Szurmay Ernő:
Újabb adatok Verseghy szolnoki utóéletéhez

Az öt évvel ezelőtti tudományos ülésen részletesen szóltam annak a 120 esztendőnek Verseghyvel összefüggő szolnoki eseményeiről, amely 1862-tól 1982-ig, a költő-tudós emlékének első megörökítési szándékától az akkori ülés időpontjáig ívelt.

Beszéltem a főgimnázium tanári karának szerepéről a Verseghy-kultusz ápolásában. Szó esett az önképzőkör, majd a vármegye törvényhatósági bizottságának erőfeszítéseiről, a Verseghy szobor felállítására irányuló nemes szándékáról. A két háború közötti időszak Verseghyvel kapcsolatos emlékeit sorolva megemlítettem, hogy 1922-től a főgimnázium felvette Verseghy nevét 1926-ban megalakult a Verseghy Irodalmi Kör, amelynek legjelentősebb tette a költő hamvainak 1931. november 8-i hazaszállíttatása, majd 1934. szeptember 30-án a Borbereki Kovács Zoltán alkotta bronz mellszobor leleplezése volt. A kör tevékenységét szinte csak tételesen soroltam fel. Így is kirajzolódott a körnek a város közművelődésében vitt szerepe egészen az 1950-es megszűnésig.

A költő születésének 200. évfordulójára megjelent emlékkönyv volt az előfutára az 1972-ben és 1982-ben kiadott és Verseghy munkásságáról addig nem publikált tanulmányokat tartalmazó köteteknek, amelyeknek közvetlen folytatása lesz a most elhangzott előadások anyagát közreadó kötet.

Ugyancsak egy 1935. évi szolnoki kezdeményezés kiteljesedése lett a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár 1972-től máig tartó törekvése Verseghy latin nyelvű műveinek magyarul történő megszólaltatására ill. kiadatlan írásainak megjelentetésére.

Ennek legújabb bizonyítékát, a Káldi-féle bibliafordításról szóló értekezés magyar fordítását az ülés résztvevői éppen most kapták kézhez.

Jóllehet az 1982-ben megrajzolt s az imént röviden felvázolt képen aligha változtat, mégis kiteljesíti azt az első világháborút megelőző három évtized művelődéstörténetének kutatása közben felmerült néhány újabb adat.

A szolnoki Polgári Kaszinóban 1862. február 16-án felvetett és már akkor elfogadott idea Verseghy emlékének megörökítéséről az 1880. december 12-i választmányi ülésen öltött testet egy olyan határozat formájában, hogy Verseghy szülőházát emléktáblával jelölik meg, s arcképét megfestetik az olvasóterem számára. Már a megvalósulást is oly közelinek érezték a kaszinó tagjai, hogy a leleplezést a következő év tavaszára tervezték a meghívottak széles körének részvételével.[1]

Ami az országos visszhangot illeti, valóban volt ilyen. A Családi Képes Lap is hírt adott arról, hogy Verseghy szülőhelyén mozgalom indult a szülőház emléktáblával történő megjelölésére. Ennek kapcsán felhívja a figyelmet egy Székesfehérvárott dr. Ompolyi Mátray Ernő által feltalált daloskönyvre, amelyben Verseghy egykori paptársának, Potyondi egyházi írónak keze írásával megtalálható a Marsziliai ének teljes szövege. A Jász-Nagykun-Szolnok c. helyi lap munkatársa dr. Ompolyi szívességéből hozzájutott a Marseillaise-fordítás szövegéhez, és azt a lap Tárca-sorozatában közölte is. A szövegközléshez a maga gondolatait is hozzáfűzte a „Marseillaise Magyarja” c. cikkében. Arra hivatkozott, hogy a Marsziliai ének addigelé hiányzott Verseghy nyomtatásban megjelent munkáiból, s a versnek csak egyes szakaszait őrizte meg a közel százados emlékezet. „Az abszolutista kormány gondoskodott, hogy a jakobinus iratokkal együtt a gyűlölt Marseillaise lendületteljes magyar fordítása is elrejtessék a nyilvánosság s az „atyai gyámkodás” alatt tartott népek elől.”[2] Valóban, a verset hiába keressük a Toldy Ferenc által 1865-ben kiadott Verseghy-kötetben.

