Bíró Ferenc:
A fiatal Verseghy társadalom- és művészetszemléletének összefüggéseiről.
Egy készülő korszakmonográfia Verseghy-fejezetének részlete

Az ifjú Verseghy Ferenc már hetedik éve volt az egri papnevelde növendéke, amikor 1777 májusában, teológiai tanulmányainak harmadik (utolsó) éve előtt az immár húsz esztendős fiatalember kilép a szemináriumból. Sajnálják távozását -”Dolendum”, írja tanára a tényt rögzítő bejegyzés mellé. Verseghy azonban nem csak a szemináriumot hagyta ott, hanem Egert és az egyházi kereteket is: a Budára költöző ifjú a Nagyszombatból imént áttelepített egyetemre iratkozik be, de nem papnövendékként. Hamarosan azonban újabb s talán még váratlanabb fordulat következik: ismét meggondolja magát és visszatér az imént elhagyott pályára. 1778 tavaszán már magára is ölti a pálos szerzetesek fehér reverendáját.

Ez a kitérő különleges jelentőséggel bír Verseghy Ferenc életútján. Nem mintha rekonstruálni lehetne, hogy voltaképpen mi is történt – a rendelkezésre álló adatok nyomán összefüggő és árnyalt kép nem rajzolódik ki ugyan előttünk, mégis, ezek az adatok elég egyértelműen mutatják meg az események természetét.[1] Az egri szemináriumot elhagyó fiatalember nehezen, de talán pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk: sehogyan sem viselte el az egyházi pályához hozzátartozó aszketikus életet. Erre vonatkozóan a bizonyságot a pálosok pesti könyvtárának vezetője, Kreskay Imre szolgáltatja. Ez a Verseghynél majdnem tíz évvel idősebb, művelt és széles látókörű szerzetes szoros barátságot köt az Egerből érkezett fiatalemberrel s egyik episztolájából (Dafnis Orfeusnak. Egy Tavaszi mulatságnak alkalmatosságával. Pesten, 1779.)[2] kiderül: szerelmi históriáról volt szó. Ha a történet részletei a vers mai olvasója számára homályosak is (úgy tetszik: akiért ő „hajdan fohászkodott”, ismét feltűnt, de végül is – Kreskay megkönnyebbülésére – cserben hagyta hódolóját), az, hogy az ifjú szerzetes az imént, még Egerben, érzelmi viharon esett át, s ebben az időben még egyáltalán nem heverte ki, igen valószínűnek látszik. A figyelemre méltó e részleteiben tisztázatlan, de jellegében egyértelmű történetben nem is maga a fellobbant szenvedély, hanem az, hogy a kispap újra meggondolja magát: ha az egyház fegyelme egyszer már elviselhetetlennek bizonyult temperamentuma számára, akkor miért tér mégiscsak vissza korlátai közé?

A lehetséges magyarázathoz a kiindulópontot éppen Kreskay magatartása adja – a Rómát járt s ugyanakkor Bessenyei György legszűkebb baráti köréhez tartozó klerikus imént idézett verséből főleg az derül ki, hogy ő természetesnek tartja az egri papnövendék és „Euridicé”-je között megesett dolgokat, vigasztal, de szó sincs dorgálásról. Episztolájából az idősebb, higgadt és bölcs barát együttérző kedvessége sugárzik.[3] Ez a magatartás már nyilván egy újfajta egyháziasság jeleként fogható fel, s éppen innen sejlik elő a kérdésre adható válasz. A rendhez való tartozás egzisztenciális biztonságot kínált, ennek fejében viszont – legalábbis itt, Pesten és a pálosok körében – nem követelte meg a komor aszkézist: az egri jövevényt derűs emberi közeg ölelte magához. Erről szinte fényképszerűen hű és részletes képet magának Verseghynek Kreskayhoz írott verses levele (Orfeus Dafnisnak. Tavaszi mulatságokról) nyújt, amely vélhetően egyik első költeménye. „Pallas asszony Böltsei”-nek az ifjú pálosoknak – egy szabadnapját írja le, kirándulással, gyümölcsszedéssel, erőfitogtatással, lányokkal való kötözködéssel és ringlispíllel.[4] Jókedvű fiatalemberek vidám, egyáltalán nem vad, de nem is különösebben szelíd viháncolásáról szól ez a nehézkes, mitológiai álnevek mögé rejtőzködő s nem csak dokumentumértékénél fogva jelentékeny költemény, amely jól érzékelteti: a rend a túlzottan szabados életvitelt ugyan nem tűrte volna el, de nem is vette körül komor falakkal tagjait, s vélhetően az ifjú Verseghynek éppen erre volt szüksége. Újabb érzelmi kalandhoz nyilván nem volt kedve, s olyan emberi közegben találta magát, amely ha nem is igazolta korábbi eltévelyedését, de nem is tekintette rendkívüli esetnek, ugyanakkor derűt, kultúrát és anyagi biztonságot nyújtott számára. A hetvenes évek végén a hazai katolicizmuson belül valószínűleg ez volt a leginkább nyitott közösség. Nyilván nem véletlen, hogy a pálosok közül a hetvenes években számos jelentékeny költő került ki, olyan írástudók, akik szakítottak a latin nyelvű tudományműveléssel, s akiknek érdeklődését a nemzeti nyelven művelt szépirodalom kapcsolta magához. A pálosok közé tartozott Ányos Pál, a hetvenes évek alighanem legnagyobb költőtehetsége, innen indult el költői pályáján – ugyancsak a hetvenes években – Virág Benedek. E rendhez tartozott a már emlegetett Kreskay Imre, aki nem volt ugyan igazi költői tehetség, de sok jel utal rá, hogy jelentős személyiség volt, s döntő szerepet játszott annak a szellemiségnek a kialakulásában, amely nemcsak a világias hajlamoktól gyötört egri kispapot vonzotta magához, hanem e világias vonzalmak legjelentősebb hazai filozófusát és ideológusát, Bessenyei Györgyöt is. Ő Kreskayval igen szoros, barátinak tekinthető viszonyban volt. Az 1779 májusában megalakítani kívánt Hazafiúi Magyar Társaságban is komoly szerepet szánt a nem csak művelt, de az új eszmék iránt fogékony s a merész lépésektől sem idegenkedő szerzetesnek.[5] A közöttük lévő kapcsolat eszmei alapzatának jellegét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Bessenyei a cenzúra által kinyomtatni nem engedett műveinek kéziratait a hetvenes évek végén a pálosok pesti könyvtárában helyezte el.[6]

