Margócsy István:
A Révai–Verseghy vita eszme- és kultúrtörténeti vonatkozásai

A Révai Miklós és Verseghy Ferenc között lefolyt nagy nyelvészeti vitát, amely az 1800-as évek első évtizedének irodalmi életében alighanem a legfontosabb /s egyben a leglátványosabb, leghangosabb/ esemény volt, a szakirodalom – elsősorban nyelvi-grammatikai szempontból – már sokszor, s igen kimerítően tárgyalta, s az egyes nyelvészeti szakkérdéseknek megnyugtató értékelését is megadta. Részletes bemutatást nyertek mindkét félnek rendszerezési alapelvei, módszertani megoldásai, s tüzetesen megvizsgálták azt is: milyen nyelvi anyagon, milyen terjedelmű, s hogyan minősített adathalmazon mutatták be a szerzők grammatikai elképzeléseiket. Jóval kevésbé foglalkoztak azonban a tudománytörténészek azzal a kérdéssel: milyen nyelvszemlélet /és irodalomszemlélet/ határozta meg a szembenálló felek álláspontjait: milyen nagyobb összefüggések vezettek oda, hogy a vita épp így, s ilyen eredménnyel folyt és zárult le: s szinte alig érintették ama problémát: mi volt e vitának funkciója a magyar irodalom és nyelvtudomány történetében. Éppen ezért jelen dolgozatomban – ismertnek tételezvén fel a vitának történeti lefolyását, s a megvitatott kérdéseknek grammatikai tartalmát – e kérdést próbálnám meg körüljárni, elsősorban nem a vita egyes elemeire, hanem magára a vitára mint jelenségre, mint egységes szellemi aktusra figyelmezvén. Feltevésem szerint ugyanis e vita oly értelemben tekinthető történelmi jelentőségűnek, valamint eszmetörténeti, nyelv- és irodalomszemléleti határkőnek, hogy általa nyert meghatározást /és hosszú időre elhatározást/: mi is a modern értelemben vett nyelvtudománynak a tárgya. E szempont érvényesítése érdekében tehát értelmezni kívánnám a történteket, s nem tekintem feladatomnak, hogy a vita során felhasznált és mozgatott nyelvi ismereteknek akár mennyiségi, akár minőségi szempontú karakterisztikáját megadjam.

