Fried István:
„...Ki eszével végre megalktatván szívét...”

/Verseghy Ferenc Hermann és Dorottyá-ja/

Aligha akad olyan műfaj, amelynek újratervezését ne tűzte volna ki céljául reménytelenül hosszú börtönfogságában Verseghy Ferenc.[1] És aligha akad olyan irodalmi-nyelvi jelenség, amelynek próbáját ne érezte volna sürgető feladatának.[2] A magyar irodalom teljes rendszerét vélte újraformálandónak és újraformálhatónak. Annál is inkább, mivel az ekkor még énekében gyönyörködő, később kérlelhetetlen ellenfelévé váló Kazinczy Ferenc ugyanezt akarta és Batsányi János sem titkolta: határozott elképzelései vannak a magyar irodalom jövőjéről, lehetőségeiről. S míg Batsányi a „kufsteini elégiák”-kal valóban megkísérelte a hagyományos poétikai rendszert lazító, műfaji-tónusbeli újdonságokkal szolgáló lírai megszólalást, Kazinczy Ferencnek antikvitást tárgyazó és mindenekelőtt Winckelmannt idéző olvasmányai a neoklasszicista fordulat előjeleiként számíthatók, Verseghy francia, olasz, német művek másolataival, fordítástöredékeivel, szótári igyekezetével és nem utolsósorban hol terv-vázlatként rögződött, hol torzóként ránk maradt, hol kidolgozott munkáival kereste a századforduló európai szellemiségével egyléptékű irodalmi megszólalás legcélszerűbbnek tetsző alakváltozatait. S ha Kazinczy kiváltképpen, – bár messze nem kizárólag – a német irodalom felé fordította figyelmét, a későbbi átültetéseivel, levélnyilatkozataival a goethei jelenlétet érezte dokumentálandónak, Verseghy széttekintése esetlegesebb, és jóval rétegzettebb, ízlésének összetevői nem oly szervezettek, célirányosak, mint a Kazinczyéi az általa példaképnek és tolmácsolandónak-átdolgozandónak minősített irodalmi anyag kevésbé nemes, olykor triviális-populáris hangvételt igényel; nagyjában-egészében azonban a klasszicizmusnak egy jóval földközelibb változatát reprezentálja. S ha látszólag tagadja is az egyoldalúan a fentebb stílhez, a hagyományos műfaji hierarchia képzetéhez, a szinte iskolásan egyneműnek igényelt előadásmódhoz kapcsolt művészi magatartást, maga a klasszicizmuson belül maradva, előszövegként fogja föl mind az antikvitás gondolatvilágát, mind pedig az antikvitásnak főleg francia eredetű, ám éppen a XVIII-XIX. század fordulóján a német irodalmat is foglalkoztató értelmezését. Hiszen miközben a „hagyományok” sorába utalja a régi görögök és rómaiak irodalmát, részben bölcseletét, megfosztja az utolérhetetlenül tökéletes minősítéstől; történeti korszakként aposztrofálva azt, ami a winckelmanni /és részben goethei/ felfogásban viszonyítási alap vagy esztétikai mérce. Más kérdés, hogy Winckelmann XVIII. századi, érzelmesebb görögsége vagy Goethe humanitás-ideája /az embernek a korszak ellenében vívott ön-felszabadítása/ szintén értelmező – önkommentáló eljárás eredménye, csak úgy, mint az „antikok és modernek” vitája vagy August Wilhelm Schlegel Euripidészt és Racine-t egybevető értekezése.

Ebből a szempontból érdemel az eddigieknél jóval több figyelmet Verseghynek egyik legnagyobb szabású torzója, amely csak 1930 óta ismeretes, illetőleg amelynek még mindig akadnak olyan részei, amelyek az Országos Széchényi Könyvtárban várnak áldozatos kiadójukra.[3] A „verses regény”-nek nevezett Égfi Ferenc-ből pusztán az első szakasz /1005 sor/, valamint a másodiknak kisebb része /214 sor/ készül el, meg az egész munka tervvázlata. Az OSZK oktáv formájú, az újabb időkből származóan egybekötött, különféle alakú, nagyságú papírokból álló kötetében a „verses regény” első szakaszát találjuk /1005 sort/, majd újrakezdve 56 sort az alábbi címmel: „Égfi Ferencz/ eggy mostani történet/ A Magyar Nemességnek tisztességes/ mulatságára/ írta/ V. F.” Ezután következik az első szakasznak mintegy háromnegyedét tartalmazó próza: „Égfi Ferencnek Történetei, /minekelőtte a Dunába esett...” Ebben olvashatjuk azt a két német nevet /ifjú Flamingét és Lissovét/, amely a mű némely részletének gondolatisága, illetőleg alakrajza forrását jelöli, Verseghy az általa később fordított német regénygyáros, August Lafontaine nevét is leírja, valójában az 1795-96-ban, négy kötetben megjelent Leben des Quinctius Heymeran von Flaming című regényről van szó, amelyet így jellemez György Lajos:

