs; dann einige Gespräche. Erzählungen, Briefe, und Gedichte enthalten sind.

Bearbeitet von Franz Verseghy, Priester des Graner Erzsprengels, Doctor der freyen Künste und der Weltweisheit, Lehrer der Gnädigen Comtesse Leopoldine von Szápáry.

Pesth, bey Joseph Eggenberger. 1805.

/Újfajta (vagy: Újra alkotott) magyar nyelvtan, amely röviden bemutatja a magyar nyelv sajátos beszéd- és írásmódját, egyszersmind kifejti a napkeleti nyelvszerkezetből eredő szabályokat, a német szólásmóddal összevetve és példák által megvilágosítva.

Függelékkel, amely a beszédhez való legszükségesebb szavak, valamint az illendő társas érintkezés leggyakoribb szólásmódjainak gyűjteményét, továbbá néhány beszélgetést, történetet, levelet és költeményt foglal magában.

Írta Verseghy Ferenc, az esztergomi érsekegyházmegye papja, a szépmesterségeknek és a filozófiának doktora, Szápáry Leopoldina méltóságos grófkisasszony tanítója.

Pest, Eggenberger Józsefnél, 1805./

A címleírásnak Grammatikájára vonatkozó részéből kiindulva, három téma köré csoportosítom mondanivalómat:

- Annak nyomán, hogy bemutatja a magyar nyelv sajátos beszéd- és írásmódját: Grammatikájának jelentőségéről szólok.

- Azzal kapcsolatban, hogy kifejti a napkeleti nyelvszerkezetből eredő szabályokat: a magyar nyelv idiomatizmusainak Grammatikájában előadott fejtegetéseiről számolok be.

- Abból az utalásából, hogy a magyar beszédmódot összeveti a német szólásmódokkal, kontrasztív Grammatikájából nyújtok ízelítőt.

Mielőtt azonban mondandóm velejére rátérnék, a kötet felépítését ismertetem.

Grammatikája a József nádornak szóló ajánlás /4 sztl. l./, egy rövid előszó /4 sztl. l./, valamint a tartalomjegyzék /4 sztl. l./ után három nagy részre oszlik. Az első kettő a tulajdonképpeni nyelvtan, mégpedig az első rész, I. Theil. Von der Wortforschung, Verseghy műszavával a Szónyomozás, latinul Etymologia tizennyolc fejezetben /l-l 14. l./; a második rész, II. Theil. Von der Wortfügung, vagyis a Szókötés, más szóval a Syntaxis ugyancsak tizennyolc fejezetben /141-303. l./, e részben a XVIII. fejezet, Von der ungarischen Verskunst /289-303. l./ rövid magyar verstant ad; és végül a harmadik rész, III. Theil. Übungen der Sprache /303-433.1./, amelyet nyelvgyakorlatnak szánt. A három rész terjedelmileg arányosan van elosztva. Figyelemre méltó, hogy Verseghy azonos terjedelmet szentel az etymologiának és a syntaxisnak, szemben számos korábbi – s majdan későbbi – nyelvtaníróval, akik a hosszadalmas etymológiai vagy alaktani rész mellett kurtára fogták a syntaxist, a későbbi mondattant. /Egyik legkiválóbb elődje, Gyarmathi Sámuel például a nyelvtan első részét 396 lapon, a másodikat pedig csupán 172 lapon tárgyalta./ Verseghy a Szókötést – előszava tanúsága szerint – Grammatikája fontosabb részének tartotta: „die Syntax, als der zweyte und wichtigere Theil meiner Grammatik” /sztl. 11. l./.

