In memoriam Verseghy Ferenc
[3.]

Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár
Alapítva: 1999

<<< 17/4 >>>


Fábián Pál:
Verseghy nyelvművelő felfogásának korszerűsége

1. Immár régi hagyományként kerül sor idén tavasszal is a magyar nyelv hetének eseményeire. És nem túlzás ezt a szót használni a hivataloskodó „rendezvényei” helyett, mert az ilyenkor elhangzó előadásokon ünnepi lélekkel vesz részt – ma már joggal mondhatjuk – az egész ország. Megértettük ugyanis, hogy anyanyelvünk jóval több egy megszokott, mindennapos használati eszköznél: ez az, ami bennünket emberre tesz, és ugyanakkor egy kisebb közösség tagjává is: magyarrá. És ráébredünk arra is, hogy anyanyelvünkért mindannyian felelősek vagyunk, hogy a nyelv csak akkor tud jól szolgálni bennünket, ha ápoljuk és gondozzuk, ha szüntelenül csiszoljuk.

A magyar nyelv hetének minden évben van egy központi gondolata, mely állandó motívumként jelen van az ország minden megyéjében rendezett előadásokon. Ebben az évben az elődökre emlékeztetünk: arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a középkori kódexíró barátoktól kezdve minden nemzedék megtette a maga kötelességét, vállalva a nyelv fejlesztésének, ápolásának, védelmének a munkáját.

E megnyitó ülés alkalmával voltaképpen akkor lennénk igazságosak, ha arra törekednénk, hogy áttekintsük a magyar nyelvművelés évszázadait, hogy méltassuk elődeink cselekedeteit, nyelvünk első tudatos megfigyelőjétől, Sylvester Jánostól kezdve egészen a magunk koráig. Ez azonban lehetetlen: nyelvművelésünk egész története nem sűríthető néhány percbe úgy, hogy mindenkiről érdeme szerint szólhassunk. E képtelen vállalkozás helyett csak egyetlen, de messzire világító példát elemezhetünk: Verseghy Ferencet és vele együtt a felvilágosodás koráét, amelyben Szolnok város nagy hírű fia élt és alkotott.

2. Ez időben, a nagy európai változások idején ébredt rá a magyarság fennmaradása zálogának, nemzeti nyelvének fontosságára, anyanyelve iránti kötelességeire: és megindult a világ nyelveinek történetében is páratlan nyelvbővítő és nyelvjavító munka: a nyelvújítás.

A „nyelvújítás” szónak nyelvünkben három értelme van: 1. tágabb, általános értelemben a nyelv fejlődésébe való tudatos beavatkozás /azaz nyelvfejlesztés, nyelvművelés/: 2. szűkebb értelemben valamely korszak, amelyben a nyelvfejlődés folyamatának tudatos befolyásolása nagyobb a szokásos, átlagos méreteknél: 3. a magyar nyelvtörténetnek 1772-től 1867-ig terjedő szakasza.

Mint az első jelentés mutatja, a nyelvújítás nem valamiféle sajátos magyar jelenség: nyelvünk megújítására, kiművelésére más népek is törekszenek. – A második jelentés is általános érvényű: minden közösségnek, illetőleg nyelvének életében több olyan szakasz szokott lenni, amely alatt a nyelvváltoztatás, nyelvfejlesztés igénye az átlagosnál nagyobb, s ennek következtében /gyakran szervezett mozgalomtól is támogatva/ a nyelvi újítások, a neologizmusok száma jelentősen megszaporodik. – Hogy nyelvünkben a „nyelvújítás” szónak harmadik, nyelvtörténeti korszak jelentése is kifejlődött, annak oka a XVIII. század végi és XIX. századi magyar nyelvújító törekvéseknek sajátos társadalmi szerepében és a hasonló közép-európai mozgalmakénál jóval nagyobb mértékében rejlik.