* * *

Magyarországon a Révai-Verseghy vitát megelőző időben, még a 18. század utolsó harmadában is, mikor a nyelvvel foglalkozó írásoknak mennyisége ugrásszerűen megnőtt, a speciális nyelvi-grammatikai kérdésfelvetések – a későbbiekhez viszonyítva – jóval szélesebb kontextusban jelentek meg: a nyelvi leírás elszakíthatatlan volt a nyelv használatának, az irodalomnak, korabeli kategóriával szólva a literatúrának leírásától. A grammatikai alapozású /s lényegében a grammatikára szorítkozó/ nyelvi szabályozás és a literatúrabéli alkalmazás mint ugyanannak a jelenségnek két oldala jelentkezett csupán: azaz a grammatikai leírásnak ugyanazt a tudós, írói nyelvhasználatot kellett formálisan rögzítenie, melynek tartalmi aspektusait a literatúra más ágazatai részletezték. Emiatt természetesen a nyelvi jelenségeknek nemcsak leírása, hanem egyszerű, tényekre szorítkozó elkülönítése is – mai szemmel nézve – problémaként jelenik meg: a mai felosztás szerinti nyelvi és irodalmi kérdések állandóan átmossák egymást. Így az, amit ma irodalomnak tekintünk, a nyelv leírásának részeként jelenik meg: akár a nyelvvel való élés, a nyelvhasználat normatív szabályozásában /gondoljunk pl. a retorikák közkedveltségére, vagy arra, hogy a verstan még a 18. század utolsó évtizedének egyik legmodernebb irodalmára, Földi János számára is a grammatika részeként fogalmazódik meg/, akár történeti áttekintés formájában, a nyelvi jelenlét dokumentálásaként /mint pl. Révai könyvében: A magyar deáki történetben, vagy Pápay Sámuel kézikönyvében: A magyar literatúra esméretében/. Ugyanakkor jeles mennyiségű, tisztán grammatikai probléma csak akkor nyeri el megfogalmazását /sőt nem egy esetben csak akkor vétetik először és alaposan szemügyre/, mikor irodalmi jellegű témák megvitatására kerül sor: így pl. a szótagolás, szótagmérés, magánhangzó-hosszúság, a magánhangzók időtartamának ingadozása stb. csak az időmértékes verselés poétikájának kialakulása során kapja meg kimerítő tárgyalását /először pl. Rájnis József és Baróti Szabó Dávid vitájában. A literátor – azaz a nyelvet anyagaként alkalmazó – tudós író e körben azonos a grammatikát életre keltő – s nem egy esetben ténylegesen megfogalmazó – nyelvtudóssal: aki írónak /literátornak/ tekintetik, az fogalmából következően nyelvésznek is számít, s megfordítva. Rendkívül jellemző emez osztatlan szemléletre pl. az a paradox tény, hogy ama történeti leírások, melyek a 19. század elején már csak a magyar nyelvű irodalmat veszik számba, s a magyarországi irodalomtörténetből mind a latin, mind a más nyelvű magyarországi alkotásokat kitudják, a magyar nyelvvel való foglalkozás okán kivételt tesznek a latin nyelven íródott magyar grammatikákkal – a nyelvvel való foglalkozásnak gesztusa ugyanis erősebb vonzást jelent számukra, mint a megfogalmazásnak más nyelvű elkülönülése. /Így pl. Pápay Sámuelnél, sőt még Kazinczynál is megtörténik, hogy Janus Pannonius mint költő, mint literátor, bár tudása elismertetik, latinsága miatt elmellőztetik, s az irodalomtörténetben csak – egyébként helytelenül – feltételezett magyar grammatikája révén kaphat tárgyalást./

Emez osztatlan nyelv- és irodalomszemlélet, s az igen régi múltra visszatekintő literatúra-fogalom Magyarországon azonban éppen ebben az időben szenvedi végső válságát: a 19. század második évtizedére lényegében csak ókonzervatívnak tekinthető körökben lelhetők fel zárványkörű maradványai. Az irodalom /a literatúra/ kettéválásával, a tudományos és a szép irodalom fogalmi jellegű elkülönülésével, a tudósnak /vagy a nyelvésznek/ és a poétának /azaz a nyelvművésznek/ szembekerülésével nemcsak az irodalomhoz való viszony változik ugyanis meg /mint ahogy ezt a szakirodalom általában rögzíteni szokta/, hanem elkülönül a nyelvnek önálló szférája is, s – megszabadulva a literatúra sok tartalmi kötöttségétől – művektől és megfogalmazásoktól függetlenül, önmagában vizsgálható és vizsgálandó területként kínálja fel magát egy diszciplinárisan is elkülönítendő szemléleti mód számára.

Ez az elkülönülés persze nemcsak – sőt elsősorban nem – azt jelenti, hogy a nyelvi vizsgálatokból elhagyhatók lesznek a retorikai, poétikai, frazeológiai jelenségek, hogy a grammatika már valóban formálisan ragadhatja meg a nyelvi tényeket, hanem azt /sőt talán kiváltképpen azt/, hogy a vizsgálat most már nem a nyelv használatára, hanem működésére lesz kíváncsi, hogy a nyelvi kutatás most már nem a tudós nyelvhasználatra s annak teljes körű aspektusaira, hanem a nyelv egészére fog irányulni. A tudományos módszertani változás mögött a nyelvre irányuló szemlélet átalakulása tapintható ki: nem a műveknek a nyelve lesz a továbbiakban fontos, hanem a beszélő közösségnek a művek határait messze meghaladó nyelvisége. A nagy változás abban áll, hogy ezentúl mást tekintenek a nyelv hordozójának: a továbbiakban úgy tűnik fel, hogy a nyelvet nem a tudós művek konstituálják, hanem a népek. Míg a hagyományos literatúra-felfogás a nyelv és a művek kapcsolatát tulajdonképpen bármely nyelv esetében azonosnak, s azonos szintűnek tartotta, e változott szemlélet számára lényegében kizárólagosként fog jelentkezni a közösségnek saját nyelvisége: vagyis az elvileg, idealizáltan elképzelt /bár természetesen mindig konkrét megjelenési formában megjelenített/ nyelvet felváltja az anyanyelv kategóriája.