4. A Neuverfaβte Ungarische Sprachlehre jelentősége

Grammatikájának keletkezésével és nyelvtanai közt elfoglalt helyével már korábban foglalkoztam, és vizsgálódásaim eredményét a következőkben foglaltam össze:

„Verseghy Ferenc alapvető nyelvtani művei, a német nyelvű Sprachlehre, a latin nyelvű Analyticae /I. és II. kötete/, valamint a hazai nyelven írt Magyar Grammatika, egy tőről fakadnak, egységes szemléletet tükröznek, azonos elvekre s lényegében azonos szabályrendszerre épülnek. Egy eredetileg nagy terjedelmű, az elméleti alapokat is taglaló leíró nyelvtannak, amely azután az Analyticae köteteiként latinul jelent meg, más-más szempontú rövidített változata egyrészt a Sprachlehre /A Tiszta Magyarság szorosan hozzátartozó, elméleti jellegű kötetével együtt/, másrészt az elméleti és leíró részeket szerencsésen ötvöző Magyar Grammatika. Mindebből természetesen következik, hogy ami újat hozott Verseghy a nyelvtanírásban, az lényegében megtalálható már a Sprachlehrében.” /Tőlem: Verseghy Ferenc nyelvtanai tekintettel a magyar mint idegen nyelv oktatására. Magyar Nyelvőr 112, 1988,66. l./

Az idézett dolgozatban azt is fejtegettem, mi újat hozott Verseghy a nyelvleírásban. Most röviden annyit ismétlek meg, hogy mind a névragozásban, mind az igeragozásban két alapvető újítást vezetett be. A névragozást illetően ő volt az első, aki a kevés esetű rendszerről a sok esetű rendszerre tért át, s ennek során a főnévragozásban tisztázta a birtokos eset valódi -nak, -nek ragját. Ez utóbbi felismeréshez jellegzetesen leíró, szinte strukturalista megközelítéssel jutott el, azáltal tudniillik, hogy a képzőnek és a ragnak a magyar nyelvben betöltött szerepét, illetőleg ennek megfelelő formális viselkedését szétválasztotta. Az igeragozás rendszerezésében ismertebb kezdeményezése az, hogy az ikes ragozás kategóriáját elvetette, és a rendszertanilag lényegesebb, kétféle határozatlan-határozott igeragozás kategóriáiban helyezte el. Kevésbé ismeretes, hogy a -lak, -lek személyragos alakot, amelyet felléptéig a grammatikusok a határozatlan igeragozás kategóriájába osztottak be, Verseghy a határozott igeragozás paradigmái közt helyezte el.

5. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre az idiomatizmusokról

Verseghy nyelvészeti munkálkodásának egyik fő törekvése, hogy a magyar nyelvnek mint úgynevezett „napkeleti” nyelvnek a leírását kiszabadítsa a latin nyelv grammatikájának a jármából, megszabadítsa a „deákmajmozás”-tól. Ebben a törekvésében nagy figyelmet szentel a magyar nyelv idiomatizmusainak összegyűjtésére, leírására és rendszerezésére. Grammatikájában számos példa van arra, amit később „nemzeti tulajdonság”-nak nevezett. Gyűjteményéből az egyik csokrot Syntaxisa VII. fejezetében találjuk, ahol a birtokos személyjelek használatában megnyilvánuló sajátos formákat sorolja fel – fordításomban – a következőképpen /220-223. l./:

a/ magyar minden birtokos esetnél Suffixum possessivum-ot használ: a bíró háza: das Haus des Richters; des Richters sein Haus.

b/ Idő- és mértéknevek, mert bennük birtokos eset van elrejtve: két esztendeje már /tudniillik: annak/, hogy nem láttam: es sind /diessen/ zwey Jahre daβ ich ihn nicht gesehen hab. Egy forintot adtam fontyáért /tudniillik: annak vagy ennek/: ich habe fürs /dessen/ Pfund einen Gulden gegeben.

c/ Ha vor okot jelöl, akkor az utána következő főnévhez a megfelelő személyű birtokos személyjel határozóraggal ellátva járul: Sír örömében: er weint vor Freude. Ijedtünkben majd meghaltunk: wir sind vor Schrecken fast gestorben.

d/ Más német prepozíciókat is birtokos személyjel helyettesíti, ha az birtokot jelöl és birtokos névmással adható vissza: Ennyi volt az ő része, az én részem pedig ennyi: er hatte so viel für /zu/ seinem Antheil und ich für /zu/ meinem soviel. Önnön magának gyilkosa lett: er ist ein Mörder an sich selbst /sein eigener Mörder/ geworden.

