Vargha Balázs:
Rikóti Mátyás

Verseghy 1803. augusztus 28-án szabadult kilenc évig tartó fogságából. A következő évben már két jelentős szépirodalmi munkáját adta ki. Az egyik: Rikóti Mátyás, egy nyájas költemény, mellyel e híres magyar versszerzőnek pompás koszorúzása négysorú rhytmusokban előadatik. A másik: Nagy nevezetű és nagy tekintetű Kolomposi Szarvas Gergely úrnak, mostoha ükömről kedves uram-bátyámnak víg élete és nevetséges vélekedései. /Első füzete 1804-ben, a második 1805-ben jelent meg/.

Ennek a két műnek sietős megjelentetése nem növelte írói megbecsülését, sőt végzetes hibának mutatkozott. Már a két cirkalmas cím alapján is sokan úgy ítélhettek, hogy ódon, provinciális irományok ezek, alantas ízlésű olvasók szórakoztatására. Feltűnő, hogy mindkét műnek nevetséges tökfilkó a főszereplője. Könnyű volt rásütni a szerzőre: ha két tökfilkót választott ki hősének, akkor ő maga a harmadik.

Két kötetének megjelentetésekor már erősen készült egy komolyabb munkának, a Tiszta magyarságnak kiadására. /Ez 1805-ben jelent meg/ Ám szépirodalmi műveinek kiadásával máris kitette magát az előzetes bírálatnak nyelvi és helyesírási nézeteit illetően. Így eshetett meg, hogy Kazinczy már 1805 januárjában, a Verseghy Ferenc-Révai Miklós vitát megelőzve kimondta végleges ítéletét Rikóti Mátyásról és írójáról:

„Tele van grammatikai és ortográfiai heterodoxiával /=téveszmével/. Én belőle még csak egy éneket (!) sem tudtam elolvasni.” (Levele Kis Jánoshoz).

Nem túloz itt Kazinczy a nemolvasás dolgában. Valóban hamar félredobhatta a könyvet, hiszen még azt sem volt érkezése megfigyelni, hogy nem énekeknek, hanem daloknak nevezi Verseghy a mű részeit. Nemcsak provinciális, nemcsak barbár írásmódú, hanem olvashatatlan is – mondja Kazinczy.

Bármennyire visszatetsző is ez a sommás, lesújtó kritika, ez a jól megcélzott ütés a Kazinczynak mindig keze ügyében tartott furkósbottal, egy pontban mégis igazat kell adnunk a kritikusnak: Rikóti Mátyás története valóban nehezen olvasható. Mégpedig első renden azért, mert nem páros, hanem négyes rímű tizenkettősökben van írva.

Gyöngyösi István híre-neve még akkoriban is hatalmas volt. Lelkes olvasói bámulták – egyéb kiválóságai mellett –, hogy minden strófában össze tudja hozni a négy rímelő szót. Ám a művelt irodalmi közízlés akkor már nem bravúrnak, hanem a szellemi tohonyaság csalhatatlan jelének tekintette az ilyesféle rímelést:

Örvendem Nagyságod friss egészségének,

mellyel ma megélte ünnepét nevének.
Kívánok minden jót becses személlyének,
sok számos esztendőt kedves életének.

(Rikóti Mátyás, 53. l)

Parodizált kántori felköszöntő versezetként elfogadhatjuk ezt a négy sort. De hogy a hős minden megnyilatkozása, a vele társalkodók, vele vitatkozók minden mondása, s azon fölül minden leírás is végig ugyanebben a kényelmes formában íródott /néhány dalbetét kivételével/, azt bizony nehéz elviselni. Ebben Kazinczynak van igaza.

Hősének költői sorsát összekötötte Verseghy ezzel a versformával, de a magáét nem. Négyes rímet sehol máshol nem találunk nála. Többi elbeszélő költeményét páros rímű tizenkettesekben írta, lírai verselése pedig tobzódott a hangsúlyos, időmértékes, rímes és rímtelen formákban. Nem hibázott tehát egész életművére kiterjedően ezzel a versforma-választással. Nem tett úgy, mint Batsányi János, aki a legszemélyesebb, legbensőbb érzéseit bízta rá erre az önmagát túlélt versformára. Ha viszont rászánt volna Kazinczy egy kis fáradságot, s végigolvassa a verset, vagy akár csak belelapozva rápillant a vers vége felé az eltérő tipográfiájú strófákra, esetleg éppen a kóta-mellékletre: őt is fölüdítették volna Mozart – Schikaneder Varázsfuvolájának megmagyarosított áriái, duettjei.

