Szathmári István:
Verseghy stilisztikájának egyik fontos területéről – mai szemmel

1. Szeretek Verseghyvel foglalkozni. Mindenekelőtt azért, mert korának rendkívül művelt és sokoldalú nyelvtudósa, írója, költője volt. Az elmúlt hónapokban, hetekben ismét csak csodálni tudtam, mennyire ismerte a korabeli német, francia, olasz, angol szakmunkákat, és mennyire otthon volt a különböző nyelvű szépirodalmakban. Vonzóvá teszi továbbá, hogy ritkán tapasztalt következetességgel és határozottsággal az élő nyelven alapuló szinkrón rendszert dolgozott ki, akkor, amikor – és még sokáig – a diakrónia, a történetiség volt az úr. Az is rokonszenves jellemzője, hogy vizsgálatában átfogta szinte a teljes nyelvi életet, a filozófiai alapoktól a leíró nyelvtanon, a beszélt nyelven, a nyelvművelésen, a nyelvi sztenderden, a stilisztikán, valamint az esztétikán át egészen a költészetig, vers és dallam összefüggéséig, a zenéig. Végül pedig nem feledkezhetünk meg sajátos, tántoríthatatlan s ilyenformán példamutató egyéniségéről sem.

Az már csak eggyel több ok az életművével való foglalkozásra, hogy mint Éder Zoltán „Verseghy Ferenc nyelvtudománya és az utókor” c. alapos és szép dolgozatában /Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Szerk.: Kiss Jenő és Szűts László Bp., 1991. 144-150/ kifejtette, bár az utóbbi fél évszázad alatt lényegeset változott a Verseghy-oeuvre feltárása, mérlegre tétele, megismertetése, még mindig sok a törlesztenivalónk.

2. Mire kívántam utalni mostani előadásom címével, amikor Verseghy stilisztikájának egy fontos területéről: a hangtani és verstani jelenségekkel, ill. a zeneiséggel kapcsolatos tanításairól szólok, mégpedig a ma szemével?

a/ Verseghy stilisztikáját egy viszonylag hosszabb tanulmányban, „Verseghy, a stilisztikus” címen húsz évvel ezelőtt jellemeztem /Irodalom és felvilágosodás. Szerk.: Szauder József és Tarnai Andor. Bp., 1974. 901-927/. Ebből emlékeztetek néhány olyan gondolatra, amelyek szükségesek jelen témánk megértéséhez. Először is Verseghy külön stilisztikát tulajdonképpen nem írt, ez egyébként akkor még nem is önállósodott. Stilisztikai nézetei, megjegyzései hármas függőséget mutatnak: részei az általa kialakított nyelvfilozófiai, továbbá esztétikai /benne nyelvesztétikai, retorikai és poétikai/ rendszemek, valamint egész nyelvművelő programjának. Mint ismeretes, Verseghy kiterjedt nyelvtudományi munkásságát „Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae” c., három részből álló hatalmas művében foglalta össze, minden korábbinál részletesebben és egységes rendszerben. /Pars I. Etimológia Linguae Hungaricae. Buda, 1816. XXXII., 474, 64; Pars II. Syntaxis Linguae Hungaricae. Buda, 1817. XXXII, 446, 65; Pars III. Usus Aestheticus Linguae Hungaricae. Buda, 1817. XXX, 1138 és Index: 49/. Az „Analytica” tehát egyrészt grammatika /benne leíró magyar nyelvtan, történeti és egyéb nyelvészeti vonatkozásokkal/, továbbá esztétika /retorikai, poétikai, stilisztikai, valamint verstani vonatkozásokkal/, másrészt a szerző nyelvtudományi, nyelvművelő nézeteinek a kifejtése. Célja kettős: egyrészt határozott és egyszerű szabályok segítségével a helyes nyelvhasználatra tanítani, másrészt a rendhagyóságok és felesleges változatok lenyesésével – közösen, de mindenekelőtt az írók és a tanítók közreműködésére támaszkodva – nyelvünket magasabb szinte emelni/ 1. Analyticae – a továbbiakban így rövidítem: An. – 23-24; ez azt jelenti, hogy Verseghy művét a szolnoki munkaközösség fordításában, a Szurmay Ernő szerkesztette és 1972-től megjelentetett füzetekből idézem/. – Grammatika és esztétika összefüggése pedig egyenesen következik Verseghy nyelvfilozófiai felfogásából. Eszerint – a dolgot leegyszerűsítve – a nyelv feladata a „valóságos nemzeti csinosodás, avagy cultura” /Magyar Grammatika... Budán, 1818. 3./ terjesztése, s ennek érdekében a nyelv „egyedül csak az észt és a szívet ügyeli” /uo. 4/. Viszont „Hogy a nyelv, a csinosításnak egyetlen egy eszköze, az észt oktathassa, s a szívet megnemesíthesse, két fő tulajdonsággal kell szükségképpen bírnia, amellyeknek egyike az értelmesség, a másika pedig az érzékenység. A nyelvnek értelmességére ügyel a Szónyomozás /Etymologia/ és a Szókötés /Syntaxis/; érzékenységére pedig az Érzéstudomány /Asthetica/ s az erre épített Ékesenszóllásnak /Rhetorica/ és Költésnek /Poetica/ szép mesterségei.” /Uo. 4./ Vagyis a nyelvtudománynak része a grammatika, amely az „értelmes beszéd” szabályait állapítja meg és az esztétika, amely meg „az érzékeny előadás /usus aestheticus linguae/” törvényeit rögzíti.