3. Nyelvújításunk sajátos vonásait keresve elsőként annak erős politikai kötöttségét szokás kiemelni, nevezetesen azt, hogy a nyelv megújítására irányuló törekvések szorosan kapcsolódnak a magyar polgári demokratikus mozgalmakhoz. Nálunk a nyelv ügye kezdettől fogva a feudalizmus elleni harc egyik formája volt, a küzdelem a nemzetté levés előfeltételéért, az egységes nyelvért folyt. Nem véletlen hát, hogy az ország akkori szellemi közvéleménye a legélénkebb figyelemmel kísérte. A nyelvújítás körüli harc egész nyíltan, mint a „haladók” és a „maradiak” közötti küzdelem zajlott. Ezen túl az egész nyelvkérdés, s benne a nyelvújítás erős politikai töltést kapott attól is, hogy a nemzeti függetlenség, önállóság szimbóluma, kifejezője lett. A nyelv gondozása, fejlesztése később is az osztrák elnyomás elleni küzdelemnek, a magyarság fennmaradásának fontos fegyvere maradt.

A magyar nyelvújításnak második, a politikainál lényegesebb, mélyebb kényszerítő oka az volt, hogy gazdasági és társadalmi berendezkedésünk, műveltségünk, tudományosságunk messze elmaradt Európa fejlettebb nemzeteiétől, még a szomszédos Ausztriáétól, Csehországétól is. Ahhoz, hogy a polgári társadalmat Magyarországon is meg lehessen teremteni, hogy művészet és tudomány magyarul szólhasson a nép nagy tömegeihez, hatalmas méretű nyelvbővítés, új szók tömege kellett. Elmaradottságunk volt az oka annak, hogy a kor minden írója és gondolkodója nyelvünk szűk voltát panaszolta: s az anyanyelvnek a művelődésben, a tudományok elsajátításában játszott szerepe magyarázza azt, hogy felismerték és kimondták: „tsupán idegen nyelven soha még egy Nemzet is e földön, a maga Anya nyelvét meg vetvén, böltsességre, tudományokra nem emeltetett” /Bessenyei, Holmi 241/.

E fenti két, régóta számon tartott és részletesen taglalt okon kívül én még egy harmadik, igen fontos rugóját látom a magyar nyelvújításnak: nyelvünket. – Ismeretes, hogy a magyar szókincsben viszonylag nagy számban találhatók úgynevezett „világos” /azaz motivált/ szavak. Ez nem véletlen, hanem abból következik, hogy nyelvi gondolkodásunk /nyelvünk finnugor jellegének, ragozó-ragasztó, vagyis úgynevezett agglutináló voltának következtében/ erősen szóelemző. Azokat a szavakat kedveljük, amelyeknek értelmét ismert szóelemekből /morfémákból/ meg tudjuk fejteni, össze tudjuk rakni. pl. új-ság-ír-ás, fel-nőtt-ok-tat-ás: s kevésbé szívesen fogadjuk be a nyelvérzékünk számára „homályos” /motiválatlan/ szavakat: zsurnalisztika, andragógia stb. A felvilágosodás korában /és később is/ az új fogalmak tömegével együtt természetesen idegen szavak légiója árasztotta el nyelvünket, amelyek mind „homályos” elemek voltak a magyar nyelvérzék számára: értelmüket vagy ismerte valaki, vagy nem. A nyelvújítók akkor, amikor a magyar gondolkodás számára akadályt jelentő új /és régebbi/ idegen szavak befogadása /vagy megtartása helyett nemzeti nyelvűeket alkottak, belső nyelvi törvénynek is engedelmeskedtek: s azon túl, hogy meggyorsították az új fogalmak birtokbavételének folyamatát, továbbra is biztosították szókincsünk „világos” /motivált/ jellegét és finnugor alapú rendszerét.