Tudjuk, hogy Csokonai már korábban fordított a Varázssípból: de elég összehasonlítanunk egyetlen versszakot – előbb Csokonai, aztán Verseghy fordításában –, hogy kimondhassuk a szentenciát: Verseghy mint énekversek fordítója magasan fölülmúlja Csokonait.

Csokonai:

A madarász vagyok én la,
Vígadok hejsza, hopszasza.
A madarászt minden határ,
S fia, apja esméri már.
Tudok a madárcsaláshoz,
Azért lehetek illy vidám,
Mert minden madár enyim ám.

Verseghy:

Madárfogásbúl élek én,

s örömmel végzem tisztemet.

Jól ösmer engem minden vén,

s a gyermek hordja híremet.

Tőrt vetni, csalni jól tudok,

s nem rosszul fúvom sípomot:

azért a cifra tollasok

el nem kerűlik markomot.

Rikóti Mátyás neve beszélő név. Arany is ezzel a szóval idézi fel a tanyasi temetési szertartás kántorát:

Félvállra csapta száját és rikolta,
Mint valamennyi mester Kálvin olta.

A szent rikoltás – úgy látszik – nincs felekezethez kötve. Mátyás azonban nem csupán kántor, hanem univerzális művész és ezermester. Eredeti alkotó tehetség félműveltségében is.

Orgonájának hangszíneit próbálgatva felfedezi a programzenét:

Így rajzolja böjtben a földnek rengését,

húsvét vasárnapján a kőnek zörgését,
pünkösdkor a tüzes nyelvek szörcsögését,
s karácsony éjfélkor a szamár bőgését.

Festőnek, szobrásznak is kiváló ez a kántor:

Járatos ő szintúgy a képrajzolásban,
egész kis boszorkány a képfaragásban,
párja talán nincs is a bábcsinálásban,
non plus ultra pedig a lópingálásban. (8. l.)

Színjátszó kört vezet: kilenc parasztfiút beöltöztet görög vitéznek, s kilenc lánykát múzsának. Természetesen az előadás díszleteit s a gyerekek jelmezeit is ő maga tervezi és eszkábálja.

Magos tollbokréta lógott kalapjokon,

kócbúl vitézkötés mind a két vallókon,
hűvelyetlen szablya fábúl oldalokon,
s nagy papírostarsoly szablyamadzagjokon. (127. l.)

A templom falát, a kálvária stációit és az úr koporsót kifestette a ma naiv művészeknek nevezett dilettánsok módján:

... feketében írván a zsidó bírókot,
magyar köntösökben az írástudókot,
 kábátokban pedig a pogány kínzókot.

Legpompásabb, de végzetterhes alkotása egy bábos Betlehem:

Betlehemünk szintúgy az ő faragása,

mellyben szépen látszik a bőcső ringása,
sok vidám kecskének furcsa főmozgása,
 s egy egész csordának szájtátogatása.

Ez a karácsonyi bábjáték nem Verseghy kitalációja. A 17-18. század szerzetesei, különösen a jezsuiták nagy sikerrel alkalmaztak látványos bábtrükköket. Olvashatunk följegyzéseket dróton rángatott bábuk csodatételeiről, hasbeszélő szobrokról, s a híveket elámító egyéb látványosságokról. Hajlok arra a föltevésre, hogy a Szigeti veszedelem második énekének csodatétele: „Háromszor láttaték Zrínyinek feszülete, Hogy hozzá lehajolt...” – szintén egy Rikóti-szabású ezermester közreműködésével valósult meg.

De változnak az idők: elszáll a barokk szemfényvesztés divatja, megújul a lelkipásztori eszköztár. A bólogató kecskék és a marionett-Krisztusok lomtárba kerülnek. A hívek figyelmét a hitszónokok retorikai bravúrjai és hitvédelmi érvei vonják magukra.

