Szabó G. Zoltán:
Elméleti viták – gyakorlati nyelvtanok

/Verseghy és Vörösmarty német nyelvű magyar nyelvkönyvei/

Tudvalevő, hogy a magyar nyelv kiművelése a XVIII/XIX. század fordulóján, még inkább az 1800-as évek elején mindenekelőtt hazafias, nemzeti ügy volt. Szépen fogalmazza ezt meg Mindennapijában Horvát István hiányolva egy tökéletes magyar nyelvtant, mert – írja – „soha sem készül el az épület, soha sem dicsekedhetünk fényes palotájáról nyelvünknek.”[1] S valószínűleg a közhangulatot fejezi ki az az epigramma, mely a Hazai Tudósítások VI. számában jelent meg 1806-ban Kis mécs címmel:

Pislog ezen kis mécs

Élete várja kegyes Gondviselője kezét.

E kihaló kis mécs – megvalljam? – mi Haza nyelvünk;

Hív segedelmet vár a Haza Nagygyaitól.

De idézhetnénk ugyanígy ódát „A Magyar Nyelvről Szólló Törvénynek Eszközlőihez”, vagy dalt „A Magyar Nyelv Hajnalára” címűt ugyanonnan.[2] Ezt a jogos és természetes igényt nemcsak a haza nagyjai, hanem a kicsinyei is példás buzgalommal próbálták kielégíteni. Sorra jelentek meg magyar nyelvtanok neves és kevésbé neves szerzőktől egyaránt.[3] Mindenesetre a mindenről frissen tájékozott literátor, Kazinczy ezzel kapcsolatban azt írta 1808-ban Prónay Sándornak, hogy az „asztalomat ellepték Révai, Debrecen, Gyarmati és Versegi Grammatikájik.”[4] Mi hozzátehetnénk még Fogarasi János és Pápay Sámuel könyveit, mely utóbbié szintén az évben jelent meg – csak a nevesebbeket említve. Így tehát érthető, hogy tíz egynéhány évvel a fenti panasz után Verseghy már ezzel a mondattal köszöntötte az olvasót a Magyar grammatikájában: „Az egymással ellenkező rideg szokások és önkényes vélemények úgy öszvezavarták egynéhány esztendőtül fogva nyelvünköt, hogy Grammaticáinak száma már harmincnál is többre megy, mellyek egymástúl több mivolti dologban külömböznek.” Tehát az új nyelvtanok megszületésén érzett tiszteletteljes örömet a szakszerű s egyre élesebb kritika váltotta fel. Mindez hasznos, és voltaképpen a normális szellemi élet jele lenne, lehetne, ha nem két olyan nagy tudású, termékeny és egymással nehezen egyező magyar tudós nem tűnik – szinte egy időben – fel, mint Révai és Verseghy. Itt az azonosság-különbség érdekes összjátéka áll elő. Mindketten Herder és Adelung követői, mindketten kidolgoztak egy rendszeres, a teljesség igényét célzó magyar nyelvtant, ugyanakkor az egykori nyelvi, nyelvészeti viták kettejük nézetkülönbségéből indultak ki vagy oda vezettek. Verseghynek még egy németnyelvű magyar nyelvtana is megjelent, a Neuverfasste ungarische Sprachlehre, mely – ha a párhuzamokat keressük – majd a Révait követő Vörösmarty hasonló művéhez, a Kurzgefasste ungrische Sprachlehre-hez kapcsolható, melyről még később szó lesz. A Révai-Verseghy vita tényeivel, igazságaival a nyelvtudomány-történet ha nem is eleget, de foglalkozott. Itt számunkra két tényező megvilágítása fontos: 1. ez a szembenállás és elméleti-gyakorlati polémia még sokáig nem volt teljesen eldöntött, noha eredménye már 1825 után sejthető volt, a végleges döntést majd az akadémiai nyelvtan megjelenése jelentette 2. ez a vita a személyeskedéstől a legáltalánosabb nyelvfilozófiai alapvetésekig ívelt, tehát különböző szinteken újra s újra fellángolt, s ennek utolsó szakasza éppen Vörösmarty nevéhez fűződik. S épp ez utóbbi teszi Verseghy szerepére és munkásságára vonatkozó ismereteinket újra vagy más alapról ismét és különösen érdekessé.