Verseghy Ferenc irodalmi pályája is itt, az 1770-es évek végén, a pesti pálosok körében indult, éppen annak a szelíd, mégis erőteljes világiasságnak a jegyében, amely a fehér barátok körébe vonta őt. A kor egyházias – pontosabban: az egyháziak által művelt – irodalmán belül ezt a mentalitást Faludi Ferenc költészete fejezte ki esztétikailag a legmagasabb szinten s ugyanakkor a leginkább hatásosan. Igen valószínű, hogy Verseghy pályakezdésének idején a rohonci szegényház igazgatójaként 1779-ben elhunyt jezsuita versei már kéziratosan terjedtek, ha nem is nagyon széles körben, de a magyarul írni kezdő klerikusok körében bizonyosan. Nyilván nem véletlen, hogy a régebbi magyar irodalmi művek kiadására vállalkozó Révai Miklós először Faludi Ferenc költeményeit jelenteti meg 1787-ben. A pályakezdő Verseghy leíró költeményei mögött – mint Szauder József szövegek egybevetésével bizonyította – a mintaadó elsősorban Faludi volt[7], nem csak a század egyik legnagyobb magyar költőjének jellegzetes szavai, szókapcsolatai és rímei bukkannak elő nála, de látásmódjának ugyancsak jellegzetes vonásai is. Az idő a kezdő poétánál is erőteljesebb szervező erő, mint a tér, a természet elsősorban szintén mesterséges természet – kert –, a virágok ugyanazok a virágok, ha pedig élőlények tűnnek fel, azok éppen úgy a klasszikus mitológiából érkeznek, mint a példakép költeményeiben. A falusias verselés Verseghy költői gyakorlatának később is lényeges eleme marad, láthatóan otthon érzi magát e költői világban, s mintha éppen ez az otthonosság diktálná a verseket is, az írás mintha az olvasmányélményt mélyítené el, mintha a fiatal poétának az lenne a becsvágya, hogy a nagy előd világát új tartományokkal bővítse. Talán ezért van, hogy a példakép színvonalát legalábbis most – lényegében egyszer sem éri el, legfeljebb megközelíteni tudja egy-egy pillanatra. E korai leíró versek szinte bizonyosan egy időben születtek az imént emlegetett, Kreskayhoz írott verses levéllel. Látható, hogy itt nem információkat vagy gondolatokat kívántak egymással kicserélni, Orfeus és Dafnis álnevek mögé rejtőzve árkádiai irodalmiaskodást művelnek, a versek inkább csak eszközök egy irodalmi légkör megteremtéséhez. Ez a költészet a poétai pályán az első lépéseket megtevő ifjú klerikus világias vonzalmainak adekvát megjelenése volt, kifejezte s egyben meg is erősítette azt a kulturális klímát, melyben láthatóan oly jól érezte magát.