Rikóti végzete az új plébános személyében érkezett meg, aki áttekintve új állomáshelyének hitéletét és az egyházi felszerelések leltárát, arra a következtetésre jutott, hogy a kántor művészi munkássága lealacsonyítja a relígiót. A tanácsbelieket arra kérte: ne adjanak többé alkalmat a kántornak művészi képességei fitogtatására. A tanácsbeliek ellene szóltak a plébánosnak:

Dicsérni kell inkább, úgymond, kántorunkot,

hogy így felcifrázta ingyen templomunkot,
Hűven szolgálta ó eddig várasunkot,
 mindenkép ébresztvén ájtatosságunkot.

Ezzel kezdődnek meg azok a viták, csaták, amelyek azután a kántor nyilvános, látványos megszégyenítésére vezetnek egy koszorúzási ünnepség keretében.

A pap és a kántor ellentéte egyik alapmotívuma az egyházi folklórnak. Emlegették hajdan az egyházi díjlevélnek ezt a pontját: tűzifa: papnak elegendő, kántornak a fele. Verseghy azonban fölébe emelkedik ennek a vulgáris hagyománynak. A cselekmény minden fordulatát, s a szereplők jellemzését gazdagon színezi.

A plébános láthatóan féltékeny az ezermester kántorra, akinek bábjai s egyéb alkotásai mélyebb hatást tehetnek a falusiakra, mint az ő hitszónoklatai. Ezt oda is vágja neki Rikóti:

Mit érthetne az Úr vagy a muzsikához,
vagy a poézisnak magyar ritmusához?
mit a stációknak lerajzolásához,
vagy egy Betlehemnek kifaragásához?

Tervet készít erre a plébános: hogyan kerekedhetne fölül ebben a kínossá válható versengésben. A kegyetlen akciót, Rikóti megleckéztetését egyházias és humánus érvekbe csomagolja:

Csúfot sem kell űzni a szentebb dolgokbúl:

mert ki orchestrákot csinál templomokbúl,
carrikaturákot szent rajzolatokbúl,
avvagy operákot egyházi dalokbúl,

okot ád a rossznak a csúfolódásra…

/Szinte már kálvinista puritánus érvelésbe hajszolja bele a plébánost a nagy elfogultsága Rikóti ellen./

Én tehát Mátyásnak koszorúzására

úgy nézek, mint végső bolondítására,
mellyből sok rossz forrhat valamint magára,
úgy szegény házának jövendő sorsára,

hogyha ki nem valljuk a játék végével,
hogy csak tréfát űztünk poéta fejével. (147. l.)

Verseghy itt már mérlegel, hogy egyensúlyba hozhassa az olvasó Rikóti iránti rokonszenvét az elbeszélő költemény szereplőinek jó heccet remélő szervezkedésével.

A kántort egy helyen zavarba akarja hozni a kapitány, akit költőként tisztel a társaság. A görög bölcselőkről kezdi faggatni Rikótit ez a fölényeskedő ifjú.

Rikóti ezekre vállait vonítja,

fejét már amarra, már erre hagyítja,
ajakit nyelvével beszédre simítja,
bajusszát öklével kétfelé taszítja,

s végre egyet köpvén: „soha életemben

görögnek én, úgymond, sem mesterségemben
nem hittem, sem pedig kereskedésemben.
Öt görög, öt török tíz pogány szememben.” (92. l.)

Bár a sercintés nagy illetlenség kifinomult körökben, Rikóti győzedelmeskedik rátermett válaszával.

Nemcsak a fennkölt, komoly irodalomnak, a provincializmusnak is megvannak a világirodalmi kapcsolatai. A bugrisság nemzetköziségébe szépen beleillik a Kolomposi Szarvas Gergely, amelynek közvetlen időrendi és műfaji előzménye Gaal György füzetes kiadványa: „A tudós palóc avagy Furkáts Tamásnak Mónosbélbe lakó sógor urához írt levelei”, ennek pedig az osztrák Eipeldauer Briefen, amelyet magyarra téve tisztelhetnénk meg: Egy tökfejű tiroli levelei vagy: Mucsai levelek. De akár Angliába is átpillanthatunk, ahol Laurence Sterne hét éven át írta és adta ki csevegéseit Tristram Shandy úr élete és gondolatai címmel. Kazinczy ismerte Sterne-t, fordította másik híres művét, az Érzelmes utazást, de eszébe sem jutott volna, hogy kapcsolatot keressen Verseghy és Sterne között.