„A korszak nevelési mozgalmához kapcsolódó románnak kedvelt tárgya volt a hagyományos nemesi keretek közt nevelt ifjút az új idők szellemével összeütközésbe bonyolítani, s így mutatni meg a nemesség igazi feladatát”.[4]

A „verses regény”-ben Verseghy bőségesen, lírai darabjaival egybehangzóan fejti ki etikai elveit; s az „etikét”-tel nemesi konvencióval, továbbá az ál-előkelőség „udvari”-álarcos-képmutató mentalitásával szemben az „igaz emberség” tolmácsává válik. Hogy August Lafontaine-t választotta forrásul, ebben osztozott az európai irodalmak érdeklődésével /a magyaréval is, hiszen Kis Jánostól Fáy Andrásig olvasták nem csekély haszonnal íróink, fordítóink, gyermekkori olvasmányként emlékezik rá Jósika Miklós és Falk Miksa, hatása ellen küzd Bajza József/.[5]

A kézirat a Planum Poëmatis-szal folytatódik, a Chronologia Planival, illetőleg utolsó darabként a verses kidolgozás töredéke az 573. sortól a második szakasz elkészült részeivel bezárólag. Egy későbbi időpontban majd szükségesnek látszik a szövegkritika elvégzése is, ezúttal csak arra szeretnék utalni, hogy a bőségesebb prózai kidolgozás már mintegy változatát adja a versesnek, sorok egyeznek meg; s ama, modernnek nemigen mondható elv szerint készült, hogy ti. a verses feldolgozást a prózai vázlat, változat kell, hogy megelőzze, és a kétféle kidolgozás a versszerűséget is érzékeltetni hívatott. Lássunk néhány példát!

Prózai szöveg:

Hirdette már a közelgő napnak arany súgárait a piros hajnal, mozganni kezdettek az éjjeli homálybúl kiemelkedő földönn a számtalan élők, s a reggeli szellőnek hűs lélekzete fodrosodó színénn lebegett a szőke Dunának, ammint Bölcsi Mihály, őszi Tiszttartója eggy falunak, minekutánna cselédgyét felköltötte, szokott háláival a mennyei gondviselőt megtisztelvén, a víz partyára vetődött.

Verses szöveg:

A születő hajnal látszott pirosodni az égenn,
s a felüdűlendő napnak hirdetni arannyát;
mozgani kezdettek földünknek az éjjeli mélybűl
lassankint viradó tetejénn a számtalan élők;
s lelke az álombúl felocsódott reggeli szélnek
fodrosodó színénn lebegett a szőke Dunának:
ammint Bölcsi Mihály ősz tisztartója honunkban
eggy falunak, melly Marsfi Tamást ösmerte urának, /.../
költeni ment rost vaczkaibul a házi cselédet,
s innen az Istenhez felküldvén régi szokásbúl
reggeli háláját, a víz partyára vetődött.

Prózai változat:

Sok jónak elállya ám az úttyát a kiszabott etikét, melly az úri
világnak sans exception mindennémű esetben souverain törvénnye

Verses változat:

Sok jónak elállya

úttyait a kiszabott étikét, melly minden esetben
sans contredit! souverain törvénnyé az úri világnak.