Verseghy emlékének kézzel fogható módon történő megörökítése ugyan továbbra is váratott magára, de a vele való törődés még nyelvészeti jellegű vita kialakulására is ösztönzést adott. A Jász-Nagykun-Szolnok 1894. évi 11. számához csatolt melléklet ugyanis felvetette egy Szolnokon létesítendő irodalmi társaság ügyét, amelynek a célja a nyelv csinosítása, művelése és a közönségre való közvetlen ráhatás lenne. A gondolatot előterjesztő „Magyar” álnév alatt rejtőző cikkíró, (Magyary Gyula) a kiejtés szerinti helyesírás mellett tört lándzsát, s ebben éppen Verseghyre hivatkozott, mondván: „Úgy érzem e város nagy szülöttének, Verseghy Ferencnek szelleme jár körülöttem.”[3]

A lap következő, 12. száma már hozta is a választ. A „Spectator” nevet használó recenzens (dr. Somogyi Ignác) nem az irodalmi társaság létesítésének szükségességével szállt vitába, hanem a cikkíró helyesírási nézeteivel. A hivatkozás ismét Verseghy, csak most a másik oldalról. Miután Spectator kifejtette a fonetikus és az etimologikus helyesírás lényegét, a következőket írta: „Nem akarom itt Verseghy nyelvészeti munkásságát ismételni, de hogy az sok tévedéssel, önkényeskedéssel volt összekötve, bizonyítják nagy ellenfelének, Révai Miklósnak erős támadásai, végül is a helyesebb Révai-iskola győzelme és Verseghy emlékének feledésbe menése.”

A némileg elfogult cikkíró még egy oldalvágásnak szánt epés megjegyzést tett imigyen: „Utóbbira talán maga Szolnok városa szolgálhat legjobb például.”[4]

A versújító Verseghyről értekező, méltán hírnevessé vált Négyessy László főgimnáziumi tanár 1891. évi távozása után a már említett „Magyar” álnév alatt publikáló Magyary Gyula tanító emelte fel újra a Verseghyre való emlékezés meglehetősen megviselt zászlaját. „Egy teljesítendő kötelesség” c. 1895-ben írt cikkében a millenniumra való eszmei készülődés ürügyén piszkálta meg a város honatyáinak szunnyadó lelkiismeretét azzal, hogy ezredéves múltunkat becsülnénk meg, ha legalább azokról emlékeznénk meg méltóképpen, „akik hozzánk legközelebb állottak, vagy akik közülünk emelkedtek ki.” Ezek közül ő az 1757-ben Szolnokon született Verseghyt ajánlotta „kinek irodalmunk iránti buzgalmát tanúsítják számos munkái...” „Ezen – oly hányt-vetett életű férfiú – írja – aki végre koldusnak való nyugdíjon tengődve végezte be munkás életét, méltó arra, hogy emlékének áldozzunk.” Ez az áldozat – javaslata szerint – mindössze szerény emléktábla lenne s talán még annyi, hogy a helyi főgimnázium önképzőköre vegye fel a költő nevét és halála évfordulóján emlékünnepélyt tartson.[5]

