Függelék

Magyar Rádió 3. műsora, 1987. március 30.

A műsor kezdete: 20.05 óra

A magyar nyelv hete

Verseghy Ferenc, a nyelvtudós

A beszélgetés résztvevői: Éder Zoltán, Fábián Pál, Margócsy István, Szűts László

Szűts László: Mikszáth Kálmán egyik szellemes krétarajza szerint Verseghy Ferenc kivételes tehetségű magyar polihisztor volt, akit utána is kevesen szárnyaltak túl. A magyar szellemi, tudományos, irodalmi élet XVIII. századi szakaszát tanulmányozva valóban zavarba kell jönnünk, ha Verseghy kezdeményezéseiről, termékeny kísérleteiről olvasunk. Ez a szolnoki polgárfiú behatóan foglalkozott verstannal, stilisztikával, egyszerre volt hittudós, bölcselő, és Aiszkülosz első hazai tolmácsolója. Írói, költői munkásságát eléggé ismerjük, de azt már kevesebben tudják róla, hogy jelentős nyelvtudományi műveket is írt. Ezek közül a legátfogóbb: A magyar nyelv alaktana és mondattana, és ennek folytatása, A magyar nyelv művészi felhasználása. Ezeken kívül még több könyvméretű tanulmány, illetve több iskolai grammatika is fűződik nevéhez. Ma Verseghy Ferencről beszélgetünk. Beszélgetőtársaim az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatói: Fábián Pál nyelvész, tanszékvezető egyetemi tanár, Éder Zoltán nyelvész, egyetemi docens és Margócsy István irodalomtörténész, egyetemi adjunktus.

Az első kérdést mindhármójuknak szeretném feltenni. Ha Verseghyre mint nyelvtudósra gondolunk, akkor elsősorban azt tudjuk róla, hogy nagy vitája volt a felvilágosodás másik nagy nyelvtudósával, Révai Miklóssal. Révai megtámadta Verseghy első nyelvészeti munkáját a Proludiumot. Verseghy válaszolt ugyan A tiszta magyarság című munkájával, de mégis alulmaradt ebben a küzdelemben. Úgy érzem, hogy az utókor főleg erre a sikertelenségre emlékszik elsősorban, ha Verseghyről, a nyelvészről, a nyelvművelőről van szó. Révai munkásságát nagyra értékeljük, de mellette elhanyagoljuk Verseghyt. Vajon mi ennek az oka? Az első választ Fábián Pál professzortól várjuk.

Fábián Pál: Én azt hiszem, hogy Verseghy kudarcának az oka nem annyira Verseghyben keresendő, hanem a korban, amelyben Révai és Verseghy éltek. Akkoriban kezd fejledezni Magyarországon és Európában szinte mindenfelé a történeti nyelvészet. A történeti nyelvészet többek között azt jelentette, hogy megpróbálták a múlt emlékeit föltárni, és a feltárt anyagnak az alapján a régi nyelvállapotot rekonstruálni és magyarázni. Révai ebben volt nagy mester. Verseghy ezzel szemben az akkori élő magyar nyelvre figyelt, és annak a törvényeit írta le. Az utókor, tehát a Révai és Verseghy halála utáni szakasz, egyre inkább a történeti szemlélet irányában tolódott el.

Szűts László: Mi a véleménye Éder Zoltánnak Verseghy háttérbe szorításáról?

Éder Zoltán: Azt hiszem, mint az eddigiekből is kiderült már, e kérdés voltaképpen kétágú. A kérdés egyik ágára, Verseghy háttérbe kerülésének saját korában rejlő okára Fábián tanár úr már megfelelt. A kérdés másik ága az, hogy az utókor mind a mai napig miért szorította háttérbe Verseghy alakját és munkásságát. Én azt hiszem azért, mert a történeti nyelvtudomány, amely hazánkban hosszú ideig – a múlt század hatvanas éveitől csaknem egy évszázadon át – uralkodó volt, Révainak mint elődnek vagy pedig vélt elődnek a munkásságát helyezte előtérbe. Verseghy életművét pedig, amelyben a leíró nyelvészet kezdeteit tarthatjuk számon, ugyanezért mellékesen kezelte. Ha pedig összehasonlításukra került sor, akkor – mint Bánóczy József, Révai első monográfusa írta – 50-50%-ban értékelték őket. Az említett Bánóczy egyebek között azt írta, hogy Verseghy mélyebben hatolt be a nyelv titkaiba, Révai pedig a nyelvészetbe. Ugyanakkor viszont a végső következtetése az volt, hogy kora legnagyobb nyelvésze és grammatikusa Révai volt.