Példáink igazolják, hogy szinte már a prózai szövegben előkészül a hexameteres előadás, s így Verseghy olyan (dialogikus) szövegeket alkot, amelyek egymásra reflektálva egyfelől a verses és a prózai textust csengetik össze, ily módon a par excellence epikus műfajra tartogatott hexameter és a prózai-költői előadásmód között tátongó szakadékot hidalják át, ezen keresztül a szerző a prózai előadásmódban alig rejtetten fölbukkanó hexameterre, és megfordítva a hexameteres előadásmódban benne rejlő természetesebb /s nem fennkölt, hanem pontosságra törekvő/ beszédmódra utal. Másfelől a hexameter révén hagyományt idéz Verseghy Ferenc, ám mintegy idézőjelbe téve, átértelmezve, hiszen az ő hexametere nem a homéroszi vagy vergiliuszi mintáról ihletett, hanem egy más típusú kísérleti folyamatba illeszkedik. Pontosabbá téve megfogalmazásomat: az Aeneis állandóan jelen van az Égfi Ferenczben, csakhogy visszájára fordítva, mint negativitás, mint a vitatás tárgya. Mint olyan hagyomány, amelyet megtagadnia tiszte a XIX. század első évtizede poétájának. Még nyersebben szólva: Verseghy utalásai, idézetei, illúziói egyként irányulnak a pusztán hagyomány-jelentőségű Aeneis és az Aeneis-követés ellen. Mindaz, amit régi poétikák az eposzban fontosnak és időtlenül érvényesnek hittek, és aminek korszerűségét a mind inkább kibontakozó klasszika filológia is hirdette, Verseghynél ironikus felhangot kap, már csak azáltal is, hogy a mítoszi történések, a honszerzést célzó tettek, istenek, fél-istenek és hősök küzdelmei átadják a helyüket a köznapi történeteknek; az égiek haragjából egy kétes múltú /vagy nem is oly kétes ez a múlt?/ asszony meg egy már beszélő nevével leleplezett hozományvadász kisszerű intrikái-cselszövései lesznek; a történelem végtelen perspektíváját felváltja a jelenkor háborúja; az aranykori idill pedig többszörös szerepcsere, szinte vígjátéki félreértés-félreismerés feltárulása következtében köszönhet be, itt a földön, az esendő, de nemes erkölcs, a „józan emberség” hitelesítette munkás hétköznapokban.

Nemigen kell túlságosan messzire gondolnunk, ha az efféle típusú /időmértékes verselésű/ verses epika „európai” rokonsága után nyomozunk. A német irodalom ilyen irányú kezdeményezései közül mindenekelőtt Goethe 1797-es Hermann und Dorotheá-ja említendő, amely minden bizonnyal a legsikeresebben valósította meg a homéroszi eposz polgári „regényes” idillé átalakítását, a szerzői intenciónak megfelelően. Miszerint egy német kisváros léthelyzetének tisztán emberi voltát igyekezett epikai tégelyében annak salakjától elválasztani, és egyúttal a világszínházban zajló roppant mozgalmakat és változásokat mintegy a (kisvárosi) léthelyzetek kicsiny tükréből visszaverve szemlélte. /Ich habe das reine Menschliche der Existenz einer kleinen deutschen Stadt in den epischen Tiegel von seinen Schlacken abzuscheiden gesucht und zugleich die groβen Bewegungen und Veränderungen des Welttheaters aus einem kleinen Spiegel zurückzuwerfen getrachtet./[6]

Goethe műve egyes énekeinek élére egy-egy múzsa nevét írta, és egyben jelezte, hogy az eposz történetiségét segítő istennőn kívül valamennyi művészi törekvést támogató szándékot felhasznál; amit úgy is értelmezhetünk, hogy történetírásnak fogja föl egy kisváros szerelmi eseménytörténetét. Vagy úgy is, hogy a történelem irányította, verte tragikus sorsok a hétköznapok idilljében juthatnak megnyugtató befejezéshez. A nagyvilág helyett a kisvilágban megvalósítható boldogság ad értelmet a létnek, amely nem igazodhat a szokásokhoz, a nagyvilág divatához /hiszen akkor legfeljebb kicsinyben reprodukálja a nagyvilágot, folytatja a tragikus történetet/, hanem a természetesség és szűk térbe-körbe szorított humanitás erejével harcolja ki a „magán” idillt. Ám éppen ezek a „magán” idillekben nemesedhet jóvá, amit a világszínházban játszódó mozgalmak megrontottak.

