Éder Zoltán:
Verseghy Ferenc nyelvművelő kézikönyve

1. Mielőtt a téma tulajdonképpeni fejtegetésébe kezdenék, elöljáróban néhány szót kell ejtenem előadásomnak címéről, közelebbről pedig a benne szereplő nyelvművelő kézikönyv fogalmáról.

Akik figyelemmel kísérik korunk nyelvművelő irodalmát, tudják, honnan kölcsönöztem a kifejezést. Ez a címe ugyanis annak a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében készült, Grétsy László és Kovalovszky Miklós (fő)szerkesztette két kötetes műnek (I. kötete 1980-ban, a II. 1985-ben jelent meg), amely enciklopédikusan tárgyalja a magyar nyelvhasználat elvi és gyakorlati kérdéseit. Bevezetője ekképp körvonalazza a kézikönyv mibenlétét:

„A NyKk. /=Nyelvművelő Kézikönyv/ tehát jellegét, szerkezetét és formáját tekintve olyan lexikon, amelyben elvi (elméleti), tárgyi és összefoglaló fejezetek, valamint szavak, kifejezések használatát megvilágító szótárszerű cikkek /.../ váltakoznak az ábécérend egymásutánjában A-tól Zs-ig.” Ugyancsak a bevezető fölsorolja a kézikönyv előképeit, vagyis alaki mintáit, és a mintegy száz évre visszamenő előzmények közül időrendben az elsőnek Simonyi Zsigmond 1879-ben napvilágot látott Antibarbarusát jelöli meg.

A kézikönyvről adott meghatározás lényegében ráillik arra a „lexicon”-ra, előadásom tárgyára, amely egy félévszázaddal előzte meg az Antibarbarust, s amely bizonyára csak azért nem szerepel a NyKk. „előképei” között, illetőleg általában is azért kerülte el a nyelvművelők figyelmét, mert a nyelvészeti irodalom szakszótárként tartja számon.

Verseghy Ferenc posztumusz művéről beszélek, amely ezt a kettős – latin és magyar – címet viseli: Lexicon Terminorum Technicorum /az az/ Tudományos Mesterszókönyv /Próbaképpen készítették /Némelly Magyarnyelvszeretők. /Budánn/ A’ Királyi Magyar Universitás betűivel és költségével/1826. / (XXIV+520 1.)

2. A XIX. század elején nálunk a nyelvészetnek mint szaktudománynak önállósulásán két nagy egyéniség munkálkodott: Révai Miklós és Verseghy Ferenc. Mint ismeretes, számos kérdésben szöges ellentétben álltak egymással, mert a nyelv törvényeinek megállapításában és szerkezetének leírásában eltérő felfogás vezérelte őket. Kettejük eltérő törekvéseiben a leglényegesebb mozzanatot alighanem abban jelölhetjük meg, hogy Révai történeti alapokra, a régi írók tekintélyére és nyelvállapotára építette grammatikáját, Verseghy viszont a korabeli művelt nyelvhasználat, az élő nyelvszokás alapján írta le a magyar nyelvet és alkotta meg nyelvi rendszerét.

Révai szemléletét és módszerét bírálva, Verseghy a maga felfogását először 1805-ben „A tiszta magyarság” című munkájában fejtette ki, és ennek során egyebek között szembeállította a régi írók hibás nyelvhasználatát az akkori jelen virágzó nyelvével a következőképpen: „Káldirúl, Pázmánrúl, s egyáltallyában a’ magyar íróknak seregérűl azt mondgya [Révai] in Antiq. Litt. hung. § 172, hogy az etimológiával nem sokat gondoltak a’ mi az ő nyelvénn annyit tesz, hogy magyarul nem elég tisztán írtak. Ő maga megvallya tehát, hogy a’ legrégiebb halotti beszédektűl fogva egész a’ mostani korig eggy kézírásunk, eggy nyomtatott könyvünk sincs, mellyben nyelvbéli hibák ne találtatnának. De ha ez igaz, mikép élhet ő ugyan ezen kézírásoknak és nyomtatott könyveknek tekintetével arra, hogy most virágzó nyelvünköt kezeinkbűl kifacsarja és hasonlóvá tegye azokhoz, kik még az ő ítélete szerint is hibásan írtak?” (I. m. 8)

Ezekben a sorokban fölmerül már a régi magyar irodalom nyelvi örökségének a kritikai számbavétele, amit Verseghy másfél évtized múltán épp abban a művében végez el, amelyről ennek az előadásnak a keretében szólni kívánunk.

A „Tudományos Mesterszókönyv”-vel – mint szakszótárt méltatva – érdemben egyedül Gáldi László foglalkozott „A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban” (Budapest, 1957) című nagy monográfiájában (l. még uo.: Nyr. 81, 1957, 271-273). Részben az ő nyomán, részben saját vizsgálódásaink alapján előbb a legszükségesebb tudnivalókat vázoljuk a szótár egészéről, hogy azután, amennyire lehetséges, témánk szempontjából részletesebben mutassuk be a művet.