Szűts László: Hogyan vélekedik mindezekről Margócsy István, az irodalomtörténész?

Margócsy István: Nekem némileg más a véleményem e kérdésben. Szerintem a maga korában sem volt egyértelmű Révai győzelme. A győzelemnek a látszatát az sugallhatta, hogy Révai heves támadásokat intézett Verseghy rendszere ellen, időnként nem tisztességes eszközöket is igénybe véve. Tudjuk, hogy álnéven írt tanulmányokat Verseghy ellen, amelyekben saját rendszerét, sőt saját személyét is dicsőítette, s a vitában egyszerűen nagyobb hangerőt ütött meg. Ugyanakkor Verseghy mindvégig ragaszkodott saját álláspontjához, jóllehet a vitába ily módszerekkel és ily nyíltan soha nem avatkozott bele. Révai egyébként korábban meg is halt és Verseghy nem tartotta volna illőnek a Révai személye elleni támadásokat a későbbiekben. Viszont a győzelem látszatát az kelthette, hogy Kazinczy és a nyelvújítók Révai rendszerét tekintették az igazinak vagy legalábbis a legelfogadhatóbbnak, továbbá az is, hogy Horváth István, Révainak későbbi utódja az egyetemen minden szempontból Révait istenítette és Verseghyt sokszor elég keményen támadta is.

Szűts László: Ehhez Éder Zoltán kíván még hozzáfűzni valamit.

Éder Zoltán: Igen, én is úgy vélekedem, Verseghy nem szenvedett vereséget a vitában. Alulmaradását nemcsak a történeti nyelvtudomány művelői, hanem még az irodalomtörténészek is vallották. Még az olyan éles szemű és tájékozott tudós is, mint Szauder József, azt írja, hogy Verseghy és Révai tollharcában az utóbbinak adott igazat a történeti fejlődés. Ezt éppen manapság már nem írhatjuk alá.

Szűts László: Ehhez kíván még Margócsy István hozzászólni.

Margócsy István: Vitájuk legfőbb jellegzetességét abban szokták megragadni, hogy a történeti és a szinkron nyelvészet ütközött benne össze. Én ebben is egy kicsit másként vélekednék. Arról van itt szó, hogy mindketten a felvilágosodás eszmerendszerének megfelelően egy nagy racionális nyelvi rendszert képzeltek el grammatikájukban, a különbség csupán abban nyilatkozott meg, hogy Révai a régi, általa még tisztának feltételezett nyelvállapotból kívánta ezt az abszolutizált rendszert kiolvasni, míg Verseghy saját korának nyelvállapotát tekintette annak a halmaznak, amelyből kiolvashatja a tiszta magyarságnak abszolút rendszerét. Tulajdonképpen mindkettejüknél a nyelv állandósága játszik szerepet, nem pedig a nyelv történeti mozgása: Révainál is teljesen mozdulatlan a történelem. Éppen ezért rendkívül jellemző az például, ahogy ők ketten megközelítik a magyar nyelv egyik igen sajátos jellegzetességét, az ikes ragozásnak a kérdését. Itt ugyanis egy olyan ragozási formáról, egy olyan nyelvi jelenségről van szó, amely teljes rendszerként valószínűleg a történelem folyamán sohasem működött. Révai úgy abszolutizálja ezt a rendszert, hogy olyan igealakokat talál ki, amelyeket a kódexekből vett példákkal sem tud igazolni, Verseghy viszont a szinkron nyelvállapot ingatagságából indulva ki – és ezt az ingatagságot elutasítva – az egész jelenséget ki akarja iktatni a magyar nyelv köréből, így az ikes ragozási formákat hibának, vagy idegen származéknak tudja be.

Szűts László: Hadd kérdezzem meg, hogy az idő kit igazolt. Révait vagy Verseghyt az ikes igeragozás tekintetében? Fábián Pál tanár úrtól várjuk a választ.