A cikkíró óhaja – már ami az önképzőkört illeti, – még az év őszén megvalósult annak a Balogh Péter tanárnak a jóvoltából, aki egy évvel később 500 vidéki tanár közül egyedül lett az Országos Közoktatási Tanács tagja.[6] Egy kicsit Szolnok város átszállóhely jellegét is példázza, hogy Négyessy után 1897-ben Balogh Pétert is Budapestre helyezték.[7] Néhány év múlva egyébként ugyanez lett a sorsa az őt pályakezdőként felváltó Nógrády Lászlónak, a későbbi neves írónak, irodalomtörténésznek és gyermekpszichológusnak is. Addig azonban – sok egyéb mellett magára vállalta a Verseghy hagyomány és emlékezet ápolását Szolnokon. Hogy mire vállalkozott, azt tényszerűen érzékelteti, hogy három évvel Magyary Gyula felhívása után mindössze 20 Ft 40 kr. állt rendelkezésére a szülőház emléktáblával történő megjelölésére. Nógrády a közvélemény felrázására – alig egy évvel Szolnokra érkezése után – részletes Verseghy ismertetést közölt az akkor már Jász-Nagykun-Szolnok megyei Lapok címet viselő helyi újságban.[8] Nógrády szorgoskodásának, ismeretterjesztő előadásának, az általa ösztönzött mozgalomnak köszönhetően a Verseghy-emlékre egy évvel később már az általa öröklött összegnek több, mint tízszerese, 242 Ft gyűlt össze.[9]

Műkedvelő előadások sora igyekezett Verseghy nevével megnyitni a publikum pénztárcáját. Ezek között bizony olyan is akadt, amely többet ártott, mintsem használt az ügynek, így volt ez akkor is, amikor a szolnoki műkedvelő ifjúság Géczy István „Gyimesi vadvirág” c. népszínművét adta elő a Scheftsik-kerti színházban a Verseghy szobor javára. A felkészületlen együttes csaknem üres nézőtér előtt kísérletezett. A bevételből még a kiadás fedezetére sem jutott. Nem sokkal járt jobban a Cigány-t előadó együttes sem. Nógrády azonban még a 15 K-ás adományért is köszönetet mondott[10], miként az iparos ifjak önképző egyletének is az általuk juttatott 10 K-ért.[11]

Bizony a szoboralapra inkább cseppent, mintsem csurrant a pénz. Amikor azonban a közadakozási kedv alább hagyni látszott, Nógrády tovább ütötte a vasat, vezércikkeket írt: Emléket a két hősnek címmel. A Damjanich-szobor javára nekilendült mozgalomhoz igyekezett a lelkes fiatal tanár hozzákötni a Verseghy-szoboralap kátyúba jutott szekerét.[12] Pedig a szorgos műkedvelőkön, a főgimnázium tanulóin kívül olyan patrónusa is akadt az ügynek, mint Vértes József, a törökszentmiklósi születésű író és újságíró. Verseghy Ferencz emlékezete címmel írt tanulmányát „a minden nemes ügyért lelkesedő magyar ifjúságnak” ajánlotta. A Fuchs Manó szolnoki könyv- és műnyomdájában készült nyolcadrét formátumú könyvecskét 50 filléres áron terjesztették főleg a diákifjúság körében. A címlapon is olvasható volt, de a helyi újság is beharangozta, hogy a könyv árából befolyó tiszta jövedelem a Szolnokon felállítandó Verseghy-emléké lesz. Vértes egyébként ifjú éveit Szolnokon töltötte, ez is magyarázza kötődését a városhoz. Az értekezéshez Nógrády írt előszót. Annak a hitének adott kifejezést, hogy „az ifjúság meg fogja érteni a munka szerzőjének hívó szózatát és nem késik filléreivel hozzájárulni azon emlék felállításához, mely az irodalom lelkes munkását, annak jelöletlenül porladó hamvait, elfeledett emlékét méltán megilleti.”[13]

A két fiatal, lelkes irodalmár törekvésének megvolt a maga eredménye. Erre utal az a tény, hogy 1902 tavaszán az adományokból, a műkedvelő előadások bevételéből, a tanulók gyűjtéséből s főleg Vértesi könyvének bevételéből már 772 K gyűlt össze a Mezőgazdasági Takarékpénztárban a Verseghy-szobor javára megnyitott számlán.[14]

