Fried István:
Verseghy Ferenc magyar grammatikája

Nem csekély elégtétellel szolgálhatott Verseghynek a Helytartótanács ama „intimátum”-a, amelynek kelte 1814. január 31., száma: 25342, célja pedig magyar nyelvtankönyv készítése, méghozzá „határozott princípiumok” alapján.[1] A határozat személyre szabottan Verseghy három évtizedes munkásságát figyelembe véve készült, és ezt ő maga is így fogta föl. Egyrészt azért, mert 1814-ben ő volt a legalkalmasabb, a legképzettebb és a leginkább előmunkálatokra támaszkodható nyelvész, akitől rendszeres nyelvtan kidolgozása várható, másrészt, mert az „ellentábor” /előbb Révai Miklós és Horváth István eszközökben nemigen válogató vitastílusa, utóbb Kazinczy Ferenc kevésbé durva, de semmivel sem méltányosabb/ ügyködése legfeljebb az irodalmi vagy a tudományos életben kérdőjelezhette meg Verseghy szerepét, valójában csupán le- és nem meggyőzni volt képes a náluk semmivel sem csekélyebb érdemekkel rendelkező költő-grammatikust. Harmadrészt pedig Verseghy régről kapott felszólításnak vélt engedelmet tenni, az 1790-es esztendők sokat ígérő és főleg a kedvezőtlen külső körülmények miatt csírájában elfojtott törekvéseit vélte beteljesíteni.

Az eddigi szakirodalom viszonylag kevesebb figyelmet fordított arra, hogy megkísérelje annak földerítését: mi lehetett Verseghy szerepe az Urániához tartozó kisebb irodalmi körben.[2] Annyit tudunk mindössze, hogy Verseghy is publikált az Urániában. S annyi ismeretes még, hogy az Uránia „visszhangtalansága” csak látszólagos, Csokonai és Vitkovics mindenesetre a későbbiekben is visszhangozták Kármán értekezésekben és a szépirodalomban leírt tételeit. Ismeretes továbbá, hogy a „nemzet csinosodása” kifejezésként, célkitűzésként is elő-előkerül a későbbiekben. E helyen csak fölvetjük a kérdést: kire gondolt Kármán és gondolt-e valakire, mikor programadó értekezésében ezt írta:

„ki ne óhajtaná, hogy támadjon köztünk egy Adelung, aki egy tökéletes, a nyelv belső világából folyó criticum lexiconnal ajándékozza meg hazánkat?”[3]

Kármán-idézetünk mellé tegyük a következő tényeket:

1/ Az Urániában publikáló Verseghy akkor már közzétette első latin nyelvű nyelvészeti munkáját, amelynek alapelveihez lényegében mindig hű maradt.

2/ Adelung valóban vezető tekintélyként jelent meg a magyar nyelvészeti szakirodalomban /nemcsak Verseghy, hanem Révai előtt is/.

3/ Akkor már Verseghy megkezdte fogsága alatt kibontakozó szótári gyűjtő munkáját, ilyen értelemben tájékoztatta a finn nyelvészt, Henryk Gabriel Porthant. Szótára – sajnos – csak töredékben maradt ránk, ún. „brünni gyűjtés” néven elemezte Gáldi László.[4]

Verseghy Ferenc fogsága alatt még majdnem baráti viszonyban állt Kazinczyval. Ismerték egymás munkáit, a Kazinczy-hagyaték jó néhány Verseghy-kéziratot /költeményeket, fordításokat, illetve nyelvészeti elmélkedést/ őrzött meg. A röpke papírszeletkék, egykorú és későbbi följegyzések figyelembevételével írt sorokat az 1795-ös esztendő néhány eseményét tartalmazó önéletrajzi műből, a „Pályám emlékezeté”-ből érdemes idéznünk:

„Verseghy nagy dolgokat forral: Adelungunk akar lenni s grammatikát ád s lexikont /.../ Nincs filozófusabb nyelv, mint a miénk! – ezt kiáltozza kevélyen és örvendezve /.../ Felhozatá lexikona artikulusait, melyeket apró papiros szeletekre irkálva egy zsákba vetve tart. Mindent nagyot akar, nagy grammatikát, nagy lexikont...”[5]