Az anyanyelv kultuszának kialakulását itt csupán egyetlen, a diszciplináris megoszlás szempontjából érdekes aspektusból jártuk körül: szándékosan választván az induktív felvezetést annak érdekében, hogy szemléletesebben kimutassuk, milyen tudományos következményekhez vezetett /vagy milyen tudományos módszertannal járt együtt/ az az ideológiai mozgalom, mely – itt most nem tárgyalandó társadalmi-politikai fejlődés eredőjeként – a magyarnyelvűséget emelte a kultúra és nemzetépítés kulcsmozzanatává. Az a 18-19. század fordulóján uralomra jutott nyelvi ideológia ugyanis, amely a nyelvnek szubsztanciális szerepet tulajdonít, amely a közösségnek /a nemzetnek/ leglényegesebb vonásait a nyelvben találja fel, illetve a nyelvre vezeti vissza /gondoljunk csak arra a fejlődési sorra, amely Péczeli József kijelentésétől: „Eggy a nyelv és eggy a nemzet” a teljesen általánosan elfogadott jelszóig: „Nyelvében él a nemzet”, vezet!/, nemcsak ideológiai méltóságát emeli meg a nyelvnek, hanem működésének is egészen más területet szab. Míg a hagyományos literatúrán belül a nyelvnek instrumentális szemlélete volt uralkodó /amely szerint a nyelv csupán eszközként képezi le gondolatainak, s így nem a nyelvi megfogalmazás sajátszerűsége, hanem a nyelven keresztül elsajátított vagy kifejezett gondolatiság az elsőrendűen fontos – vö. pl. Bessenyei, Báróczy s mások egyértelmű megfogalmazásait!/, addig ez az anyanyelvi szemlélet a nyelvi megfogalmazásban a /beszélő/ közösséghez tartozásnak lényegi feltételét, tágasabban értelmezve: a beszélő közösség nemzeti létének jelét látja, s ezért nem a gondolatiság általános tartalmaira, hanem a nyelvi forma speciális, elkülönült nemzeti sajátosságaira fog figyelni. Természetesen nem kell azt gondolnunk, hogy ez az átmenet hirtelen, netalán forradalmi módon következett be: ellenkezőleg: a két szemléletmód különbsége a kortársak számára látványos összeütközésekben nem fogalmazódott meg /pl. Révai, aki a magyar – azaz anyai – nyelvűségre alapozott nemzetkoncepciónak volt egyik legelső és legharcosabb bajnoka, saját törekvéseit Bessenyei György kezdeményeinek folytatásaként tekintette, holott Bessenyei számára a magyar nyelvűség csak praktikus fontossággal bírt az általános tudományosság felé vezető úton, s a kultúrának sajátos nemzeti szemlélete mindvégig idegen maradt tőle. E két nagy gondolati áramlat együttes hatása alatt alakul ki a nyelvtudománynak amaz értelmezése, mely a Révay és Verseghy közti vitának alapjául, hozzátenném: közös alapjául szolgál. Hiszen a vita élességének és kíméletlenségének az volt, az lehetett az oka és feltétele, hogy mindkét fél lényegében azonos szemlélettel nyúljon tárgyához, hogy az egyes részletkérdéseknek eltérése a közös háttér előtt nyerjen megfogalmazást. Szemléletük összetevői közül elsőként az ideológiai szükségletet kell megemlítenünk: az anyanyelv különös és egyedi jellegének kidomborítása végett el kell szakítani a magyar nyelv leírását mind a latin grammatikai rendszerezés hagyományozódott hatásától, mind pedig az általános grammatikák univerzalizmusának vonzásától, s az empirikus vizsgálatokat kell a leírás központjába helyezni. Emiatt nő meg oly hatalmas mértékben pl. grammatikáinknak már csak terjedelme is /a megelőző próbálkozások vázlatszerűségével szemben/: a megismerendő sajátosságoknak sokfélesége, a nyelvgyakorlat tapasztalásának gazdagsága szükségszerű részét fogja alkotni ama konstrukciónak, mely minden elemével az anyanyelv különállását, s különállásából következő sajátlagos értékét kívánja érvényesíteni. A nyelv mint a nemzeti különösség speciális jele –: a grammatika fogalmaira visszavezetve nem mást jelent ez, mint az elemekre lebontott különösségnek az állítását. Az ideológia mint a tüzetes nyelvvizsgálat külső mozgatója /sőt: létrehozója!/ működik itt, kívülről határozván meg, hogyan, s milyen keretek közt kell hozzányúlni a vizsgált anyaghoz.