3. A tudós veszprémi kanonok, az első katolikus teológiai folyóirat, az „Egyházi Értekezések és Tudósítások” megindítója és szerkesztője, Horváth János 1819. januárjában közös barátjuk, Sághy Ferenc, az egyetemi nyomda gondnoka útján kérte föl az akkor hatvanharmadik életévéhez közeledő, de még teljes szellemi frissességgel és bámulatos munkabírással dolgozó nyelvtudóst egy olyan egyházi szótár megalkotására, amely korszerű magyar teológiai nyelvezet kialakításának céljából a régebbi irodalomban található műszavakat is fölhasználja. Verseghy lelkesedéssel vállalkozott a feladatra, de – előrehaladott korára való tekintettel – a régi írók műveiből történő anyaggyűjtés munkáját a veszprémi katolikus papokra bízta, maga pedig az így felhalmozott nyelvi anyag szerkesztését, a szócikkek megszövegezését végezte el. Kezén a teológiainak indult lexikon filozófiai jelleget kapott, Gáldi szavaival élve, nem egyéb, mint „ügyesen teológiai szótárnak álcázott filozófiai műszótár”, amely egyházi köntösben bátran hirdeti a kanti tanítás alaptételeit.

Az anyaggyűjtés meglehetősen széleskörű volt, és az alábbi írókra terjedt ki. A XVI. századból Monoszlai András és Telegdi Miklós; a XVI-XVII. század határán álló Szenczi Molnár Albert; a XVII. századból Lethenyei István, Debreceni Ember Pál, Apáczai Csere János, Medgyesi Pál, Illyés András, Káldi György, Pázmány Péter, Veresmarti Mihály, Szilágyi Márton; a XVIII. századból Faludi Ferenc, Gánóczi Antal, Padányi Bíró Márton, Molnár János, Márton István, Sárváry Pál, Fehér György egyes munkáiból merítettek. A mű – az írói idézetek felhasználásával – 479 lapon mintegy 2800 latin filozófiai, pszichológiai és teológiai műszó magyarázatát adja.

Joggal tehető most már föl a kérdés: milyen alapon minősítjük ezt a filozófiai-teológiai szakszótárt egyben nyelvművelő lexikonnak? Azon az alapon, hogy Verseghy az írók műveiből kijegyzett szavakat, kifejezéseket, szövegrészleteket sajátosan értékesíti. Sajátosan, mert az idézeteket csupán igen csekély mértékben használja az értelmezések egyszerű illusztrálására. Az adatok nagyobb részét kritika alá veti, s ha hibát talál bennük, bírálja és helyesbíti őket – sokszor a címszó jelentésétől függetlenül is –, és ennek nyomán adja meg a szerinte helyes magyar változato(kat)t. Valamennyi szerzővel szemben így jár el Verseghy, de legfeltűnőbb – bizonyára az idézetek túlnyomó többsége miatt – Pázmány nyelvének kritikai megítélése. Bírálatának szilárd alapja természetesen saját nyelvtudományi rendszere (egy-egy nyelvi jelenség bővebb magyarázatára nemegyszer valamelyik munkájához utasítja az olvasót). Szigorúan szinkrónikus alapon állva és a korabeli nyelvszokást tartva a helyesség normájának, erről az álláspontról ítéli meg és ritkábban elfogadja, gyakrabban pedig kifogásolja az elékerülő nyelvtörténeti adatokat.

Miként a Nyelvművelő Kézikönyvben, Verseghy munkájában is találunk egyrészt elvi és tárgyi összefoglalásokat, másrészt szavak, kifejezések, szerkezetek, mondatok használatával foglalkozó, ezek helyességét, illetőleg hibás voltát mérlegelő szócikkeket. Mindebből ezúttal természetesen csupán ízelítőt nyújthatunk.

(A szócikkek a latin címszavak ábécérendjében követik egymást. A latin szó után következik a magyar értelmezés, majd a német megfelelő; ez utóbbit, hacsak nem nyújt a megértéshez jelentősebb segítséget; elhagytuk. A rövidebb idézetek többnyire a magyar értelmezéshez kapcsolódnak vagy épp azt alkotják; hosszabb szövegrészletek rendszerint a német megfelelő után következnek. Az idézetek szerzőségét Verseghy az író (sokszor rövidített alakú) nevének feltüntetésével adja; Pázmány esetében a forrás megjelöléseként használt Pázm(án) Hod. v. Hodeg. (Hodoe-gus) rövidítése az „Isteni igazságra vezérlő kalauz”-ra, a Pázm(án) Pred. v. Predik. pedig „A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és ünnepnapokra rendelt evangéliumokról prédikációk” című műre vonatkozik. Az idézetekben kerek zárójelek közé ékelt szövegek Verseghynek rendszerint külön megjegyzés nélküli, az azt megelőző szövegrészt helyesbítő szövegváltozatai. Az idézetek helyesírása Verseghytől való.)