e/ Az Úr: Herr és az Asszony: Frau tiszteletneveknél szokásos a Suffixum possessivum primae singularis használata: Hídd el Vajda Uramot ebédre: rufe den Herrn /meinen Herrn/ Vajda zum Mittagmahl. Előfordul azonban, hogy elmarad ez a Suffixum: Hídd el Vajda Urat stb.

f/ A közép- és felsőfoknál is nagyon használatos ez a Suffixum. Add nekëm a szëbbikét a szëbbikët helyett: gieb mir das schönere. Ugyanígy minden kérdő és határozatlan névmásnál, amelyek az egész fajból egyetlen individuumra utalnak, következésképp comparatiót foglalnak magukban: mëllyikét akarja az Úr? R. ëggyikét sem: Welches wollen Sie Haben? R. keines, ehelyett: mëllyikët, ëggyikët. Ilyen esetekben mindig egy rejtett birtokos eset van, amit ki is lehet fejezni: add nekem ezëknek a szëbbikét; ezëknek mëllyikét akarja az Úr R. ezeknek ëggyikét sem./.../

g/ A német személyes névmás helyett is ezt a Suffixum-ot használjuk, ha azt a németben Possessivo conjunctivo lehet visszaadni: Vágd el a szárnyát: stutze ihm die Flügel. Ugyanígy az adós: schuldig szónál és a pénz nevénél: száz forintommal adós: er ist mir hundert Gulden schuldig, szó szerint: er ist mit meinen hundert Gulden schuldig. Három forintomban telt: es hat mich drey Gulden gekostet, szó szerint: es hat mein drey Gulden gekostet.

h/ A van, lëssz, lëhet: es ist, es wird, es kann seyn igéknél, ha ezek a német haben activumával vannak kifejezve, és impersonaliter alkalmazva, a birtok nevéhez a megfelelő Suffixum possessivumnak kell járulnia: van pénze: er hat Geld; lessz pénzünk: wir werden Geld haben. Egyes esetekben még egy egész, haben-nel alkotott Phrasis-t is vissza lehet adni a birtokos személyjellel. Keveset végzettél, nagy erődre nézve: du hast in Ansehung der groβen Kräfte, die du hast, wenig angerichtet.

i/ Egy egészen sajátos idiomatizmus az, hogy a harmadik személyű felkiáltásokban, különösen ha az ember dorgál vagy szid valakit, midőn egy múlt idejű melléknévi igenév, vagy egy melléknév, vagy pedig egy melléknévként álló kijelentő mód egyes szám harmadik személyű múlt idő előzi meg, az utána következő főnév mindig egyes harmadik személyű Suffixum-mal jár: ëb a híre gyönyörű fattya! daβ dich doch! wie schön der Fratze ist, szó szerint: Ein Ruhm ist ein Hund! sein schöner Fratz! Eb születte bottya! der verzweifelte Stock! szó szerint: der Stock eines jemanden, den der Hund geboren hat. Isten adta gyermëke! hogy nem hagy békét! der Bube, der! /den Gott gegeben hat/ das er nicht Fried geben kann.

Amikor Verseghy kitért az idiomatizmusok, köztük is a sajátos magyar nyelvtani szerkezetek tárgyalására, különös tekintettel volt az idegen ajkú magyarnyelv-tanulóra. Manapság, a magyar mint idegen nyelv tanulása iránt megnövekedett érdeklődés évadján válik igazán időszerűvé ezeknek a jellegzetességeknek a tanulmányozása. Éppen ezért Grammatikájának erre vonatkozó lapjait nagy haszonnal forgathatjuk, és napfényre hozott adalékait szervesen beépíthetjük az oktatás menetébe és anyagába.

6. A Neuverfaβte Ungarische Sprachlehre mint összevető nyelvtan

A/ Az idiomatizmusok iménti tárgyalása során egyúttal már ízelítőt adtam abból is, hogyan veti össze Verseghy a magyar nyelvi jelenségeket a német nyelviekkel.

