Benda Kálmán:
A magyar jakobinusok és a hazai polgárosodás kezdetei

Verseghy életét nem értjük meg, hogy ha a polgári mozgalomban vagy a jakobinus összesküvésben ill. mozgalomban való részvételéről nem beszélünk. Most különös alkalom van arra, hogy erről részletesebben szóljunk. A Marseillaise magyar fordítása, amelyet Verseghy készített, ha pontosan nem is tudjuk, de valamikor 1793 vége, 1794 tavasza közötti időben keletkezett. Amit biztosan tudunk, hogy júniusban már különböző helyeken feltűnnek a kéziratai.

A magyar Marseillaise, amely egykorú a különböző, más nyelvekre történő fordításokkal, már azt jelzi, hogy a francia forradalom eszméi Magyarországon is visszhangot keltettek. Tudjuk azt, hogy a magyar felvilágosodás, amelyből a polgári mozgalmak is kisarjadtak, a 18. század hetvenes éveiben jelent meg Magyarországon. Mint minden korszakhatár, így a magyar felvilágosodásé is mesterséges. Mégis 1772, Bessenyei György irodalmi fellépése az a dátum, amikor először kap szót nálunk a felvilágosodás. Egyes kimagasló írók, sőt már politikusok is hangot adnak annak, hogy Magyarországon is idejét múlta a feudális rendszer. Itt van az ideje, hogy a középkorba visszanyúló elavult kiváltságokat megszüntessék, hogy szabadság, testvériség, egyenlőség legyen magyar földön is a társadalomban. Ezek, mint egyéni hangok már ekkor megszólalnak. De társadalmi mozgalommá csak az 1790-es években lesz a felvilágosodás és a polgári eszmékért vívott küzdelem.

II. József felülről próbálja meg az elavult rendszert megreformálni, elsősorban azért, hogy a Habsburg Birodalom az európai nagy versenyben nagyhatalmi állását tartani tudja. Ez már felkelti és kiváltja a magyar nemességből az ellenállást, s tudjuk azt, hogy 1790-ben II. József előremutató reformjait három kivételével eltörlik.

Az 1790-es országgyűlés törvénybe iktatja a három megmaradt rendeletet, köztük azt, amelyik vallásszabadságot ad a protestánsoknak és görög-keletieknek, amelyik eltörli azokat a szerzetesrendeket, amelyek nem foglalkoznak tanítással, vagy betegápolással, s helyben hagyja a katolikus egyház szervezeti, területi beosztásán történt változásokat.

A küzdelem most indul csak meg igazán a polgárosodásra vágyódók és a régi nemzetvédők között. A francia forradalomnak a menete visszariasztja a nemességet. Szövetkeznek az uralkodóval minden reform ellen, és ez váltja ki 1794-ben a magyar jakobinusok mozgalmát. Magyar jakobinusoknak szoktuk őket nevezni. Ebben hangsúlyos mind a két szó. Mert francia értelemben nem voltak jakobinusok. Radikalizmusuk messze alatta maradt a francia példaképeknek. De Magyarországon ugyanazt a szerepet töltötték be, mint a jakobinusok Franciaországban. Az elmaradottabb Magyarországon az ő radikalizmusuk ugyanazt jelentette, mint a francia jakobinusoké a francia fejlődésben. A francia forradalom előttük a jelkép, de ők a hazai hagyományokból nőttek ki. Úgy akarták megvalósítani az új társadalmat, hogy az a magyar fejlődési törvényeknek a következménye legyen. Nem egyszerűen, hiszen valamennyien a magyar talajból nőttek ki, s a magyar kultúrát hordozták. De – miként a történelem megmutatta –, Magyarország és társadalma még nem volt érett 1794-95-ben a polgári átalakulásra. Franciaországban a forradalom idején a lakosságnak 1 %-át alkotta a nemesség, a régi kiváltságok hordozója. Velük szemben állt a lakosság 14 %-át jelentő polgárság. Magyarországon viszont a társadalomnak 5 %-a volt a nemesség és maximálisan 2 %-ra tehető a polgárság aránya. Távol áll tőlünk, hogy történelmünket a számok tükrében ítéljük meg. Ez a két szám azonban önmagában is megmutatja, hogy a polgári fejlődés nálunk ez idő tájt egy gyenge és műveletlen, kicsiny polgárság körében, amely nem is volt egészében magyar, hiszen németek lakták a városok legnagyobb részét, aligha indulhatott volna meg. A polgári eszmékre közülük tulajdonképpen nagyon kevesen reagáltak. Ezeknek az eszméknek a hordozói zömükben a középnemesség ill. a honoráciorok köréből kerültek ki. A magyar jakobinus mozgalom – függetlenül a benne részvevő, az egyes személyekre vonatkozó történelmi megállapításoktól, így Martinovicsnak kalandos voltát igazoló ma már megingathatatlan nézetektől – mindenképpen bukásra volt ítélve. De Kossuth Lajosnak igaza volt 1848-ban, amikor azt mondta, hogy a magyar polgári eszméknek a magyar jakobinusok voltak az első pacsirtái.