Vörösmarty későn és mint „a harcok kényszerültje” került bele ebbe a vitába, de ő is rögtön „két szinten” kapcsolódott, az elmélet és a gyakorlat szintjén, azaz a teoretikus fejtegetések és az alkalmazás, a gyakorlati nyelvkönyvek vonatkozásában. Erről az utóbbi konfrontációról és tanulságairól szeretnék szólni.

Mielőtt erre rátérnék, szeretnék visszatérni még az alapelvekhez, ill. a bevezetőben említett motivációkhoz. A nemzeti nyelv koncepciója – mint ezt Thienemann Tivadar meggyőzően bizonyította[5] – J. K. Adelung felfogásán alapul, mely a latin grammatika hatásától elszakadó nyelvelméletet, nyelvleírást jelenti, s ennek legkövetkezetesebb híve valószínűleg Verseghy volt. Legszókimondóbban ő fogalmaz, mikor a korábbi és az új nyelvtanok különbségére utalva írja, hogy ezt csak „az ítélheti meg voltaképpen, ki a napnyugoti és a napkeleti elvek között való mivolti különbségeket átlátni s mindenik emberi nyelvben a nemzeti részt az emberi nyelvnek mivoltához tartozó résztül helyesen megválasztani tudgya.”[6] Ezt a különbséget a syntaxisban véli felfedezni, „melly mindenik emberi nyelvnek nemzeti lelke.” /uo./ Az ilyen felfogáson alapuló akkor divatos és általános gyökszó-elmélettel kapcsolatban nyelvi normaként Verseghy kizárólag az élő nyelvet ismerte el, kissé túlzottan tapadva Herdernek a nyelvek fejlődéséről kifejtett teóriájához, szemben Révai nyelvtörténeti alapú meggondolásaival. Ez köztudott. De Nagy János, Kresznerics István sőt Czuczor gyökszó-felfogásával szemben Verseghy megállapításai a helytállóbbak, hiszen a szabad etimologizálás révén kikövetkeztetett hatalmas holt szótő-mennyiséggel az említett szerzők – érthető módon – nem tudtak mit kezdeni. Ezzel kapcsolatban Erdélyi János fogalmazta meg – sajnos kéziratban maradt feljegyzéseiben – kételyeit szintén elméleti alapon, nagyon egyértelműen és határozottan. „Némelly író – írja -igen örül a magyar nyelv véglen hajthatóságának. Én nem annyira. Mit nyerünk mi 5000 formával, ha nem tanulja más, csak mi magunk? Ez úton lehet, hogy egy szóból ezret csinálhatván nem is lesz szükség különféle szavakra, s öt-hat gyökből millió szavunk lesz. Mi egyéb, mint grammatikai elsőség.”[7] Verseghy is kezdetben helyesnek tartotta a szendergő gyökök életre keltését, később elrettent a túlzók gyakorlatától, s a Magyar Grammatikában koncepciójának megfelelően – az etimológia szerepét csak „a származékszavaknak saját gyökerükből való eredetének” kinyomozására korlátozta, kizárva ugyanakkor az idegen nyelvekből való származtatás kutatását, mellyel kapcsolatban Vörösmartynak is megvoltak a maga fenntartásai, hogy Arany Jánosig ne kövessük ezt a tartózkodást, noha mindketten nem annyira kategorikus-elutasítóan tették, mint Verseghy, aki mindezt a rossz nyelvújítás elkerülése végett tartotta szükségesnek. S ebben van logika. Legalábbis, ha – mint Verseghy vallja – csak a nyelvművelést tekintjük kizárólagos feladatunknak. Így a tövek, képzők kiokoskodott, gazdag, mondhatnánk buja tömegében szelekcióval, logikával rendet tudott teremteni, jobbat, mint a többiek. De ez nem volt vitatéma. A különbözés – mint ismert – az orthographia és a paradigmák kérdésében volt a legélesebb. A következetes és makacs Verseghy kíméletlen és ugyancsak következetes ellenfélre akadt. Révai halálával azonban Verseghy hatása és teóriájának esélyei nagyobbak lettek. Nem volt a halott Révain kívül méltó ellenfele. Ezt a megnövekedett hatást észlelhette Vörösmarty, amikor 1826-ban közzétette írását az ikes igék védelméről. Hiszen Verseghy műveinek többsége 1807 után jelent meg: az Exercitationes... 1816.; Analytica... 1817.; Ungarische Sprachlehre 1817.; Magyar Grammatika 1818.; A filozófiának talpigazságaira épített felelet szintén 1818. stb. majd 1825-ben Sághy Sándor gondozásában Verseghy maradványai, melyek nem nyelvészeti írások ugyan, de a hozzákapcsolt életrajza a magyar nyelvről vallott nézeteinek elég részletes és bő kivonatát tartalmazza.