Ez utóbbi az „Analyticae” harmadik, szintén terjedelmes részének a közelebbi tárgya. Az „Usus Aestheticus Linguae Hungaricae” tehát nem stilisztika, hanem esztétika, közelebbről inkább nyelvesztétika, benne a magyar művészi nyelv /azaz: szépirodalmi stílus/ sajátságainak, továbbá nyelvünk retorikai, poétikai /benne műfajelméleti/ és metrikai kérdéseinek a tárgyalásával. Ilyenformán számos stiláris jelenségről esik itt szó, csak nem stilisztikai rendszerezésben.

b/ Miért jeleztem fontos területnek – összefoglalóan – a hangtan stilisztikáját? Azért, mert Verseghy az élőbeszédet vizsgálta; mert az ékesszólást, a szónoklatot igen lényeges kulturális eszköznek tartotta; mert a jóhangzást, az eufóniát a középpontba állította: mert zeneértő nyelvtudós volt, aki a versben és egyáltalán a beszédben mindig a zene nyomait kereste, és aki nagy akarással fürkészte a prozódiai törvényszerűségeket, amelyek ebben a korban számos egyéb – a helyesírással, a nyelvi sztenderddel, a normával stb. kapcsolatos – kérdést is felöleltek /vö. Balázs János: Magyar deákság. Bp., 1980. 563/.

És a ma felől nézve gondoljunk arra is, hogy az utóbbi időben pl. Fónagy Ivánnak számos idevágó munkája látott napvilágot; hogy 1987-ben megjelent Vértes O. Andrásnak az összefoglalása „Bevezetés a magyar hangstilisztikába” címen /Nytud. Ért. 124. sz. Bp., 1987. 711./; hogy megindultak a megalapozottabb élőnyelvi, valamint szövegfonetikai kutatások; stb.

c/ És mire utal előadásom címének harmadik eleme: a „mai szemmel”? Ismeretes, hogy a tudománytörténet a vizsgált kort, jelenséget mindig a mindenkori ma szemével teszi mérlegre, persze úgy, hogy visszahelyezi ugyanakkor saját korába. Ami most már a mai stilisztikát illeti, ez a diszciplína mintha válságba jutott volna. Erre utal például a Helikon c. folyóirat stilisztikának szentelt, 1988. évi 3-4. száma. A szerkesztő Vígh Árpádnak „A stilisztika útjai és lehetőségei” c. bevezető tanulmánya ugyanis a következő – mondhatnánk: orientáló – alapállásból indul ki: „Ettől az ... egy-két évtizeddel ezelőtt még széles körben művelt, nyelvészeti és irodalmi alaptudománynak számító, bár az említett két szakágazat »határmezsgyéjén kallódó« stilisztikától a hatvanas évektől kezdve fokozatosan elfordult a kutatás. » A stilisztikát nagyjából halottnak tekinthetjük « – jelentette be a Langue francaise című tekintélyes folyóirat 1969. szeptemberi, egyébként Stilisztika címet viselő számának szerkesztői előszava. /293./ És hozzátehetjük, a tanulmány szerzője nem is igen lát kiutat ebből a válságból. Szerencsénkre – ezt már én teszem hozzá – a jelzett bevezető tanulmányt követik az angol, a csehszlovák, a québeci, a franciaországi és belgiumi stb. stilisztikai kutatásokról szóló alapos felmérések, beszámolók. Nos, az én számomra ezek a dolgozatok a stilisztikának egyáltalán nem a haláláról tanúskodnak, hanem éppen arról, hogy – ugyan nemegyszer a poétikába stb. ágyazva, tehát nem stilisztikai címszó alatt – egy sereg /részben/ új diszciplínának /a kiteljesedett szemantikának, a kommunikációelméletnek, a szemiotikának, a szövegtannak, a szociolingvisztikának, a beszédaktus-elméletnek, a pragmatikának stb./ a bevonásával inkább fellendült, és hogy az egyes országokban így szinte sajátos arculatot kapott.