4. Nyelvújításunk végső soron a felvilágosodás kori nyelvfilozófiának nyelvkeletkezési elméleteiben gyökerezik. Ezeknek közös lényege az, hogy a nyelv nem valami emberen kívüli dolog, nem isteni adomány, hanem emberi mű. Hogy a nyelv miképpen jött létre, a tekintetben már megoszlottak a vélemények. Verseghy például – miként azt Csetri Lajos kimutatta /vö. In memoriam Verseghy Ferenc 1972.: Emlékkönyv 26-7.: Szolnok, 1973./-- azt a herderi felfogást vallotta, amely szerint a nyelvet a primitív emberek szükséglete hozta létre. Egyesek hozzá hasonlóan, mások eltérő módon vélekedtek. Ezeknek a nézetkülönbségeknek az elemzése azonban most nem a mi feladatunk. A mi szempontunkból az a fontos, hogy a nyelv emberi alkotás voltából logikusan következett az embernek a nyelv életébe való beavatkozási joga, illetőleg az abban való hit, hogy a nyelven képesek vagyunk változtatni, hogy fejlődésének más irányt tudunk szabni. Ez a meggyőződés fűtötte az óvatosabb és a merészebb nyelvújítókat egyaránt, ez utóbbiak közül például Folnesics Lajost, aki 1807-ben megjelentetett Alvinájában a nyelvtani nemeket a magyarban is meg akarta honosítani: ő, valaki /férfiról/ – őné, valakiné /nőről/ stb.

A nyelvünkön való ilyen erőszaktevéseket persze a mérsékeltebb neológusok is visszautasították és még inkább az olyan személyiségek, mint Verseghy. 1816-ban megjelent latin nyelvű Analyticájából idézem a szolnoki munkaközösség fordításában: „Ha az emberi nyelv fő célja a fogalmak és ítéletek közlése,... mit gondoljunk az olyanok nyelvéről, akik művecskéiket olyan új szavakkal tűzdelik tele, amelyeket honfitársaink, bármennyire képzettek is, nem hogy első hallásra nem értenek meg – ahogyan kellene –, de még gondos tanulmányozás árán sem. Kérdezem, kinek írnak az ilyen szerzők, kikhez szólnak? Saját maguknak bizonyára, és nem másoknak... De vajon azt gondolják ezek a jó emberek, hogy az ő tekintélyük és a szótáríróké elégséges lesz ahhoz, hogy az egész nemzet eltérjen a maga szóképzési szabályaitól, vagy elhagyja azokat a szavakat, amelyeket úgyszólván a nemzet születése óta közmegegyezéssel elfogadott és felkarolja azokat a szavakat, amelyek önmagukban semmit sem jelentenek, és egyes-egyedül csak néhány író véleménye szerint van értelmük? Ezen felül figyelembe kell venni, hogy bármely nemzet nyelvét úgy kell kiművelni, hogy éppen a köznép számára könnyen érthető maradjon, ellenkező esetben ugyanis nem a nemzet nyelve tökéletesedik, hanem új nyelv teremtődik” /Pars I: Etymologia linguae hungaricae: a szolnoki Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár kiadásában 48-9. lap/.

A logikus, világos okfejtéssel előadott gondolatok közül én a leglényegesebbnek ezt vélem: „/lehetetlen/, hogy az egész nemzet eltérjen a maga szóképzési szabályaitól,... és felkarolja azokat a szavakat, amelyek önmagukban semmit sem jelentenek, és egyedül csak néhány író véleménye szerint van értelmük.” Azt mondja ki itt ugyanis Verseghy, amivel én is fentebb jellemezni igyekeztem a magyar szókincset: a szabályosan alkotott szavak illenek csak nyelvünkbe, mert ezeket mindenki megérti. A szabálytalan, a korcs szavakra – még ha nem idegenek is, hanem honi gyártmányok – semmi szükségünk sincs, mert ezek éppen úgy értelmetlenek, „homályosak” a magyar nyelvérzék számára, mintha idegen szavak lennének. Verseghy tehát, amikor a nyelvi szabálytalanságok ellen küzdött – Bárczi Géza szép kifejezésével élve – „anyanyelvünk magyarságát” védelmezte, nem pedig szűk látókörű maradiság állította szembe a túlzó neológusokkal. Ezekkel egyébként Verseghy ellenfelei, például Kazinczy és Révai is szemben állottak, ők sem akarták a magyar nyelv „géniuszát” – megsérteni. Illetőleg: Verseghy sem volt az ésszerű újítások ellensége, maga is alkotott új szavakat, elsősorban nyelvtani műszókat.

