Szörényi László:
Verseghy Ferenc Káldi-féle bibliafordításáról írott értekezésének tudomány- és művelődéstörténeti vonatkozásai

Utolsó, még életében megjelent könyvében Verseghy Ferenc hatalmas vállalkozásba fogott. El akarta érni, hogy az égetővé vált új katolikus bibliafordítás ne olyan legyen, mint ahogyan azt az egyház túlnyomó súlyú konzervatív szárnya akarta, vagyis ne legyen a XVII. század első felében készült Káldi György-féle fordítás újranyomása, hanem lényegileg új fordítás, amely Káldi szövegéből csak azt tartaná meg, ami nem avult el sem nyelvileg, sem hermeneutikailag. A „Dissertatio de versioné Hungarica Scripturae Sacrae” keletkezéstörténetét régebbi előadásomban már tisztáztam az esztergomi Prímási Levéltárban őrzött iratanyag alapján.[1] Most arra vállalkoznék, hogy megvilágítsak néhány kérdést, amely egyrészt Verseghy bibliatudományi forrásaira és fordítási elveire vonatkozik, másrészt megkíséreljem elhelyezni az egész vállalkozást a költő életművének egészében.

A legfontosabb kérdésnek az látszik, hogy mennyire tartotta szem előtt Verseghy e művében Herdernek a héber költészetről alkotott felfogását. Herder neve az értekezésben nem fordul elő. Azonban – szerencsére – nem csupán a veszprémi Egyházi Értekezések szerkesztőjének, Horváth Jánosnak levelét ismerjük, amelyben magasztalja Verseghynek az ö lapjában közölt zsoltárfordítását, és egy tárgyi kérdés kapcsán hivatkozik Herder véleményére[2], hanem közvetlen bizonyítékunk is van arra, hogy Verseghy e műve fogalmazása közben sem feledkezett meg ifjúkora kedves német szerzőjéről, aki – mint Szauder József kimutatta – oly döntő hatást gyakorolt költői és történetfilozófiai fejlődésére.[3] Ugyanis (úgy látszik, Horváth János biztatására), előbb magyar nyelvű, talán szintén könyvnagyságú tanulmányban akarta tisztázni a Bibliával kapcsolatos véleményét, azonban ez a magyar nyelvű fogalmazvány elveszett, vagy ez idáig lappang.[4] Egy részlet azonban megmaradt belőle! Ez nem egyéb, mint Jób könyvének harmadik fejezetéből az első 26 versnek fordítása és magyarázata, amelyet elhunyt barátja hagyatékából kegyeletes szavak kíséretében Horváth János közölt lapjának 1823-as évfolyamában.[5] Verseghy itt a harmadik vershez a következő megjegyzést teszi: „Kerüli a Magyar Poéta még az ollyan igéket is, mellyek inkább szenvedők, mintsem művelők, foglalatoskodók. A legrégiebb napkeleti nyelveknek leggyönyörködtetőbb tulajdonságai közé tartozik az, hogy neveiket többnyire művelő igékből csinálván, még amazokba is olly lehetőséget és munkálkodást öntenek, mintha élnének, mozganának.”[6] A felhozott, igékből képzett névszói példák: ásó, fogó, fúró, fúvó, szívó, evedző, stb. Mindezt azzal kapcsolatban jegyzi meg, hogy megvédelmezze a szóbanforgó Jób-hely saját maga által alkotott fordítását: „Vesszen el az a nap, melly engem a világra hozott:”

Ha összehasonlítjuk a posztumusz cikkben fordított verseket, szó szerinti egyezést találunk a Dissertatio megfelelő helyével.[7] Az indoklásban azonban a latin változat egyáltalán nem tér ki az igéből képzett névszói metafora költői szépségének a nyelv napkeleti eredetéből származó előnyeire, amelyről pedig ott olyan szépen mondja, hogy „kellemes” és „a beszédet hallatlanul megeleveníti”. Igaz, hogy a Dissertatio céljának nem volt szükséges eszköze az esztétikai megalapozás, míg a magyar változat viszont sokkal kevésbé polemikus, mint a latin: Káldi nevét nem is említi, csak általában kifogásolja a régi fordítás hibáit.