4. Elvi megnyilatkozásai közül azokból szemelgetünk, amelyek nyelvtudományának és nyelvművelő szótárának is egyik alappillérét alkotják, vagyis amelyek a régiségről szóló felfogást fejezik ki. A Typus című szócikkben például Debreceni Ember Pál egyik mondatában azt kifogásolva, hogy az egyik számnév után egyes, a másik után meg többes szám áll, fölteszi a szónoki kérdést: „Lehet e vallyon a Syntaxisban, és a Grammaticában a régi könyvek utánn indulni?” A Finis című szócikkben így szól: „Ama közmondás: minden botnak a végénn a feje, olly alacsony, hogy szígyenlenék vele élni. Illy alacsony közmondás pedig nyelvünkben nagyon sok van, mellyek még annak félvad korában támadván, csinosabb állapottyához nem illenek.” A Flagellantes szóra Gánóczitól ezt idézi: „Az ostorozók tévelygő eretneksége az Egyházi Történetekben ösmeretes”, majd így kommentálja a példamondatot: „Vegyük észre a régebbi írásmódnak duzmadságát, melly a haszontalan szavakot olly buzgón kereste. Lehetségese vallyon olly eretnekség, melly tévelygő ne legyen? Ezen adjectivum tehát valóságos tautológia, szószaporítás.” A Heres című szócikkben ugyancsak egy Gánóczitól vett példamondat szerkezetét kifogásolva, majd a hibát kijavítva, ekképp vélekedik: „Az illyen hibákat nem tulajdoníthatom én mindazáltal vétekül a’ mi régi Magyar íróinknak, kik a reformátiónak alkalmatosságával kezdettek csak számasodni: mert a’ nyelvre nekik a religyióbéli vetekedések miatt sürgető szükségek volt és így művelésével, s tisztogatásával nem bajlódhattak. A’ katona, kinek háta megett áll már kivontt karddal az ellenség, nem köszörüli meg előbb csorba és rozsdás fegyverét, hanem csak úgy védi magát vele, ammint van. A mostani írók ellenben hangos gúnyolást érdemelnek, ha a’ régi könyvekbűl akarják a’ nyelvművelésnek reguláit kivonogatni, és Magyarul olly hibáson írnak, mint Deákul a’ Parvisták, kik még sem Grammaticát, sem synataxist nem tanúltak.”

Verseghy, ahol csak teheti, megragadja tehát az alkalmat, hogy egy-egy ötlettel, egy-egy érvvel megerősítse nyelvtudományi rendszerének egyik talpkövét. Ám ezeknél a megnyilatkozásoknál fontosabb, hogy a szócikkek nagy részében tekintélyes mennyiségű nyelvi anyagot vonultat föl és rostál meg, konkrét példákban állítva szembe a régi nyelvállapotot a korabeli nyelvhasználattal abból a célból, hogy igazolja korábbi munkáiban kifejtett elvi álláspontját, nevezetesen azt, hogy a régi íróknak s köztük még a legnagyobbnak, Pázmány Péternek a nyelve sem lehet irányadó a jelenre nézve. A Tudományos Mesterszókönyv tehát nemcsak mint kora legjobb szakszótára, hanem mint nyelvművelő kézikönyv is szerves része Verseghy nyelvtudományi munkásságának.

5. Lássuk most már mi is a nyelvtényeket! Az idő szabta korlátok miatt válogatnunk kell köztük. Először is felsoroljuk azokat a nyelvi jelenségeket, amelyekkel Verseghy leggyakrabban foglalkozik.

A szóhasználat köréből nagy teret szentel az idegenszerűségnek, különösen a latinizmusoknak, ahogy ő nevezi, a „deákmajmozás”-nak, de kitér a germanizmusokra is. Ugyancsak jelentős helyet foglalnak el könyvében a szóképzéssel kapcsolatos hibák. Nyelvhelyességi cikkeinek fontos részét alkotja az igehasználat s azzal összefüggésben az igék vonzatának, valamint az igekötőknek a kérdésköre. A mondattan területén nagy figyelmet fordít a szórend ellen elkövetett vétségekre. Igen gyakran stilisztikailag is mérlegeli a nyelvi kifejezéseket, mégpedig mind szótani, mind pedig mondattani szempontból.

A felsorolt témák közül vessünk először egy pillantást stilisztikai megjegyzéseire. A nyelvművelő Verseghy egyik legfőbb törekvése, hogy a stílus világos és pontos, a szöveg első olvasásra (vagy hallásra) érthető legyen. Éppen ezért küzd a homályosság minden megnyilvánulása ellen, így egyrészt a képzavar, másrészt a pongyolaság mindkét válfaja, a bőbeszédűség és a szűkszavúság ellen.