Más oldalról nézve ugyanis mind Révai, mind pedig Verseghy megőrizték a nyelv instrumentális felfogásának belső meghatározottságait, s a nyelvnek csak egészét és rendszerszerűségét tekintették a nemzetiség jelének. A nyelv mint az általános kultúra, mint a gondolatrendszer lenyomata, eszközként funkcionál kezünkben: ami újszerű, s döntően újszerű felfogásukban, az csupán e koncepciónak anyanyelvre konkretizálása. Emiatt teszik meg mindketten /s mindketten rendkívüli szigorral!/ azt a gesztust, hogy hatalmas empirikus anyagukat – az anyag minden ellenállásának dacára is – racionális rendszerbe öntik, s a nyelv működését sokszor csak nagyon mereven működő logikai törvényeknek szellemében óhajtják szabályozni. A kívülről, a nyelv határain túlról érkező ideológiai nyomás az empíria felé szorítja állandóan szerzőinket – az instrumentális nyelvfelfogás belső összetevői viszont folyamatos racionalizálási törekvéseket szülnek: hiszen az alapfeltételezés szerint a nyelv funkcionálisan akkor működtethető zavarok nélkül, ha szabályozása minden szinten egyértelmű, s a lehetőségek határain belül kivételek nélküli is.

Verseghy és Révai, mikor a magyar nyelvnek speciális jelleget írják le és emelik ki /nemegyszer nyíltan szembesítve is más nyelvek megoldásaival/, a nyelvi megnyilvánulások köréből diszciplináris megfontolásokból zárják ki a literatúrát érintő vonatkozásokat. Bár mindketten – mint literátorok, azaz a literatúra minden ágazatában alkotó írók – foglalkoznak irodalommal, az irodalomnak nyelvi aspektusaival /gondoljunk pl. Verseghy Analyticájára, amely esztétikát, műfajelméletet stb. is foglal magába, vagy Révai retorikai alapozású stilisztikájára, A magyar szép tollra/, ezt mindig úgy teszik, hogy közben – természetesen nem mindig tudatosan, kivált nem mindig megfogalmazottan – éreztetik a vizsgált területek különbségeit, a határok meglétét is. A nyelvi vita – annak megfelelően, ahogy az alapművek vagyis Révai Elaboratior Grammaticája, Antiquitates... c. Halotti Beszéd-elemzése, Verseghy német nyelvű magyar nyelvtana vagy Tiszta magyarság című tanulmánya, illetve a Verseghy-ellenes kötetecskék is, elkerülik a magasabb szintű nyelvi megnyilatkozások elemzését, s a retorikai jellegű kérdések felvetésétől távol tartják magukat – a nyelvnek tisztán nyelvtanilag elképzelt alapszerkezetét járja körül: azaz a beszélő közösség nyelvi kompetenciájának grammatikai ideálját kívánja meghatározni, illetve tisztázni. Épp ezért a központi kérdés a nyelvi adottságokra irányul /vagyis a nyelv szerkezetének a tudatosítására/, s mindaz, ami a nyelv használatát érintené /akár a beszélő közösség ténylegesen működő beszédaktusait, a nyelvi variánsokat, dialektusokat tekintjük, akár a szépírói megnyilvánulásokat/, a tudományos grammatikai vizsgálatok határain kívül esőnek minősíttetik, esetleg