A jelen esetben nem tulajdonítok annak jelentőséget: ismerte-e Verseghy 1801-1802 körül Goethe polgári eposzát. Feltehetőleg nem; amikor felvázolta az Égfi Ferencz tervrajzát, sokkal inkább egy elleneposz vagy egy eposzparódia foglalkoztatta /ez utóbbi majd a Rikóti Mátyásban kerül a nyilvánosság elé, míg az előbbi talán azért, mert egy hosszú múltra visszatekintő, „kanonizálódott” és nemcsak esztétikai-irodalomtörténeti tekintélynek örvendő műfaj valamennyi összetevőjének kritikáját akarta vállalni, töredékes maradt/. S még valami: Verseghy egy szinte kalandregénybe való bonyodalomsort zsúfolt volna bele /a vergiliuszi eposzhoz hasonlóan/művébe, miközben valláselméleti, bölcseleti, etikai kérdések terjedelmes fejtegetése tarkította /volna/ az Égfi Ferenczet. Továbbá: költőnk lankadatlan szorgalommal küzdött az antik eszmények ellen; a maga megszenvedett-felvilágosodott evolucionizmusának talaján állva, egyként elvetette az „atheus”-ok nézetét („kik az emberi észnek erőtlen fegyvereivel szavakat helyesen bizonyítani” képtelenek), de ama doktrinernek minősített szemléletet is, amely puszta olvasmányból /nem rendelkezhetvén tapasztalattal/ az antik világ követését ajánlja. S míg előbbi idézetünk az élettapasztalatai miatt keserű Égfi Ferencz bölcselkedéséből való, most következő citátumunk az eposzi expozíció részlete, amely a szerzői célkitűzést, a mű tendenciáját fogalmazza meg, és egyben a vergiliusi (és Vergiliust követő) életeszmények ellenébe szegezi a maga antikvitás-értelmezését. Miközben az eposzi struktúra egy lényeges elemét értelmezi át Verseghy, egyúttal egy művelődéseszmény és kulturális szöveg vitathatóságára mutat rá. S éppen azért, mert a művelődés- és embereszmény szövegből származtatható /hiszen „oskola”-olvasmányokból eredeztethető/, már az elkészült részekben és a tervezett filozófiai vitákban az „antikok”-kal szembe a maga „modernség”-tudatát állíthatja, itt az expozícióban pedig közvetlenül a jelenkor – történelmet pervertáló – eseményei derenghetnek föl.

... amaz elmésebb ifiak, kik az oskola pornak
fellegi köztt a régi görög vagy római népnek
tetteit olvasván, s ragyogó hívságaik által
jégre vezettetvén, nagy gondolatokra hevűlnek;
csalfa szabadságát a hajdani durva üdőknek
mint legkellemetesb kincset nagy tűzzel ajánlván,
macchiavellizmust, rablánczokot, elme-igákot,
despota czélt, fortélyt, s tudgy, Isten, mit nem akarnak
sejteni kormányzó testünknek minden erében;
s orvosságaikot nem kértt buzgással ajánlyák
sem nyavalyás, sem tébolyodott, sem béna hazánknak
vagy kik avas példái szerint sok régi betyárnak,
kik mivel a szomszéd országokot öszve tiporták,
vagy szép honnyaikot pártos harczokba keverték,
mint nagy honszeretők héros ragyogásra jutottak,
mind csak híresedést, hadi vagy polgári dücsőköt,
tiszteletet, ragyogást s több illy csemegéket ügyelnek...

Nem forradalmi, hanem a forradalmat exportálni akaró Franciaországra céloz Verseghy Ferenc; felelősként nemcsak a „hajdani durva üdők” olvasmányok közvetítette „csalfa szabadságá”-t nevezi meg, hanem mindazokat, akik ezt a szöveget hatalommá változtatják, és ezáltal hamis analógiákat sugallnak /a „ pártos harcz”-ok okozói „mint nagy honszeretők héros ragyogásra” jutnak; s itt igen lényeges az antikvitásra történő illúzió: „héros”, mintegy a maga formálta szöveg segítségével visszavéve azt, amit a szöveg hatalommá válása eredményezett/; talán feltűnt az is, hogy e viszonylag rövidebb részben mily sokszor emlegeti a költő a „ragyogás”-t, jelzőként is, tárgyként is stb. Éppen ez ellen a „ragyogás” ellen száll síkra, az önnevelés és harmóniára törekvés jegyében. Ha az előbbi idézetet a verses regényt indító passzussal vetjük egybe, lesz igazán egyértelművé Verseghy értelmező horizontja: ott, azon a ponton a szövegköziség eszközével tárja föl művének többrétegűségét; amire reflektál, amivel vitázó dialógust épít ki, az antikvitás két oly becses műve, mint az Aeneis meg az Iliász, ám ami reflexiója következtében műként megvalósul: az eposzok és az eposzok világának megfosztása a nekik tulajdonított értékektől, új értékszerkezet körvonalazása és ezzel együtt: fogalmi átértékelés. Ezek után a bevezető:

Bajnokot énekelek; nem mint a régi poéták,
ajtatos Énéást, vagy epével tellyes Achillest,
sem lator erkölcsű Sándort; hanem a ki eszével
végre megalktatván szívét, meggyőzte
veszélyes ösztöneit, meredekre csaló képzésivel együtt.
Ő ugyan a harczban járatlan nemzetek ellen,
ki dúzs nyájaikot fejvén, köz örömmel aratván
értt veteményeiket, s idegen földekre vitetvén
áruikot, gyönyörű honnyokban csendesen éltek,
nem vezetett fene gyilkosokot, hogy az emberi nemnek
érdemesebb részét méltatlan igába tiporván,
marha merészséggel keresett és bajnoki szívvel
rendre kitűrtt veszedelmek utánn, többféle csoportbúl
rettenetes de nem állhatatos birodalmat emellyen.

A Planum Poëmatis alapján arra következtethetünk, hogy Verseghy nem veti el az emberi sorsok célirányosságának tézisét, evolucionizmusát az egyes emberi életre is érvényesnek látszik tekinteni, hiszen az alacsonyabb erkölcsi fokról önnevelés útján el lehet jutni a legmagasabb fokig. A verses regény 15. sorától kezdve a 24. sorig az emberre váró külső veszedelmekről esik szó, meg arról, hogy Égfinek a hányattatásokból éppen azért sikerült „legigazb örömekre” vergődni, mivel önnevelése révén méltónak bizonyult rájuk. S így nem az isteni parancsoknak engedelmeskedő, hanem a magamagát erkölcsössé alakító „bajnok” a főhős, aki nem kételkedik a „köz Atyá”-ban, sem a „Mennyei Ész”-ként megnevezett isteni princípiumban. Az Égfi Ferencz szerkezetével követi a mű elején megidézett eposzokat, az „in medias res” kezdéstől a múzsához való felfohászkodásig st., de ez a rendszerré szerveződő utalásháló szüntelen konfrontálás eredménye; az európai háborúk dúlásai közben mutatja föl Verseghy Ferenc az egykori háborúkat megéneklő eposzokat és a velük vitatkozó modern alkotást, amely kétségbe vonja azt az eposzi világot, amely a nagyvilágban ismét megvalósulni látszik. Hogy más részről felvázolhassa azt az egyelőre pusztán egy irodalmi műben /tehát: megint csak szövegben/ létrejött idillt, amelyhez a költő nem életében jutott el, hanem ellen-eposzában, verses regényében. Csakhogy Verseghy szövege végül is nem készült el, nem jelent meg, nem tudtak róla a kortársak, így egyedül a maga számára érvényteleníthette a távoli „világszínház roppant mozgalmait”. S más műveiben folytathatta dialógusát az antikvitással, s szervezhette vitaszöveggé a maga antikvitás-értelmezését.[7]

Persze, nem árt tudomásul vennünk, hogy Verseghy az antik példaképekhez igazodást nemcsak /vagy nem elsősorban?/ műfaji szemponttól vezettetve veti el: az időmértékes verselés különféle alakzatait megtartja, számára Horatius carmenjei éppen úgy a jelenkori szituációkra alkalmazható mintaszövegek, mint ahogy azok a német érzékeny poézis egyes darabjai, sőt, még a meseíró La Fontaine-től ihletett példázatait is olykor időmértékes verselésben fogalmazza át. Az antikvitás modell-szerűsége ellen tiltakozik Verseghy – ama egyes eset érdekében, amelynek önmegvalósító szándékait egy nem antikok ihlette idillben képzeli el. Vagy még érthetőbben: az antikvitás embereszményének a XIX. századi magyar ideává átköltött változatát utasítja el, hogy egy, a hétköznapi életben megvalósítható életfelfogás poézisével szolgáljon. Rósi jellemzésekor találkozhatunk ennek a nem fennkölt, de nem is alantas (stílus)felfogásnak szókincsével – és egyben az általa érzékeltetett /életmódra, a világban elfoglalt helyre vonatkoztatott/ gondolatisággal:

Ájtatos és még sem szentecske, az édes örömnek
kedvellője, de nem hebehurgya, szelidke, de még sem
tűztelen, érzékeny szívű és még sem esengő
lévén, állhatatos szívvel zavaratlan örömmel
járta közép úttyát a jónak, mellyet az erkölcs,
hogy igaz, sem imígy sem amúgy csavarogni nem enged.[8]

Ami Verseghy előadásmódját illeti, még egy, igen lényegesnek minősíthető módszeres eljárására szeretnék figyelmeztetni. Az eddig idézett részekből is kitetszhet, miként hajlítja hexametereit a köznyelvhez, s még inkább a párbeszédes részekben az alig emelkedett tónust figyelhetjük meg.[9] Az antik elődökkel folytatott vita itt is fölbukkan: hiszen az eposzok szónoki beszédei helyébe kerülnek a bölcselkedő részek, a hétköznapi eseményekről szóló gondolatcserék. Verseghy azonban /mint a regények majdani átdolgozója előlegezné/ az intrikusok beszédmódját könnyen érzékelhetően akarta megkülönböztetni a boldogságkereső ifjak és az ő táborukba tartozók megszólalásaitól. Az ő világuk az intrikusoké – valamiképpen a konvenciók, a társadalmat bilincsező, az emberi érintkezést képmutatóvá kényszerítő udvari világ. Férgesné francia szavakat kever beszédébe, ellenben a másik intrikus, Szurkosi körülményeskedő monológja jelzi valódi szándékait és őszintétlenségét. Verseghy nem a tónust váltja, hanem a maga kialakította tónuson belül maradva keresi a nyelvi jellemzés lehetőségeit. Jóllehet jellemei előre elkészítettek, az eseményekre való szóbeli reagálás mind újabb vonást tár föl énjükből, és az állandó, kétséget nem hagyó szerzői kommentár egyértelművé igyekszik tenni az előadottakat. Inkább a szituáció rajza lesz lényegessé, itt viszont kiválóan érvényesülhet a hexametert fenségétől megfosztani törekvő költői intenció, így az antik művekkel folytatott dialógus a Verseghy által kialakított időmértékes verselés hangján folytatódhat; a műfaji piramis csúcsán elhelyezkedő eposz /a tragédiáról most ne essék említés!/ méltóságát ugyanis csak részben kezdte ki a „furcsa vitézi versezet” vagy a „travesztia”, hiszen a deklarált szándék az olvasónak tüstént a tudtára adta, mit várhat a műtől. Goethe Hermann és Dorottyájának jelenkorisága, kis térbe szorítottsága, a hétköznapi lét egyenrangúsítása a héroszival: sokkal inkább oldotta-polgárosította az utolérhetetlen messziségből üzenő antik eposzokat. Az, hogy Goethe ennek ellenére próbálkozott /kevés sikerrel/ egy Achilleis megalkotásával, mit sem von le az idilli állapot visszaállítását legalább epikus költeményben létrehozó mű újszerűségéből. S ha Verseghy ráérzett erre a „világirodalmi” pillanatra, ez tájékozódásának korszerűségét éppen úgy igazolja, mint azt, hogy tervei alapján elképzelhetőnek tetszett a magyar irodalom új útjainak kijelölése. Hogy mennyire rendelkezett a nyelvi fölkészültség feltételeivel, amely a korszakváltás sürgetéséhez kiváltképpen szükségesnek tetszhetett, más kérdés. Valószínűleg nemcsak a mai olvasó fejcsóválását eredményezi például ez a néhány sor, a kortárs is aligha érezhette a rekonstruálható szerzői intenciót: az előadás közvetlenségét.

Étel utánn levelét attyához végre óhajtván
hajtani, Rósi leül, s valamint a százszor elűzött
őszi legyecske megint orczánkra repülni ügyekszik,
úgy sok harcza utánn megmeg levelére lebegni
látván Égfi Ferencz képét, végtére az írást
elteszi...

Egy másik példa az ízlés megbicsaklására:

A Pap elirtódzik, s valamint kinek oldala mellett
a mennykő lecsapott, szófáján szerte meredvén,
gondolatoknak ered...