Most ne szembesítsük Kazinczy rekonstruált és egykorú véleményét /ti. ugyanerről a tényről egészen másképpen számolt be Kis Jánosnak 1797-ben: „Versegi Magyar Lexikont és Grammatikát dolgozott fogságában. Budán közlötte velem plánumát. Sokban igazsága van – est ubi peccat”./[6], s ne térjünk ki arra sem, hogy a legalábbis jóindulatú figyelem miképpen változott teljes elítéléssé. Inkább a Kármán- és a Kazinczy-megállapítások egybecsengését halljuk meg: ti. Verseghy azt az igényt kíséri meg kielégíteni, amit Kármán fogalmazott meg A nemzet csinosodásában. S ez annál inkább is így lehetett, mivel nem csupán a feltehetőleg szóban (is,) elhangzott kijelentések rokonságát dokumentálhatjuk a megfelelő Kármán-sorokkal, hanem más hasonlóságok is szembeötlenek Kármán nem nyelvészeti, hanem az általános kulturális fejlődést célzó és Verseghynek ugyancsak a nyelvészetet szélesebb kontextusban szemlélő megállapításai között.

Ha Kármán ekképp nyilatkozik A nemzet csinosodása hasábjain: A nyelv belső állapotjából folyó kritikai lexikon nem elegendő, „a szó, beszéd nem bölcsesség. Kulcsa a tudományoknak, mód, eszköz a bölcselkedésre”,[7] akkor Verseghy a nyelvművelés európai példáira vonatkoztatja a nyelvnek mint eszköznek funkcióját: „Nem nézték ők a nyelvet egyébnek, hanem csak eszköznek, mellyel az egész nemzetnek eszét lassankint megvilágíthassák, szívét pedig a jónak szeretetére felhevíthessék.”

Éppen ezért Kármán József az írói alapfeladatok megsértésének tarja az erőszakolt újításokat: „Elborította a sok korcs szók, idétlen faragású, hangú, a nyelv természetével ellenkező és fület sértő szók sáskaserege egész literatúránkat...” Az író hasznavehető tanulságért ír, a szívhez kell szólnia, tehát a „józan értelem kötelei”-t és a „szív édes láncai”-t tartja szem előtt.

Verseghy szintén kárhoztatja az ilyen típusú újításokat: „a nyelvnek hibás és szokatlan hangjai, csak az imént koholtt értelmetlen szavai, ösmeretlen szóformálásai, tétovázó, rendetlen, s kény szerint öszveférceltt ortográfiái, s idegen nyelvekbűl kölcsönözött szókötései a füleket sértik...” Majd a nyelvben jelenlévő „korcsos különösség”-ekről ejt néhány szót.

Végezetül még egy idézet Kármántól, amely mintegy összegzi álláspontját ebben az 1790-es esztendőkben már fontos kérdésben, és kiterjeszti elítélő véleményét bizonyos típusú irodalmi alkotásokra:

„Visszás, a nyelv és értelem szent törvényeivel ellenkező, idétlen és erőltetett faragás volt sokaknak szüleménye: elrontották, megszeplősítették szűz nyelvünket és mivel mindég csak követtek, mindég csak emlékeztek, sohase formáltak, sohase gondolkoztak, kivették eredeti erejéből, szívós és velős természetéből nyelvünk egész alkotását és ha így új megcsonkított és megrútított szókból összeraktak egy visszásan hangzó, értetlen korcs verset, azt hitték, hogy a Helikontól egyenesen szakadtak és a Pegazus habjaitól részegek.”