A metaforákban általa bemutatott képzavarokról akár egy külön tanulmányt is készíthetnénk. Ezúttal egyetlen szócikkből idézünk, amelyben a „deákmajmozás”-ból eredő hibát kifogásolja:

Calcar, sarkantyú. Metaphorice ösztön, inger, biztatás. Calcar addere: ösztönözni, biztatni. Mert vastagon sarkantyúzza és ösztönözi a’ keresztény lelket az a’ gondolat. Pázm. Pred. Fő regula az, hogy a’ metaphorák közönséges szokásban legyenek mert a’ mi az eggyik nyelvben metaphora, az a’ másikban nem mindenkor, sőt felette ritkán érdemli meg e nevet. Kicsoda ne kaczagja ki azt, a’ ki a’ Magyarban így szóll: a’ vasnak feküdt, ferro incubuit, e’ helyett: megölte magát. A’ léleknek sarkantyúzása illetlen kifejezés, a’ vastagon pedig nagyon alacsony. Erősen, hatalmasan, hathatósan sürgeti, ösztönözi, készteti, mennyivel kellemetesebb kifejezések! (Vö. „Dissertatio de versioné Hungarica Scripturae Sacrae” 215.1.: „Metaphorae ex aliis linguis petitae, nisi etiam in vernacula consvetae sint, universim male adhibentur a’ vasra feküdt, pro ferro incubuit, aut a’ hegynek lába pro pes montis, Hungaro dictiones sunt, quae aut nihil, aut longe aliud significant.”)

Azt már hallottuk, hogy Verseghy miképp ostorozta a régiek írásmódjának a „duzmadtság”-át, vagyis dagályosságát. A bőbeszédűség ellen máskor is kikel, már ő is harcolt ennek egyik csírája, a terpeszkedő kifejezés ellen. Például így:

Confiteri, vallani, megvallani… Magárúl vallást tészen, hogy része van a’ bűnben. Pázmán Pred., de miért nem rövidebben és szebben is: megvallya magárul, hogy s’a’t.

Gaudium a.: Molnár Albertnál olvassuk: örömmel lenni; melly az örülni helyett valóságos szószaporítás, melly azonfelűl minden nemzetiség nélkül is szűkölködik.

A következő példákban viszont a szűkszavúságból eredő kétértelműséget teszi szóvá:

Incarnatio a.: Az[t] taníttya Urunk testesűléséről. Pázm. Hodeg. Lehetetlen itt fel nem jegyeznem, hogy e’ mondásban az Urunk szó nominativus is lehet, genitivus is. Az első esetben értelme ez: Dominus noster docet de sua incarnatione; a’ másikban pedig ez: de incarnatione Domini nostri quispiam docet. Ha genitivus, tegyük Urunknak, hogy az értelmességet a rövidségnek kedvéért meg ne sértsük.

Gyakran szólal föl a szórend pongyolasága mint olyan hiba ellen, amely a megértést nehezíti. Általánosságban (persze egy példából kiindulva) így:

Dignitas a.: Az Isten fia meg nem csalatik (csalatkozik), és böcsületét (talán böcsét), méltóságát, hasznát tudgya mindeneknek. Pázm. Pred. Nem magyarosabb volna e ezt így ejteni: ‘s mindennek böcsét, méltóságát és hasznát tudgya. Ritkán világosok az ollyan mondások, mellyekbe az író a szavakat rendtartás nélkül szinte csak villával szórja, keveset gondolván vele, akárhová essenek.

Szórendi hibák okozzák a pillanatnyi bizonytalanságot a mondanivaló megértésében Verseghy szerint az alábbi idézetekben is:

Oratio a.: A’ hírtelen szóllás (beszéd) tellyes (hiúságokkal)”] Pázm. Pred. Én a praedicatumnak fő részét, a’ tellyes szót, nagyobb értelmességnek okáért az utolsó helyre tenném; egyébaránt, mivel adjectivum, azt gondolhattya hamarjában a’ hallgató, vagy olvasó, hogy a’ hiúság névnek szorosabb meghatározására szolgál.

Kifejezetten Pázmány mondatszerkesztését marasztalja el a következőkben:

Desiderabilis a.: Sokszor (az) emberrel az életét meguntattyák és kívántattyák a’ halált vele. Pázm. Pred. Több ízben tapasztalni azt Pázmánban, hogy az antitheziseknek, avvagy ellentételeknek igéit, mint itt a’ meguntattyák, kívántattyák, az és kapcsolattal, minekelőtte az ellentételeknek tárgyait megnevezze, mint itt az életet és halált, úgy öszvefüggeszti, hogy olvasás közben az embernek szükségképpen meg kell az értelem miatt hökkenni; a’ mi az ékesen szóllásnak felséges czéllyával nem eggyezhet.[…]

A két utóbbi szócikkben alighanem az első megfogalmazását találjuk annak a gondolatnak, amelyet Kosztolányi így fejezett ki: „Úgy kell írni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk mondani”, illetőleg: „Az olvasót egy másodperc ezredrészéig sem szabad bizonytalanságban tartanunk.” (K.D.: „Erős várunk a nyelv”, 1940, 53, 54, ill.: K.D.: „Nyelv és lélek”, 1971, 69, 70)

Az igehasználat ellen elkövetett és a kézikönyvben felrótt vétségek ismertetésére ezúttal nincs lehetőségünk. Annyit mégis megemlíthetünk, hogy Verseghy még a tárgyas ragozás eltévesztésére is talál adatot a régi irodalomban, mégpedig mind Pázmánynál, mind Káldinál:

Genaratio a.: Sem ember, sem ördög, nem szült, hogy böcsűletesb lenne a nagy Próféta nemzése, mondnak. Pázm. […] A’ mondnak nagy soloecismus, mellyel Káldi Bibliája is tele van, a mondgyák helyett, mivel e’ verbumhoz a Magyar mindenkor accusativust függeszt gondolattyában. Azért sohasem szóllunk így: mondanak, hogy meghalt; vagy elérkezett, ammint az emberek mondanak […] helyett: azt mondgyák, hogy meghalt; elérkezett, ammint az emberek mondgyák, hol az első mondás elérkezett accusativus helyett áll: mondgyák tudni illik az emberek azt, hogy elérkezett.