Az irodalomtörténet-írásban sokáig az volt a vélemény, hogy Verseghy véletlenül keveredett bele a magyar jakobinusok mozgalmába. A Verseghy-monográfus Császár Elemér szerint pl. úgy keveredett bele, hogy tulajdonképpen nem tudta határozottan azt sem, hogy mi a társaság rendeltetése.

Ma már ezen a megállapításon régen túl vagyunk. Az a Verseghy, aki lefordította magyarra a Marseillaise-t, aki már az 1790-es években megjelent különböző munkáiban síkraszállt a polgári vívmányokért, az nem félreértésből és igaztalanul keveredett bele a magyar jakobinus mozgalomba.

Verseghy, jóllehet számos oka volt rá, soha nem tartotta titokban világnézetét. Miként általában a volt szerzeteseket s az alsó papságot, őt sem fűzte semmilyen érdek a feudális rendnek a fenntartásához, sőt határozottan szemben állt ezzel. Részben a felvilágosodásban gyökerező polgárosult világnézete miatt, részben érzelmi okokból az egyházi kereteken belül egyre kevesebb lehetőséget látott irodalmi tehetségének kibontakoztatásához. Egyházi jellegét ugyan mindvégig megőrizte, még azután is, hogy II. József 1786-ban feloszlatta a pálosok rendjét.

Mint világi pap, tábori pap lett. De mindez már csak külsőség volt. Gondolkodásában, világnézetében a 90-es években teljesen belesimult a demokratikus gondolkodású világi értelmiségnek a soraiba.

A 18. század végén már volt egy magyar világi értelmiség. Az államnak ugyanis a 1760-70-es években egyre több értelmiségi szakemberre volt szüksége. Megindult a mérnökök, mezőgazdák, tanárok, közigazgatási és jogi szakemberek képzése az egyetemeken. Ha Magyarországnál fejlettebb társadalmi, politikai viszonyokat láttak, a felvilágosodás és a racionalizmus eszméivel tértek haza szülőföldjükre. De azok, akik nem jártak külföldön, mint Verseghy is, olvasmányaik, barátaik révén ugyanolyan szellemben éltek s nőttek fel. Montesquieu, Voltaire, Rousseau művei kézről kézre jártak közöttük. Ugyanígy Diderot és társai hatalmas vállalkozása, az Enciklopédia, a forradalom tanítása az emberi jogokról, Raynal, Volney s a francia felvilágosodás más résztvevőinek munkái, sőt a Hobbes, Locke materialista, szenzualista filozófiájára épülő egyéb könyvek már ott találhatók az értelmiség tagjainak olvasmányai között.

Ha összejöttek, szabadon kritizálták s bántották az egyházat, annak a fanatikus babonákon nyugvó tanait és a katolikus klérust, amely uralkodni akart még a lelkeken. Ez az értelmiség kitörő örömmel fogadta II. József egyházi rendelkezéseit. Mondták, az évezredes sötétség után a felvilágosodás, és a fény következik. Vallási szempontból általában közömbösek voltak; többnyire deisták, sőt egyesek már az ateizmust vallották.

Politikai elképzeléseik szintén a felvilágosodás tanaiban gyökereztek. De ekkor, az 1780-as években, még csak reformerek, és nem forradalmárok. A francia felvilágosodás íróival együtt vallották, hogy a rousseau-i társadalmi szerződéssel az emberek minden jogukat átadták az uralkodónak. Az tehát korlátlan hatalommal uralkodik, viszont ennek fejében szinte csodára képes. Az állampolgárok jólétéről is tud gondoskodni. Ennek érdekében az uralkodónak joga van alattvalóit erővel is a helyes reformokra rákényszeríteni.