Fábián Pál: Tulajdonképpen az ország, helyesebben az egész magyar nyelvterület, a mai napig megosztott állapotban van az ikes ragozást illetőleg, mert nem egyformán ragoznak ikesen vagy iktelenül a különböző magyar nyelvjárásokban. Körülbelül olyasféle helyzet alakult ki, hogy az iskolák magukévá tették az ikes ragozást, tehát ott még azokat a gyerekeket is megtanították ikesen ragozni, akik nem tudták az ikes ragozást otthonról. Így például, amikor én 1941-ben az Eötvös Kollégiumba felvételiztem, Pais Dezső rám szólt egy elhibázott ikes ragozási forma miatt. Szombathelyen én azt soha nem hallottam, Pais tanár úr tanított meg rá, aki később a cikkeimben végig mindig következetesen kijavította az iktelen alakjaimat ikesekre, vagyis engem az iskola és az irodalmi nyelv, a tudományos nyelv tett ikesen ragozóvá. Alattuk a népnyelv és a kevésbé művelt köznyelv az iktelen ragozás mellé állt. Újra meg újra felviharzó vitákban küzdöttek egymással nyelvészek és írók azon, hogy ikesen vagy iktelenül ragozzunk-e. A kérdés a mai napig sincs eldöntve, tanúsítják ezt a nyelvészeti folyóiratokhoz és a rádióhoz érkező levelek, a nyelvtudományi intézeti közönségszolgálat adatai. Ma mintha inkább Verseghy javára billenne a mérleg.

Szűts László: Az ikes ige vagy inkább az ikes ige kérdésköréhez Éder Zoltán is kíván hozzáfűzni valamit.

Éder Zoltán: Véleményem szerint, ha igennel vagy nemmel kell erre a kérdésre válaszolni, hogy kinek adott igazat az utókor, akkor az én válaszom az, hogy Verseghynek. Tulajdonképpen az iskola és az irodalom tartotta fönn az ikes ragozást. De egyes írók is már saját nyelvérzékük és a saját nyelvhasználatuk alapján tiltakozni kezdtek ellene. Például Németh László egy cikkében már nagyon korán ki is fejtette, hogy számára az eszek és az eszem között nem az a különbség, hogy az eszek az hibás, és az eszem az a helyes, hanem az úgynevezett alanyi és tárgyi ragozás közötti különbségről van szó. Tehát a rendszerszerűség szempontjából nem kell sajnálnunk az ikes ragozás elvesztését. Igaz, szép sajátsága volt nyelvünknek, de tulajdonképpen egy nagyobb rendszerszerűségbe, az alanyi és a tárgyas ragozásnak a rendszerébe olvadt vagy kezd beolvadni az ikes ragozás. Tehát: Eszek kenyeret, de eszem a kenyeret. Ez a kettő közötti különbség kezd egyre inkább érvényesülni.

Szűts László: A sokat emlegetett jottista-ipszilonista háborúban Verseghy alulmaradt. Mi okozta ezt? Mit írt Verseghy a betűejtés és a helyesírás összefüggéseiről? Fábián Pált kérem, hogy válaszoljon ezekre a kérdésekre.

Fábián Pál: Először is: kik voltak a jottisták és kik voltak az ipszilonisták? Jottistáknak azokat a helyesírókat nevezték, akik példának okáért a „taníttya” módon ejtett szóalakot tanítja formában írták le, hasonlóképpen ezeket is: földje, kínja, éljen ahelyett, hogy „földgye, kínnya, éjjen”. A „fölgyé”-nek hangzó szóalakot az országnak az egyik fele úgy írta, hogy földje, tehát jottista módon, a másik fele pedig úgy, hogy földgye, tehát ipszilonista módon és a „kínnya” alakban is küzdött egymással a kínja és a kinnya. Verseghy ennek az utóbbi tábornak volt a vezéralakja, ő fejtette ki a legrendszeresebben és legpontosabban ennek az ipszilonista tábornak az indokait. A fő érve Verseghynek az volt, hogy például a láttya alakban nem olyan hosszú ty-t kell látni, mint amilyen a hattyú szóban található, hanem ő bontotta a tty-t, t+tya kapcsolatra, tehát a lát tőnek és a tya toldaléknak az együtteseként fogta fel a szó végét. Van is ebben valami. Elvégre a felszólító mód j jeléről és különféle változatairól szoktunk beszélni, a tanítsa formában például s-ről. Tehát Verseghy a leíró látásmód alapján lett ipszilonista, hozzátéve ehhez az érveléshez még azt, hogy azért is célszerű a kiejtést jobban tükröztető írásmódot választani, mert ezzel a kiejtést az úgynevezett betűejtéstől megóvjuk. Verseghy attól félt – ami aztán a jottista irányzat győzelme után be is következett –, hogy például a földje szóalakot így is fogják mondani, olvasni. Ezt ő, aki kiváló zenész is volt, a magyar nyelv súlyos veszedelmének, romlásának tartotta. Mégis a jottista álláspont győzött, mert az volt az egyszerűbb. Nem kellett különféle ragváltozatokat megtanulni, hanem elég volt a tövet felfedezni és hozzátenni a mindig egyforma -ja, -je toldalékot.