Ezt a részt azért is idéztük, hogy felhívjuk a figyelmet a Tudományos Mesterszókönyv és a „Dissertatio de versioné Hungarica Scripturae Sacrae” közti szoros összefüggésre. Mindkettő Verseghy utolsó nagy korszakához tartozik, és közös bennük a régiség nyelvének revíziója. Éppen ezért sok helyütt felelnek vagy épp megfelelnek egymásnak, illetőleg kiegészítik egymást. A Dissertatio-ban Káldi igekötő-használatát megrovó-helyesbítő alábbi megjegyzéseiből:

Káldi: Mikor azért el-nyúgott volna a’ nap... és füstölgő kementze jelenék (79) – Verseghy: Pro vitioso el-nyúgott ponendum lenyugodott. Pro jelenék, apparebam ponendum megjelent, apparuit. (80)

Káldi: és fölötte igen meg-haraguék Kain, és meg-esék az ö ortzája. (40) – Verseghy: Pro meg-esék ponendum est perfectum Vulgatae concidit, beesett... (43)

Káldi: És nem ismeri vala ötet mig az ö elsö-szülött fiát szülé... (198) -- Verseghy: hic igitur praefixum meg male negligitur; nam ösmerni nihil nisi noscere notat. (202)

És ezzel elérkeztem előadásomnak utolsó kérdéséhez, ahhoz tudniillik, hogy mit mond Verseghy az ő nyelvművelő kézikönyvében az igekötők használatáról.

6. Ha szem előtt tartjuk azt, hogy az igekötő szófaji besorolásának-meghatározásának történetében Verseghynek úttörő érdeme van, amennyiben azt a szemléletet juttatta érvényre, amely szerint az igekötőknek a határozószók között van a helye (1. erre: Jakab I., A magyar igekötő szófajtani útja. Bp. 1982. 21, 36, 42-43), és hogy már 1805-ben (tehát nem 1816-ban, mint Jakab írja, i. m. 42-3) „A tiszta magyarság”-ban (40) és a „Neuvervaβte ungarische Sprachlehre”-ben (14) az általa tágabb értelemben vett praefixumokat, mégpedig az át, be, el, fel, ki, le, öszve, szét, vissza előszócskákat a határozószók közé sorolta – mondom, ha ezt szem előtt tartjuk, várakozással lapozhatjuk föl e szempontból is nyelvművelő kézikönyvét, s várakozásunkban nem is csalódunk. Az egyes nyelvi jelenségek közül ugyanis épp az igekötő-használat nyelvhelyességi kérdéseivel foglalkozik a legtöbbet.

Apáczai Csere Jánosnál a distributio megfelelőjeként a megoszlás és megosztás szavakat találva a „szokottabb” felosztás vagy elosztás helyett, általánosságban leszögezi: „A’ meg praefixummal, valamint a’ többiekkel is, az igéknél kényünk szerint nem élhetünk.” Majd a destruere szóra Pázmány mondatát idézve: Ez a’ tanítás az embernek szabad akarattyát felbontya, a következőkre hívja föl a figyelmet: „A’ levágott barmot vagy baromfit felbontani a hurkot, a varrást felbontani; vagy az épületrűl szétbontani, az ágyrúl lebontani: ezek a szokott szójárások. Az akaratrúl e metaphora alacsony a megrontya vagy lerontya helyett.” Márton Istvánnak a paragraphus magyarítására alkotott kikezdet szavát bírálva pedig arra figyelmeztet, hogy az egyes igékhez nem lehet tetszés szerint bármely igekötőt hozzákapcsolni: „A’ kikezdet névben azonnkivűl a ki szokatlan, mert a’ kezd igével csak az el és meg szokott öszvetetetni, olly annyira, hogy az én vélekedésem szerint az át, be, fel, ki, le, öszve, szét és vissza előszócskákot a kezd igétűl, még a józan Logica is eltiltya.”

A nyelvszokásokra hivatkozva helyesbíti az igekötő használatát a következő esetekben:

Obstinari. Pázmánnál elátolkodni. Pred. De a’ megátalkodni jobb és szokottabb.

Adimplere a.: Mikor igéretét meg akará tellyesíteni Krisztus. Pázm. Hodeg. A’ meg előszócska ezen ige előtt szokatlan a’ be vagy a’ puszta ige járatos.

Officium a. Officium suum exequi: hivatallyában járni. Pázm. Pred. Az eljárni szokottabb, és Magyar idiotizmus.

Ineffabilis a.: Mondhatatlan vígassággal megújjúlnak. Pázmán Pred. A’ kimondhatatlan szokottabb és helyesebb.