Magam egyébként a Saussure-tanítvány Bally által megalapozott, ún. funkcionális stilisztika alapján állok. Eszerint – leegyszerűsítve a dolgot – a kommunikációban elkülöníthetjük a nyelvet, a beszédet, a stílust és a szöveget. Ebben a felfogásban a nyelv valójában anyagraktár: hangoknak, szavaknak és kifejezéseknek, valamint alak-, mondat- és szövegtani jelenségeknek, továbbá ezek használati szabályának az összessége. Aki most már közölni akar valamit, a kommunikációs tényezőktől függően ezekből válogat. Így jön létre a beszéd. A beszéd pedig – a kifejezés hogyan? -jára, vagyis a kifejezés módjára téve a hangsúlyt, más szóval pragmatikai szempontból – egyúttal stílus. A stílus tehát a kommunikációs helyzetnek megfelelő beszédmód. És tegyük hozzá: a kommunikáció mindig szövegben megy végbe. /L. részletesebben: Szathmári István: MNy. 88: 272-279./ Megemlítem még a következő alapvető, a Verseghy stilisztikája miatt is fontos dolgot: a nyelv azért tud megfelelni a különböző kommunikációs helyzeteknek, azért tud stílussá lenni, mert a nyelvi szintekhez tartozó és valójában szinonimasorokba rendező eszközöknek, nyelvi variánsoknak van, pontosabban lehet stílusértéke, illetve ilyen értéket kaphatnak a beszédben, a szövegben. /L. még Szathmári István: MNy. 83: 284-297./

Egyébként mint idézett Verseghy-dolgozatomban utaltam rá, /szerzőnk/ nem jelentéktelen lépéseket tett a funkcionális stilisztika felé /pl. a stílus adekvátsága, a szinonimák fontossága, bizonyos stílusrétegek, pl. a hivatalos stílus jellemzése és -mint meglátjuk- a jóhangzás bemutatása; /i. h. 917-922/.

A mai szemléletet emlegetve szinte nem tudom megállni, hogy ne soroljam fel – és mindez mostanában vált igazán világossá számomra: Verseghy milyen sok – elméleti, módszertani stb. – vonatkozásban mutat napjaink felé. Kiss Jenő „A magyar nyelv történeti nyelvtana” két kötetének igen alapos ismertetésében /MNy. 89: 257-280/ többek között mint fontos szemléleti-módszerbeli változást említi, hogy ebben a munkálatban „a szinkronikus elv a diakronikussal mintegy egyenrangúvá vált, erősítve a funkcionális szemléletet és a rendszerszemléletet” /261/. Nos, Verseghy a szinkróniát már akkor diadalra vitte. Aztán a Verseghy-oeuvre-t tanulmányozva szintén elcsodálkoztam, hogy ez a kiváló nyelvész a szófajokat már a mondattan felől tárgyalta, és az igéket vonzataik szerint csoportosította. Továbbá: Szörényi László Verseghynek „Értekezés a Szentírás magyar fordításáról” c. munkájával /kiadva Szolnokon, 1987./ kapcsolatban ezt „kénytelen” megállapítani: ... a Biblia hermeneutikai magyarázatában a legkorszerűbb elveket követi” /VIII/, továbbá: „Az érthetőség és a minden ponton hűséges, filológiai magyarázat elvéhez tűzön-vízen át ragaszkodott” /uo./. És még folytathatnám a sort.