Az egyházi értekezések lapjain megjelent Verseghynek egy másik nagyobb műve, „Az Egyházi Magyar ékesenszóllásrúl való barátságos Tanácskozások”. Ez tulajdonképpen nagyszabású, rendszeres retorika. Folytatásokban jelent meg, egy ma már csak néhány könyvtárban föllelhető folyóirat hasábjain, könyv alakban való megjelentetése igen nagy nyereség volna. Az egyes retorikai műveletekre, ill. alakzatokra példákat is hoz, vagy saját szöveget, vagy legtöbbször – bibliai idézetet, esetleg egy bibliai szöveg prédikáció céljára retorikailag bővített parafrázisát. Érvelésében nem rejti véka alá forrásait, van mikor Pope: „Essai on Criticism”-jére hivatkozik, egy más helyen pedig Herder nézetéhez csatlakozik, aki a „Vom Geiste der hebraischen Poesie” I. részének 7-8. lapján úgymond – „igen elmésen vitattya azt, hogy az ollyan nyelv az érzékenyítő rajzolásra legalkalmatosabb, melly a neveket igékre, és az igéket nevekre legkönnyebben változtattya, és így többnyire olly nevekkel él, mellyek igékbűl lettek. Az igék tudni illik vagy cselekedetet vagy szenvedést jelentenek: a belöllök lett nevek is tehát vagy cselekedők vagy szenvedők, és így annál érezhetőbbek és érzékenyítőbbek is, mivel szinte élni, mozgani látszanak. A fogó a kovács kezében, az ütő a harangban, a mutató az órában, a törő a mozsárban olly képeket tüntetnek előnkbe, mellyekbűl szinte magokat e szerszámokat fogni, ütni, mutatni, törni, lessük.”[8]

A Jób könyvéből készült fordítás-mutatványhoz csatlakozó érvelés szinte szó szerint megegyezik az itt Herdertől idézett gondolattal. Herder művében szó szerint ez áll: „Nicht wahr, Sie sagten, daβ Handlung und Darstellung das Wesen der Poesie sei, und welcher Theil der Sprache mahlt Handlung, oder vielmehr stellt sie selbst dar, das Nomen oder Verbum? – Das Verbum. – Alsó die Sprache, die viel ausdrückende, malende Verba hat, ist eine poetische Sprache: je mehr sie auch die Nomina zu Verbis machen kann, desto poetischer ist sie. Ein Nomen stellt immer nur die Sache todt dar: das Verbum setzt sie in Handlung, diese erregt Empfindung, denn sie ist selbst gleichsam mit Geist beseelet. Erinnern Sie sich, was Leβing /Leβ ings Laokoon: Berlin 1766./ über Homer gezeigt hat, da bei ihm alles Gang, Bewegung, Handlung sei, und da darinn eben sein Leben, seine Wirkung, ja das Wesen aller Poesie bestehe. Nun ist bei der Ebräern beinahe alles Verbum: d. i. alles lebt und handelt. Die Nomina sind von Verbis hergeleitet und gleichsam noch Verba: sie sind wie lebendige Wesen in der Wirkung ihres Wurzelursprungs selbst aufgenommen und geformt. Bemerken Sie in neuern Sprachen, was für Wirkung es in der Poesie thut: wenn Verba und Nomina noch nicht weit getrennt und jene zu diesen werden können. Denken Sie an das Englische, das Deutsche: die Sprache, von der wir reden, ist gleichsem ein Abgrund der Verborum, ein Meer von Wellen, wo Handlung in Handlung rauschet.”[9]

Verseghy tehát Herder nyelvfilozófiája és esztétikája nyomán alakította ki a Bibliának mint költészetnek, tehát költőileg fordítandó szövegnek az elméletét. Csak könnyítette helyzetét, hogy magától értetődően a magyart is régi keleti nyelvnek tartotta, amely tehát alkalmas a héberhez hasonló költői hatások kimunkálására. Erre utal az is, ahogyan a zsoltárokat fordítja. Ismeri ugyan természetesen Szent Jeromos felfogását arról, hogy a Biblia verses részeiben ugyanolyan metrum érvényesül, mint a klasszikus görög-római verselésben:[10] sőt, hivatkozik az elmélet fő, XVIII. század eleji képviselőjének, Calmet-nak művére is, akit Magyarországon sokan ismertek,[11] de tud a parallelizmus elméletéről is, amelyet – Lowth nyomán – Herder képviselt a legnagyobb súllyal.[12] Ezért egyrészt a könyv írása közben készít olyan zsoltár-parafrázisokat, amelyek klasszikus metrumban szólalnak meg magyarul: pl. a 118. zsoltár nyolc-nyolc versből álló aleph és Beth „betűit” hatlábú trocheusban, hexameterben és archilochosi versben fordította, a Gimel és Daleth betűket pedig jambusban, alkmani tetrameterben, trocheusban és pherecraticusban.[13] Idézzük a végét:

El van már Uram! tökéllve nállam,

hogy nem tántorodok ki

rossz útra szent igazságod’ nyomábúl’,

hogy csak itéletidet nyomozom, még

élek, és hogy a te bölcs szavadhoz,

mint legfőbb vezetőmhöz

ragaszkodok. Ne szégyeníts meg engem,

kérlek Uram! mikor, a’ mit igérek,

végbe vinni kezdem. Bátoríts fel

inkább, édes örömmel

tágits meg ollykor szívemet, ha lankad:

szent hagyományidhoz mi serényen

sürgők így naponként! Bölcs nyomásinn

örvendezve repűlök![14]

A Dissertatio-ban metrikus fordítást nem sző be, hiszen ily mértékben nem távolodhatik el a kitűzött elsődleges céltól, Káldi kijavításától. Azt azonban nem állja meg, hogy – a magyarázatok között – az 5. zsoltárt ne közölje még egyszer verssorokra és parallelizmusokra tördelve. Így ír: „Nem tehetem, hogy ne figyelmeztessek arra, hogy a verssorok beosztása a mi Vulgatánkban csak azért maradt meg az Italából /ti. a Szent Jeromos előtti latin bibliafordításból – Sz. L./, mert meg kellett őrizni érintetlenül legalább ezt az egyformaságot, amely nagymértékben hasznos az idézeteknél és a kétféle fordítás összevetésénél. Azt azonban el sem tudom mondani, hogy különben mennyire járulna hozzá a zsoltárok értelmének megvilágításához, ha megtartanók a verssorok héber rendjét és azok a mondások, amelyek ugyanahhoz a parallelizmushoz tartoznak, vagyis ugyanahhoz az egészhez, ugyanahhoz az eszméhez részek gyanánt, ily módon nem lennének egymástól elszakítva. A fentebbi zsoltár, amelynek verssorai az Italában a héber rendtől különféleképpen eltérnek, kitűnő példáját nyújtja ennek, és ezért ezt is héber parallelizmusokra is beosztva bemutatom. Az 5. zsoltár héber verssorokra és parallelizmusokra osztva”:[15] Verseghy ezután közli a tizenhárom parallelisztikus sorpárra felosztott zsoltárt. Ízelítőül hasonlítsuk össze a Káldi javításaképp közölt változat és a parallelisztikus változat 9-11. versét:

I.

9. Vezérelly engemet igazságodban Jehovah! s egyengesd meg előttem ellenségeim miatt ösvényedet.

10. Mert szájokban nincs egyenesség: szíveikben veszélyeket forralnak.

11. Tátott sír a’ torkok: nyelveikkel csalárdul hízelkednek. – Kárhoztasd meg őköt Isten!

hadd vesztekre válni tanáccsaikot: gonoszságaiknak sokasága miatt űzd szét azokot, kik ellened fellázúlnak.[16]

I.

9. Vezérelly engemet igazságodban Jehovah!

‘s ellenségeim miatt

egyengesd meg előttem ösvényedet.

10. Mert szájokban nincs egyenesség:

szíveikben veszélyeket forralnak.

Tátott sír a’ torkok:

nyelveikkel csalárdul hízelkednek.

11. Kárhoztad meg őköt Isten!

Hadd vesztekre válni tanáccsaikot.

Gonoszságaiknak sokasága miatt űzd szét azokot,

kik ellened fellázúlnak.[17]