Amikor azonban az induló Verseghy Faludi Ferenc követőjeként lép elénk, akkor ez a pályakezdés, pontosabban: a pályakezdésnek ez a látszólag természetes mozzanata (egy idősebb klerikus költői irányát folytatja egy fiatalabb) egyúttal élesen meg is különbözteti azoktól a költői törekvésektől, amelyek nemzedéktársai indulását jellemezték: ez a pályakezdés egyáltalán nem természetes. Éppen ekkortájt, 1777 és 1781 között jelennek meg az első deákos kötetek s mellettük nagyon is feltűnő, hogy Verseghyt láthatóan nem kísértette meg a kortársaira láthatóan mély benyomást gyakorló felismerés: nyelvünk kiválóan alkalmas a klasszikus verselésre. Pályája a versújítás meghatározó időszakában indul, s ő nemcsak nem kapcsolódik bele ebbe az áramlatba, de nincs nyoma annak sem, hogy reagálna rá: időmértékes verseket – úgy tudjuk – csak jóval később kezd el majd írni. Ugyanakkor nem vonzza a hetvenes évek nemesi költői által bevezetett és francia modellt követő poétai módi sem, a páros rímű tizenkettősök divatja, amely pedig – s ezt Ányos Pál példája is mutathatta – kiválóan alkalmas volt az érzékies deskripciókra. Ebben a „franciás” költészetben ugyanis éppen az újfajta és erőteljes világiság szólalt meg, az így készült versekben kavarogtak ott ennek az érzületnek a leginkább jellegzetes témái és problémái. Barátai és rendtársai – nemcsak Ányos Pál, de maga Kreskay is – ezt az Orczy Lőrinc és Bessenyei által meghonosított verselési módot követték. Verseghy Ferencet azonban a jelek szerint nem ez a töprengő vagy töprengésbe forduló világiság foglalkoztatta. Azt mondhatjuk, hogy pályakezdésekor ugyan nem egy kirobbanó költői tehetség születésének vagyunk tanúi, nem jellemzi őt különösebben az eredetiség sem, e pályakezdés mégis rendkívülinek mondható. A pálosok művelt és derűs pesti körében olyan poéta jelentkezik, akit nem befolyásolnak pályatársai törekvései, aki feltűnő módon a maga útját járja.

Mindez vélhetően azért van így, mert Verseghy Faludi-követése olyan fedezék, amely mögött a világiságnak másfajta s hasonlíthatatlanul erőteljesebb, a korban szinte egyedülálló energiái vannak születőben – ha a Rohoncon haldokló öreg poéta költői hagyatéka a nyelvi megformálást illetően utolérhetetlen példaként lebegett is a fiatal szerzetes előtt, a világias vonzalmakat illetően e hagyaték csak a minimumot képviselte számára. Faludit követve a tanítvány a természet szépségeiben merült el profán áhítattal, de már első próbálkozásai is arról tanúskodnak, hogy őt vélhetően nem csak, sőt, elsősorban nem is a természet szépségei foglalkoztatták. Ha személyes életében 1780 körül talán (már és még) nem sok szerepet játszott is a szerelem, úgy tetszik, a régi hajlamok újra felizzottak, s ennek látható bizonysága, hogy nagyon is foglalkoztatta ez a téma – költőként. Az egyik, de a leginkább szembeötlő jel, hogy az ő érdeklődését is felébresztette az a műfaj, amely a hetvenes évek ifjú nemesei számára oly vonzónak bizonyult: a heroida. Csak míg a Báróczi Sándor környezetéhez tartozó „testőrírók” a XVIII. század angol, német és – főleg – francia szerzői által készített verses leveleket kedvelték, s merültek el olyan történetek fordításában, amelyek jobbára a szerelmi érzés hatalma és az „ennek elfolytását oly keményen parantsoló vallás” követelményei között vergődő lelkek szenvedéseiről szóltak, addig Verseghy szerelmesei nem „tusakodnak” két értékvilág között. Az ő forrása ugyanis elsősorban az ősminta, a műfaj feltalálója, Ovidius volt, bár őt sem követi hűen. A magyar pálost nem az antik szerző történetei foglalkoztatták, hanem a történetek hőseiben dúló indulat hatalma – a heroida nála tehát nem a lamentáló elmélkedés, de nem is az elbeszélés, hanem az ének irányába mozdul el. Őt elsősorban és mindenekelőtt a szerelmi szenvedély kifejezése érdekelte. Lényeges vonás, hogy az általa megszólaltatott hősök (Thisbétől Oinoneig. Pénelopetől Atalantáig) boldogtalanok ugyan, de nincs bennük semmiféle bűntudat.[8] Az ifjú klerikus számára az antik szerelmesek felfokozott érzelemvilága teljesen természetes költői téma, s ez – ismerve a kor viszonyait s a magyarul megszólaló heroidákat – egyáltalán nem tekinthető természetesnek a kor hazai irodalmi életében. S ha a heroidáihoz igazolással is szolgált az antik irodalom nagy tekintélye, sok jele van annak, hogy a magyar költőnek erre tulajdonképpen nem volt szüksége – korán, már 1781 előtt jó néhány elkészült másfajta szerelmes énekeiből is, azokból, amelyeket a kor népszerű osztrák dalgyűjteményei nyomán készített. Itt elsősorban – de nem kizárólag – Joseph Anton Stefan udvari karmesternek, Mária Antoinette zongoratanárának Sammlung der deutschen Lieder című, 1779-től kezdve megjelenő s nagysikerű füzetei szolgáltak számára forrásként.[9] Jó német költők szövegeit találta itt meg, igényes és behízelgő dallamokkal. 1786-ig mintegy hetven szerelmes ének szövegét készíti el.