Hívei tehát valamennyien a felvilágosodott abszolutizmusnak, és így hívei II. Józsefnek is. Benne szövetségesüket látják éppen a saját maradi kiváltságaik védelmében a minden reformmal szembeszegülő és azokat ellenző nemességgel szemben. Ebbe a reformista értelmiségi körbe tartozott a 80-as években Verseghy Ferenc is. Különösen akkor, amikor II. József sikertelen török elleni háborújából visszaérkezett Budára. Ekkor szinte naponként együtt volt a reformista értelmiségiekkel, együtt tárgyalták meg az eseményeket, megpróbálták közösen informálni egymást politikai állásfoglalásukról.

Közben a politikai életben Magyarországon nagy változások történtek. II. József ellen egyre nagyobb erővel lép sorompóba a köznemesség, amely az addigi nemesi jogokat és így az elmúló rendszert védelmezte. Ugyanakkor ez a köznemesség az ország függetlenségéért is kiállt elsősorban az idegen uralkodó germanizáló rendelkezései ellen. Ez a kibontakozó ellenállás végül is reformmozgalommá nőtt. II. József rendelkezései nemcsak a nemességet és a papságot, hanem hovatovább a polgárságot, sőt a falusi népességet is szembeállította politikájával. Nyelvrendelete, amely a német nyelv hivatalossá tételét jelentette az egész monarchiában, már a Habsburg Birodalom nem német nemzeteinek, nemzetiségeinek önérzetét sértette a társadalmi berendezkedésben elfoglalt helyüktől függetlenül. Az 1789-es uralkodói pátens már bizony Magyarország egész lakosságát érintette. 1790-ben a nemesi fölkelés már azon a ponton volt, hogy fegyveres szabadságharcot, felkelést indít, s kiszakad a Habsburg Monarchiából. II. József halálos ágyán kénytelen volt visszavonni valamennyi rendeletét, a türelmi, az alsópapság anyagi helyzetét rendező és a jobbágyrendelet kivételével. A nemesi ellenállási mozgalomnak a megindulása sokak szemében egy új társadalmi elrendezésnek a lehetőségét villantotta fel. Úgy vélték, hogy egy nyitott, demokratikus értelmiség ebben az új rendszerben megtalálhatja helyét.

Abban a hiszemben voltak, hogy a nemesség folytatni fogja a pozitív józsefi kezdeményezéseket. Bíztak benne, hogy nemcsak nemzeti, hanem szociális irányban is megvalósítja mindazokat a reformokat, melyek a polgári átalakulás érdekében szükségesek. A magyar hagyományokon gyökerező demokratikus értelmiség színe-java az 1790-ben induló nemesi mozgalom mellé állt. Mindent megpróbált, hogy ezt a mozgalmat túllökje a rendi-nemesi korlátokon, elhárítsa az akadályokat a polgári reformok megvalósulása elől. Írók, költők, tudósok, Batsányi, Kazinczy, Révai Miklós, Berzeviczy, Hajnóczy, Verseghy egyszerre lépnek elő írásaikkal, melyekben a nemességhez szólnak, s melyekben, ha nem is egységes körvonalakban, de először jelenik meg a magyar polgári átalakulásnak az eszménye. Amint mondottam, köztük van Verseghy is. Az idegen abszolutizmusból kiábrándult patrióta lelkület őt is elragadja, s versben üdvözli az országgyűlésre készülő rendeket. Munkája a Magyar Hazának Anyai Szózattya címet viseli. De nem egyszerű üdvözlés ez, hanem egyben intelem is; benne a haladás gondolatáért aggódó költő hallatja szavát, s tesz politikai hitvallást. A költeményben megszemélyesített magyar haza szól a nemesekhez felsorolva a legfontosabb, az elengedhetetlen változtatni valókat. Nemcsak a felekezeti viszály, ahogy mondja: a religiói dagály mérgétől óvja őket, hanem buzdít is. Töröljenek el mindent, ami a haladásnak az ellensége. Változtassák meg a feudális alkotmányt. Helyezzék új alapokra az egész magyar állami létet. A gondolatnak és a szólásnak adjanak teljes szabadságot. A jog és az igazság legyen mindenki számára természetes, emberi jog. Pártolják a tudományokat és adják meg a kiteljesülésükhöz szükséges elemi szabadságot.