5. Számos érintkezési pont ellenére miért bonyolódott mégis Verseghy szenvedélyes vitába Révaival meg Horváth Istvánnal? Miért nem tudott erősebben hatni kortársaira? Miért felejtették el olyan hamar és méltatlanul a halála után? – Az okok Verseghy nyelvfilozófiájában keresendők, miként arra már többen rámutattak.

A kor nagy nyelvészeti felfedezése a nyelv változékonyságának a felismerése volt, vagyis annak meglátása, hogy a nyelveknek is van történetük. A nyelvek életét az ember sorsához hasonlóan képzelték el, amelyben a gyermekkort /a kialakulás, a keletkezés idejét/ az ifjúkor /a kibontakozás, az érés kora/ követi, amely után a nyelvek is férfikorukba /a legnagyobb kiteljesedés, a tökéletesedés szakaszába/ érkeznek. Végigjárva ezeket a fejlődési fokozatokat, a nyelvek is, miként az ember, romlásnak, hanyatlásnak indulnak, s végül elenyésznek. Révai úgy vélte, hogy a magyar nyelv a 16-17. században jutott el férfikorába, s azóta a hanyatlás jelei mutatkoznak rajta. Verseghy ezzel szemben azt a meggyőződését hirdette, hogy nyelvünk a 18. században, az ő idejükben jutott csak el a férfikorába, vagyis fejlődött, tökéletesedett a korábbi nyelvállapothoz képest. Ezért ütköztek össze az ikes ragozás kérdésében.

Révai a magyar nyelv búváraként felderítette az ikes ragozás egykori, a saját idejénél jóval teljesebb /bár régebben sem tökéletesen megvalósuló/ rendszerét, s hogy a magyar nyelvet a romlástól mentse, az ikes ragozás visszaállítására törekedett. Verseghy ellenben az akkori élő magyar nyelv kiváló ismerőjeként azt bizonyította, hogy az ikes ragozásért már felesleges küzdeni, annyira kiszorult a nyelvből, s az egész folyamatban nem nyelvünk el-korcsosulásának, hanem csak változásának jelét látta. Kovács Ferenc helyesen mutatott rá az 1972-es szolnoki Verseghy-ülésszakon arra, hogy a magyar nyelv közeli elenyészését jósoló herderi megállapítással szemben Verseghy felfogása volt az optimista, a jövőben bízó álláspont /i. m. 35./ kortársak mégsem neki adtak igazat, hanem megindították a harcot az ikes ragozás visszahozataláért.

Verseghyt egyébként nem a nyelvfilozófia vezette rá annak vallására, hogy a magyar nyelv csak az ő idejükben érkezett el férfikorába /vagyis a régebbinél tökéletesebb állapotába/. A dolog – szerintem – fordítva áll: következetesen szinkrón nyelvszemlélete miatt hitt a férfikorba érkezés elméletében: arról volt meggyőződve, hogy egy élő nyelv rendszerének szabályait, normáit nem lehet valamiféle múltbeli, egy rekonstruált ideál képére formálni, hanem az éppen érvényes szokás alapján lehet és kell a követendő nyelvi törvényeket megfogalmazni. Az úzus, az élő nyelvszokás pontos megfigyelésére számtalan példát lehetne tőle idézni, én itt most csak az összetett szavakkal kapcsolatos véleményére utalhatok.