Az összevető szemlélet áthatja egész Grammatikáját, különösen Syntaxisát, amelyben a kontrasztivitás a részletek kifejtésének mintegy rendező elve. Eljárása abból a nézőpontból fakad, amelyből a magyar nyelv szerkezeti felépítését megközelítette. Grammatikája előszavában a következőket adja elő ebben a vonatkozásban, Syntaxisa kidolgozásáról szólván: „verlegte ich mich auf das Studium der französichen, italienischen und englischen Sprache, überzeugt, daβ die Kenntniβ der in meiner Jugend erlernten lateinischen, griechischen und hebraischen, demjenigen, der die ungarische allén übrigen lebendigen, bereits auf dem Gipfel der Kultur schimmernden Sprachen, an die Seite zu heben strebt, nicht hinreichen genug sind. Ich verglich die syntactischen Regeln der bewährtesten und ausführlichsten Grammatiken dieser Sprachen einzeln mit der ungarischen, und zeichnete sie nach der Buchstabenordnung sorgfältig auf: aus welchen Materialen dann die Syntax, als der zweite und wichtigere Theil meiner Grammatik hervorgieng”. /Vorrede, 10-11. sztl. l./ Vagyis: „belefogtam a francia, olasz és angol nyelv tanulmányozásába, miután meggyőződtem arról, hogy az ifjúságomban elsajátított latin, görög és héber ismerete nem elegendő olyasvalaki számára, aki a magyart a többi élő, a kultúra csúcsán fénylő nyelvvel egy szintre akarja emelni. E nyelvek legjobban bevált és legrészletesebb grammatikáinak szintaktikai szabályait egyenként összehasonlítottam a magyarral, és ezeket betűrendben gondosan feljegyeztem: ebből az anyagból keletkezett azután a syntaxis, grammatikám második és fontosabb része.”

Ez a nyilatkozat igen jelentős, legalább két szempontból. Egyfelől ugyanis felismerve a holt nyelvek, köztük a latin nyújtotta ismeretek elégtelenségét, Verseghy tudatosan szakít a latin grammatikai hagyománnyal, és a kiművelt élő nyelvek szintaxisát, illetőleg az azok nyomán kialakítható rendszerszerűséget állítja a magyar nyelvleírás elé modellnek. Másfelől korunkat megelőzve megfogalmazza és alkalmazza a funkcionális nyelvhasonlítás elvét, azét a nyelvhasonlításét, amely nem genetikai alapon a rokon nyelveket, hanem funkcionális szempontból az egymással nem rokon nyelvek szerkezetét veti össze. /L. erre: Péter Mihály: Jegyzetek a funkcionális nyelvhasonlításról. Általános Nyelvészeti Tanulmányok 12. 1978. 221-231. l./ Ez a felfogás helyet kap terminológiájában, mert megjelenik nemcsak a lebendigen Sprachen /idézet Előszó és 109. lap/ hanem az abendländischen Sprachen /46., 48. és 141. l./ kifejezés is. Az Előszóban kifejtettekkel összhangban Syntaxisa ezzel a mondattal kezdődik:

„Die meisten abendländischen Sprachen als die französische, englische, deutsche und italienische, haben nur wenige Beugendungen, welche die Fälle der Nennwörter, und die Arten, Zeiten, Zahlen, und Personen der Zeitwörter unterschhieden.” /141. l./ Azaz: A legtöbb nyugati nyelv, mint a francia, angol, német és olasz csupán kevés végződéssel rendelkezik, amely a névszók eseteit és az igék módját, idejét, számát és személyét megkülönbözteti.

Ennek a szemléletnek és módszernek alapján dolgozta ki az akkori igényeknek és szükségletnek leginkább megfelelő, magyar-német összevető Grammatikáját.