Még szorosabb és előkelőbb világirodalmi családfával dicsekedhetik a Rikóti Mátyás, hiszen műfaját tekintve klasszicizáló vígeposz, s leginkább Boileau Pulpitusával rokon.

Miről is szól ez a „furcsa epopea”? Csokonai szinopszisát idézem: „...egy régi kántori pulpitust a prépost feltetetvén a kórusba, azt a kántor levetteti: melly miatt a két lelki atya öszveháborodván, miattok az egész káptalan és a szent kápolnának minden papjai, tisztei és szolgája két részre hasonlanak: és iszonyú, de nevetséges csatát indítanak, kivált nagy, de ízetlen könyvekkel. Teljes ez a munka festésekkel, költeményekkel, poétái virágokkal, sóval és ecettel.”

Ami a sót és ecetet, a poétai fűszerezést illeti: Boileau Pulpitusának lábjegyzetei jól el vannak sózva személyeskedő aktuális, tehát nekünk már semmit nem mondó célzásokkal. Maga a vers azonban bágyatag. A cselekmény csúcsán, a két tábor összecsapásakor mindössze annyit látunk, hogy a prépost áldásra emeli kezét, mire minden ellenfele meghunyászkodik. S máris visszavonulássá, sőt fejvesztett meneküléssé bomlik a csatarend.

Áldását elkezdi osztani azokra
A mellé két rendben állott útasokra:
Tudván, hogy akármelly ellenségnek árja
Ha ezt észbe veszi, őtet bé nem várja.
Sőt látja, a köznép kiáltja már ennek
A pártos tábornak: Térdre hitetlenek!
A kántor, ki látja messzéről ezeket
A mindjárt ráütő sebes szélvészeket,
Megijedett szívét hiába biztatja,
Hökkent bátorságát hasztalan nógatja,
Eltűn kevélysége, csak maga marada,
Reszket, enged, s végre ő is hátat ada.

(Kovács Ferenc fordítása, 1789)

Mi tagadás, Verseghy Rikótija mozgalmasságban, képzelő erőben fölülmúlja a világnagyságnak, az esztétika atyamesterének, Boileaunak versét.

A vígeposzok egyik sztereotípiája, hogy összevesznek ketten valami csekélységen. Szócsatájukból ellenségeskedés, pártoskodás, hadi készülődés, végül csata támad. A konfliktust egy hangsúlyozottan semmit érő hitványság, a vígeposz címét adó tárgy pattantja ki mindjárt a vers elején.

Boileaunál a pulpitus ez, Popénál egy haj fürt, Tassoninál egy vödör.

Ez az obligát kezdőmotívum a két klasszikus eposzra, az Iliászra és az Aeneisre utal. Mert lám, ezekben Trója várának birtoklásáért csaptak össze újra meg újra a háborúzó felek. A vígeposzban viszont nevetségesen értéktelen a tét. Ezzel gúnyolják a szerzők a perlekedésre, csatázásra mindig kész emberi természetet.

Gondoljuk meg viszont: a trójai gyilkos háborút is csekélység lobbantotta föl: egy alma. Érisz almája. Igaz, hogy három világszépe versengett érte, de hát megér-e egy szépségkirálynő-választás annyi pusztítást, annyi emberéletet?

Csokonai Dorottyája és Verseghy Rikótija ugyanabban az évben jelent meg. Lehet, hogy egyidőben is íródott a kettő: a Dorottya Somogyban, a Rikóti Brünnben /1798– 1799-ben./ Bizonyos, hogy egymás készülő művéről nem tudtak, így nem befolyásolta őket a másiknak az elgondolása.

Csokonai is a vígeposzi hagyományt követi az ellenségeskedés tárgyának, annak a bizonyos semmiségnek megválasztásában. De azért a farsangi matrikula mégsem hajfürt vagy vödör. Szervesebben beleépül a csatározásba, mert csak a matrikulából lehet megtudni a dámák életkorát.. Márpedig ez bizalmas, sőt főbenjáró adat. /Matrikula, mint látni fogjuk, Verseghynél is van!/

Verseghy lemond a csatáról, egy kis bodzapisztolyos locsolkodástól eltekintve. Nála minden előkészület a poétai koszorúzáshoz fut ki, ami Voltaire párizsi, 1788-as ünneplésének travesztiája. A tárgy: itt maga a koszorú, amelyet végül Rikóti fejébe nyomnak. Magában semmiség, jelképnek becses, de ellenjelképnek megszégyenítő.