Minekelőtte a megfelelő Verseghy-sorokat párosítanánk a Kármán-idézethez, felhívjuk a figyelmet arra, hogy Kármán eredetiség-programjának feltehetőleg éppen Verseghy volt a legkevésbé követője, hiszen egyenetlen színvonalú lírai termése jórészt német nyelvű költők alkotásainak magyarításaképpen fogható föl, és kisebb epikájában, regényeiben sem mondható egészen önállónak. Verseghy így csupán a nyelv belső természetén – szerinte – erőszakot tevő költői irány elítélésében azonosul Kármán felfogásával: „A nemzeti csinosításnak megeszközlésére annál alkalmatosabb a nyelv, mennél kevesebb benne a szükségtelen, szokatlan, érthetetlen új szó, a hasonlóképen szükségtelen, kiavultt értelmű régi szó, a helytelen szóformálás vagy szóhajlítás, az idegen szókötés, és az idegen szójárás”. Majd más helyen keserű szavakkal kel ki Verseghy nyelvünk „Herostratos”-ai ellen: „Valamint az előbbeniek az új gyökérszavakkal, úgy mások az érthetetlenül és szokatlanul formáltt származékokkal gyújtogatták a nyelvnek, nevünk, létünk, nemzeti charakterünk legszentségesebb forrásának, és oszlopának tiszteletre méltó templomát /.../” Ezek után fordul ama poéták ellen, „a kik az illyen nyelvrongáló szavak nélkül verseket írni nem tudnak...”, ennek következtében „a nyelvet beszemetezik...” Verseghy egyezik abban is Kármánnal, hogy elutasítja a purizmus egyoldalúságát, s a nyelvtani szabályokat a „nyelv természeté”-ből vezeti le. Két olyan művét is ismerjük, amely ezt a szándékot a címbe emelve hirdeti: az egyik rövidebb, tankönyv formájú mű: „Kurzgefasste Regeln der Hungarischen Sprache aus der Sprache selbst gezogen...”, 1804-ből való:[8] a másik részletesebben kidolgozott, szintén német nyelvű nyelvtan, amelynek címében már céloz a magyar nyelv „keleti” felépítésére, de arra is, hogy ezekből a szerkezeti sajátosságokból vezeti le a nyelvtani szabályokat.[9] S amit Kármán is hangsúlyoz: a magyar nyelv egyedisége, nyíltabban kimondva: nemzeti volta, az Verseghynél határozottabban és egyértelműbben hangsúlyozódik. Ne felejtsük: míg Kármánnál csak feltételezzük a Herder-olvasást, Verseghynél bizonyítékaink vannak erre, hivatkozások, lábjegyzetek, idézetek. „Eggy és ugyanazon igazságot/,/ eggy és ugyanazon indulatot más szavakkal, más szókötéssel, más szójárással fejez ki a Görög, mással a Deák, mással a Franczia, a Német, az Anglus, az Olasz: és még is mindnyájan egyformán értik, egyformán érzik. Az igazság és az érzemény emberi, de az eszköznek, mellyel közöltetnek, nemzetinek kell lenni.”

Nincs oly távol ez a nézet a Kazinczyétól, aki a patriotizmus és a kozmopolitizmus egymást kiegészítő, egymást megnemesítő voltáról írt a szerb költőtársnak, Lukiján Musicinak.[10] Távol van azonban a Kazinczyétól az a történeti-kulturális változásokat a nyelv változásaival együttszemlélő magatartás, amely éppen ezért az antikok és a modernek harcának tanulságait vetíti rá a központba került nyelvkérdésre. Nem az irodalom vagy az esztétikai problémák normatív felfogásában tért el egymástól Kazinczy és Verseghy /Verseghy bizonyos kérdésekben még orthodoxabb álláspontot foglalt el Kazinczynál/, hanem a Herderre támaszkodó, mechanisztikusan értett evolucionizmus miatt, amelyet Verseghy egyként vallott nyelvészeti munkáiban és tanító költeményeiben, sőt a nyelvészeti munkák függelékeként közölt ódaszerű versben is /A zsémbes öreghez című költeményben/.