el is utasíttatik. Így a tudományos nyelvleírás számára aztán lényegében csak két terület marad – két olyan terület, melyen a korszak nyelvészei rendkívül nagy energiákat fektettek be, s igen számottevő eredményeket is produkáltak: a szótárszerkesztés és a grammatizálás. A nyelvleírás e két ágazata azért érhet el nagy sikert, s azért léphet fel a teljesség igényével, mert a nyelv rendszerének állandóságát és stabilitását hirdette: azt sugallták, hogy a nyelvnek mind anyaga felmérhető /gondoljunk csak a „magyar nyelv teljes szótára” jellegű vállalkozásokra/, mind pedig működése megfogalmazható általánosítható szabályokban. A szótári és nyelvtani adottságok kimerítő rögzítése azonban az idealizált nyelvállapotnak /azaz a kikövetkeztetett helyes nyelvállapotnak/ abszolutizálásához, a nyelvi változások és változatok, a szinkron és diakron jellegű nyelvi mozgások elliminálásához vezet. Ennek lesz következménye az a kérlelhetetlen könyörtelenség, amely a vita mindkét részvevője, de kivált Révai részéről az egyes grammatikai megoldások kizárólagosságát hirdeti: illetve az a törekvés, mely a grammatikusok által megteremtett rendszert a beszélő közösség minden tagjára kötelező jellegűnek szerette volna elfogadtatni /ismeretes, hogy mind Révai, mind Verseghy, de más kortársaik is szerették volna a nyelvhelyességi normákat országgyűlési törvények által szentesíteni/.

Mindennek megfelelően a nyelvszemléleten és a nyelvleíráson belül kettős, ellentétes irányú, de egymásnak szinte tükörszerűen megfeleltethető mozgást figyelhetünk meg: amilyen mértékben megszabadítja magát a nyelvtudomány a literatúra rendszerétől, s leépíti a most már nem nyelvtaninak, csak nyelvhasználatinak tekintett részdiszciplínákat, olyan mértékben építi fel saját grammatikai rendszerét, s alkotja meg a nyelv működésének törvényeit. A grammatikus a nyelv adottságaitól a nyelv törvényeiig jut el, illetve a nyelv adottságaiból a nyelvnek törvényeit vonatkoztatja el: ezeket a törvényeket aztán a beszélő közösségnek mintegy fölébe helyezi, s a beszélőket kívánja e törvényekhez hozzáigazítani vagy hozzánevelni. Ezen összefüggés-rendszeren belül világosodik meg igazán ama paradoxnak tűnő állítás, melyet Révai Miklós egyetemi előadásainak, magyar nyelvészeti óráinak jelmondataként kiáltott el: „nem tudunk magyarul”: illetve ezen háttér előtt érthetjük meg azt az indulatot, mellyel pl. Verseghy a töredékesnek ismert, tehát hibásnak feltételezett ikes ragozást a nyelvhasználatból teljes mértékben ki akarta volna iktatni. A beszélő közösségnek ugyanis a tökéletesnek állított grammatikai rendszerhez kell, a lehetőségekhez képest tudatosan, igazodni: az empirikusan szemlélt nyelvi anyagból összeállított racionális rendszer mint ideológiai megfontolásoktól indíttatott erkölcsi parancs fog a beszélőkre visszahatni.