Éder Zoltán: Éppen azt akartam kérdezni – elnézést kérve avatatlan közbeszólásomért –, hogy nem lett volna-e egyszerűbb a magyar helyesírás, ha Verseghy rendszerét követjük?

Fábián Pál: Nem, nem lett volna egyszerűbb. Sokkal bonyolultabb lett volna, tudniillik a hajója, epéje, írja, kapja szóalakok végén a birtokos személyrag vagy az igei személyrag teljesen világos. És ugyanezt keressük máshol is, hogy jelentkezzék, nincs ez még annyira elhomályosulva, amennyire a j módjel a különféle felszólító módú formák végén. Ha egyszer valaki megtanulta, hogy a személyrag -ja, -je, akkor ezt mindig a tőhöz illesztheti. A másik fajta írásmódnak sokkal több változata van. Az ipszilonizmus csatavesztésének jelentős oka volt az is, hogy a gy hang a d-ből származik, ugyanúgy, mint a ty a t-ből. A magyar helyesírás rendszere szerint a gy hangot tulajdonképpen dy-nal kellene jelölni. De ezt már nem lehetett Verseghy és Révai korában se tenni. Innen van az ipszilonistáknak az a következetlensége, hogy a földgye alakot (a tövet megtartva) d+gy-vel, a kertye alakot meg ty-vel írják. Tehát számos következetlenség támadt volna.

Szűts László: Éder Zoltán közbevetése után Margócsy István kíván még hozzászólni.

Margócsy István: A helyesírási kérdésben is igen szépen látszott mind a két gondolkodónak a rendszerszerűsége, ők ugyanis azt próbálták megcsinálni, hogy helyesírásukat egy princípiumra, egy alapelvre vezessék vissza. Révai itt a régiség alapján kikövetkeztetett etimológiát, Verseghy pedig a kiejtés alapján értelmezett szóelemzést vette alapul. Így természetesen a hangzó magyar nyelv egy princípium alapján soha nem rögzíthető írásban. Ezt valahol nagyon mélyen ők maguk is tudták, és ezért elképzeltek egy olyan helyesírási reformot, amely a magyar nyelvből kiiktatná a kettős betűket és az ezzel kapcsolatos írásbeli anomáliákat. Mindketten – érdekes módon a cseh nyelv hatására – a mellékjeles írásmódot gondolták volna megvalósíthatónak. Természetesen ennek a javaslatáról a gyakorlati nehézségeket látva mindketten letettek, s csak mint elméleti lehetőséget vetették fel.

Szűts László: A nyelvművelésben egy-egy új nyelvi fejlemény megítélésében általában két elvre szoktunk hivatkozni: a nyelvtani rendszerre vagy a nyelvszokásra. Mi volt a fő elve Verseghynek? Margócsy Istvántól várjuk a választ.

Margócsy István: Ebben a korszakban a nyelvi rendszer és a nyelvszokás nagyon mereven szembe voltak egymással állítva. A tudósok a nyelvi rendszert tekintették a nyelv alapjául, és ezt gondolták megvalósítandónak, megírandónak a grammatikában. Ezért tulajdonképpen a tökéletes nyelvhasználatot mindig a tudós nyelvhasználatban próbálták megragadni. Természetesen itt ismét jelentős különbségek voltak a tekintetben, hogy ki hogyan viszonyult korának éppen megvalósult beszédállapotához, az akkoriban nyelvszokásnak nevezett beszédaktusokhoz. Verseghy itt toleránsabb volt. Jóllehet, a különböző nyelvjárási formákat ő is elutasította, de a szinkron nyelvállapotnak éppen adott és modern jelenségeit mégis megpróbálta rendszerében szentesíteni. Révai a maga nagyszabású, a régi nyelvet alapul vevő nyelvtanában, minden, a régitől eltérő nyelvváltozatot hibának és egyszerűen rossz kiküszöbölhető szokásnak tekintett.

Szűts László: Hadd kérdezzem meg, milyen eredményei voltak, vannak Verseghynek a nyelvleírásban. Éder Zoltántól várjuk a választ.