Barátságos beszélgetések címen tervezett és részben közreadott – beszélgetés formájú – példamondatai közül kivált a VI. beszélgetés keltheti föl érdeklődésünket.[11] Itt a nemzetietlenséget ostorozza, összhangban a korszak más, főleg szépirodalmi igényű alkotásaival, a rosszul nevelt gróffiú nem tanulja meg becsülni a magyar nyelvet. De nem kevésbé felelősök az arisztokrácia és a társadalom magyar nyelvtől történt elfordulásáért a magyar grammatikusok és írók. „Magyar Grammatikáink – írja Verseghy – többnyire a deák vagy más európai Grammatikákra vannak építve. Tudgyuk pedig, hogy napkeleti nyelvünköt a napnyúgotiok rámájára szabni annyi, mint fonákul munkálkodni.” A másik tábor sem kap több kíméletet költő-grammatikusunktól: „Mások egészen a napkeletiekhez akarván nyelvünköt szabni, elfelejtik, hogy napkeletben született ugyan, de napnyúgotban nevelkedett.” Verseghy még egy nézetet bírál, azt, amelyet teljes egészében – a grammatikai vitákból okulva ugyan név nélkül – a Révaiénak tulajdonít:

„Vannak, kik azt akarják, hogy úgy beszéljünk és írjunk, mint a régi magyarok, meg nem fontolván, hogy az eleven nyelv a nemzet culturájával járván, naponkint változik.” /A tiszta Magyarság című munkában ekképpen fogalmazta meg Verseghy ezt a gondolatot: „a nyelvek /.../ mindaddig, még elevenek, szintollyan változások alá vannak vetve, mint a cultura...”[12]

Kiszorulván az irodalmi és a tudományos életből, Verseghy mindenekelőtt tankönyveiben, tankönyvtervezeteiben kísérelte meg nézeteinek elfogadtatását, elterjesztését, népszerűsítését. Tankönyveinek egy része kéziratban maradt: mint ahogy kéziratban maradt a kuriális stílusról fogalmazott nagy munkája is.[13] Alapelvei, sőt, gondolatai levezetései mégsem maradtak titokban, hiszen kiadott munkái nem egyszer a kéziratban maradt változatok kifejezései, teljesebb vagy egy részletkérdésre jobban összpontosító fejtegetései. Verseghy egyik művéből a másikba egész bekezdéseket, fejezetrészleteket emel át, nem szűnő makacssággal ismételgeti mondandóját, érveit, példáit. A német, majd latin nyelven kiadott nyelvtanát a Helytartótanács felszólítása következtében magyarul is megjelentette. Ez a Magyar grammatika jóval több egyszerű könyvnél, a magyar nyelvtan iskolákra szabott rendszerezésénél. Teljességre törekvése mellett a nyelvművelési gondolatok történetileg megalapozott kifejtése, a nyelvszemlélet határozott vonásokkal történő körvonalazása, és emellett a könyvnek főleg apró betűvel szedett részeiben a vita a vele ellentétes elvekkel jelzi: Verseghy kihasználta az alkalmat, és nyelvszemléletének, nyelvről alkotott gondolatrendszerének summáját igyekezett adni, hogy aztán a nyelvfilozófia körébe vágó gondolatokat majd Felelet-ében[14] összegezhesse.

A Magyar Grammatiká-ban a kérdés-felelet forma utal vissza a tankönyv jellegre, ám már a „tanító urak”-hoz intézett negyvennyolc lapos bevezető is inkább egy gondolati rendszer váza, mint pedagógiai-didaktikai alapozás. A nem is oly rejtett vitaszándék lépten-nyomon kiütközik, és a joggal sértődött grammatikus a könyv már említett apró betűs részeiben igyekszik ellenfeleinek visszavágni.

„Az tudni illik a sükeretlen homokra épített vélekedéseknek természete, hogy mihelyt fontos okokkal ostromoltatnak, szorúlttságból a legfényesebb igazságot is lábokkal tapodgyák, a legnemesebb hasznokot feláldozzák, azok ellen pedig, kik szemek elejébe fáklyát tartanak, gorombaságra fakadnak, csak hogy kábító tündérségeket fenntarthassák.”

Igazának érdekében riasztó képeket vázol föl, előbb „a régi Babilóniai toronynál megvegyűltt, vagy inkább megzavartt nyelvhez tökélletesen hasonló” állapot látomását, amely a nyelvkoholók tevékenységének eredménye, majd a Mondolatra hivatkozva, a nyelv nemzeti karaktere ellen vétőket vádolja, úgy csempészik a magyar nyelvbe a sok fölösleges idegen szót, mintha „a szomszéd nemzetek mind összeesküdtek volna arra, hogy nyelvünköt sarkaibúl egészen kiforgassák, nevetségessé tegyék, és örök romladékok alá temessék.”