1805-ben, amikor a Tiszta magyarság megjelent, melyben Verseghy – Kazinczy kifejezésével élve – „Révait kefélni kezdé”, nagyon gyorsan, még ugyanazon évben /illetve Horvát Istváné 1806-ban/ közreadták az ál Révai-tanítványok /illetve Horvát István/ válaszaikat, melyekben – ismét a jó szemű s tájékozott Kazinczyt idézve – „a Révai által tett plánum szerint igen vastag pennával költek ki Versegi ellen.”[8] A későbbi nagyszámú Verseghy-munkákra viszont már csak elvétve és évek múlva jelent meg reflexió, voltaképpen csak Verseghy halála után. Ezek az írások ugyan Révai felfogását követik, de személyeskedő felhang és Révai intranzigenciája nélkül, ámbár – legalábbis Czuczor esetében még így is erősebb az ellenérzés, mint a megértésre való törekvés. Ez már egy ifjabb generáció, melynek tagjai közül kettőt szeretnénk említeni, akik az 1820-as években Verseghy munkásságával foglalkoztak, mindketten a későbbi nagy akadémiai nyelvtan megteremtői, s írásaik a harmincas, ill. inkább a negyvenes évek nagy nyelvészeti munkálatainak előkészületeként értékelhetők. Czuczor Gergelyről és Vörösmartyról van szó.

Czuczor 1828-ban jelentette meg a Tudományos Gyűjteményben terjedelmes cikkét A magyar nyelv állapotja Gimnasiuminkban[9] címmel, melyben legfőbb bajként a megfelelő tankönyv hiányát említette. Részletesen foglalkozott a „boldog emlékezetű Verseghy” Epitome Institutionum Grammaticarum Linguae Hungaricae című munkájával, s oktatásmódszertani szempontból elemezve igyekezett kimutatni ésszerűtlen szerkezetét, használhatatlanságát. Kifogásolja, hogy csupa grammatikát ad, s hogy „a magokban ízetlen regulák után mingyárt alkalmatos példákat nem találhat” az olvasó, de a nagyobb baj az, hogy „midőn már három esztendeig tanultak belőle ifjaink, még constructiót se tudnak csinálni, de nem is analyzálhatnak helyesen, mert a beszédnek minden részeit nem ismerik.” (78-79. l.) Persze némi – noha nem alaptalan – literátori féltékenység is árnyékolja az ítélkezést, mikor az idiómákkal kapcsolatban azt írja, hogy a közmondásokon és leveleken kívül a szerző „igen kímélve, vagy inkább fösvényen bánt a magyar jobb írók darabjaival, mert a magáén kívül az akkorig ismert írók munkájiból semmit nem vegyite közéjök.” A cikk egyébként Verseghy nyelvészeti tételeinek igazságával nem foglalkozik.