B/ A funkcionális nyelvhasonlítás egyik kedvelt kutatási területe az ún. tiszteleti formák összevetése. Syntaxisában Verseghy több fejezetet szentel e témának. Lássuk most ezek közül a Der Gebrauch der allgemeinen Ehrenwörter című alapfejezetet /177-178. l./, amely fordításomban így hangzik:

Az általános tiszteletnevek használata

Először. A magyar akkor beszél udvariasan, ha az ige egyes szám harmadik személyű alakját használja, egyúttal azonban a német Sie névmás helyett a következő tiszteletneveket a megfelelő esetben ismétli: az Ur: der Herr: az Asszony: die Frau: az Úrfi: der junge Herr: a Kisasszony: das Fräulein: a Leányasszony: die Jungfer. Mint van az Ur? wie befinden Sie sich? szó szerint: Wie ist der Herr? Mivel mulattya magát az Asszony? Womit unterhalten Sie sich? szó szerint: womit unterhält sich die Frau?

Másodszor. Távollévő személyekről szólva az Úr-hoz és az Asszony-hoz az egyes első személyű birtokos személyjelet szoktuk hozzátenni: Hídd el Rőfi Uramot ebédre: rufe den /meinen/ Herrn von Rőfi zum Essen. A többi tiszteletnévnél ezt a Suffixum-ot a távollévőkkel kapcsolatban nem, de a jelenlévőkkel kapcsolatban igenis használjuk: Balati Kisasszonynál voltam: ich war bey der Fräulein Balati; ezzel ellentétben, különösen a kicsinyítős képzős alaknál: kedves Kisasszonykám! mein liebes Fräulein stb. A maga: er selbst jelenlévőkkel szemben kisvárosi és goromba: hát maga mint van? ehelyett: hát az Ur mint van? wie befinden Sie sich?

Harmadszor. Az alacsonyabb rendűekkel szemben, akiket nem akarunk az Úr, Asszony stb. névvel megtisztelni, de tegezni mégsem akarunk, a következő tiszteletneveket használjuk: Këgyelmed és Kigyelmed, Kelmed, Kend és Ked. Az utóbbi három rövidítésből keletkezett, amelyeket az íródeákok a Këgyelmed-ből deine Gnade alakítottak ki. A Kegyelmed, Kigyelmed és Kelmed azokkal szemben használatos, akiknek a német der Herr-t, die Frau-t mondanánk; a Kend és a Ked azonban azokhoz szól, akiknek a német Er-t és Ihr-t mondjuk. Hol volt Kelmed? wo war der Herr, oder die Frau? Mënnyën Kend /vagy Ked/ a mezőre: geht aufs Feld! vagy gehe er /gehe sie/ aufs Feld.

Negyedszer. A tegezés a magyarban egyáltalán nem lekezelő. Egyenlők közt általános. A fiatalabbaknak az Öcsém! mein jüngerer Bruder! és Húgom! meine jüngere Schwester! elnevezés járja, amely a jómódú embereknél, magában a nemesség körében is, igen általános, a fiatalabbak viszont az idősebbekkel szemben a Bátyám Uram! mein älterer Herr Bruder! a Néném Asszony! meine ältere Frau Schwester!, vagy még udvariasabban: az Uram Bátyám, Asszonyom Néném kifejezéseket az ige harmadik személyű alakjával kísérve használják. Végül az egyszerű emberek a magasabb rangú személyektől a Kend-nél és a Ked-nél szívesebben veszik a te-t, ha ezt az Öcsém, Bácsi vagy Bátya, Húgom, Néne vagy Apjok: Väterchen! Annyok: Mütterchen! megszólítással kapcsolják össze.

Verseghy a funkcionális összehasonlítás során nyelvszociológiai tényekkel is számolt, elmondhatjuk tehát, hogy – mai elnevezéssel – a szociolingvisztikában is jeleskedett.