3. Rátérve most már közvetlenül jelen témámra, a következő Verseghy-munkákat tekintettem át: az „Analyticae”-t, teljes tüzetességgel természetesen a harmadik részét, az „Usus Aestheticus”-t /elsősorban a már jelzett fordításokban/, az 1805-ös „Tiszta magyarság”-ot és az 1821-es „Magyar Grammatiká”-t.

Kérdés: mi tartozik a hangtan stilisztikája körébe? Magam 1987-ben egy egyetemi magyar stilisztikai tankönyvtervezetbe ilyen címen a következő jelenségeket vettem fel: a/ A hangos beszéd akusztikai eszközei: a hangok, hangkapcsolatok szerepe /a jó-és rosszhangzás/; mondat- és szövegfonetikai eszközök: hangsúly, hanglejtés, szünet, tempó stb.; társalgás, felolvasás; stb. – b/ Az /elsősorban/ művészi stílus zenei eszközei: hangutánzás, hangfestés, hangszimbolika; verstani eszközök: versforma, ritmus, rím, alliteráció, vers és próza. /A hangos beszéd jelenségeinek írott nyelvi megjelölésére ezúttal nem térek ki./

Lényegében hasonló módon járt el J. Soltész Katalin Babits nyelvének hangtani jelenségeit tárgyalván /Babits Mihály költői nyelve. Bp., 1965. 7-72/ és Vértes O. András a magyar hangstilisztikát foglalván össze /i. m./. Csak az előbbi szerző a jelzett művészi stílusról, az utóbbi pedig csupán a beszélt nyelvről szólt.

Verseghynél ilyen fejezetet hiába keresünk, jóllehet vizsgált munkáiban a felsorolt jelenségekről kisebb-nagyobb mértékben szó esik. Megtalálható viszont nála – szinte főkategóriaként – a „jóhangzás”, „széphangzás” – valójában szűkebb – jelentésű eufónia kifejezés. Az ókori retorika – mint Fónagy Iván utal rá /Világirodalmi Lexikon II.: 1286/ – az eufóniát az irodalmi mű egyik nélkülözhetetlen alapsajátságának tekintette, és igyekezett a jóhangzás feltételeit is megszabni. Egyébként maga a szakszó szinte napjainkig megmaradt, felvettem pl. magam is „A magyar stilisztika útja” lexikonába, megtalálható a Nyelvművelő Kézikönyvben, és valójában Fónagy is e címszó alatt tárgyalja – modem módon – a hangtan teljes stilisztikáját /i. h. 1286-1295/.

4. Az „eufónia” hol helyezkedik el Verseghy koncepciójában, és mit jelöl, pontosabban mi mindent ölel fel?

Verseghy a nyelvművelő programját szolgáló, az élőnyelv-használatot középpontba állító és a normát a közszokásban megjelölő nyelvleírásában három fogalomra épít: az analógiára, az etimológiára és az eufóniára: „... a töllem kidolgozott Magyar Nyelvtudományt, nem az egymással ellenkező Könyvszerzőknek tétovázó tekinteteire, sem az Országnak többféle részeiben uralkodó külömbféle szóejtésekre, vagy akárminémű rideg szokásokra, hanem az etymologiának, és euphoniának segedelmével kinyomozott analógiának törvényeire építettem...” írja 1821-es grammatikájában /45/; a továbbiakban: MGr. Az „Analyticae” első részében pedig /16/ ezt olvashatjuk: „... a közszokást, ami a szavak képzésében, ragozásában és összetételében érvényesül, könnyen megleli a nyelvész az analógia, az etimológia és az eufónia törvényeiben, amelyeknek a nyelv általában alá van vetve.” Az analógia – egy helyen az „egyformaság”-gal teszi egyenlővé /MGr. VIII/ – valójában az általános alak- és mondattani szabályokat jelenti /An. 16, 55; MGr. VIII/. Ennek van alárendelve aztán az etimológia /vagy „szónyomozás”, MGr. VIII/, a szavak, szóalakok, mondatok felépítését kutató és azokat rendszerező tudományág/l. An. 17/. De az analógiát szolgálja az eufónia is.