Abradare a.: A’ ki elvakar valamit a’ Király levelében. Pázmán. Ide a’ kivakar, eradit, jobban illene.

Defendere a.: Az igazság mellett kitámadni. Pázm. Hodeg. A’ támad ige a’ ki előszócskával szokatlan. Ezen esetben a’ Magyar a kikelni igével szeret élni.

Rámutat Verseghy nemegyszer arra is, hogy ugyanannak az igének más lesz a vonzata, ha igekötő nélkül és más, ha igekötővel használjuk. Ilyenek például az alábbi esetek:

Acceptare a.: Ki tilthat minket, hogy a’ jót a’ pogányok írásibúl ki ne szedgyük? [Pázmán] […] a tílt ige nem a’ személynek, hanem a’ dolognak Accusativussával construáltatik: tíltya neki a játékot. Az eltílt ellenben a’ személynek Accusativussát kívánnya: eltíltya őtet a’ játéktúl. Itt is tehát vagy így kell szóllanunk: ki tílthat el minket attúl, hogy: vagy imigy: ki tílthattya nekünk azt, hogy.

Crucifigere, keresztre feszíteni, felfeszíteni. Pázmánnál megfeszíteni. Predik., de ez annyi, mint tendere, intendere. Suffixum re sublativum in keresztre praefixum fel postulat. A’ re ragaszték, melly emelést jelent a’ keresztre szóban, az ige előtt a’ fel előszócskát kívánnya.

Jól tudja persze Verseghy azt is, hogy ha az ikes igékhez igekötő járul, akkor nem az ikes, hanem a tárgyas forma szerint ragozzuk. Nem is hagyja ki az ikes ragozás elleni küzdelmének fegyvertárából:

Generare a.: Még az iszik, eszik igék sem tartyák meg az ik silabát, [!] mihelyt accusativussal construáltatnak: szaladgy! mert megesz a’ farkas: nem pedig megeszik. Illyenek a’ következendők is […] Sokakot fel[ül]múl, nem pedig múlik. Sok rosszat megszok az ember, nem szokik. Sok tejet kiszop egyszerre, nem szopik.... Széles árkot ugor át, nem ugrik. E’ különböztetést nyelvünkben a’ józan Logica kívánnya.

Tisztában van természetesen Verseghy azzal is, hogy az igekötő egyik fő funkciója a jelentésváltoztatás, a jelentésmódosítás, vagyis azzal, hogy „A praefixumok szoros értelemben olly előhangok, mellyek magokban semmit sem tesznek, de a szónak értelmét, ha elejébe tetetnek, megváltoztattyák” („A’ tiszta magyarság”, 1805. 40). Korábban azonban ezt a szerepet az igekötők közül a meg-re korlátozta, és a perfektiváló funkcióval azonosította. „A’ tiszta magyarság”-ban írja azt is, hogy a meg „a’ cselekvés-jelentő verbumokbúl cselekedet-jelentőköt csinál, mint: öl, megöl”. (Hasonlóképpen: Analyticae 1, 1816, 49 „Magyar Grammatika” 1818, 77) A kézikönyvben előforduló és ide vonható példái viszont azt mutatják, hogy a meg mellett az el, ki, le igekötők esetében is számon tartja azok jelentésmódosító szerepét. Mindannyiszor szóvá teszi ugyanis, ha az eléje kerülő nyelvi mondatokban, a szövegösszefüggés szerint, hiányzik az igekötő, s rámutat az igekötős és igekötő nélküli változat jelentés-különbségére. Mint ahogy ezt az alábbi példák jól érzékeltetik, megjegyzései az élő nyelvhasználat pontos megfigyelésén, az igekötő és az alapige kapcsolódásában tapasztalt szabályszerűségek megragadásán alapulnak:

Spoliari, fosztatni. Pázm. A’ fosztatni íge helytelen és szokatlan a’ meg praefixum nélkül. Megfosztatni: beraubt werden.

Lucerna a.: Égő lámpás lévén, sokakot tanításával világosított. Pázm. Pred. A’ Magyar constructio rend ez: tanításával sokakot megvilágított. A’ világosít annyi, mint lucidum reddit.

Trangere a.: Megszegetik az Úr’ vacsorájában a’ kenyér, úgymond Molnár Albert. A’ szegni annyi, mint scindere, s mikor a’ Magyar az egész kenyérbűl az első karajt levágja, akkor mondgya, hogy a’ kenyeret megszegte. Az Úr’ vacsorájánál Krisztus példája szerint a kenyeret törjük.

Obsidio a.: De harmincz napig való szállással semmit nem (sem) tehete Bécsnek. Pázmán. A’ megszállás az igaz kifejezés, mert szállani a’ meg praefixum nélkűl nem annyi, mint obsidere.

Illudere a.: A’ fogyatkozott vén embereket ne tréfállyuk. Pázm. Pred. A’ tréfál nem művelő ige, és így accusativus-sal (embereket) nem állhat. Megtréfálni valakit már művelő, de annyit tesz, mint rá szedni, megcsalni. […]

Desponsare a.: Hogy vérének zsengéjével magának jegyezné lelkünköt. Pázm. Pred. Eljegyezné, mert el nélkül a’ jegyezni csak annyi, mint signaret.