Ha Verseghy pályakezdését a költői nyelv szempontjából Faludi Ferenc inspirálta is, bizonyosra vehető, hogy a poézis műveléséhez nem kevésbé erős indítékkal szolgált számára a zene. A vers a fiatal pálos számára túlnyomórészt énekelhető szöveget jelentett, s később sem igen adott ki úgy verskötetet, hogy ahhoz kottát ne csatolt volna. A zenének egyébként a pálosok képzési rendjében kitüntetett szerepe volt, s a novíciusról hamarosan kiderült, hogy (ha nem is lett igazán jól képzett zenész)[10] nem csak mélyen muzikális lélek volt, de a zenéhez szinte minden vonatkozásban az átlagot meghaladó tehetséggel rendelkezett: könnyen tanulta az elméleti tudnivalókat, jó érzéke volt a hangszerekhez, s igen szép énekhanggal bírt. 1786-ig írott költeményei – utaltunk rá – dallamokra készült szövegek voltak. Az elmondottakból egyértelműen kitetszik, hogy Verseghy zenei tehetségét elsősorban nem az egyháziasság szolgálatába állította, éppen ellenkezőleg: a szerelmi téma preferálásában is megjelenő világias vonzalma éppen itt fordul – meglehetősen nyíltan – a hagyományos egyháziasság ellen. Az 1780-as évek első feléből fennmaradt néhány olyan vallásos tárgyú verse, amelyet szerelmi énekek dallamára írt: az Oltári szentségrül ... szóló költeményt például a Holdes Mädchen ... kezdetű szerelmi ének dallamára kellett – az utasítás szerint – énekelni. A verset egyébként Győzhetetlen szív címmel ő maga is lefordította. De a Rosa és a Töredelmes szív című verses műve ebből a szempontból talán a leginkább szélsőséges produkciója – itt ti. nem csak a dallam és a szöveg áll ellentétben egymással, a vallásos fohász és a szerelmi költemény jelentős részben közös: Krisztus szenvedéseinek és a poéta szerelmi bánatának egymással, egymásba játszatása még a vallásilag nem elkötelezett olvasó számára is ízléstelen profanizálás.[11] Ezekben a játékokban nyilván nem valamiféle világnézeti bizonytalanság jeleit kell látnunk, itt már egy valóban felszabadult, ahogy Szauder József írja, „papi mezében is világi, talán minden más kortársánál világibb” költő áll előttünk.

Mindez szerzetesi életének első esztendei folyamán készült, akkor, amikor (még) komoly konfliktus jeleivel közötte és rendje között nem találkozunk, de annak sincs nyoma, hogy belső bizonytalanság gyötörte volna. Ez a világi szívű poéta láthatóan jól érezte magát a rendben, ugyanakkor életrajzának tényei arról tanúskodnak, hogy őt viszont a fehér barátok nagy ígéreteként tartották számon: a rendkívül tehetséges fiatalembert nem fogták munkára, hanem egyre magasabb szintű képzésben részesítették. Noviciátusát Márianosztrán töltötte, 1781 októberében pedig – miután az év tavaszán pappá szentelték – Nagyszombatban tartózkodik egy éven át. Majd újra Pesten tanul, itt szerzi meg a doktori címet, ami a legmagasabb szintet jelentette a kor klerikusainak képzési rendjében.[12] A biográfia leginkább szembeötlő tényei arról tanúskodnak tehát, hogy Verseghy egyáltalán nem érzi magát kényelmetlenül az egyházi pályán, ami elsősorban nem az ő óvatos viselkedésére enged következtetni, hanem e miliő nagyvonalúságára, toleranciájára és – legalábbis a vele kapcsolatban lévő személyiségek esetében – nyitottságára is. 1780 után viszont feltehetően másról is szó van. Ebben az évben lép trónra II. József, s vele – mint ismeretes – új egyházpolitika veszi kezdetét. Ez azt jelenti, hogy az egyházak kebelében megnyilatkozó világias tendenciákat immár nem csak néhány művelt nemesi író bátorítja, hanem az állam hatalma is. Az előzmények ismeretében érthető, hogy Verseghy teljes szívvel áll az új uralkodó elképzeléseinek szolgálatába. Meggyőződéséről elsősorban – legalábbis a nyilvánosság előtt – hitszónoki tevékenysége tanúskodik, rendje ugyanis 1784-ben megbízza azzal, hogy Pesten a dominikánusok templomában prédikáljon. Ezek a prédikációk természetesen nem költői alkotások, de az a poéta mondta el őket, aki – szerzetesként – a leginkább profán szerzőnek számított már kortársai közül, s így különös jelentőséggel bírnak, hiszen itt található meg a magyarázata annak, hogy e világi szellemű poéta hogyan tudott külső és belső konfliktusok nélkül megmaradni az egyházi pályán. A prédikációk ránk maradt szövegeiből egyértelmű, hogy Verseghy nem csak nem vált hitetlenné, de nem is bizonytalanodott el hitében, viszont az egyháziasságot teljes mértékben az új egyházpolitika szellemében fogta fel. A publikálásra szánt prédikációknak[13] egyik központi, de többféle változatban megfogalmazott tétele az, hogy az egyházi törvényt mindenképpen alá kell rendelni a polgárinak. E tekintetben nem riad vissza az olyan szélsőséges megfogalmazásoktól sem, mint: az egyház köteles a polgári rendszabásokat „ugy mint Isten akarattyát s rendelését hirdetni, javasolni, teljesíteni.” A szószékről is ugyanaz az erőteljesen világias szellem szól, mint a költeményekből, de ami a hárfakísérettel előadott epekedő – vagy éppen gunyoros- énekek ihletője volt, az most a társadalom életét szabályozó elvek hirdetésében nyilatkozik meg. A tételek valóban radikális tételek – a hitszónok a világi hatalomnak még azt a jogát is elismeri, hogy feloszlassa a szerzetesrendeket.[14] S itt nem hajlam vagy temperamentum pillanatnyi hangulatai szólalnak meg, s különösen nem valamiféle konformista buzgalom – a nézeteknek átgondolt rendszere jelenik meg előttünk. E nézetek gondolati centrumát talán abban a mondatban találhatjuk meg, amelyet a harmadik prédikációban írt le (s mondott el), s amely így szól: „... a külső boldogságnak megszerzését világ elejétől fogva mindenkor parancsolta kinek-kinek a természet, és mivel Isten a természetnek alkotója, maga Isten ama törvény által, mely üdvözítőnktől megujittatván, még most is szüntelen ösztönöz minket önnön magunknak rendes szeretetére...”[15] Itt a magyar felvilágosodás első nemzedékének a hangját halljuk – a világ dolgaitól függő, „külső” boldogság és ennek folytán az önszeretet legitimációja a hetvenes évek hazai eszmetörténetének legjelentősebb, a barokk világ értékrendjét véglegesen megrendítő eseményei közé tartozik. Verseghy abban is ezt a hazai tradíciót folytatja, hogy e legitimációhoz az isteni akaratot hívja segítségül, hiszen ezt tette a pályakezdő Bessenyei György éppen úgy, mint Ányos Pál. Ám éppen e közös gondolkodói helyzet tükrében vetül éles fény arra a különbségre, amely az 1780-as évek hitszónokát elődeitől elválasztja. Míg az elődök számára ez a helyzet kimeríthetetlen és (legalábbis filozófiai szinten) megoldhatatlan belső konfliktusok forrása lett – Bessenyeire innen tört rá elementáris erővel a „rossz problémája”, s voltaképpen innen indul el gondolkodói útján, a fogalmi gondolkodáshoz kevésbé fogékony Ányos számára viszont éppen e helyzet lesz érzelmességének az alapja –, addig Verseghy megnyilatkozásaiban semmilyen jele nincs sem gondolkodói izgalomnak, sem lelkiismereti nyugtalanságnak. Ő úgy lép ki a hagyományos barokk világ jellegzetes gondolkodásmódjának keretei közül, hogy meg sem érinti olyanfajta krízis, mint idősebb, de nem csak idősebb kortársait.