6. Az akadémiai helyesírás előzményeit kutatva, a felvilágosodás korának nyelvtanait böngészve feltűnt, hogy akkori grammatikáink milyen röviden intézik el a különírás-egybeírás-kötőjeles írás ügyeit, amelyek pedig manapság a legtöbb gondot okozzák a helyesírás gondozóinak és gyakorlóinak egyaránt. A tüzetesebb vizsgálatkor kitűnt, hogy ennek az volt az oka, hogy akkor még viszonylag kevés volt nyelvünkben az összetett szavak száma, amit jól bizonyít például az, hogy 18 nyomtatott oldalnyi szövegből összesen csak 114 összetett közszót jegyezhettem ki. S még szembetűnőbb az összetételek relatív ritkasága, ha tekintetbe vesszük, hogy a 114-ból 68 igekötős ige, s csak 46 a más szó. Nem volt hát különösebben érdemes írásuk mikéntjére sok szót vesztegetni. Kiderült viszont az is, hogy a jó szemű debreceni grammatikusok is, Kazinczy is, Verseghy is, mások is észrevették az összetételekben rejlő, még kiaknázatlan lehetőségeket, és új összetett szavak alkotására buzdítottak. Verseghy például ezt írta: „a helyes ö∫zvetevés vi∫zontag legalkalmatosabb sokszor a tudományos könyvekben a mesterséges ∫zavaknak értelmes fordítására, mint Termé∫zetnyomozás, Physika, Naturlehre: Érzéstudomány, Aesthetica, s’ a1 t” /Felelet 83/. Az összetétel-pártolók közül Verseghy magasan kiemelkedett. Minden művében visszatért erre az előnyösnek látszó, akkor még kevéssé megterhelt szóalkotási módra, az összetételeket nyelvtani felépítésük szerint csoportosította, és meggyőzően érvelt egybeírásuk mellett, általában ugyanazokban a típusokban, amelyeket ma is egybeírunk: lágymeleg, sárgafehér, aranyláncz, fakanál, borleves, marhahús, képíró, rézmetsző, tűtartó, lúdtojás, házfödél, falhasadás stb. /Ezekre nézve 1. AkHElőzm. 181., 183., 186., 193./ Révai viszont az összetételek tekintetében a tagadás álláspontjára helyezkedett: csak az éjszak, éjfél, atyafi, hazafi stb. típusú szavakat ismerte el összetetteknek /tehát csak a szinte már elhomályosultakat/, a többi – akkor már általában egybe vagy kötőjellel írt szót „képzelt /imaginárius/ összetételnek” minősítette. Elmélete szerint Révai különírta az efféléket: vers írás, leg nevezetesebb, mással hangzó, anya nyelv, had vezér, fő ispán stb. /V. ö. AkHElőzm. 164-5./ Akkoriban még az ilyen írásmódok sem mentek ugyan ritkaságszámba, de tudjuk, hogy az idő nem Révainak adott igazat, hanem azoknak – köztük Verseghynek –, akik merészebben éltek az új összetett, s ezért egybeírt szavak alkotásának lehetőségével.

Mégsem a leíró, hanem a történeti szemléletű nyelvtudomány vált uralkodóvá. Ennek okát egyrészt abban az általános érdeklődésben láthatjuk, amely a frissen felfedezett és merész kalandokra csábító nyelvtörténeti stúdiumok iránt Európa-szerte megnyilvánult, s amelyet a nemzeti múlt iránti általános érdeklődés minden európai népnél jelentősen fokozott. Külföldön is, nálunk is a nyelvtörténet lett a modern, a korszerű irányzat, s mellette a leíró nyelvészetnek csak mellékes szerep jutott. Másrészt a magyar nyelv általános megújításának érdeke miatt nem lehetett megelégedni az élő, a valóban koránt sem kiegészítő nyelvszokás passzív elfogadásával, hanem a javító változtatást kellett nemzeti programmá tenni. Ebbe a stratégiába például az ikes ragozás régi, teljes formáinak visszaállítása inkább illett, mint a „romlott”, „pórias” alakoknak a szokás okán való elfogadása. Ezért nem érthettek egyet Verseghy felfogásával nyelvművelésünk akkori irányítói.

7. Nyelvszemléleti különbségek miatt került szembe Verseghy Révaival és híveivel a helyesírás kérdésében is. Vitájukat – valójában nem csak az ő kettőjükét, hanem két nagy táborét – mint jottista-ipszilonista háborút tartja számon a helyesírás-történet. Az elnevezés onnan ered, hogy Révai a várja, kérje, hajója, epéje stb. alakok végén tisztán jelentkező -ja/je ragokat, illetőleg ezeknek j elemét fel kívánta tüntetni az adja, látja, falja, kenje, földje, kínja stb. szóalakok végén, vagyis j-vel /jottával/ írt, ahogyan az a magyar írásgyakorlat egy részében már régóta szokásban volt, különösen a protestánsok körében. /Az „aggya”, „láttya”, „kennye”, „kínnya” stb. ejtésmódok helyességét persze Révai sem vitatta!/ Verseghy ezzel szemben úgy vélekedett, hogy nemcsak a -ja/je ragunk van, hanem ennek -gya/gye, -tya/tye, -lya/lye, -nya/nye változatai is élnek: tehát ír+ja, kér+je, de: ad+gya, lát+tya, fal+lya, ken+nye, föld+gye, kín+nya stb. a szóalakok nyelvi fölépítése és leírásuknak a kiejtést is híven tükröző „módgya”. Ennek az y-t tartalmazó /ezért ipszilonista/ írásmódnak is nagy hagyománya volt a magyar helyesírás múltjában és számos követője a korabeli írásgyakorlatban, főképp a katolikusok körében.