Látjuk tehát, hogy Herdertől két rendkívül fontos dolgot is átvett és alkalmazott fordítása kimunkálásában: az orientális költői nyelv igeközpontúságára vonatkozó megfigyelést, amelyet bőségesen kamatoztatott fiatal kora óta gyűjtögetett és szótárilag elrendezett hatalmas szókincse költői kiaknázásában,[18] valamint a parallelismus membrorum verstani elméletét, amelyet nemcsak az idézett példafordításban hasznosított, hanem nemegyszer a zsoltármagyarázatok között is parallelizmus alapján állított helyre megromlott olvasatokat.[19] Nyilván taktikai okokból nem írta le Herder nevét a hercegprímás támogatásával készülő disszertációjában. Herder egyrészt evangélikus volt, és Verseghy erőteljes protestánsellenes kirohanásokat is beleszőtt könyvébe, hogy megvédje helyesírási elveit. Másrészt Herdert, akárcsak a legtöbb felvilágosodott német írót, ekkortájt már régen indexre tett Ferenc császár cenzúrája.[20] Ezért azok a biblikus szaktekintélyek, akikre lépten-nyomon hivatkozik, és akiknek magyarázatait felhasználja, lehetőség szerint katolikus szempontból feddhetetlenek. Már amennyire olyan kényes területen, mint a bibliamagyarázat, meg lehetett valakinek úszni a konfliktusokat. Anton Dereser pl. Verseghy egyik fő auktora (1757-1827) ugyan sarutlan karmelita szerzetes volt, de egyetemi tanári tevékenysége Bonnban 1786-tól kezdve két táborra osztotta a német teológusokat: a liberális katolikusok és a protestánsok lelkesedtek érte, a konzervatív katolicizmus annál inkább támadta. Ugyanis azt a programot hirdette meg, hogy a katolikus teológiát a hermeneutika alapjára kell fektetni, történetileg tárgyalni és nem latinul, hanem a nép nyelvén előadni. Különböző viszontagságok után – pl. a franciák deportálták és majdnem leguillotinozták – Karlsruhéban összetűzött a fejedelemmel, elvesztette tanári állását és Svájcba menekült: Verseghy könyve írásának idején Luzernban volt a püspöki szeminárium régense, de az üldözés itt is utolérte, mert a pápai nuncius indifferentizmussal vádolta, ezért Boroszlóba kellett távoznia. Itt éppen az Ó- és Új-testamentum exegézisét tanította a Dissertatio megjelenése idején.[21] Úgy látszik, Verseghy bármennyire megbánást is tanúsított múltja miatt ebben az időben, ízlésében és tudásában nem vált soha konzervatívvá. Erre utal az Újszövetség fordításánál és magyarázatánál használt fő segítségének, Leander van Ess-nek példája is. Johann Heinrich van Ess – Leander a szerzetesi neve volt –, 1772-ben született Westfáliában és 1847-ben halt meg. A Dissertatio idején a marburgi egyetem tanára, egyházjogot tanít és prédikál. Az Újtestamentum német fordítását a protestáns Drewes zu Dretmold lelkésszel készítette, az elég egyedülálló vállalkozást részben a hildesheimi püspöki helynök hagyta jóvá a katolikus olvasók részére, részben a drezdai evangélikus udvari prédikátor a protestánsoknak. Az 1807-ben először kiadott könyv 1815 után egyre több kiadásban jelent meg, egyre több egyházmegye és egyetemi fakultás hagyta jóvá terjesztését. /1822-től kezdve az Ószövetséget is lefordította több kötetben, de ennek megjelenését Verseghy már nem érhette meg./[22] Verseghy mindenesetre egy szóval sem említi, hogy Van Ess egy protestáns lelkipásztorral működött együtt a bibliafordításban, hiszen ez nyilván nem vívta volna ki a prímás és a nemzeti zsinat tetszését. Feltehetőleg pedig arról is tudott, hogy Igaz Sámuel Bécsben, 1820-ban lefordította és Kis Bibliája elé szerkesztve közölte Van Ess egy brosúráját a bibliaolvasás kötelességéről és hasznáról. Az ökumenikus szellemű írás erőteljesen sürgeti a Biblia minél szélesebb körökben való megismerését és az apostoli atyáktól kezdve szöveggyűjteményt állít össze mindazoknak az írásaiból, akik a Bibliát magasztalták.[23] Ráadásul az a mű, amely elé ez biztató előszóként megjelent, Jakob Christoph Beck hírneves bázeli professzor, Maróthy György hajdani tanárának, későbbi levelezőpartnerének angol kálvinista forrás alapján készült bibliasummázata, konkordanciával és a jeles mondások gyűjteményével.[24] Az sem elképzelhetetlen, hogy Verseghy a német teológusnak nem csupán magyarázatos bibliafordítását ismerte, hanem azt a törekvését is, hogy bebizonyítsa: az ő általa választott gyakorlat a helyes, a bibliát mindig az eredeti görögből és héberből kell fordítani, nem pedig a katolikusoknál elfogadott Vulgatából, sőt e kérdés megtárgyalására még pályadíjat is tűzött ki, sőt 1816-ban szöveggyűjteményt jelentetett meg latinul azoknak az egyházatyáknak az írásaiból, akik nem fogadták el a Vulgáta csalhatatlanságát. Mindenesetre Verseghy gyakorlata teljesen ezt az elvet követi.