A nyelvtudomány ezen önmeghatározási folyamata azonban a literatúra-szemlélet bomlásának természetes következményeként – egybeesett azzal a folyamattal, melynek során a szépirodalom is megteremtette a maga autonómiáját, s a fent leírt mozgással ellentétes irányban lefosztotta önmagáról a régies grammatikális kötöttségeket. A literatúra ezredéves együttes nyelv- és irodalomszemlélete kétfelé bomlott: s amint a kialakuló nyelvtudomány irodalomnélkülivé vált, úgy vált a modern szépirodalom grammatikaellenessé. Az a nyelvszemléleti koncepció, mely feltételezvén a nyelv szubsztanciális jellegét, a modern anyanyelvi nyelvtudomány ideológiájává nőtte ki magát, az autonómiára törő szépírók kezén radikálisan, s a nyelv belső működésére is hatóan fejlődött tovább. Ha ugyanis a nyelv nem csak instrumentuma, eszköze gondolatainknak, hanem jelentésteremtő, karaktert meghatározó, szubsztanciális létező, akkor használata, azaz irodalmisága nem egyszerűen adottságaira, hanem különösen képességeire kell, hogy alapozódjék. Hiszen a jelentésteremtés ez esetben már nem a nyelvi rendszer egészéből, hanem az egyes nyelvi megnyilatkozások természetéből fog következni: a nyelvnek tehát nem rendszeralkotó törvényszerűsége, hanem a nyelvi aktusokban megnyilatkozó aktuális szabadsága kell, hogy hangsúlyoztassék. A nyelv szubsztancialitásának nagy gondolata tehát a nyelvtudós számára mint külső ideológiai mozgató fog fellépni – ám a szépírók nyelvteremtő gesztusai révén a nyelv belső működésének alapmozzanataként ragadtatik meg s épül ki, s ezáltal teremti meg a költői nyelvhasználatnak a mindennapi beszédtől elkülönülő szféráját, a mozgó és teremtődő, szubjektivizált, s változatokban élő nyelvnek ideálját.

A Kazinczy által képviselt /illetve az ő neve által jelölt/ új irodalmi irányzat, mely e lényegében herderiánus felfogást tette költői nyelvszemlélete alapjául, éppen ezért a nyelvben rejtőző, de aktív közreműködés révén kibontakoztatható képességekre fog a nyelvleírás során figyelni, s a rendszer egésze helyett az elemi összetevők specialitását, különösségét fogja kiemelni. A Kazinczy-féle nyelvmegközelítés így a grammatika egész kérdésfelvetési körét kétségbe vonja /tudjuk pl., hogy milyen súlyos fenntartásokkal élt Kazinczy még Adelung vagy a személyesen mélyen tisztelt Révai grammatikáit illetően is, s az is közismert, hogy élete végéig dédelgette egy – sajnos, közelebbről nem ismeretes, milyen – esztétikai grammatika tervezetét/, s a költői nyelv rétegszerű különállásából következően a költő nyelvteremtő /sőt nemegyszer konvenció-alkotó/ jogát is magának tulajdonítja. E ponton kerül szembe egymással ismét a grammatikus és a szépíró. Közismert tény, hogy Verseghy pl. a Kazinczy-féle nyelvújítás ellenzői közé tartozott, s az is, hogy Révai pl. A magyar szép toll c. művében igen erőteljes kirohanásokat intézett az írók nyelvi önkényével szemben. Holott ha közelebbről megnézzük: a Kazinczy-féle nyelvújítás nem a nyelv általános megújítását tűzte ki célul /illetve e téren nem volt lényeges különbség Kazinczy és a grammatikusok álláspontja között/, hanem a szépirodalom szféráját, a költői nyelv rétegét tekintette már függetlennek a grammatikusok szabályozó és korlátozó törvényeitől. Míg ugyanis a nyelvtudós a nyelv törvényeit állandó és mozdulatlan rendszerbe foglalta össze, az író /a szépíró/ a nyelvet /azaz a költői nyelvet/, szubsztancialitása révén, abszolutizálhatatlannak és változónak fogta fel, történetileg és egyénileg egyaránt, s emiatt saját kompetenciáját /illetve ennek szubjektivizmusát/ a nyelv rétegzettségének csúcsát képviselő költőiségnek szférájában kétségbevonhatatlannak, s másokra nézve példaszerűnek tarthatta. Kazinczy, mikor írói újításai során az írót tekintette a nyelv bírájának, másként fogta fel a törvény kategóriáját, mint a grammatikusok: nem az általa teremtett egyszeri nyelvi aktusokat kívánta kodifikálni /mint ahogy a grammatikus tenné: ami nála rögzítve van, az másokra is ugyanúgy érvényes!/, hanem a nyelvhez való viszonynak szubjektív, ízléshez kötött szabadságát hirdeti meg, s épp e viszonynak grammatikális rögzíthetetlenségét propagálja. A grammatikus álláspont ezzel szemben – előzetes önkorlátozása okán – más szinten közelített ehhez az alapproblémához: s ehhez a radikálisan újító nyelvi gesztusrendszerhez kellő kategóriáknak híján képtelen volt viszonyulni: ellenállása épp ezért még részletező ellenségeskedése révén sem tudott lényeges módosulást elérni.