Éder Zoltán: Én a kérdést úgy fogalmaznám, hogy milyen új eredményeket hozott Verseghy a nyelvleírásban. Margócsy István előbbi szavaiból kiderült, hogy Révai tulajdonképpen olyan nyelvtörvényeknek a betartását követelte, amelyek már csak részlegesen éltek korunkban. Ezzel szemben Verseghy az élő nyelvhasználatból kiindulva számos olyan megfigyelést tett, amelyekkel gazdagította a nyelvleírást, gazdagította a grammatikát. Visszanézve kissé még a grammatikatörténetre, Pereszlényi Pál nevét kell megemlítenünk, mert az ő 1682-ben megjelent nyelvtana rányomta a bélyegét az egész XVIII. század nyelvészetére, ő rendszerezte, ő írta le először részletesen az ikes ragozást. Révai az ő nyomában haladt. Ehhez képest Verseghy volt az, aki sok újat hozott. Számos kérdésben ő tisztázta máig érvényesen az egyes nyelvsajátságokat. Néhány konkrét példát említve, egyértelműen ő döntötte el, hogy a magyar birtokosnak a ragja a dativuszi -nak, -nek, nem pedig az é, miként korábban állították, s ahogy Révai is tartotta. Verseghy így írt erről: „Hogy az é genitivus nem lehet, azt könnyű átlátni ezekből a mondásokból is: a hercegé a kert, az emberé a lélek, melyek oly magyartalanok, hogy senki sem érti. De értelmesek ellenben ezek a mondások: a hercegnek kertje, az embernek lelke.”

Fábián Pál: Én is megtoldom Verseghynek az érdemeit példának okáért azzal, hogy elsők között vette észre a magyar nyelvtanírók között azt, hogy az összetétel mint szóalkotási mód, rendkívül hasznos. A nyelvújítók általában szóképzéssel, esetleg csonkítással, gyökelvonással, más dolgokkal kísérleteztek. Verseghy észrevette az összetételek szaporodását, ilyenek alkotására buzdított. Lehet, hogy az összetétel sokasodásában közrejátszott egy bizonyos német nyelvi hatás is, de mindegy: Verseghy jól látta a nyelvfejlődésnek azt az irányát, amely mára kiterjeszkedett.

Szűts László: Ez a buzdítás máig is hat ezek szerint, Fábián tanár úr?

Fábián Pál: A buzdítás a következőképpen értendő: Verseghy korában a frissen alkotott, új szavaknak a 95%-a képzett szó volt, vagy más módon csinálták. Ezzel szemben áll 4-5 % összetétel. Mára a helyzet teljesen megfordult, tehát 100 új szóból 90 az összetett szó, és csak tíz az egyéb, tehát a képzéssel, csonkítással, egyéb szóalkotási módokkal létrehozott szóalkotás. A régi állapot sem volt szerencsés, ez a mai még sokkal szerencsétlenebb. Mintha a képzőinkről elfeledkezett volna a mai magyar nyelv, pontosabban, mintha a nyelvalkotók elfeledkeztek volna a képzőkről, ami hiba. Verseghy jól látta a fejlődés lehetőségét, de ezzel mi kevésbé éltünk.

Szűts László: Tud-e néhány adalékot Margócsy István még az eredményekhez?

Margócsy István: Én elsősorban Verseghynek nem grammatikusi nagyságát dicsérném itt, hanem azt a hozadékot említeném, amit Verseghy szemlélete a magyar nyelvfilozófiában és egy utána sajnos ki nem teljesedett esetleges általános nyelvészetben jelenthetett volna. Verseghy igen komoly filozófiai műveltséggel rendelkezett, amely a maga korában többé-kevésbé még korszerűnek is volt nevezhető, és ezt a filozófiai műveltséget igen szorosan összekapcsolta a nyelvtanírói, nyelvészeti működésével. Ez sajnos korának más nyelvészeire nem volt mindig jellemző. Például Révai igen élesen elutasította a nyelv filozófiai megközelítését, és kizárólag a grammatikai felépítésre fordított igen nagy figyelmet. Verseghy ezzel szemben a nyelvfilozófiát, a nyelvi ideológiát tette tulajdonképpen vizsgálatainak alapjául, és ő, mint ahogy az utolsó nagy műve, A filozófiának talpigazságaira épített felelet mutatja, a nyelv eredetéről és működéséről rendkívül sok és igen tanulságos észrevételt is tett. Hogyha ezek a megfigyelései nagyobb figyelmet ébresztenek a maga korában, hogyha ezek a vizsgálatok tovább folytak volna utána is, valószínűleg sokkal teljesebb és sokkal egészségesebb nyelvtudomány-fejlődéssel nézhetnénk ma szembe.