Deus a.: A Deo avulsus: Istentűl szakadtt, úgymond Pázm. Pred., de ez annyit tesz, mint ab aliquo ortus, progenitus, mint nagy ágbúl szakadtt; szakasztott ollyan, mint az attya. A Deo avulsus tehát annyi, mint az Istentűl el-szakasztott, elpártolt.

Adventus a.: Pázmán már jövetelnek, már jövésnek nevezi. Jövetelkor, úgymond, elvetetik a’ birodalom. Hod. A’ Deák ad prepositio miatt az eljövetel pontosabb és helyesebb. Urunk jövése előtt a’ világ nagy része (az) ördögnek szolgált. Itt is jobb az eljövetel: mert a’ jövés inkább adventio.

Administrare, kiszolgáltatni. Pázmán Hodeg. A’ ki előszócskát elhaggya: a’ szentségeket szolgáltatni. De a szolgáltat műveltető ige annyi, mint servire facit, és a ki nélkül az administrare szónak meg nem felel.

Abluere. Lemosni. Pázmán a’ mosogatni frequentativummal él, és így a’ Deák igének ab előszócskáját ki nem fejezi, mert a’ szennyet mosogatni, és a’ szennyet lemosni között nagy a különbség. Szent Vére hullásával mosogatá bűneink rútságát. Pred.

A felsorolt példákban, kimondatlanul is, jórészt az igekötő perfektiváló szerepének elmulasztását kifogásolja Verseghy. Expressis verbis is ezt hiányolja a következő esetben:

Absolvere a.: Pázmán már az oldozni, már a’ megoldozni igével él. Az igaz pásztoroktól oldoztatnak’ s bűneik’ bocsánattyát nyerik. Hodeg. A’ házasságtörésbe esett asszonyt megoldozá. Pred. Az oldozni magában csak annyi mint solvere, és így valamint a’ nyerik ige is meg vagy el előszócska nélkül csak cselekvést, nem pedig végbevitt cselekedetet tesz. A’ feloldozni nemcsak szokottabb mint megoldozni, hanem azonkívül az igaz értelmet erősebben is kifejezi. [!]

Már az eddigiek során is megfigyelhettük, hogy Verseghy nyelvművelő könyvében továbbfejlesztette az igekötőkre vonatkozó nézeteit. Ám még ennél is tovább ment, amikor egyes igekötőkhöz „értelmet”, „jelentést” rendelt, amint a következő szócikkek tanúsítják:

Obstinatus a.: Pázmánnál elátalkodott. Hodeg. De a’ megátalkodott természetesebb és szokottabb, mert az el praefixum mozgást, változást jelent, melly a’ megátalkodásnak ideájával meg nem fér.

Judex a.: Judex controversiarum. E’ két törvénytévő bírók előtt magokot el nem vonhattyák, úgymond Veresmarthy. E’ mondásban […] az el praefixum miatt az előtt helytelen, mert ez fekvést tesz, az el pedig mozgást, az elől tehát ezen esetben a’ helyes névhatározó, avvagy postpositio.

Exsurgere a.: Minekutánna egyszer felállapodott, a’ világ végéig le nem omol. Pázmán. A’ felállapodott ige ellenkezést foglal magában, mert állapodni helyeztetést (situm) jelent; elejébe tehát a’ fel, melly mozgást (motum) tesz, tellyességgel nem illik. E’ mondásban a’ helyes ige a’ felépűlt, vagy lábra kelt volna.

Az idézett sorokból az tűnik ki: Verseghy felismerte, hogy egyes igekötők – a példákban az el és fel – meghatározott irányban módosítják az ige jelentését. Ebben az észrevételben egy olyan felfogás csíráját fedezhetjük fel, amely csupán a legutóbbi időkben bontakozott ki az igekötő mibenlétéről. Az ti., hogy az igekötők korlátlan számú kapcsolódása az igékhez képzőszerű tulajdonság (l. Pais D., Az igekötők mivoltához és keletkezéséhez. Mny. 55, 1959, 183; Károly S., A lexikológiai egységek fejezete a generatív grammatikában, ÁNyT. 4, 1966, 93); valamint az, hogy az igekötők az igékhez kapcsolódva nem állandó jelentéssel vesznek részt új igék alkotásában, hanem a különböző jelentéstípusú igékhez járulva más-más jelentésmozzanatot olvasztanak magukba (1. erre: Szili K., Az igekötő és az igekötős ige mibenlétéről. Bp. 1985. Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia köréből 7.sz.).

Hogy ilyesfajta felfogás csírájával van dolgunk, azt még az eddigieknél is jobban példázza az alábbi szócikk, amelyben az el igekötő értelmét nem nevezi meg konkrétan Verseghy, hanem csak utal arra, hogy az általa javasolt elszülés összetételben hasonló – de nem azonos! – jelentésmozzanatot fog felvenni az ige, mint az elfőtt, elsűlt (étel) esetében, vagyis amikor az igekötő igéjével kb. a valaminek v. valakinek romlását, tönkremenését fejezi ki:

Abortus a.: Abortus inferre: a méhgyümölcsöt elveszteni, a’ gyermeket a’ méhbűl elűzni. […] A barmokrúl az elvetélés névvel élünk: nem mondhatnánk-é az emberrűl elszülésnek? […] Hasonló értelmet az el szócskának másszor is tulajdonítunk, mint amikor azt mondgyuk, hogy az étel elfőtt, elsűllt.