Az eufónia Verseghynél – mint általában – a hangok harmóniáját, a kellemes hangzást jelenti. „A nyelvek széphangzása és az emberi ének – írja mindjárt az „Analyticae” elején/18-19/ – ugyanegy forrásból fakad, abból a vonzalomból ugyanis, amellyel a hangok harmóniája, a nagyon is igazi szépség iránt viseltetünk.” Majd felsorol olyan eljárásokat /a hang megnyújtása vagy megrövidítése; a hangok cseréje, illetve betoldása és elhagyása; a mássalhangzó-torlódás megszüntetése; stb./, amelyek az egyes nyelvekben hozzájárultak a dallamosság emeléséhez. És rámutat arra is, hogy az eufónia hogyan függ össze az analógiával: „A széphangzás, amely az analógia törvényeinek ugyanúgy engedelmeskedik, mint az etimológia, akkora jelentőséggel bír a magyar nyelvben, hogy ráépülnek, mint valami alapra, a képzés és ragozás szabályai is.” /Uo. 19./ Ennek megfelelően a hangrend és illeszkedés – mint az eufónia fő megnyilvánulása – alapjává, fő rendezőelvévé válik Verseghy nyelvleírásának, közli is ezután a szóképzés és a ragozás eszerinti reguláit, idevonva még a szófajokat is /l. An. 32-366 és passim; MGr. 64 kk./. És megvédi nyelvünket a fentiekkel együtt járó egyhangúságtól is. „...nem tagadható, hogy a magánhangzók eme rendjében bizonyos fajta természetes zene található. Bár a foglalatosságoknak ... szóban egyesek valami lusta nyújtottságot sejtenek, a zeneileg művelt fül azonban bizonyára érzékeli a szomszédos hangszínek kölcsönösen kedves áradását, amelyet más nyelvekben a magas és mély hangok keveredése állandóan megbont, mint pl. ebben a szóban: Erkundigungen.” /An. 35./ Nos, az egyik fő különbség Verseghy és mások eufónia-felfogásában éppen e jelenségnek mintegy grammatikai rangra való emelésében rejlik. Persze Fónagy Iván szintén utal arra, hogy „Számos nyelvben grammatikai törvények biztosítják a hangszín-eufóniát, a hangtulajdonságok rekurrenciáját /a ragok magánhangzója a tő vokalizmusához igazodik például a finnugor nyelvekben/.” /Világirodalmi Lexikon 2: 1294./ És hozzáteszi, hogy – mivel mindezt az eufóniának a költői stílusbeli szerepével kapcsolatban vizsgálja – „A költői mű tehát a nyelvben eleve meglevő harmóniatörekvéseket juttatja érvényre.” /Uo./

Említhetünk még egy különbséget. Verseghy az eufóniát mindenki másnál közelebb hozza a zenéhez, az énekhez. A magánhangzókat szinte zeneileg „értelmezi”: „A mély magánhangzók a basszus legmélyebb hangzatait, a középsők a tenort, a magasak az altot, az éles magánhangzók pedig a szopránt juttatják eszünkbe valami módon. A szótagokat ugyanezekbe az osztályokba soroljuk, aszerint, hogy milyen magánhangzót tartalmaznak.” /An. 33./ Sőt még tovább is megy: „A magyar magánhangzók olyan elhelyezése ugyanis, hogy a mélyeket magasabb övezetek kövessék természetes rendben, a kromatikushoz hasonló zenei hangsort /skálát/ hoz létre:

ú, u, ó, o, ő, ö, ű, ü, a, á, e, ë, é, i, í.