Verseghy Ferencnek az 1780-as évek közepe táján lezáruló költői pályakezdése nem ajándékozta meg a magyar irodalmat remekművekkel, viszont egyedülálló dokumentuma annak, hogy miképpen rendült meg a régi típusú egyháziasság befolyása magán az egyházon belül is. A vélhetően túlságosan is érzéki természetű papnövendék[16] nem egészen egy évtized alatt – látványos külső és belső konfliktusok nélkül – a korabeli magyar irodalom leginkább világias szellemű poétáinak egyikévé válik úgy, hogy nemcsak az egyházi pályán marad, de rendje láthatóan a sokra hivatott fiatal szerzetesei között tartja számon.

Így tehát az 1777 és 1778 tavasza között lefolyt, nem egészen egy év Verseghy pályáján alighanem a legnagyobb fordulatot hozta meg. Az egri és a pesti környezet közötti különbség mentalitásának alakulása szempontjából meghatározó élettapasztalat forrása lett, s nem csupán azért, mert a barokk kor hevületét idéző, aszketikus egyháziasság köréből néhány hónap alatt elfogulatlan, a világias vágyakat nem csak toleráló, de azok szelíd, s főleg: spirituális változatait egyenesen igénylő emberi környezetbe került át. Ennél több történt. Az idők haladtával egyre bizonyosabbá vált, hogy az egri papnevelde és a pálosok pesti könyvtára közötti különbség nem csak egy kedvező, de véletlen fordulat életútján, e fordulatról egyre inkább kiderül, hogy összhangban van a világ állapotában bekövetkező változások irányával. Az 1780-ban trónra lépő II. József egyházpolitikája nyomán kialakuló új helyzet ezt egészen nyilvánvalóvá tette. A hajlamainak és vonzalmainak megfelelő új eszmék emelkednek egyre inkább a hivatalosság rangjára, s ő ezeket igen nagy nyilvánosság előtt s igen nagy sikerrel hirdetheti. Férfikorának első másfél évtizede a laicizálódás és a szekularizáció szempontjából valóban viharos gyorsasággal lefutó átalakulások időszaka volt, s ő ezt a legközvetlenebb módon, személyes sorsának (s hajlamai sorsának) alakulásában élte át – az imént még gyötrődő papnövendék felszentelt papként hirdethet olyan gondolatokat, amelyek közegében éppen ama gyötrelmek foszlottak szét. A jelek arra utalnak, hogy választásai mögött az innen származó élettapasztalat működik – ha voltak is nehézségei, felnőtt életének első másfél évtizedében minden, valóban lényeges esemény azt igazolta, hogy a világban tényleg egyre több a szabadság és a fény.