Ma már nehéz eldönteni, hogy Nógrády lelkes buzgólkodásának volt-e köszönhető, vagy egyszerűen a „Gutta cavat lapidem non vi, sed saepe cadendo” elve érvényesült, de tény, hogy végre a hivatal is megmozdult. Amint erre „Verseghy Ferenc szolnoki utóélete” c. írásomban annak idején már utaltam, a vármegyei törvényhatósági bizottság javaslatára 200 K. letétbe helyezése mellett megyei gyűjtés indult a Verseghy-szobor céljára.

Amikor pedig a Budapesti Hírlap hírül adta, hogy a Tiszavölgyi Társulat Vásárhelyi Pálnak szobrot kíván emeltetni valamelyik tiszavölgyi városban, s erre a célra 10.000 K-t szavazott meg és Csongrád meg Hódmezővásárhely már el is indította a maga mozgalmát a szoborállítás jogának megszerzésére, Nógrády tüstént jelentkezett Szobor a nagy tiszai mérnöknek c. cikkével. Ebben sürgette, hogy Szolnok is tegyen valamit, hogy Damjanich és Verseghy szobra mellé Vásárhelyié is ide kerüljön. „Verseghy az első – írja -. Ő az életre ébredő magyarság nyelvének nagy technikusa, építője, tervezője a szépen zengő magyar nyelvnek. Vásárhelyi a már felébredt nemzet nagy emberének, Széchenyi Istvánnak jobb keze, a legnagyobb magyar hatalmas gondolatainak nemzetünk áldott földjébe írója. Számításokban rója egymás mellé ritmikus szépségével a mérnöki tudásnak zseniálisan egy másik zseni gondolatait. Damjanich is író: a nemzet epopéjájának legszebb strófáit írja zengő ágyúszó, puskaropogás között a nemzeti történelem dicső lapjaira.”[15]

A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Lapok 1902. május végén részletes cikkben tért vissza a törvényhatósági bizottság március 21-i határozatára abban a reményben, hogy az abban meghirdetett gondolat megyeszerte megértő fogadtatásra talál.[16]

A nemes elképzelés azonban aligha váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Néhány község ugyan hozzájárult az alaphoz[17], de a szolnoki egyetemi ifjúság 1907 első napjaiban Nógrádyhoz eljuttatott 100 K-ás adományával együtt is csak 1711 K-ra emelkedett a betét.[18]

Valószínűsíthető, hogy Nógrády László, a szoborügy motorja is elfáradhatott. Rengeteg terhet vállalt magára ugyanis az ún. ingyenes előadások, majd a szabad liceumi előadások tartásával. Nagy munkát igénylő, a város valamennyi elemi iskolás fiútanulójára kiterjedő vizsgálatot folytatott le, amelynek eredményéről a Gyermektanulmányi Társaság Szolnokon létesült első vidéki fiókjának alakuló ülésén számolt be.[19]

Nógrády Verseghy-ügyben vállalt és vitt szerepének eltúlzása nélkül állíthatjuk, hogy 1909. évi Budapestre kerülése kiheverhetetlen érvágást jelentett. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a város hivatalos és – tegyük hozzá – kulturális dolgokban hangadó és tehetős közvéleményét ezekben az években előbb a Damjanich-szobor felállítása, majd egyre inkább az állandó színház megteremtésének gondja kötötte le, könnyebben megérthetjük, hogy még az első világháború küszöbén is csupán néhány koronával haladta meg a 2000-et a szoboralap javára összegyűlt pénz. Mondanom sem kell, hogy annyi mindennel együtt még ezt is semmivé tette az első világháború, s annak minden következménye.

Így aztán az 1926-ban alakult Verseghy Körnek mindent elölről kellett kezdenie. De erről talán majd egy másik alkalommal!

{fel}