Ezek a magánhangzók tehát csaknem ugyanannyi félhang, vagy legalább zenei szakasz jellegével bírnak.” /Usus Aestheticus – a továbbiakban: Us. – 390; l. még MGr. 53-54./ Az éneknek, zenének ott kell lennie a mindennapi beszédben /ezt írja többek között: „Szabályul állítható, hogy az egyes szavak ejtése annál nagyobb esztétikai hatással bír, minél inkább megközelíti az emberi éneket.” Us. 39/, és még inkább a költészetben /a lírával kapcsolatban például megjegyzi: „Különben a lírai költeményben mind az előadásmódnak, mind a versformának olyan mértékben kell a jóhangzást uralomra segítenie, hogy szembetűnően éneklésre csábítson.” Us. 751/. Különösen a költészet, a verselés /mindenekelőtt a ritmus/ és a költői műfajok jellemzésében találkozunk mindig sűrűn a zenére, az énekre, a táncra való hivatkozással – de ez külön előadást igényelne. Hozzátehetem: ebben a külön előadásban /vagy talán előadássorozatban/ ki kellene térni arra is, hogy Verseghy reális érzékkel – azaz az élőnyelv felől, a korábbi tudományos eredmények felhasználása mellett a saját következtetéseire, tapasztalataira is támaszkodva – részletesen – és ezek következtében ma is tanulságos módon tárgyalja a prozódiai jelenségeket.

További különbség, illetve nagyon is a ma felé mutató jellemzője Verseghy eufónia-tárgyalásának az a tény, hogy részletesen foglalkozik a hangzó – benne a szónoki és a színészi – beszédnek, valamint a versek előadásmódjának a sajátságaival, az általa kívánatosnak tartott formájával, mai szakkifejezéssel: a szövegfonetika eszközeivel. Wacha Imre megfogalmazása szerint azoknak „az akusztikus, »zenei« jeleknek és elemeknek a készlete és összessége tartozik ide, melyek a beszédfolyamat egésze során a szöveghez valamilyen információbeli többletet adnak, amelyeknek kollektív használatuk, s a nyelvet beszélő közösség számára azonos jelentésük vagy kollektív információs értékük van...” /A rádióbemondó beszéde. Szerk.: Wacha Imre. Bp., 1973. 115-116/. Majd azt is hozzáfűzi, hogy ezek felhasználását az egyén orgánuma teszi lehetővé. Beszélhetünk tehát szöveghangsúlyról, szöveghanglejtésről, szövegtempóról, stb., röviden szöveginformációról. Számolnunk kell azonban még egy új dologgal: a szöveg hangnemével. Ezt mint szövegszemantikai sajátosságot és fontos kohéziós eszközt Károly Sándor „szemantikai-hangulati egyneműség”-nek nevezi /l. példákkal: MNyTK. 154. sz. 30-31/, de nyilvánvalóan ez a hangnem szabja meg a beszélő, szövegmondó hangvételét, amely érvényesül a szöveg teljes elmondása, interpretálása alatt. Wacha egyébként „a beszélés szövegfonetikai eszközeinek rendszerében” a következő jelenségeket tárgyalja: hangszínezet, hangterjedelem, hangerő, beszédtempó és szünet /i. m. 141-169/.

Megjegyzem, ez is külön tanulmányt érdemelne. Ezúttal csupán két példával illusztrálom Verseghy idevágó tárgyalásmódját. Ezt írja a tónusról, a hangnemről: „... az előadó vagy szónok, avagy színész, akinek a birtokában van az előadóművészet, hangjának egyedüli tónusával és erejével képes bennünket átvinni egy tetszés szerinti lelki állapotba: megnyugtat bennünket, vagy vizsgálódásra készekké tesz, felvidít, gyengéddé tesz, elszomorít, nyugtalanít, félénkké, vakmerővé vagy szorongóvá tesz tetszés szerint. Ha tehát azon erő, mely a hang tónusában és erejében jelen van, azonkívül még a szavak jelentésével is megegyezik, az a beszéd olyan hatásos lesz, melynek nem lehet ellenállni.” /Us. 995./ És így szól a beszélő hangorgánumáról: „Hogy a hangszín az egyik embernél kellemesebb, mint a másiknál, a mindennapi gyakorlat tanítja: ezt könnyebb inkább érezni, mint az okát megmagyarázni. Itt tehát a szónoklat iránt érdeklődő számára semmilyen más szabály nincs előírva, mint hogy hangja hibáit, minden lehetőséget megpróbálva, igyekezzék kijavítani, és ha ezt semmi módon nem lehet elérni, akkor inkább tartózkodjon a szónoklattól. Bármilyen gondosan elkészített, hatásos és szép dolgokat mond is a szónok vagy a színész, kellemetlen hangja bizonyára mindenkinek a fülét megüti és elriasztja a meghallgatástól.” /Us. 992./ De meg kellene szívlelni mindezt a rádióban, a televízióban és általában a nyilvánosan megszólalóknak!