„Ó e két akadályt vessétek félre! Szabadság
 és bőség nélkül sínlenek a nagy eszek”

A nevelésügy ne szenvedjen kárt csupán egy rendnek kénye-kedve szerint, amikor nagy óvatosan arra inti az országgyűlést, hogy tárja szélesre az ifjúság előtt a kapukat, hadd ismerjen meg mindent, ne csak „egynek ítéletét”. Valószínűleg a kapitalizmus útjára lépett angol nemességre gondol, amikor azt ajánlja a magyar rendeknek, hogy ne vessék meg a kalmárságot, a manufaktúrákat és a mesterségeket. Akiknek nincs közéleti tisztségük, akik mostoha sorsra jutottak, közülük „Mért ne lehetnének kalmárok s mesterek?”- írja. Ez az üdvözlő vers az országgyűléshez nemcsak Verseghy reformeszméit tükrözi, – mert akkor még korántsem mondható radikálisnak, vagy forradalminak, s messze elmarad jóbarátaitól, pld. a piarista szerzetes egyetemi tanár Koppi Károlytól, vagy Hajnóczy József alkotmányszervezeti követelményeitől, – de egyértelműen megmutatja azt, hogy Verseghy mennyire bízott a nemesség reformpártjában.

Egy esztendő sem kellett hozzá, hogy önmaga is rájöjjön, bizakodása indokolatlan volt. Akkor azonban – 1790 tavaszán – még mások, politikailag képzettebb elmék sem (?) látták. Berzeviczy pl. azt hitte, hogy a nemesség a jobbágyokat saját kezdeményezéséből fel fogja szabadítani. Koppi Károly egyetemi tanár pedig bizonyos radikálisabb polgári reformoknak nemesi kezdeményezésre történő megvalósítását sem látta lehetetlennek. Verseghy politikai tevékenysége azonban korántsem merült ki a vers megírásában. Ekkor készíti el, s adja ki nyomtatásban Millot francia abbé világtörténetének, a felvilágosodás eme roppant jellegzetes termékének fordítását, s ennek előszavában a magyar asszonyi nemzetekhez úgymint a haza gyermekeinek nevelőjéhez fordul. Az előítéletek, a babonák felszámolását tőlük várja. Azt reméli, hogy a régi rend szellemiségének eltörlésére nevelik majd az ifjú nemzedéket. Először szólítja harcra a magyar nőket történelmünk folyamán. A vallás eredetéről írt versében már egészen a francia forradalmi enciklopédisták felfogását teszi magáévá, amiből viszont azt is következtethetjük, hogy társadalmi és politikai eszméi radikálisabbak voltak, semmint a Magyar Hazának Anyai Szózattya című költeménye sejtetni engedi, s ezeket csak a nemességre való tekintettel, taktikai okokból fogta vissza.

Az 1790-91. évi országgyűlés azonban a polgári demokraták, így Verseghy reményeit is csúfosan keresztülhúzta. Kiderült, hogy a nemesség a függetlenséget is csak a rendi jogok keretein belül értelmezi. Inkább készen volt az uralkodóval megegyezni, hogysem a feudalizmust felszámolja, s feladja a saját kiváltságait. Ennek ellenére a demokratikus értelmiség csak lassan jön rá arra, hogy tévedett a nemesség megítélésében. Hajnóczy, a politikailag és közgazdaságilag is legképzettebb közöttük, még 1791-ben is abban a reményben írja közjogi tanulmányait, hogy a bennük foglalt, mérsékeltebb dolgokat el tudja fogadtatni a nemességgel.

Verseghy 1790 őszén költeményében még „emlékező oszlopot” állít azoknak, akik az országgyűlésen a magyar nyelv érdekében felszólaltak, s akikről még akkor azt hitte, hogy ennél messzebb is hajlandók elmenni.

A csalódás azonban korántsem törte meg a demokratikus értelmiséget. Sőt azt mondhatjuk, hogy sorai új arcokkal bővültek. A francia forradalomnak a fáklyája egyre nagyobb fénnyel világít Európa felett, s mindig újabb és újabb harcra tüzeli nemcsak őket, hanem a II Lipót egyezkedéseiből kiábrándult köznemességet is. 1792-ben Ferenc trónra lépésével pedig a minden vonalon megerősödő reakció egyaránt sújtja a megyei nemesség tagjait és a demokrata polgári értelmiségieket, s lassan közelebb is hozza ezt a két réteget egymáshoz. A császári besúgók már 1792-ben azzal ijesztgetnek, – méghozzá nem minden ok nélkül – hogy a nemesek és a polgári elégedetlenek megtalálták egymás kezét az udvarral szemben. E jelentésekben különösen bőven esik szó a pest-budai értelmiségről. Elégedetlenségük egyre nő, „lázongásuk” szinte minden jelentésben szóba kerül. Tagjainak forradalmi kijelentéseiről elszórtan olvashatunk. Ezeket összerakva kibontakozik belőlük a fővárosi értelmiség útja a reformizmusból a radikális változtatások felé, a forradalomba.