Pedig akár az Égfi Ferencz tervrajzával és irányzatosságával, akár a Rikóti Mátyásnak szintén az antikok és a modernek küzdelmét hasonlóképpen visszhangzó strófáival, Verseghy olyan német szerzők kortársa lett, mint Friedrich Schiller vagy August Wilhelm Schlegel.[10] A problémalátás és a megfelelő válasz igényének szándéka ugyancsak közel hozza kora német esztétikai gondolkodóihoz. Annál inkább eltávolítja tőlük az előadás nehézkessége, ügyetlensége, a szerkesztés gazdaságtalansága; egyszóval a művészi megoldás. Számomra mindig is talánynak tetszett, hogy miközben Verseghy több ízben a XVIII. század vége, a XIX. század eleje több fontos széptani gondolatával egybehangzólag volt képes megnyilatkozni, esztétikai törvénykönyvéül mégis, még mindig, Sulzer műveit forgatta /igaz, Kazinczy is ajánlotta Csokonainak/. S míg Horatiusban /erről fordításai tanúskodnak/ Schillerrel egyezőleg a „szentimentális költészeti nem igazi megalapító”-ját tudta fölmutatni[11], versesköteteiben ritkán sikerült teljes egészében jó verset közreadnia, inkább remek strófákat, találó-szép fordulatokat. Az Égfi Ferenczben a messze túlméretezett terv ellenére ott volt a polgári eposz, az „idill” lehetősége[12], sőt az idill veszélyeztetettségének drámaisága is. Ha olvasta volna Verseghy Schiller figyelmeztetését, feltehetőleg akkor sem kerülte volna el a rá leselkedő veszélyt, hiszen idillfogalma láthatólag eltért a Schillerétől, maga sokkal inkább nevezhető szentimentális költőnek, mint naivnak, a görög világhoz való viszonyáról pedig már többször szóltam. Schiller szerint: „az idillben is, mint minden más költészeti műfajban, egyszer s mindenkorra választani kell az egyéniség és az eszményiség között; mert hogy a költő mind a két követelménynek egyszerre akar eleget tenni, az, ameddig a tökéletesség célját el nem érte, a legbiztosabb út mind a kettőnek egyszerre való elhibázására.”[13]

Verseghy mind az Égfi Ferenczben. mind a Rikóti Mátyásban – a magyar irodalom roppant kárára – tévedhetetlen biztonsággal a Schiller kárhoztatta úton haladt; s jóllehet idillt fölrajzoló szándéka és az ezt az idillt tápláló eszmeiség korszerűnek minősíthető, a költő erejéből csak a tervre (a kivitelre már nem) telt. Viszont még ebben a torzó formában is jóval többet érdemel az Égfi Ferencz, mint ami eddig a magyar irodalomtörténetben osztályrészéül jutott. Ti. az egyszeri megjelenés. A XIX. század elejének magyar irodalma jóval gazdagabb /legalább is tervekben/ annál, ahogy ezt irodalomtörténeti köztudatunk sejti. Verseghy életművének alaposabb és részletezőbb számba vétele minden bizonnyal igazolná tételemet.

Aligha nevezhetjük jelentéktelennek Verseghy tervét egy magyar Hermann és Dorottya megalkotására. Kazinczy ugyan levelezésében boldog-boldogtalannak kinyilvánítja Goethe-rajongását, de a terjedelmesebb Goethe-epika fordítására már nem futotta energiájából, csak A Római karnevál került be fordítási gyűjteményébe.[14] Verseghy valószínűleg anélkül, hogy ismerte volna Goethe idilljét, hasonlóval próbálkozott, méghozzá úgy, hogy ráérzett a német esztétikai gondolkodás egy lényeges vitájára. Az olykor meglehetős hosszadalmassággal fejtegetett bölcselkedéseknek, valamint a reáliáknak szinte és helyenként igen ügyes visszaadása az Égfi Ferenczet dokumentáris értéke mellett annak tanújává avatja, miképpen próbálta egy nagyra törő magyar író humanizálni a XIX. század elején az eposzt; miképpen tagadta meg a kötelező erejűnek vélt hagyományt, amely az antikvitás és a „modernség” viszonyát szabályozta; s nem utolsósorban miféle változatot ajánlott /volna, ha elkészült volna/ a magyar irodalom alkotói számára eposz, idill és regény alakváltozatainak egyeztetésére. Verseghy /költői/ hangja hamar elnémult, terveinek jó része kéziratban maradt, a magyar irodalom pedig a honfoglalási eposz zsákutcájába tévedt. A magyar Hermann és Dorottyát végül is nem írta meg senki...

{fel}