5. Verseghy természetesen, ha nem is egymás utáni fejezetekben, hanem egy-egy esztétikai, stilisztikai, verstani és prozódiai jelenség tárgyalása során szól az „Usus Aestheticus” több mint ezer lapján az eufóniának a következő szokványos vagy szokványosabb megnyilvánulásairól is: az egyes hangok, hangkapcsolatok esztétikai értéke; a hangok eloszlása és gyakorisága; hangutánzó és hangfestő szavak; egyhangúság és változatosság a szavak és a mondatok, illetve a szöveg hangalaki felépítésében; az ismétlés és idevágó fajtái; a verstani eszközök /metrum, verssor, versfajta stb./ hangzásbeli értékei; a hangzó beszéd szupraszegmentális vagy más szempontból: szövegfonetikai eszközeinek a helyes és hatásos használata, stb.

Hogy egynéhány példát is mondjak, Verseghy kiáll a zárt ë, továbbá az ö és ü státusa mellett. Az -e kérdőszócskáról megjegyzi: „e? a kérdés jele, melly némellyektűl accentussal szokott megélesíttetni. A rövid ë szebb és jobb. A musikának princípiumai szerint tudniillik annál kellemetesebb a hang, mennél alacsonyabb... De azonkívül a sok hosszú silaba csúszónak mászónak is teszi a nyelvet...” /Tiszta magyarság 91./ Helyesnek tartja mind a felett, mind a fölött változatot /MGr. 354-355/, de pl. a megett, megé, megül csak így e-vel szerepel nála /MGr. 358-359/. Az ö-vel és ü-vel kapcsolatban meg ezt olvashatjuk: „...bírálja el maga az olvasó, hogy vajon az itt ö és ü nélkül alább közölt rövid szövegben megtalálható-e a hangoknak az a kedves és természetes harmóniája, amely a magyar nyelvnek annyira sajátja, hogy annak veleszületett jellegét alkotja.

Vulkánus legénnyei a míhelybe bémenvén, levévék a szegekrél imegeiket, és tizet gyújtottak. Fistelgett már a míhely kirtéje, erésen verték az ilén pérelyekkel a vasat, mikor a feldmivesek ekreikkel a mezékre indultak.

Sokkal kellemesebben, és valóban magyarosan hangzik ez a szöveg az ö és ü magánhangzók jogaikba való visszaállításával:

Vulkánus legénnyei a műhelybe bemenvén, levevék a szögekrűl ümögeiket, és tüzet gyújtottak. Füstölgött már a műhely kürtője, erősen verték az ülőnn pőrölyökkel a vasat, amikor a földművesek ökreikkel a mezőkre indultak.” /An. 391./

Hogy Verseghy sokat adott a hangok minőségére, azt igazolja Benkő Loránd következtetése is: „... Verseghy .... és megannyi igényesebb író szigorúan megkövetelte, hogy műveit kifogástalan ékezésű betűanyaggal nyomtassák.” /FelvIr. 165./

6. Előadásomat annak a hangsúlyozásával zárom, hogy Verseghy ugyanúgy látta nyelvünk értékeit, mint ahogy Bárczi Géza kiemelte őket „Anyanyelvünk magyarsága” című emlékezetes tanulmányában /Nyr. 80: 1-14/.

Álljon itt Verseghy talpigazságai egyikének egy jellemző részlete: „A mi nyelvünk mind a két prozódiára /értsd: a klasszikus és a nyugat-európai verselésre/ alkalmatos, eredeti szavai kellemetesek, mivel a hangzó betűk a mássalhangzókat minduntalan és szépen felváltyák, kifejezései, ha a régiekhez a helyesen alkotott, vagy az idegenektűl kölcsönözött, és helyesen megmagyarosított újakot oda függesztyük, untig elegendők arra, hogy a szükséges igazságokat és tudományokot értelmesen előadhassák, a szívnek pedig legnemesebb érzéseit és indulattyait érzékenyen lerajzolhassák, csak tudgyunk vélek helyesen élni...” /MGr. 25./ A végszót megismétlem némi változtatással: „Csak tudnánk!”

{fel}