Vörösmarty éppen ebből a szempontból veszi vizsgálat alá a Sághy Sándor által szerkesztett Verseghy életrajzot.[10] Megadja az életmű értékét megillető tiszteletet, Verseghyt fáradhatatlan munkás hazafinak nevezi, s „ha egyéb, már régen ismeretes munkái nem volnának – írja –, csak ezen maradványok is oly becsesek, hogy lehetetlen nem érezni, nem sajnálni veszteségünket.” Vörösmarty írásának éle tehát nem a személyt érinti, nem Verseghy nyelvészeti munkáit általában, még csak nem is a sokak által és némi joggal támadott ortográfiai felfogása ellen irányul, sót ezt „nevetséges dühösködésnek” tartja, s az ezen vitázók – szerinte – /Berzsenyitől kölcsönzött kifejezéssel/ „igen a kérgeken rágódnak”: az igazi veszély – szerinte – az ikes igék esetében forog fenn. Hibáztak eddig is az írók, mondja, részint gondatlanságból, részint tudatlanságból, de „Verseghy kikelése óta már rendszeresen áradtak a hibák, s amit azelőtt nyomtatásban bajjal láthatánk, most egész bátorságban napfényre jő.” Ezt a veszélyt kellett idejében megfékezni, mert „ebben – mint írja – hazánk szép nyelvének értelmessége forog fenn, melyre ügyelnünk kell.” Vörösmarty polémiájában tehát nem Révaitól „direkt” levezetett tételekkel érvel, hanem egy elfogadhatatlannak ítélt tételt a gyakorló nyelvművész biztonságával utasít el. Ezzel le is lehetne zárni az ügyet mint egy példát „a költő jobban érzi” egyik esetére, csakhogy ebben az esetben nem csupán arról van szó, hogy egy tudományos „pártharc” utócsatározásaiba beavatkozik a költő egy vitairattal, hanem ez egyúttal átgondolt, a nyelv funkcionális egészére is tekintő állásfoglalás, mely nemcsak a költő első nyelvészeti munkája, hanem első prózai publikációja is. A bírálat részletei is szakszerűek, meggyőzők: alapelve a tolerancia és következetesség. Végül pár szóval utalva Verseghy szövegében található ellentmondásokra megerősíti a bevezetőben tett kijelentését, miszerint „Verseghynek, mint minden munkás és buzgó hazafinak, hálával tartozunk.”

A bár fontos, de végül mégiscsak egy részproblémával kapcsolatban kifejtett állásfoglalás után jóval később -1831-ben – a már akadémikus Vörösmarty szembe került azzal a feladattal, hogy olyan nyelvi standardet teremtsenek, mely az egész nyelvre vonatkozva a nyelvhasználat, a helyesírás normáit a hivatalosság szintjére emelve mindenki számára elfogadhatóan és kötelezően biztosítsa. Ez már nem a bevezetőben említett, a hazafiság szellemében megfogalmazott igény, hanem egy magasabb fokú nemzeti nyelvi tudatosság, mely a már elért eredmények rögzítését, kodifikálását követelte. Ez az igény a jobbakban már korábban is megvolt, Verseghyt is – kivált a Neuverfasste ungarische Sprachlehreben – ez vezette, ha nem is tudta elfogadtatni teóriáját, de e törekvés intézményi hátterét, rangját az akadémia tudta megadni. Ezt az elvárást elég korán – 1806-ban – Horvát István fogalmazta meg pontosan, írván: „Ezután ha valaki hibásan ír édes anyanyelvünkön, kinevetést fog érdemleni, nem ugyan hibájaért, mellyet bajos akárkinek is elkerülni: hanem tunyaságáért, melly gátolta őt attól, hogy fő kötelessége szerént a nyelvet nemcsak szokásból egyedül, hanem grammatika szerént is tanulta volna.”[11]

Az Akadémia viszonylag rövid idő alatt kiadta a Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályait 1832-ben, melyet Vörösmarty és Toldy készített el azon célból, hogy megszüntessék az akadémiai kiadványok szövegközléseinek következetlenségeit. A kiadvány koncepciója kétségtelenül Vörösmartyé. A kézirati példány rövid bevezetőjének szempontjai, s a kéziraton található javítások, betoldások is arra utalnak, hogy e munka legnagyobb részét a költő végezte. E szabályzat kiadásával egy időben, illetve ugyanazon évben jelent meg Vörösmarty Kurzgefasste ungrische Sprachlehre című tankönyve is, melyről éppen száz évvel később egy jubileumi cikkben állapítja meg Kemény Ferenc,[12] hogy nem gyakorló nyelvtanár műve, voltaképpen nehezen áttekinthető szabályok halmaza ez a nyelvtan. E kifogás akkor érthető igazán, ha összevetjük a Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályaival. Kisebb-nagyobb eltérésekkel annak rendjét követi, s kiegészíti a német nyelvtől eltérő magyar nyelvi sajátságok ismertetésével, részletesebben foglalkozva az igékkel, természetesen külön az ikes igékkel minden polemikus felhang nélkül. Tehát nem tankönyv ez a mű a szó mai pedagógiai értelmében, inkább a Magyar helyesírás és szóragasztás... német nyelvű változatának tekinthetjük, kiegészítve elég bőséges kétnyelvű dialógussal és irodalmi szemelvényekkel Kisfaludy Sándortól, Fáytól és Vörösmartytól.