C/ Több mint egy évtizeddel később a Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány című, tanításait magyarul összefoglaló kézikönyvében külön felhívta a figyelmet kontrasztív Grammatikájának egyik fejezetére és annak egyik felhasználási módjára, amikor ezt jegyezte meg:

„A’ ki a’ Németbűl Magyarra fordít, nem kis hasznát veheti annak, a mit Pestenn 1805. eszt. kiadott Grammaticámban a 154. és köv. old. írtam.” /i. m. 337. l./ Útmutatása nyomán – befejezésül – olvassuk el az ajánlott fejezetet, jobb híján az én fordításomban:

Szabályok az ëggy határozatlan névelő használatára

Először. Ahol a német nem alkalmaz névelőt, ott a magyar még kevésbé használ határozatlan névelőt. Ez többnyire akkor fordul elő, amikor egy egészből meghatározatlan rész vagy egy fajtából az egyednek meghatározatlan száma kerül kifejezésre. Ád ő a szegényeknek minden héten kënyeret, bort, húst, és ruhát: er giebt den Armen alle Wochen Brodt, Wein, Fleisch, und Kleider.

Másodszor. A német ein, einé-t a magyarban szükségszerűen ëggy-gyel kell visszaadni:

a/ Ha az ein, eine számnévként áll, következésképp egy nagyobb mennyiséggel van szembeállítva. Ebben az esetben az ein, eine szó elé a nur határozószót lehet kitenni vagy az einzig szóval megvilágítani. Csak ëggy embert látok a hëgyënn: ich sehe nur einen Menschen auf der Berge. A tagadó mondatokban ilyen esetekben az ein, eine elé az einmal határozószót lehet kitenni: ëggy fillérje sincs: er hat nicht /einmal/ einen /einzigen/ Heller.

Ha azonban az ein, einé-re nem esik nyomaték és az egység amúgy is könnyen érthető, akkor a magyar az állító mondatokban nem teszi ki a névelőt: embërt látok a hëgyënn: ich sehe einen Menschen /vagyis valakit/ auf dem Berge. Tagadás esetén, úgy tűnik nekem, hogy a nyomaték szükségképp az ein, einé-re esik; ezért fillérje sincs nem lenne helyes, olyan lenne, mintha azt akarnám mondani: pénzei közt egyetlen egy darab sincs azokból az érmékből, amit fillérnek neveznek.

b/ Akkor is az eggy-gyel kell visszaadni az ein, einé-t, ha a magyar más esetekben az utána következő főnevet kollektíve tudja alkalmazni, itt azonban ezen csupán egyetlen egyedet ért. Adgyon az Úr nekem ëggy csërësnyét: geben Sie mir eine Kirsche; mert névelő nélkül ez a kollektívum többes számot jelent: adgyon nekem az Úr csërësnyét: geben Sie mir Kirschen. Ugyanez kell, hogy történjék azon névszók esetében, amelyek a magyarban az egészből csupán egy részt jelenthetnek: adgyon nekem az Úr ëggy dinnyét: geben Sie mir eine Melone; mert névelő nélkül azt jelenti, adgyon neki az Úr dinnyét: Geben Sie mir einen Theil von der Melone.

c/ Épp így minden, edényt jelentő név előtt ëggy-nek kell állnia, amely határozatlan vagy határozott mennyiséget, illetőleg valamely dologból egy mértéket foglal magába, és ha egy egységre akar utalni: igyon az Úr eggy pohár bort: trinken Sie ein Glas Wein. Ugyanígy a gyűjtőnevek előtt: ëggy pár kesztyűt vettem: ich habe ein Paar Handschuhe gekauft.

d/ Végül ëggy-gyel kell visszaadni az ein, ein-t, ha ezek a szavak, mindkét nyelvben, egy utána következő főnévvel vagy melléknévvel Pronomen indefinitum-ot alkotnak, mint: csak ëggy kis vizet tölts reá: gieβe nur ein wenig Wasser darauf.