Verseghy a helyesírásban is csatát vesztett: a közvélemény az etimologizáló írásmód mellé állt. Az adja, látja, falja, kenje, földje, kínja stb. írásmód egyrészt /mint az ikes ragozás is/ megfelelt az akkor diadalútjára induló történeti szemléletnek: másrészt jóval egyszerűbb volt a Verseghytől pártolt, több ragváltozatra épülő adgya, láttya, fallya, kennye, földgye, kínnya stb. rendszerénél. Helyes döntés volt tehát, hogy az akadémiai helyesírás megalkotásakor /1832-ben/ a tudós testület nem ezt az utóbbit választotta. /A jottista-ipszilonista háború történetét részletesen megírtam: vö. AkHElőzm. 123– 45./

8. Az y-háború és még számtalan más helyesírási egyenetlenség miatt általános óhaj volt a 18. és a 19. század fordulóján, hogy a nemzet valahogyan jusson végre „közakaratra” a helyesírás dolgában. A kívánság érthető: a helyesírási tarkaság egyre kényelmetlenebb lett az oktatásban, a könyvnyomtatásban, az ügyvitelben stb., az egységes helyesírás viszont célszerűségén túl kifejezte volna a nemzeti egységet is. A célt két úton akarták elérni.

Az általánosan elterjedt és helyeselt felfogás szerint megalakítandó tudóstársaság feladata lesz a nyelvhasználati és helyesírási normák meghatározása. Szinte nincs olyan, a nyelvről szóló munka, amelyik ne ezt tekintené a tudóstársaság legsürgősebb feladatának. /Vö.: Deme László: RefNy. 41.: Benkő Loránd: FelvIr. 340-2./ Többen azonban más, radikálisabb és egyszerűbb utat ajánlottak. Például Czinke Ferenc /Révai utódja/ egyetemi székfoglalójában azt javasolta, hogy a tudóstársaságtól kidolgozott egységes helyesírást az országgyűlés törvénnyel tegye kötelezővé, ahogyan ez a forradalmi Franciaországban történt. Verseghy is „közakarattal” vagy „országos parancsolattal” akarta egységesíttetni a helyesírást /TisztMsg. 23., Felelet 346./, Kolmár József is „valamelly Tudós Társaságnak Királyi hatalommal gyámolított tekintetével” óhajtotta végét vetni a helyesírási különbözéseknek /Prób. 113/.

Az állami beavatkozásnak Verseghytől is felvetett gondolata nem talált visszhangra. Ez a későbbi fejleményekből is kitűnt: az első szabályzatot az Akadémia, nem az országgyűlés adta ki. Okát Kazinczytól tudjuk: ezt írja ugyanis egyik levelében: „Verseghy javaslatát esmerem, esmerem Aglajáját s ortographiáját is. Mentsenek az egek olly törvényszéktől minden nyelvet. Szerentsénkre nints mit félnünk tőle: az országló hatalomnak sem ideje, sem kedve nintsen ollyasmibe avatkozni” /KazLev. XVII, 299: 1820./. – Meg aztán: joggal tartott mindenki az államhatalomtól, melynek beavatkozását a nyelvi ügyekbe II. József alatt oly keservesen tapasztalta a magyarság. Ezért inkább vártak /mondhatnám így is: kihúzták az időt/ a Magyar Tudós Társaság megalakulásáig, hogy az államhatalmi beavatkozást elkerüljék. Ez a történeti oka annak, hogy a helyesírás gondozásának joga és kötelessége az Akadémiára szállt.