Viszont az is bizonyos, hogy az 1780-as évek második felében életkörülményei alaposan megváltoztak. Az iménti hitszónok, aki igen népszerű volt a pesti polgárok (és – utalnak rá adatok – polgárnék) körében, 1780 tavaszán állás nélkül maradt, hiszen II. József májusban feloszlatta a rendet.[17] Verseghy a következő nyolc évben – leszámítva néhány hónapot – lényegében szabadfoglalkozású irodalmárként élt Pest-Budán. Ezt megkönnyíthette, hogy volt szerény, de biztos nyugdíja, sőt, a közben újra elözvegyült és Egerből a vízivárosi lakásba költöző édesanyja is rendelkezett némi vagyonnal. Egy időre talál magának állást, tábori lelkészként próbálkozott kedvezőbb anyagi helyzetbe kerülni, de viszonylag hamar kiderült, hogy ez a foglalatosság csak addig volt vonzó számára, amíg szinekúra jelleggel bírt. II. Józsefnek a törökök elleni háborúja 1788-ban hamar kiábrándítja, és gyors visszavonulásra készteti. Ha a rend eltörlése – ami aligha érte váratlanul – gondok forrásává is vált számára, úgy tetszik, az élethez való alapvető viszonyát nem változtatta meg, a borongós hétköznapok fölött a jövőt továbbra is különféle remények és lehetőségek fénye világította be. Az új lehetőségek alapjává az eddig inkább csak kedvtelésből űzött foglalatosság, az irodalom vált. Mint más összefüggésben utaltunk rá: a század közepe tájától indul el az a tendencia, amelyben az állami szekularizációs törekvések következtében az egyházi értelmiség az udvarral egyre inkább szembeforduló nemesség felé tájékozódik, s magára vállalja (magának vindikálja) a nemzet kulturális érdekeinek képviseletét. Sőt, az igazán autentikus érdekeket elsősorban itt, e számukra otthonos és általuk könnyen művelhető terepen, a „tudományok” világában találja meg. Ez a beállítódás folyamatosan működik, s a II. József nyelvrendelete után kialakult új helyzetben mozgalommá terebélyesedik – a többnyire II. Józseffel rokonszenvező irodalmárok a nyolcvanas évek második felében minden korábbinál nagyobb jelentőséget adnak a nemzeti nyelv és a nemzeti nyelven művelt „tudományok” ügyének. Utaltunk arra is, hogy a nemesség nem tudott védekezni e nézetek ellen, amelyeket túlnyomórészt a társadalom alsóbb rétegeiből származó írók hirdettek, hiszen az idegen uralkodóval szemben a nemzeti jelek az ő számukra is fontosak voltak, s ezek közül természetesen nem lehetett kiemelni a nemzeti nyelv és a nemzeti nyelven művelt „tudományok” ügyét. Az értelmiségi mozgalom – végül is – győzelmet arat, hiszen a kulturális tényei által meghatározott nemzet fogalma az új század első két évtizedében nyilvánvalóvá válik, igaz, akkor már nemesi felügyelet alatt. A nemzet e felfogásával szemben azonban nem volt ellenérv már a nyolcvanas években sem. Erre az egyre erősödő, sokak számára evidenciaként létező tudásra – a nemzet nyelvében és irodalmában él – épült rá az az illúzió, hogy minden, a hazáját igazán szerető magyar így gondolkodik. Erre az illúzióra egzisztenciákat alapoztak: nagy, vélhetően a kor legnagyobb tehetségei fordították szellemi erőiket a nemzeti nyelv ügyének szolgálatára, ami ha nem is kizárólag, de főleg a nemzeti nyelvű irodalom művelését jelentette. Az illúzióra még üzleti vállalkozás is épült, láttuk, hogy Révai Miklós, Verseghy későbbi nagy ellenfele éppen ekkor, a nyolcvanas évek közepén remélt – nem is titkoltan – régebbi magyar szerzők munkáinak kiadásától anyagi hasznot.

E háttér szolgál magyarázatul arra, hogy a még nem egészen harminc éves Verseghy Ferenc végül is nem vállal állást, viszont teljes erővel veti bele magát az évtized második felében nekilendülő magyar irodalmi életbe.[18] Ami korábban, a rend kötelékében tevékenykedve inkább személyes kedvtelése s így az ottani mentális tér bővítésének és berendezésének vonzó eszköze volt, játék és szórakozás, az – az irodalom – most mint egzisztenciájának lehetséges alapja lép érdeklődésének előterébe. Egy jó szívből költ Szatíra című verses műve[19] jól mutatja, milyen mélyen benne él az irodalom életében, de a mű legfontosabb tanulsága mégis az, hogy ez az irodalmi élet létezik, s a kor nagy szellemi erőit vonzza magához. Így immár az övét is, s ez a döntés életre szóló döntés volt. Verseghy Ferenc ettől kezdve a legtermékenyebb magyar írók közé tartozik. Ezzel azonban megváltozik irodalmi tevékenységének jellege is. Az irodalom természetesen az ő számára sem csak a szépirodalmat s még kevésbé csak a poézis művelését jelenti, mint ahogy nyilván korábban sem csak azt jelentette, írói működésében azonban mostantól nem csak jelen van a tudományos érdeklődés, de meghatározó szerepet is játszik.[20]