Harmadszor. A német ein, einé-t a magyarban nem tesszük ki

a/ ha a beszédnek olyan a tárgya, amit nem szokás vagy nem lehet megszámolni: Jó reggelt kívánok az Úrnak: ich vünsche Ihnen einen guten Morgen. Nagy szëgénységët találtam ebben a házban: ich habe in diesem Hause eine groβe Armuth gefunden.

b/ Még a megszámlálható dolgok esetében sem fordítjuk le az ein, einé-t, ha az a németben nem mint számnév van szembeállítva egy nagyobb számmal, vagy ha az ugyan számnév, de nincs rajta nyomaték. Ezt mély eszű embernek mondgyák: diesen giebt man für einen tiefdenkenden Mann aus.

c/ A létezést vagy nemlétezést jelentő igék esetében, szükségszerűen elmarad az ëggy, a tárgy akár megszámlálható, akár nem, és a van: es ist akár ki van téve, akár nincs. Ez derék bor: das ist ein treflicher Wein. Még ma szép üdő lehet: Heute kann noch ein schönes Wetter werden. Ugyanígy akkor is, ha ezeket az igéket impersonaliter használjuk; mint: jó szíve van: er hat ein gutes Herz.

Kivétel. Csupán ha az ein, eine számnév, és különös nyomaték van rajta, kell a magyarban ezen igék mellett is az ëggy-et kitenni. Ő magában csak ëggy ember: er ist in /für/ sich nur ein /einziger/ Mensch. Ezenfelül nagyon általános, ha az ember a beszédnek igen nagy nyomatékot akar adni, akár megszámlálhatok, akár megszámlálhatatlanok a tárgyak, különösen akkor, ha az ember dicsér vagy korhol, ha az ëggy-et, mint a németben a van ige mellett, kitesszük, de úgy, hogy az a melléknév és annak főneve közé kerüljön, mint: az ő sógora böcsűletes ëggy ember: sein Schwager ist ein ehrlicher Mann. Ez fínom eggy gondolat! das ist ein feiner Gedanke. Végül amikor az ember belekezd, hogy valamit megmagyarázzon, megesik, hogy germanizmussal fejezi ki magát: az alázatosság /ëggy/ olyan erkölcs, mëlly stb. Die Demuth ist eine solche Tugend, die u.s.w.

d/ Az olyan, mintegy a lényeget kifejező igék esetében, mint: hisz: er glaubt, tart: er hält, mond: er spricht, ítél: er urtheilt, választ: er wählt, űz: er treibt, csinál: er macht, hí: er ruft, nevez: er nennt, látszik und tetszik: er scheint, mutat: er zeigt, stb. a vonzatnak – amely az űz és csinál mellett accusativus, a többi mellett pedig rendszerint dativus – a német sajátsággal ellentétben, névelő nélkül kell állnia: böcsűletes embernek tartom, vallom, stb.: ich halte, ich erkenne ihn für einen ehrlichen Mann. Bírónak választották: man hat ihn zu einem Richter erwählt. Jó asszonynak látszik: sie scheint ein gutes Weib zu seyn. Bolondot űz vagy csinál belőle: er macht aus ihm einen Narren.

e/ Soha: nie, niemals után elmarad az ëggy, ha a beszéd tagadó: soha király nagyobb szívű nem volt, mint ő: nie war ein König groβmüthiger als er. Ha viszont állító a kifejezés, és a német a kein, keiné-t a je, jemals-szal használja, akkor az ëggy sem Pronomen indefinitum-ot együtt kell kitenni: soha eggy király sëm volt nagyobb szívű, mint ő: kein König war je groβmüthiger, als er.

Negyedszer. A magyar sok esetben definite, következésképp az, a névelővel fejezi ki magát, a német viszont szívesen él határozatlan névelő nélkül vagy határozatlan névelővel. Nevezetesen:

a/ Ha egy-egy fajtáról em mint egyetlen, hanem minden egyes, de mégis határozatlan Individuumról gondolkodunk, akkor mindkét számban definite az-t vagy a-t kell kitenni, akár megszámlálhatók, akár megszámlálhatatlanok a dolgok. Az atyának szeretni këll mindën gyermëkét: ein Vater muβ alle seine Kinder lieben. Úgy szaladozik, mint a bolond: er lauft herum, wie ein Narr. Ezekben az esetekben az ein helyett a németben jeder-t és a magyarban minden-t lehet mondani.