Pest-Budán olvasóköröket hoznak létre, önképző társulatokat szerveznek. Ezeket a rendőri jelentések kezdettől fogva kluboknak nevezik, amelyek francia mintára jöttek létre, jóllehet ez az intézmény nem Franciaországból, hanem Németországból került át hozzánk.

A radikális értelmiségieknek ugyanis Németországban is ez volt a burkolt szervezete. A budai olvasókör alapítói közt Hajnóczy, Szentmarjai, Berzeviczy mellett Verseghy is megtalálható. Ott van többek között Rátonyi Gábor, Kis Pál direktor, Kovácsics, a magyar országgyűlési emlékek tudós költője, Szentjóbi Szabó László költő, egyetemi tanárok, ügyvédek, jogászok és fiatal egyetemi hallgatók. Köztük Verseghy legbizalmasabb barátai: Koppi professzor, Abafi Ferenc, az országgyűlés egyik vezérszónoka, Őz Pál, akit ki is végeztek 1795-ben a jakobinus perben és mások is.

De nemcsak az olvasókörben, de lépten nyomon együtt vannak. Főként Abafi Ferenc vendégszerető házában jöttek össze. Az összejöveteleken rendszeresen találkozhatunk Hajnóczyval, Szentmarjaival, Koppival, az egyetem több professzorával, továbbá Verseghyvel és a helytartótanács s a magyar kamara polgári gondolkozású tagjaival.

Verseghy politikai nézeteiről ebből az időből, 1792-93-ból csak néhány adatunk maradt fenn. De ezek azt mutatják, hogy reformer álláspontja egyre jobban radikalizálódott, s mindjobban tolódott politikai nézeteiben bal felé, a forradalom irányába.

Már maga az a tény, hogy Hajnóczyval, Szentmarjaival és a későbbi forradalmi szervezkedés több vezető személyiségével együtt vesz részt a budai olvasókör megalapításában, megmutatja politikai hovatartozását. Láttam Verseghynek egy 1792 végéről való feljegyzését, melyben a pesti egyetem áthelyezésével kapcsolatban foglalt állást. Ferenc császár és király uralkodásának elején ugyanis újult erővel merült fel a már régóta vajúdó kérdés, nem volna-e helyesebb az egyetemet a fővárosból valamely kisebb városba áttenni. A klérus és a magyar királyi kancellária az Esztergomba való áthelyezés mellett foglalt állást, mondván, hogy az egyetem katolikus jellegű, így az érseki székhely a megfelelő környezet számára, másrészt pedig a főváros, a nagyváros légköre amúgy sem alkalmas, sőt kimondottan káros az ifjúság vallási nevelésére.

Velük szemben Verseghy a protestánsok és a felvilágosodott ellenzék álláspontjára helyezkedett. Leszögezi, hogy az egyetem nemcsak katolikusoké ám, a protestánsoké is, s felsorolja a megyei beterjesztésekből ismert érveket, amelyek Pest városa mellett szólnak. Legfontosabb érve mégis az, és ezzel a magyar vitairodalomban egyedül áll, hogy Esztergomban az egyetem konzervatív nemesi környezetbe kerülne, míg Pesten a polgárság ütné rá a bélyegét. Az a Verseghy, aki 1790-ben még a nemességtől várta az ország átalakítását, 1792-ben már csak a polgárságban bízik, mert a polgári törekvések diadalra jutásában látja a kibontakozás egyetlen lehetőségét.

Politikai hovatartozása annyira nyilvánvaló volt, hogy ezt az egyház már nem hagyhatta megjegyzés nélkül. Az ellene hangoztatott vád, miszerint egyházi emberhez nem méltó életet él, nemcsak magánéletére vonatkozott, sőt nem is csak teológiai és filozófiai nézeteit érintette, hanem politikai állásfoglalását is elmarasztalta. Köztudott, hogy amikor nagyszombati „lelkigyakorlata”, száműzetése végén bűnvallást írt alá, csak színleg fogadta el a hivatalos egyházi álláspontot, valójában sem eszméit, sem politikai céljait nem adta fel. Igazolásul elég, ha Koppi Károlyhoz címzett verses leveléből idézek: „Mért ne lehetne tehát nekem is mellembe bezárni titkos itéletimet, s az övéket minden üdőtlen ostromlás nélkül csak azonban megsüvegelni, míg nyelvem róluk szabadabb szólásra fakadhat?”. Visszatérve a fővárosba halogatás nélkül beilleszkedett a régi baráti körbe. Az őt ért megaláztatás legfeljebb még jobban erősítette korábbi nézeteiben és elsősorban abban, hogy a papságtól el kell venni a világi hatalmat.