Szűts László: Kanyarodjunk újra vissza a szóalkotásokhoz, szóképzéshez, szóösszetételhez. Milyen volt Verseghy viszonya a nyelvújításhoz? Fábián Páltól kérjük a választ.

Fábián Pál: Verseghy szemben állt a nyelvújítással. Ha ennek az okait kutatjuk, akkor ennek talán azt a magyarázatát adhatjuk, hogy Verseghyt teljességgel áthatotta a nyelv rendszerszerű, logikus, tiszta szemlélete, amit nem tapasztalhatunk kortársainál. Itt most nem Révaira, nem Kazinczyra gondolok, hanem a kevésbé művelt, a nyelvtanilag tájékozatlan emberekre, köztük írókra is, de még inkább szakemberekre: matematikusokra, mezőgazdákra és így tovább, akik viszont a szavaknak igen nagy tömegét gyártották. Ez a nyelvtanilag, filozófiailag, történetileg képzetlen nyelvgyakorló közeg: a közönség olyan szavakat gyártott, amelyek nyelvtanunkban, nyelvtani rendszerünkben nem voltak beilleszthetők. Ez Verseghyt egyrészt bosszantotta, másrészt pedig mélységes aggodalommal töltötte el. Attól félt ugyanis, hogy a nyelv kivetkőzik önmagából. Tehát akkor, amikor Verseghy a nyelvújítás szabálytalan alkotásai ellen küzdött, márpedig küzdött, akkor nem valami elvont nyelvi eszmét próbált menteni, hanem a magyar nyelv magyarságáért hadakozott.

Szűts László: Margócsy István kíván hozzászólni még ehhez.

Margócsy István: Az újabb kutatások fényében a hagyományos neológus-ortológus megkülönböztetés, vagyis az a szemlélet, mely a viták résztvevőit nyelvi állásfoglalásaik alapján két ellentétes táborba osztja, ma már nemigen állja meg a helyét. Helyesebbnek látszik, ha a vita összes résztvevőjét egy nagy nyelvművelési mozgalomnak folyamatos skáláján próbáljuk elhelyezni, a nyelvi /nyelvszemléleti/ eltéréseiket nem kizárólagos, nem harci szembenállásként, hanem egymást kiegészítő, egymást folytató törekvésekként fogalmazzuk meg. Ami viszont a nyelvújítási vitában /mai szemmel nézve/ a legfontosabb, nagyon éles eltérést eredményezte, az nem a grammatikát érintette, hanem a szépirodalom nyelvét: a grammatikusok és az önállósodó szépírók ütköztek itt össze. /E kérdésben egyébként Révai és Verseghy teljesen azonos nézeteket vallott, csak ezt nagyon kevesen tudták: Révai kézirata, melyben a nyelvújítással szemben foglalt állást, halála miatt akkoriban nem került nyilvánosságra. Verseghy – mint grammatikus – a nyelvet racionálisan szabályozható jelenségnek találta, s így a neológusok vezérével, Kazinczyval elsősorban abban a kérdésben különböztek össze, hogy Kazinczy az íróknak szabad nyelvalkotó jogot követelt, míg Verseghy a grammatikának azaz a nyelv rendszerének az írók feletti hatalmát vagy jogát hangsúlyozta. Itt tulajdonképpen nem is szigorúan vett nyelvi kérdésről, hanem irodalomszemléleti kérdésről, nevezetesen a költői nyelv különállásáról van szó. Ám ennek a megvilágosítására alighanem itt már nincs időnk, sőt nyelvi szempontból talán ennyi elegendő is.

Szűts László: Ezzel a gondolattal be is fejezzük mai műsorunkat, megköszönöm beszélgetőtársaimnak a közreműködést, a válaszokat, és úgy érzem, hogy mai műsorunkkal, kerekasztal-beszélgetésünkkel talán sikerült valamicskét törleszteni abból az adósságból, amivel Verseghy Ferenc nyelvtudományi munkásságának értékelésében a köznek mindmáig tartoztunk. Bár a szakirodalom már sok eredményt tud felmutatni, ezeknek jó része még nem ment át a köztudatba. Reméljük, hogy egy összefoglaló Verseghy-monográfia nem várat sokáig magára.

{fel}