Verseghy az 1780-as évek második felétől a korabeli értelmiség nyelvi-irodalmi mozgalmának egyik kiemelkedő képviselője, aki teljesen egyéni változatot képvisel ebben a mozgalomban. Az 1790-es országgyűlés szolgáltatja az alkalmat annak a két verses művének az elkészítésére, amelyből nézeteit – s egyben választásának motívumait – megismerhetjük. Az első, önálló kiadványként is megjelentetett költemény A magyar Hazának anyai Szózattya címet viseli, s ez az „ország napjára készülő Magyarokhoz” alcímmel ellátott, több, mint kétszáz soros munka[21] a nyolcvanas évek értelmisége által kialakított ideológia egyik leginkább radikálisnak tekinthető megfogalmazása. Mint más összefüggésben ugyancsak utaltunk rá, a nyelvi-irodalmi mozgalom közvetlenül nem vagy csak igen ritkán támadta a fennálló társadalmi rendszert, ez a munka viszont az igencsak nyílt beszédek közé tartozik. Megnyilatkozásának egyéni voltára már az a körülmény is utal, hogy ő a „tudományok” és a nyelv ügyét különválasztja egymástól: az Anyai szózat nemcsak nem foglalkozik a nyelv kérdéseivel, de a nyelv kérdését meg sem említi, a másik verses mű, az Emlékeztető oszlop[22] viszont csak erről szól: e rövidebb költemény „azon Hazafiak tiszteletére” készült, akik az 1790-ben megnyíló diéta első napjaiban a nemzeti nyelv ügye mellett szólaltak fel. A nyelvkérdés mellőzése azért volt az Anyai szózat radikalizmusának egyik jele, mert a költő gondolatmenetéből így azt a fogalmat iktatja ki, amely elvileg közös elem a nemesi és az értelmiségi álláspont között, hiszen a nyelv éppen úgy a nemzeti jelek közé tartozik, mint – például – az öltözék: ha merőben másképpen is értékel a két tábor, innen derül ki, hogy egymással nem teljesen ellentétes és egymást nem teljesen kizáró jelek érdekében hadakozik. Ezt a közös elvi alapot mellőzi az Anyai szózat, hiszen a teljesen kiérlelt s igen összetett gondolatmenet centrumát csak a „tudományok” fogalma képezi, amelynek nincs érintkezési pontja a nemesi ellenállás ideológiájával. A „tudományok” azonban nem egynemű kategória az ő szóhasználatában sem – nem csak a tudományok és az irodalom művelését jelenti általában véve, hanem az okosságot is, amelyet a szöveg az érvekkel alátámasztott gondolkodással azonosít: az ok szó a vers talán legtöbbször ismétlődő szava. De talán ennél is fontosabb – hiszen beszédesebb – körülmény, hogy a tudományok Verseghy felfogásában a jelen világában érzik magukat otthon, a múlt viszont teljesen idegen tőlük. Ezért azután a költő szemben is áll a múlttal: aligha van még egy irodalmár a századvég hazai irodalmában, aki annyira értéktelennek látná a nemzeti történelmet, mint az Anyai szózat poétája. A másoknak oly dicsőséges századok itt a „zordon erőszak”, a „religyiói dagály” és a „régi kötések” – értsd: az elavult törvények – idejeként tűnnek fel. A tudományokra éppen az a feladat vár, hogy – miként ezt szerencsés nemzeteknél már megtették – elűzzék a nemzeti múltnak e sötét árnyait.

A vers gondolatvilágának értékrendje egyértelmű és szilárd, a kifejtés logikai menete viszont távolról sem egyenes vonalú. A határozott értékvilág jól körülhatárolt témakörökben testesül meg, s habár mindegyik érdekében rendkívül körültekintően és hatásosan érvel – az olvasónak az a benyomása, hogy komolyan vehető ellenvélemény fel sem merülhet –, a terjedelmes költemény szerkezete hullámzó és belső dinamikát tükröz, nincs könnyen átlátható, külsődleges sémát felhasználó logikai váza. Ha Verseghynek van szava a mesterségek és a kereskedelem érdekében is, a gondolatmenet egyértelműen a Pallas istennő által megszemélyesített, a tudást, az alkotást és az okszerű érvelés képességét együtt jelentő „tudományok” fogalma körül örvénylik. A vers végső sugallata azonban mégiscsak egy egynemű és éppen ezért ellenállhatatlan logika erejével hat: ha minden, a nemzetet fenyegető bajt (a vadság hajdani idejét, a babonát és intoleranciát, a régi, a „durva szabású” törvényeket) csak az ő segítségükkel lehet legyőzni, akkor a nemzetnek elsőrendű kötelessége áldozni rájuk. A vers gnómaszerű élességgel fogalmazza meg a követelményeket: „A tudományoknak bő kéz kell s elme szabadság / e kettő nélkül sinlenek a nagy Eszek. / A kiket a szükség szomorú gondokba lesüllyeszt, / Nem visznek a Musák tiszteletére teményt.”