A plébános tervét egy-két szóra magáévá teszi az úri társaság minden tagja, sőt ők maguk tódítják, cifrázzák, szerepet kérnek a gúnyünnepség előkészítésében.

Az egész cselekmény az egység klasszikus törvénye alapján egyetlen nap alatt zajlik le: ez a nevezetes időpont pedig Szent István király napja.

Rikóti kezdi meg az ünnepségeket egy templomi orgonafantázia eljátszásával, amely „Szent István vitáját” /értsd: csatáját/ kívánta ábrázolni:

Képzi legelőször ennek trombitáit

mikor harcra híjjá Kupának csordáit:
azután meg ennek sípoló szolgáit,
amint tárogatják pártütő nótáit.

Már az agyúkat is bőven pattogtatja,
mellyeknek zúgását fagottal mutatja,
s közben a puskákot azzal ropogtatja,
hogy a hangkulcsokat újheggyel fartatja.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nyögni kezd ezutánn a féltónusokkal,

mint akik küzködvén kemény halálokkal,
s a balsorst vádolván hörgő panaszokkal,
megtöltik az eget fohászkodásokkal. (62. l.)

A zenében ábrázolt cselekményt énekszóban fejtegeti Rikóti, hiszen:

Nem is érte volna senki fel eszével,

mit akart rajzolni sípos eszközével? (63. l.)

A misét és vele a templomi műsort bezáró verbunkos dallam úgy megihleti a félnótás obsitost, Katona Jóskát(!), hogy az oltár előtt táncra perdül.

Ez az élet! úgymond hangos kurjantással,

felteszi csákóját kába mosolygással,
s megvegyítvén táncát egynéhány ugrással,
sarkantyúját veri módos tapsolással. (65. l.)

A táncos obsitost nagy nehezen kibotozzák a templomból, de a kínos, sőt veszélyes közjátékért is Rikótit teszik felelőssé.

Neki még egy elszámolni valója akad a mise után. Egy öreg paraszt – egy „sült realista” – szóvá teszi, hogy puska-és ágyúlövéseket utánzott zeneszámán az orgonista, holott Szent István korában még nem ismertek ilyen hadi eszközöket. Amit Rikóti erre a kifogásra felel, az már úgy hangzik, mintha az eljövendő magyar romantika előzetes mentsége kívánna lenni. Rikóti válaszul adott széptani axiómája így szól:

... a fő mesterség az a poétában,

hogy sok szép költemény legyen munkájában. (67. l.)

Ahogy a megszépítést kifejti Rikóti, abból az is kitűnik, hogy Verseghy keményen kutatta egykor a vallások őstörténetét.

Így ha olly mennyegzőt rajzol le könyvében,

melly Almusnak (Álmosnak) történt pogány üdéjében,
mikor még az erkölcs nyögvén bölcsőjében,
 vadság uralkodott nemzetünk színében:

rossz volna kitenni a tar igazságot,
s a mezőn tartani a nász mulatságot...

Kastélyt épít tehát szép menyasszonyának,
tükrökkel megrakván falát szobájának
 s idegyűjti színét atyafiságának...

Az Auróra és a többi almanach metszeteire ismerünk rá, amelyek a hét vezért díszmagyarba öltöztették. Egészen a 20. század elejéig, Zempléni Árpád Turáni daláig az volt a közfelfogás, hogy illetlenség volna őseinket olyan híven ábrázolni, ahogy a régészet és az összehasonlító néprajz eredményei alapján már lehetséges lett volna. Az eklektikus pesti épületek magyar vitézei még mindig Rikóti Mátyás esztétikáját követték öltözetükkel.

A templomi verbunkos-tánc olyannyira lezárja az események addigi sorát, hogy Verseghy bajosan tudja a masinát újra mozgásba hozni, s még hét dal erejéig működésben tartani.

Rikótira újabb megaláztatások várnak. Beöltözteti őt az egyik hölgy arkangyal-jelmezbe, hogy István napi felköszöntőt mondjon. Verseghy megfigyelő és megjelenítő képességét dicséri az a versszak, amely a kántor gesztikulációját rajzolja szavalás közben:

Ő hát homlokához érintvén baljával

s complementomokat rugdosván lábával
ezeket óraija harsogó szavával,
csípőiről gesztust lökdösvén karjával. (81. l.)