9. A 18. és 19 század fordulója a magyar nyelvtanirodalom hirtelen és nagy arányú felvirágzását hozta. Ennek két fő okát szokás adni. – Az egyik indíték az a gyakorlati cél, hogy a külföldieknek és a nem magyar anyanyelvű országlakosoknak a kezébe olyan gyakorlati /többnyire német, olykor latin nyelvű nyelvtanító könyveket adjanak, amelyekből magyarul tanulhatnak. Van ezek között tömör áttekintés is, meg részletező rendszerezés is. A nem magyar anyanyelvűeknek szánt magyar nyelvtanok sorában megemlíthető Farkas Jánosnak számos kiadást megért Ungarische Grammatik für Deutsche c. könyve /a 9. kiadás 1816-ban jelent meg/: ebbe a típusba sorolandók Márton Józsefnek, a bécsi egyetem magyar professzorának a nyelvkönyvei is /vö. Mikó Pálné: Márton József a magyar nyelvért: A Nyelvtudomány és Nyelvoktatás műhelyéből c. ELTE-sorozatban: Bp., 1982. 7-8/. Verseghynek is van egy Neuvervasste Ungarische Sprachlehréje /Pest, 1805./, sőt még Vörösmarty is írt egy Kurzgevasste Ungrische Sprachlehrét /Pest, 1832./, nyilván pénzkereseti céllal. – A nyelvtanok másik csoportjába a tudományos célú, általában terjedelmes rendszerezések tartoznak. Ilyen Gyarmathi Sámuel Okoskodva Tanító Magyar Nyelvmestere /Kolozsvár, 1794/, ilyen a Magyar Grammatika, mellyet készített Debrecenbenn egy magyar társaság /Bécs, 1795/, vagyis a híres-hírhedt Debreceni grammatika és még több más könyv. A nyelvtanírás-történet joggal és okkal ezek közé sorolja Verseghy grammatikáit is, mivel ezek avatott, szakértő tudóstól kidolgozott, részletes és magas színvonalú nyelvleírások.

Van azonban egy mozzanat, amely Verseghy grammatikáit megkülönbözteti a többitől: tanügyi indíttatásuk. A Helytartótanács 1814-ben tette feladatává Verseghynek, hogy a magyar iskolák számára nyelvtanokat írjon. Így került sor 1816-ban az Epitome Institutionum Grammaticarum Linguae Hungaricae című, a II-VI. osztálynak szóló nyelvtan kidolgozására; ezt követte, szintén 1816-ban, az Exercitationes. idiomatis hungarici in usum gymnasiorum regni Hungarici című, vagyis a gimnáziumok számára írt magyar nyelvgyakorló könyv: majd 1816-1817-ben az Analyticae institutionum Linguae Hungaricae következett, amely három részben / alaktan, mondattan, Retorika/ az előzőknél bővebben fejti ki a magyar nyelv rendszerét: végül Magyar Grammatika, avvagy nyelvtudomány címmel 1818-ban a „nemzeti oskolák” számára magyar nyelvű összefoglalás is készült.

Meg kell adni, a Helytartótanács illetékes ügyintézői igen tisztán látó férfiak voltak! Felismerték ugyanis, hogy az akkori jelen magyar nyelvét kutató és feltáró Verseghy kiválóan alkalmas személy iskolai nyelvtanok írására: az iskolákban ma is a szinkrón nyelvrendszer megismertetése a fő feladat. E grammatikák latinnyelvűsége a Helytartótanácsnak arra a szándékára is figyelmeztet, hogy Verseghy nyelvtanai a „tanító uraknak” szóltak, ahogyan ezt a szerző könyveinek előszavaiban megírja, tehát ezek a nagy terjedelmű könyvek tudományos háttérkötetek voltak a magyar nyelvtan gyakorlati oktatásához. Ezért, nem pedig a túlságosan magasra állított iskolai követelmények miatt voltak ezek részletesek és tudományos színvonalúak. Az utoljára megírt magyar nyelvű változat szólt csak a diákoknak is.