De miért volt fontos azonnal németül is közreadni ezt a szabályzatot? Feltehető, hogy ugyanazon meggondolás vezette, mint Verseghyt. A legjobbnak ítélt koncepció alapján kidolgozott nyelvi rendszert minél szélesebb körben ismertté és elfogadottá tenni: különösen a magyarul nem tudók számára a legismertebb, a német nyelv közvetítése révén. A mai nyelvkönyvekben szokásos gyakorlatok Verseghy könyvéből is hiányzanak, de hiányzanak az egyéb egykorú nyelvkönyvekből is. A tankönyvszerűséget Verseghynél a katekizmus-szerű kérdés-felelet rendjén feldolgozott anyag jelenti, de a Neuverfasste ungarische Sprachlehre-jében ezt nem találjuk, csak a pontosan megfogalmazott szabályok tömegét, a gyakorlatiasság szempontját – csakúgy mint Vörösmartynál /ebben egyez a két mű/ – az akkoriban divatos, szituációkra épített, modellszerű párbeszédek jelentik. A hangjelölésben a zárt ë kivételével, mely csak Verseghynél található, egyeznek. A szóképzéssel Vörösmarty nem foglalkozik, egyáltalán az egész műre az áttekinthetőségre való törekvés, a táblázatszerűség jellemző. /Ebből a szempontból a késői recenzens, Kemény Ferenc ítélete túl szigorú./ Ugyanakkor Verseghy körültekintő és körülményes magyarázatai inkább egy kézikönyv igényével íródtak, mintsem gyakorlati nyelvkönyvként. /Terjedelmük is ezt mutatja: Verseghyé példaszövegek nélkül 303 l., Vörösmartynál ugyanez 50 l./ Az igeragozásban s a birtokos személyragozásban természetesen mindketten a saját elméletüket követik, illetve Verseghy /a 106-112. lapon/ részletesen kifejti az ikes ragozásról vallott külön véleményét is. Az arányokra pl. jellemző, hogy míg Vörösmarty éppen csak megemlíti a tárgyragot egy sorban, ez Verseghynél három oldal. Mondattannal, illetve a kötőszavak-utalószavak használatával csak Verseghy foglalkozik, aki végül a magyar verselést tárgyaló fejezettel zárja a kötetet.

Annyi ebből az első közelítésre készült egybevetésből is kitetszik talán, hogy mindkettőnek célja a teoretikusan igaznak vallott nyelvi, nyelvhelyességi normák elfogadtatása, tudatosítása és megszilárdítása, s ehhez legalkalmasabbnak Verseghy először a német, majd a magyar, míg Vörösmarty – s ez már az idők jele – előbb a magyar majd a német változat – közlését tartották alkalmasnak. Tudjuk, hogy a nyelvi vitában végül Révai felfogása győzött, de ebben Vörösmartynak is jelentős szerepe volt, kis részben e Kurzgefasste ungrische Sprachlehre révén. Noha a két nyelvkönyv közül a Verseghyé a teljesebb, a kidolgozottabb, mégis ekkorra /1832-ben/ már a Révai-Vörösmarty-Czuczor-féle felfogásnak volt döntő hatása. Nagy kár azonban, hogy az együttműködés helyett a pártoskodás, az intolerancia a különbözést erősítette, s Verseghy tiszteletreméltó s hatalmas gondolati építménye végül nem vált részévé a későbbi akadémiai szintézisnek.

{fel}