Elérkezvén a litánia ideje, Rikóti azonmód, angyal-öltözetben fut a templomba, hogy szolgálatát letudja. Majd föllép a legények és lányok színielőadásán Mars istent alakítva, még mindig arkangyal jelmezben. Szerencsésen hasra is esik. A vers itt már kezd teljesen szétoldódni. Bűnügyi ponyvahistóriákat mesélnek el egy bizonyos Kajcsiné viselt dolgairól. Szót kap a kapitány, aki – Rikótival ellentétben – igazi(!) költő, s ezért joga van ahhoz, hogy hosszú, bölcs, de a cselekményhez kevéssé illeszkedő poétikai leckét mondjon föl a hangfestés versbeli jogosultságáról. Ugyancsak ö rögtönöz szószaporító tervet arról, hogy majd egy év múlva milyen múzsatelepet rendez be Rikóti számára. Mindezt akkor, amikor a kántornak sokszorosan megígért koszorúzásában szeretnénk már végre gyönyörködni. De előbb részleteket énekelnek a Varázsfuvolából. De előbb rengeteg strófa hosszat leíródik Minerva palástjának rengeteg hímzett jelenete Akhilleusz pajzsának travesztiájaképpen.

Végre, a tizenkettedik dalban nyakába vetik Rikótinak azt a mennyei palástot, arcát „misztikus lárvába” rejtik, fejét megbabérkoszorúzzák, hátát megveregetik a poéták matrikulájával (!), s ilyen magasztalásokat halmozva hódolnak neki:

Most már oszlopa vagy a Múzsaországnak,

klasszikus kútfeje minden tudósságnak,
hajnali csillagja a poétaságnak,
világító napja széles e világnak. (181. l.)

Honnan ismerős ez a csúfságos ünneplés? Máté evangéliumából:

„Akkor a tiszttartónak vitézei,, mikor Jézust kivitték volna a palotába, őhozzá gyűjték az egész sereget. És mikor levetkőztették volna őtet, adának őreá veres palástot. És tövisből csinált koronát tőnek az ő fejébe, és nádszálat az ő jobb kezébe, és térdet hajtván őelőtte, csúfolják vala őtet, ezt mondván: Egészséggel, Zsidóknak királyok!”

A passióra emlékeztető megdicsőítő megaláztatást fergeteges magyar táncjelenet követi, amelynek kétségtelen hőse Rikóti Mátyás – még mindig babérkoszorús fejjel.

... a házigazdának parancsolatjára
rákezd a muzsika egy magyar nótára,
s Rikóti lerakván a kis asztalkára
tudós slafrokjával misztikus lárváját,
meginti fennszóval muzsikus bandáját,
hogy neki frissebben pörgesse nótáját,
s elkezdi nagy tűzzel fárasztó munkáját.

A gazdasszony látván betyár hevességét

odakanyarítja neki feleségét,
s mint mikor a kánya nem győzvén éhségét
nyíl gyanánt meglepi a csibék községét,

úgy rohan nejének Mátyás nagy lármával,

s jól termett derekát átkapván jobbjával
úgy kezdi forgatni mind a két karjával,
 hogy csak allig éri a földet lábával.

Aztán szabadon eresztvén szárnyára

a taktust csapdossa már sarkantyújára,
már meg tenyerére vagy csizmaszárára,
s édesen mosolyog táncoló társára.

Ez pedig módosan futtatván lábait

csípőre tűzi negédes karjait,
vagy Mátyásnak hallván tenyércsapásait
helyben megújítja sebes forgásait.

Ilyenkor Rikóti nekirugaszkodik,

terjesztett karjával belékapaszkodik.
De ez hóna alatt meg ellopódzkodik,
s magányos táncára visszafutamodik.

Végtére csakugyan ölbe szoríthatja,

nyájas bosszúságbúi szörnyen megforgatja,
s már a levegőbe felkanyarítja,
már meg maga előtt fogva táncoltatja. (184-185. l.)

Bocsánatot kell kérnem Verseghy megbántott szellemétől, amiért Rikótiját nehezen olvashatónak mondtam az imént. Ennek a hiteles, érzékeny, lelkes, magyar táncábrázolásnak Arany Jánosig nem találni párját.

{fel}