Úgy vélem, a sokirányú Verseghy-kutatásban ez az oktatási-művelődéspolitikai szempont még nincs kellőképpen elmélyítve, pedig nyilvánvaló, hogy a tartalom a nyelvi rendszer leírása mellett a műfaj, a tankönyv–, illetőleg segédkönyv-jelleg sem közömbös. Verseghy kiváló pedagógusnak, és tudománynépszerűsítőnek bizonyul bennük! S ezeknek a műveknek a hatását is fontos lenne egyszer lemérni, hisz az állami iskolákban végső soron mindenki, tanító és diák egyaránt Verseghy tanítványa volt, amíg csak grammatikáit használták.

Kiszabott időmnek a végére értem, s annak beismerésével kell előadásomat berekesztenem, hogy a címben jelzett témához éppen csak hozzákezdtem. A felvilágosodás korának nyelvi küzdelmeiről, az olykor kíméletlen vitákról, Verseghy nyelvművelő és helyesírási nézeteiről és törekvéseiről, a sikereiről és kudarcairól felvázolt mozzanatok mégis elégségeseknek látszanak két tanulság levonásához.

Az egyik Verseghy személyét illeti. Remélem, a tőlem röviden előadottakból is kiderült, hogy a kor, amelyben élt, volt az oka annak, hogy nem Verseghy látásmódja vált az irányító felfogássá, pedig az idő több dologban őt igazolta, mindenekelőtt éppen a lényegben, az egyidejű, a leíró nyelvszemlélet jogosságában és az ezen alapuló nyelvművelői magatartás helyességében. Abban lett igaza, hogy a jelen nyelvét elsősorban a mai úzus, a mostani szokás alapján kell csiszolnunk, javítanunk. Az ikes ragozás tekintetében is feléje billen ma a mérleg nyelve: az összetett szavakra vonatkozó jóslata is igazolódott /szinte már sok is a jóból, annyi összetételünk van/: igaza lett abban is /sajnos!/, hogy a jottista írásmód ártani fog a jó magyar kiejtésnek, mert ad-ja, lát-ja stb. betűejtésre csábít. S hosszan lehetne még sorolni Verseghynek azokat a nézeteit, véleményeit, amelyek miatt ma talán közelebb áll hozzánk, mint egykor a történeti nyelvszemlélet bűvkörében élő kortársaihoz. Helytelen lenne azonban azt latolgatni, miben tévedett ő, miben mások. A szándékukat kell nézni, a magyar nyelv ügyéért égő buzgalmukat, mert ebben mind egyek voltak. Ebben kell nekünk is egynek lenni velük, akkor leszünk méltó örököseik.

A másik tanulság nyelvünkre vonatkozik. Kétszáz évvel ezelőtt, nyelvünk szorongatott állapotának idején a nemzethalál víziójának felvillantásával és a dicső múlt felidézésével, korholással és buzdítással egyaránt az ébresztés és az ébren tartás volt a cél. Verseghy a buzdító, a bizakodó gondolkodók közé tartozott: úgy látta, amint arról már szó volt, hogy nyelvünk képes arra, hogy lépést tartson a korral, amelyben társadalmunkat szolgálja. A szép szimbólumnak, a férfikorba érkezésnek – Verseghy hitének – ez az alapja. Minket is ez tölthet el bizakodással. Mai magyar nyelvünk, bár nem hibátlan, ha szüksége van is a gondozásra, tele van élettel és erővel. Irodalmunk nyelvének csodálatos hajlékonysága éppúgy bizonyítja ezt, mint az az eléggé nem méltatható teljesítmény, hogy a szaktudományok nyelve lépést tudott tartani az úgynevezett nagy nyelvekkel, hogy magyarul tudunk művelni csillagászatot és őslénytant, atomfizikát és közgazdaság-tudományt, orvostudományt és általános nyelvészetet. De hozzáteszem, nemcsak csodálatos nyelvünk érdeméből örvendhetünk ennek, hanem azért is, mert a nyelvünk fejlesztését célzó tudatos törekvés, vagyis a nyelvművelés, Verseghyék kora óta mindig társadalmunk közös gondja volt. S hogy elődeink örökségének hű megtartói, sőt gyarapítói óhajtunk lenni, ezt a mai ünnep is bizonyítja.

{fel}