Verseghynek az igekötő használatára tett észrevételeit az igekötő szórendjére vonatkozó nyelvhelyességi megjegyzésével zárjuk. Az alábbi szócikkben Szenczi Molnár egyik mondatát ugyanis ilyen szempontból tartotta szükségesnek megigazítani:

Occultare a.: Az Isten akarta az itélet idejét ... tőlünk eltitkolni. Molnár Albert. Ez nekünk szép példát nyújt annak átlátására, hogy a’ mondásban, avvagy a constructióban a’ szavaknak rendgye nem lehet ollyan, mint a’ Deákban, az értelemnek rövidsége nélkül. Molnárnak e’ mondása azt az ideát támasztya bennünk, mintha az Istenenn kivűl más is akarhatta volna ezt előlünk eltitkolni. Az igaz értelem akkor áll elő, ha az el praefixumot a’ titkolni igétől elválasztyuk, és az akarta szolgaíge elejébe tesszük imigy: az Isten el akarta az ítélet napját előllünk titkolni. Bár melly kicsinységeknek tessenek az illyen szórendtartások, csak fontosak még is az ollyan nyelvben, melly praecisióval akar szóllani.

Igen, ez Verseghy alapállása: semmi sem lényegtelen a nyelvben – még ha kicsinységnek látszik is – annak a számára, aki pontosan, helyesen és szépen akar szólni. Ennek jegyében folytatta egész nyelvészeti munkásságát. A kor kívánalmainak megfelelő „rendbeszedett és csinos magyar nyelv” megalkotása lebegett szemei előtt, ésszerű szabályokon alapuló, szilárd nyelvi rendszer felépítésén fáradozott. Annál is inkább, mert az általa művelt tudományt, a beszéllő mesterséget, az ékesenszóllást az emberi boldogulás kulcsának tartotta, amint erről oly meggyőző erővel vallott a „Tudományos Mesterszókönyv”-ben:

Facundia, beszédség: Beredsamkeit. Olly beszéllő mesterség tudni illik, melly az értelemnek foglalatosságit a’ képző tehetségnek szabad játékai gyanánt űzi. Ha a’ beszédesség a’ beszélő mesterség hiteget, azaz szép szín alatt csábít, tévelygésre vezet, hitető mesterségnek neveztetik (ars persvadendi, Ueberredungskunst). Ha csupán csak gyönyörködtetni akar, és így tárgyának csak ama részét keresi elő, melly mulat, és külsőképen tetszik, akkor kedvesenszóllásnak, mondatik (suaviloquentia, Wohlredenheit). Ha végtére a’ végbűl, hogy az olvasóknak, vagy hallgatóknak szíveit, kik nem elég gyakorlott eszűek arra, hogy az igazságokot és kötelességeket tudományosan átlássák, az igaznak elfogadására és a’ jónak tellyesítésére birja, érzékenyítő beszéddel a képző tehetséget felhevíti azért, hogy az észt és a szívet az imént említett nemes czélokra indítsa és szinte elragadgya, akkor ékesenszóllásnak neveztetik, (eloquentia, Redekunst, die edle Beredsamkeit). Ezen ékesenszóllás, melly a’ könyvekben és a’ társaságos életben számlálhatatlan és felette drága hasznokot hajt, a’ nyilvánvaló egyházi és helyes czélú világi beszédekben szónoki mesterségnek mondatik, (ars oratoria, Rednerkunst). Az, hogy némelly szónokok és könyvszerzők az ékesenszóllással a hitetésre, csábításra, vagy hiú gyönyörködtetésre visszaélnek, nem lehet a szónoki mesterségnek, vagy ékesenszóllásnak tulajdonítani. A’ mély tudományú férjfiaknak nem kellene tehát sem erre, sem a’ költő mesterségére megvetéssel tekinteni, annyival is inkább, mivel a’ mély tudományok még eggy nemzetet sem boldogítottak meg széles e’ világonn, sőt a’ köz csendességet már több ízben meg is zavarták; az ékesenszóllásnak pedig és a’ költő mesterségnek olly ereje volt a világ elejétűl fogva az emberi szívre, hogy az egész emberi nemzetnek culturáját majdnem csak ezeknek köszönhettyük. De még e’ hálálhatatlan jótéteménynek folytatását is csak e két mesterségtűl várhattyuk; mert ha ezek a mély tudományok által kinyomozott igazságokot és kötelességeket meg nem érzékenyítik, az emberi elmébe és szívbe közönséges bemenetelt nem találnak és így a’ haszontalan drága kövekhez hasonlítanak.

Íme, ez Verseghy Ferencnek posztumusz művéből hozzánk szóló végső üzenete.

{fel}