Ezekkel a törekvésekkel szemben az vezet célhoz, ha a nyelvet a nemzeti csinosítás eszközének tekintjük. A nyelvművelés Verseghy felfogásában a nemzeti művelődés fejlesztésével azonos, és ilyen módon bölcseleti alapozást igényel. Már kérdés, hogy ez a bölcselet Herder és Condillac műveiből származik, erősen visszautal a felvilágosodásra. Vezércsillagul Kármánhoz hasonlóan a „józan ész”-t /Kármánnál: józan értelem/ tartja, de ehhez Verseghy felfogásának megfelelően az emberségnek /a herderi humanitás gondolatának?/, a hazafiúságnak és a nemes indulatnak kell párosulnia. Egy apró betűs megjegyzés szerint: „A józan észnek oktatásibúl tudgyuk, hogy a valóságos nemzeti csinosodás, avvagy cultura nem a hiú ragyogást, nem a pazarló luxust, nem a minden egyebet láb alá tapadó kérkedést, hanem egyedül csak az észt, és a szívet ügyeli.” /Ismét Kármán értekezésének gondolatait érezzük Verseghy soraiban/

A sok vitázó sor mellett azonban figyeljünk föl Verseghy pozitív programjára is, amelyet úgy foglalhatnánk össze: buzdítja a grammatikusokat, a tanítókat, a tanulókat, hatoljanak be méghozzá fáradhatatlan tanulással, a nyelv szívébe, tapogassák ki ott szép rendben álló nemzetiségeit. „Merem én így jövendölni – s itt talán még az általa oly nagyon tisztelt Herderrel is, nevezetes jóslatával is perbe száll–, hogy anyanyelvünk nem sokára a legműveltebb és legérzékenyebb Európai nyelvek között fog diszeskedni.”

Ez volt Verseghy célja, ezért vállalta a nem túl hálás feladatot, német és latin nyelvű grammatikája után a magyar nyelvtankönyv készítését. Persze, korábban Révainak és aztán Kazinczynak is a magyar nyelv szépítése, általánossá tétele, a művelt nyelvek közé emelése volt a célja. Csak épp más úton indultak el, más eszközöket véltek célszerűnek: s ha a források egy része hasonló volt is, a források értelmezésében annál inkább szembeütköző az eltérés.

A ma kutatója tisztelettel tekint vissza a hajdan egymással vitatkozó, de a jó ügy érdekében – még kedvezőtlen külső körülmények között is – alkotó grammatikusokra, nyelvművelőkre, és nem egyszerűen a nyelvfejlődés egy állapotát leíró elődöket látja bennük, hanem gondolkodókat mindenekelőtt, akik egy-egy nyelvtani kérdés megoldásához koruk Európájának fejlődési tendenciáit, jelentős egyéniségeinek munkáit is figyelték. Emberség és hazafiúság a józan ész mellett: oly szempontok, amelyek időszerűségét ma sem lehet tagadnunk.

Függelék

/Verseghy Ferenc Ajánlása 1804-es német nyelvű nyelvtan tankönyvéhez/

Méltóságos Gróf Szápáry Leopoldina Kisasszonyhoz.

Méltóságos Gróf Kisasszony!

Örömmel tapasztalván, hogy Méltóságod methodusom szerint a’ magyar nyelvben kevés üdő alatt szép előmeneteleket tesz, kötelességemnek tartottam, a’ regulákot, mellyeknek öszveszedésében 21 esztendeig dolgoztam, rövid sommában Méltóságod elejébe terjeszteni a’ végbűl, hogy azoknak tanulását a’ mennyire lehet, megkönnyebbítsem.

Vegye Méltóságod tőlem e’ kis szolgálatot jó névenn, ‘s engedgye meg, hogy általa e1 mai naponn, úgymint Méltóságod születésének ünnepénn azt is megmutassam, melly kimondhatatlan a’ tisztelet, mellyel Méltóságodhoz viseltetek, és hogy, még élek, vagyok Méltóságos

Gróf Kisasszonynak

köteles szolgája
Verseghy Ferencz

{fel}