Dominicus von Brentano /1740-1797/ először 1790-ben jelentette meg főművét, az Újszövetség fordítását és magyarázatát. Ő is egyik főforrása Verseghynek. Főtörekvése az esztétikailag jól megformált és az olvasóközönség által jól érthető és élvezhető szöveg volt. Utána az Ószövetség fordításába fogott, 1798-ban, egy évvel halála után jelent meg Mózes öt könyve: munkáját azután Dereser fejezte be. A népnyelvhez való közelítésében a jó értelemben vett népszerűség célkitűzésében Verseghy őt is követte.[25]

Nézzük meg végül, hogyan illeszkedik Verseghy félbemaradt bibliafordítása utolsó éveinek egyéb irodalmi törekvéseihez. Irodalmit mondok és nem tudományost, hiszen az Analyticában összefoglalt nyelvészeti rendszerét töretlenül átviszi a Dissertatio érvrendszerébe is, és lépten nyomon hivatkozik is saját nyelvtudományi munkáira. Sághy Sándor életrajzából tudjuk, hogy ugyanebben az időben foglalkozott Ovidius Metamorphosesának fordításával is.[26] Sajnos csak az I. Könyv és a II. Könyv első tizenkét szakasza készült el. Ovidius tolmácsolásakor részben ugyanolyan költői problémákkal kellett küzdeni, mint a Genesis fordításakor. Nem véletlen, hogy mindjárt Mózes I. Könyve I. fejezete 1. versének magyarázatában azon az alapon támadja Káldi megoldását, /Kezdetben teremté Isten a menyet és a földet./ és védi a saját, az Isten szó elé határozott névelőt illesztő megoldását, hogy Káldi úgy hangzik, mintha Ovidiust hallanók, aki így szól a Metamorphoses első énekében a káosz megszüntetéséről: „sic ubi dispositam, quisquis fuit ille Deorum, congeriem secuit.”[27] Tegyük hozzá az ő fordításában

„így valamelly Isten legfőbb osztályira szegvén a zavarék gyüleményt, s törvényes rendbe szorítván...”[28]

Fölerősödött benne a fenség, a természetfestésben megvalósítható költői sublimitas vágya ebben az időben. Az Egyházi Értekezések c. folyóiratban találjuk Delille leíró költeményének fordítását.[29] Sághynál olvashatjuk azonban A Teremtésnek Képe c. költeményét, amely a hajdani Baróti Szabó Dávid által Kassán közölt és megdicsért, Szauder által herderi ihletésnek tulajdonított kezdeményezést folytatja,[30] de a friss bibliai, elsősorban mózesi élmény nyomán. Budai erkélyéről nézi a napfelkeltét és pillantja meg benne a világteremtés ősi képét. Azután – prózában – így fejezi be: „De áh! minekutánna a Teremtésnek e mindennapi képét férjfikoromtúl fogva majdnem naponkint gyönyörködve néztem, csudáltam, imádtam: most, mikor azt különösebben lerajzolni ügyekeztem, megéréntett engemet az Úrnak keze, eggy súlyos és hosszas nyavalya által a halálra megintvén. Azt találtam azonban még szomorúbb elmélkedéseimben is, hogy nagy, irgalmas, és hatalmas az Úr, mikor sújt, és mikor gyógyít, mikor csapással látogat, és mikor kegyelmével vigasztal. A legszebb napnak, melly az egész természetet feleleveníti, az végtére a sorsa, hogy ismét elalkonyodik, és még nagyobb pompával kerekedik ki.”[31] Öregkori költészete tehát összefonódva tudományos munkájával, biblikus ihletkörben mozog. Erre utalnak a veszprémi lapban közölt zsoltárparafrázisai is, amelyekben erőteljes szubjektivizmussal könyörög bocsánatért és átkozza ellenfeleit. Oly szavakkal könyörög pl. a 70. zsoltár parafrázisában, amelyek mintegy összefoglalják életének minden hányattatását, és még hajdani börtönére is utalnak:

Ne vess meg engem vénségemben:.

Ne hadgy el, ha erőm hanyatlik.

Mert ellenségim közel fúnak ellenem:

tanácsot tartanak, kik lesbe vették éltemet.

---------------------------------------------------

Sok súlyos inséget tűrettél énvelem:

de új életre hoztál ismét,
a föld méllyébűl visszavezérelvén.”[32]

Verseghy abban a tudatban dolgozott utolsó percéig, hogy van még ideje: utolsó munkáját mégis úgy választotta meg, hogy méltó búcsút vehessen az élettől.

{fel}