A szembenállást hadd illusztráljuk egy szinte anekdotikus érdekességű idézetpárral, mely a nyelv szubsztanciális felfogásának leghíresebb, Magyarországon legbefolyásosabb képviselőjének, Herdernek befogadástörténetét is árnyalhatja. Az egyik idézet Verseghytől származik, a másik Kazinczytól – mindketten ugyanazt idézik Herdertől önmaguk igazolására, csakhogy mindketten gyökeresen mást látnak bele a szóról szóra azonosan ismételt gondolatba. Verseghy Ferenc, aki Magyarországon az elsők között népszerűsítette Herder tanait, 1793-ban megjelent Proludium című nyelvelméleti és grammatikus könyvében latinra fordítja, s teljes egyetértéssel közli Herdertől az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit nyelvelméleti alaptételét: a nyelv és a tudás, a nyelv és a kultúra azáltal függenek össze, hogy a nyelv szavai nem magukat a dolgokat jelentik, hanem csupán nevek, melyek nem az objektív adottságokat, hanem csak a dolgok absztrakt karakterét fejezik ki, s emiatt ha egy nép, egy nyelvközösség nyelvéből egy adott név /szó/ hiányzik, akkor az a nép magával az eszmével, illetve ebből következően magával a dologgal sem rendelkezik /németül: „Ein Volk, das das Wort nicht hat, hat auch die Idee und die Sache nicht”, Verseghy Ferenc latin fordításában: „quamlibet gentem idea illa simpliciter carere, cujus nomine caret”/ Ugyanez a tétel hangzik el aztán a következő évtizedben többször is, már német eredeti formájában idézve, Kazinczy Ferenc szájából is, a nyelvújítási mozgalomnak szinte mottójaként.