1793 végére az elégedetlenség az egész országban roppant méretűre nőtt. A franciák elleni háború egyre növekvő terhei, a rendőruralom és I. Ferenc abszolutizmusa forrongásba hozta a megyéket is. A megyei nemesség ellenállását a polgári értelmiség tüzeli, bátorítja, és bizonyos fokig irányítja is. A hangulat olyan, hogy az udvar nem meri az országgyűlést összehívni. A továbbiakban most már minden azon múlott, hogy sikerül-e a polgári demokratáknak egy szilárd szervezeten belül összefogni, és újult erővel az egész országot mozgósítani a nemzeti függetlenség vagy a polgári átalakulás érdekében. Amint tudjuk, ezt a szervezkedést Martinovics Ignác szászvári apát végezte el, amikor 1794 tavaszán az értelmiségi körökben kialakult elképzeléseket konkrét formába, kátékba öntötte, és az elégedetleneket politikai szervezetbe hozta össze. Verseghyt Hajnóczy nyerte meg a titkos társaságnak. Megismertette vele mindkét társaságnak: a szabadság és egyenlőség társaságának és a nemesi reformereknek szánt kátét is, és ezzel gyakorlatilag a forradalomnak a célját. Az elmondottakból bizton következtethetjük, hogy Verseghy örömmel vállalta a szervezkedést, amit az is mutat, hogy a titkos kátékat több barátjának odaadta, egyszersmind feleskette őket a társaságba is. Ő szervezte be volt szerzetes társát, Mák Domokost, a szintén egykori szerzetest, Juhász Jánost és a könyvnyomdász Landerer Jánost, további minden valószínűség szerint Koppi Károlyt, s másokat is, akiknek a neve azonban a bíróság előtt a nyomozáskor nem került napfényre. Tevékenysége azonban korántsem merült ki ebben. Hajnóczy kérésére lefordította magyarra a Marseillaise-t, a forradalmi indulót, valamint azt a horvát forradalmi verset, melynek szerzőjét nem ismerjük, csak annyit tudunk róla, hogy 1794 pünkösdjén elfogatására országos nyomozást rendeltek el. Sőt, bizonyos más horvát eredetű izgató dalokat is muzsikára tett, mint maga is mondotta védekezésében. Mindezek a mozgalom propagálását célozták és eleve kizárják a lehetőségét, hogy költőnk ne lett volna tudatában e művek politikai horderejének. Verseghynek a mozgalom szervezése körül kifejtett munkássága éppen azt tanúsítja, hogy a költő egyik legtudatosabb és legaktívabb tagja volt a magyar jakobinus mozgalomnak és összeesküvésnek. Ezt különben a bíróság is így ítélte meg, amikor 1794. őszén az alig megújult szervezkedést felfedte és tagjait felségsértésért és hazaárulásért perbe fogta. Verseghy a fő vádlottak között volt. Nem mentette meg őt, hogy a bíróság előtt a tudatlant és megtévesztettet játszotta. Halálra ítélték, s ha a kivégzést el is kerülte, mert az uralkodó bizonytalan időre szóló börtönre változtatta a halálos ítéletet, forradalmi verseit a máglyán nyilvánosan égettették el a hóhérral. Bizonytalan időre elítélve 9 évet töltött el Kufstein, Graz, Spielberg várbörtöneiben. A 29 elítélt közül utolsónak szabadult.

Azt mondhatjuk tehát, hogy Verseghy nem véletlenül sodródott a magyar jakobinus szervezkedésbe. Mint a magyar írók legjobbjai, ő sem maradhatott semleges a nemzet és az idegen uralkodóház konfliktusában az önmagát túlélt, sorvadó feudalizmus és a jövő ígéreteit hordozó polgári forradalmi törekvések közepette. A haladás oldalán állt, hirdette az elnyomottak igazát, s kész volt betegen is részt venni a polgári szabadságért és egyenlőségért folytatott küzdelemben. Igazi író volt, aki a költészetet és a tudományt igazán nem választotta el soha népének és nemzetének a sorsától.

{fel}