b/ Az olyan szerkezetben, amelynek genitivusa van, a magyarban ki kell tenni a határozott névelőt, mint: ez igën nagy észnek a jele: das ist ein Zeichen von vielem Verstande. Ha a genitivus utána áll, akkor a határozott névelő elmarad a főesetről, mint: ez jele /vagy jele ez/ az igën nagy észnek, vagy mindkettő határozott névelővel jár, de az előbbi szórenddel: ez az igen nagy észnek a jele.

c/ Ha a német az ein, einé-t a sein, seiné-vel tudja kifejezni, a magyar a sein-t az, a névelővel vagy Suffixum possessivummal adja vissza, mint: er traut weder einem Freunde, noch einem Feinde: nem hisz ő sëm a jó barátnak, sëm ellenségnek, vagy: sem jó baráttyának, sem ellenségének. Sőt ebben az esetben minden névelő nélkül is tud szólni: sem jó barátnak, sem ellenségnek.

d/ Amikor a német névelő nélkül, de úgy beszél, hogy beszédét a der, die, das-szal vagy pronomine possessivo conjunctivo kell kifejezni, ott a magyar vagy kiteszi az a, az névelőt, vagy Suffixum possessivum-mal él. Weder /die/ Sanftmuth, noch /die/ Strenge kann mit ihm etwas ausrichten: sem az édesgetés, sem a keménység nem fog rajta. Weder /sein/ Vater noch /seine/ Mutter können ihn dazu bewegen: sem az attya, sem az annya nem veheti reá.

Megjegyzés. Mivel a névelőnek rendszerint a melléknév előtt kell állnia, azért ezt a helyét megtartja akkor is, amikor egyetlen melléknév helyett több szó szűkíti a főnév jelentését, mint: a sűrű fákbúl álló erdő: der aus dichten Bäumen bestehende Wald. Eggy mennykövekkel már messzérűl fenyegető mennydörgés: ein mit Donnerkeilen schon von weiten drohendes Wetter.

* * *

Mit tehetünk még mindehhez hozzá; talán legfőképpen azt, hogy joggal hivatkozott Verseghy Grammatikájának erre a fejezetére, mert a magyar-német összevető leírásnak valóban mintaszerű darabja. Egyúttal jól érzékelteti, milyen eredményeket lehet elérni a kontrasztív elemzéssel. A határozatlan névelő használatának bonyolult kérdésében ma is tanulságos szempontokat és szabályokat tár föl.

7. Kitekintés

Idézett cikke konklúziójaként Szabó G. Zoltán, egy közhelynek számító feltevésre építve, alaposan leszállította Verseghy Grammatikájának és egész nyelvtani munkásságának értékét, amikor a következőket állította: „Tudjuk, hogy a nyelvi vitában végül Révai felfogása győzött, de ebben Vörösmartynak is jelentős szerepe volt, kis részben a Kurzgefasste ungarische Sprachlehre révén. Noha a két nyelvkönyv közül a Verseghyé a teljesebb, a kidolgozottabb, mégis ekkorra /1832-ben/ már a Révai-Vörösmarty-Czuczor-féle felfogásnak volt döntő hatása. Nagy kár azonban, hogy az együttműködés helyett a pártoskodás, az intolerancia a különbözést erősítette, s Verseghy tiszteletreméltó és hatalmas gondolati építménye végül nem vált részévé a későbbi akadémiai szintézisnek.” /I. h. 67. l./

A valóság azonban egészen más. A közhiedelemmel ellentétben Verseghy eredményei javarészt igenis részévé váltak az említett akadémiai szintézisnek, vagyis a Magyar Tudós Társaság égisze alatt közrebocsátott A magyar nyelv rendszeré-nek. S hogy részévé váltak, ebben is szerepe volt Vörösmartynak, mégpedig mind a Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai, mind pedig a Kurzgefaβte Ungrische Sprachlehre für Deutsche kidolgozása révén. Ám ennek fejtegetése egy másik előadás, s – ha megérjük – egy másik ülésszak tárgyát alkothatja majd.

{fel}