Az idézés azonossága mögötti különbségeket első szinten az értelmező kontextus veti fel: a két nagy literátor merőben más következtetést vont le ugyanabból az elméleti állításból. Verseghy ugyanis, elismerve, hogy a nemzeti nyelvek szavainak ideái tehát különbözhetnek, s így egy feltételezett abszolút érvényű jel- /és idea/ rendszer szemszögéből nézve bizonytalanságot eredményezhetnek, racionális rendszerének megfelelően az ideák állandóságának és egységének biztosítását kívánja, s a fennálló különbségek kiküszöbölése végett egy tökéletes szótár megalkotását szorgalmazza. A szótár ugyanis megszüntetné a nyelvi különbségekből fakadó gondolkodásbéli különbségeket, s rögzítené az egyes szavak jelentését, továbbá bővítené a meglévő szavak halmazát, s ezáltal – bővítvén a használatos ideák körét is /akár idegen szavak átvétele révén is/ – a nemzet egyetemes kultúrálódását segítené elő. Kazinczy ezzel szemben majd éppen a nevek /szavak/ alkotásának szabadságát hangsúlyozza: nála a nyelv szavait nem az ideáknak feltételezett rendje szabja meg és szabályozza, hanem az író speciális és nem rendszerezhető esztétikai célkitűzése: az író nyelvi gesztusai és manőverei nem egyszerűen az ideák világának egyeteméhez való kulturális közeledést segítik elő, hanem visszahatásként új minőségek, új ideák kialakulását serkenthetik. Verseghy a racionális rendszerek vonzásában lezárja a Herder által nyitott utakat, s szótárában visszavonja a nevek világának mozgását, Kazinczy viszont e nominalizmus által kínált elvi lehetőségeket arra használja fel, hogy a nyelvalkotásnak szubjektivisztikus oldalát erősítse föl, s a nyelvvel való alkotói-írói /esztétikai/ foglalkozást elszakítsa a nyelv objektívnak vélt, s Verseghyék által rendszerezett alapjaitól, azaz a grammatikától. Verseghy ideologikusan értelmezi Herdert, s grammatikájának, egész nyelvi alkotmányának külső biztosítékaként kezeli: ám grammatikáján belülre, azaz a nyelv elemei közé már nem engedi be azokat a következtetéseket, melyeket pedig a herderi gondolatmenet implicite tartalmazott, s melyeket Kazinczy, meglehet, túlfeszítve az eredeti intenciókat, saját működésének és új típusú irodalmiságnak alapmozzanataiként tüntetett fel. Számunkra pedig most ez az illusztráció talán jobban megvilágíthatja a nyelvhez való viszonynak e korban működő alapvető hármasságát: a nyelvi-nemzeti ideológiai mozgatóknak állandó külső jelenlétét és nyomását, s emellett a nyelvleírás immár kiengesztelhetetlen kettősségét: a grammatikusságot és a szépírói szubjektivitást.

Befejezésként némi összefoglaló kitekintést: a 19. század első évtizedeinek során a nyelvtudomány és a szépirodalom nyelvhez való viszonya teljesen elszakadt egymástól – az ellenségeskedést lassan a teljes közöny állapota váltotta fel. Ha egyes íróink továbbra is foglalkoznak nyelvtudománnyal /pl. Kölcsey, Vörösmarty stb./, ezt már úgy teszik, hogy különágú tevékenységeik semmilyen szinten nem érintkeznek egymással. A Révai-Verseghy vita résztvevőinek kortárs megítélésében is megfigyelhető, hogy a szemlélők másként nyilatkoznak róluk mint literátorról s mint grammatikusról: a szétválást tehát az egyes alkotók életművén, illetve ezeknek befogadó értékelésén belül is kimutathatnánk. A helyzet pedig továbbra is, s egyre inkább úgy alakul: a grammatika szigorúan, némi rosszallással, de a komoly beavatkozás igénye nélkül használja fel az írói megnyilatkozásokat a nyelvleírás dokumentumai között, s legfeljebb sóvárogva gondolhat az írói kilengések megszabályozására: az irodalom viszont magabiztosan hessenti el magától a grammatika akadékoskodását, s teljes mértékben függetlennek véli magát a nyelvtudomány kötöttségeitől. Toldy Ferenc az 1820-as években már igen szigorú gőggel mondhatta ki az újabb irodalom véleményét a nyelvtudomány irodalomnélküliségéről, mikor együttesen utasította el a két nagy vitapartnert, Révait és Verseghyt, így fogalmazván: „Ki gondol manapság már a nyelvi vitákkal?”

{fel}