A költeményben a megszemélyesített Haza könyörgése szól (ráadásul, az anya könyörög gyermekeihez), de a könyörgésben voltaképpen az 1780-as évek értelmiségének egyik legradikálisabb követelése szólal meg. E radikalizmus velejárója, hogy – mint utaltunk rá – kilép a nemességgel közös alapot biztosító nemzeti jelek világából: a „tudományok” s velük természetesen a tudományok művelői önmagukban állva követelik maguknak a kitüntetett helyet a nemzet életében. E kitüntetett helynek itt szabatosan meghatározott ismérvei vannak. Nem elégszik meg az igazi hazafiság birtokosának erkölcsi fölényével, az erkölcsi fölényt ő rögtön a „bő kéz” áldásainak és az „elmeszabadság” megkövetelésének alapjává alakítja át. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy az Anyai szózat a magyar felvilágosodás legszebb programírásai közé tartozik, amelynek fogalmi szilárdsága és a kifejtés szenvedélyessége egymást erősíti. De különleges jelentőséggel bír Verseghy életművében is. Ha alkalomra is készült, elég nyilvánvaló, hogy távolról sem alkalomszerűen: a benne megszólaló gondolatok rendjét láthatóan kiérlelt, rendszerré szilárdult meggyőződésként kell felfogni. A vers így – a költő világa felől tekintve -öntudatot fejez ki: ha a költő bebizonyítja, hogy a tudományok ügye életbevágó jelentőséggel bír a nemzet élete szempontjából, akkor ez eleve magába foglalja a tudósok szerepének jelentőségét is. Ez számára láthatóan az evidenciák körébe tartozó eszme – vélhetően azért tudja oly vitathatatlan érveléssel előadni, mert számára valóban vitathatatlan is volt.

Ebben a meggyőződésben az őt környező világ csak megerősítette: a II. József politikájával szemben kibontakozó nemesi ellenállás rendelkezett azzal a látszólag paradox, de valójában nagyon is természetes jellegzetességgel, hogy – mivel önmagát nemzeti mozgalomnak tekintette – semmiféle, önmagát ugyancsak nemzetinek deklaráló törekvéstől nem tudta elhatárolni magát, még akkor sem, ha az vele ellentétes ideológia képviselője volt is. Ebből a helyzetből a nyolcvanas évek értelmiségének nyelvi-irodalmi mozgalma bőven profitált. A „tudományok” felé forduló Verseghy egyáltalán nem állt egyedül, ott volt mögötte a kor írott nyilvánosságát uraló írók népes, tehetséges és már igencsak magabiztos tábora. Ők jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Verseghy alapvetőnek bizonyuló élettapasztalata – a világ folyamatosan kedvező irányba halad – az 1780-as évek második felében a mindennapi és személyes gondok ellenére is új meg új megerősítést kapott. Sőt hamarosan igen nagy horderejű esemény erősítette tovább e bizonyosságot: a francia forradalom kitörése és első három esztendeje tulajdonképpen minden korábbinál élesebb fényben mutatta meg, hogy a tradíció világa törékeny, s hogy megállíthatatlan a kedvező irányú átalakulások folyamata. Verseghy eszméi e változások terében radikalizálódnak. Nem csak az Anyai szózat-nak az átlag értelmiségnél keményebb hangja tanúskodik arról, hogy talán ő vállalja a legtöbb konfliktust egyházi elöljáróival. E konfliktusok során – akár a Herpin Klárával folytatott, lényegében élettársi kapcsolata,[23] akár Millot abbé görög történelméről készített fordítását kísérő tanulmányaiban kifejtett nézetei miatt robbantak ki azok – fel sem merül benne, hogy esetleg neki kellene változtatni magatartásán és nézetein, éppen ellenkezőleg. Pedig a nevezetes tíz kis értekezés valóban nagy vihart kavart.[24] Mindenesetre – ha ma már csak töredékesen dokumentálható is – megvolt az előtörténete annak, hogy őt is ott találjuk az első köztársasági mozgalom résztvevői között, ahogy nyilván az sem esetlegesség, hogy először halálra ítélik, majd a kegyelmet kapott vádlottak közül ő tölti a legtöbb időt a börtönben. A Marseillaise-t ő fordítja magyarra[25] – van felfogás, amely őt tekinti a szervezkedés poétájának. Ha eszméiről és meggyőződéséről csak töredékes ismereteink is lehetnek (iratait megsemmisítette ő is), az eddig elmondottak alapján talán valószínűsíthető, hogy abba alaposan belejátszott a másfél évtizeden át folyamatosan, újra és újra megerősödő élettapasztalat, nevezetesen: a világot ellenállhatatlan erők vezetik a nagyobb szabadság és a több fény felé.

Ha megpróbáljuk összegezni e vázlatos áttekintés legfontosabb tanulságait, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a fiatal Verseghyt élettapasztalata a jövőbe vetett feltétlen bizalomnak és – ugyanakkor – a múlt megvetésének az irányába vezette. E két viszonynak egymással semmiféle természetes vagy szükségszerű kapcsolata nincs, sőt, a jövőnek és a múltnak ez az értelmezése nagyon is egyéni változatnak tekinthető a kor művelt magyarjainak körében. Nyilván joggal tehető fel azonban a kérdés: vajon nem Verseghy mentalitásának ez a szerkezete, nevezetesen, a jövőbe vetett bizalomnak a következménye volt-e a Kufsteinben s egyebütt eltöltött kilenc esztendő, s vajon nem ugyanennek a beállítottságnak a másik oldala, a múlthoz való általában vett viszony járult-e hozzá ahhoz, hogy a magyar nyelvtudomány egyik legnagyobb alakja számára a jelen, csak a jelen nyelvállapota legyen a kiindulópont a nyelvről való nézeteinek kialakításában.

{fel}