Dr. Csehák Judit miniszterelnök-helyettes megnyitó beszéde

Tisztelt Hallgatóim!

Az anyanyelv hete immár hagyományos eseményeinek az idén Szolnok város ad méltó otthont. Kivételes az alkalom, hogy a nagy szülött, Verseghy Ferenc emlékének adózva, munkásságának szellemében élő anyanyelvünket is ünnepelhetjük. Nem kelhetünk versenyre – és nekem sincs szándékomban rivalizálni – rendezvényünk tudós előadóival Verseghy tevékenységének elemzésében, a magyar felvilágosodás jelentőségének méltatásában. Nagy nyelvészünk néhány gondolatával, a korszak szellemiségével azonban kell, hogy azonosuljunk. Kell, hogy valljuk a nyelv és a gondolkodás szoros kölcsönhatását, azt, hogy a nyelv szinte páratlan eszköze a művelődésnek. Értvén művelődésen mindazt, amit az ember valaha is teremtett és teremt, gondolatot és tárgyat egyaránt.

Kell, hogy megértsük, miként is vált a nyelv művelésének ügye máig ható programmá, a 18. századi tudósok, irodalmárok ügyéből politikusok ügyévé, egy fejlődni vágyó nemzet közös óhajává.

Mivel Bárczi Géza az „élőnyelv lelkes harcosának” nevezte Verseghyt, emlékének adózunk azzal is, ha arról szólunk, miért fontos számunkra ma a magyar nyelv gondozása.

Napjainkban, amikor a gazdaság, a közélet megújítása olyannyira szükségszerű – egyebek között a nyíltság és a nyilvánosság erősítésével – alapvető fontosságú, hogy jól értsük egymást, hogy egy nyelven beszéljünk. És nemcsak átvitt értelemben. A váltás és változás nem nélkülözheti az egységes akaratot, azt a nemzeti közmegegyezést, amelyre eddigi eredményeink épültek.

De vajon meg tudjuk-e fogalmazni igényeinket, törekvéseinket, véleményünket, ha nem birtokoljuk a nyelvet teljes pompájában? Vajon képesek vagyunk-e azonosulni a célokkal és feladatokkal, ha nyelvi pontatlanságok és pongyolaságok is nehezítik egymás megértését? Vajon az érdekegyesítés fórumai lehetnek-e demokratikusak, ha kifejezéseinket szegényesség jellemzi, és elképzeléseink megrekednek bennük, mert nem találjuk a szavakat? Egyáltalán, lehetnek-e rokontörekvéseink, ha hibásan dadogjuk le azt, ami bennünket foglalkoztat?

Nem szónokinak szántam kérdéseimet. Nem a válaszok egyértelműsége miatt soroltam el valamennyit. Csupán társadalmunknak – a szocializmus mai állásának, ahogyan József Attila fogalmazta – az anyanyelvvel is összefüggő gondjaira kívántam rámutatni.

Hiszen azzal is számolnunk kell, hogy a váltásnak és változásnak lesznek súlyos konfliktusai, sőt érintettjei is. Nem szabad, hogy a terheket a nyelvi kiszolgáltatottság is súlyosbítsa, hogy egyeseknek halmozott hátrányt jelentsen.

Az ellentmondások enyhíthetők, és a gondok is könnyebben megoldhatók, ha pontosan tájékoztatjuk egymást, ha legalább a félreértéseken alapuló ellenérzéseket sikerül csökkentenünk. Akár csak a használt nyelv, a fogalmak értelmezésének közelítésével, vitakultúránk fejlesztésével. De nem csak a politikusnak van feladata a kölcsönös megértés elősegítésében. Anyanyelvünket kisgyermekkent tanuljuk és gazdagítására, bővítésére a tanulóévek a legalkalmasabbak.

A családi együttlét meghitt beszélgetéseit nem pótolhatják az élvezetes televíziós műsorok, miként a képregények sem helyettesítik az értékes olvasmányok felemelő élményeit. A legtökéletesebb távirányításos és elektronikus játékok sem tanítják meg gyermekeinket – az édesanyák vagy édesapák helyett – a szép magyar beszédre, az érzelmek és gondolatok változatos kifejezésére. Az iskola mulasztásaira sincs felmentő szavunk. A röpdolgozatokkal, a tesztekkel és a számítógépes feleltetésekkel időt ugyan nyerhetünk, de ez a sajátos „gazdaságosság” még sokba kerülhet társadalmunknak, ha a jövő állampolgárai az anyanyelvükben szegényednek el, ha a különböző generációk között nemcsak fogalmi-gondolkodásbeli szakadék mélyül, hanem érzelmi és nyelvi is. Mindannyiunk vesztesége, ha a fiatal vagy az idős ember beilleszkedése kisebb-nagyobb közösségeinkbe a használt nyelven is múlhat.

Jövőnket fenyegeti nyelvünk színtelenedése és durvulása is. Egyre többen egyre kevesebb és tisztátalanabb szóval illetjük egymást, máskor kedvünket és lendületünket veszítjük az órákon át tartó szóözönben.

Minél gyakrabban élünk a mozgalmi – vagy hivatali „divat-nyelvek” sablonjaival, annál inkább szürkülhetnek gondolataink, kapcsolataink. Mennél inkább egy-egy útszéli kifejezésbe tömörítjük érzelmeinket vagy véleményünket, annál jobban fenyeget, hogy mi magunk is durvábbá, kegyetlenebbé, egymáshoz egyre közömbösebbé válunk.

Tisztelt Hallgatóim!

Nekem a nyelv – az anyanyelvem – nagyon sokat jelentett és jelent. A szülői házban tanult szavakkal érttettem meg magamat szűkebb és tágabb környezetemmel. Anyanyelvemben találtam rá az önkifejezés, sőt az önmegvalósítás mással nem pótolható eszközére. És sok más szál mellett ma is az „otthoni” nyelv az a legerősebb kötelék, amelyik összefűz egy kisebb tájjal, egy szűkebb közösséggel. Azzal és azokkal, akiket először tanultam meg szeretni, tisztelni, hogy majd ezen a szereteten és tiszteleten át magyarságom, sőt emberségem értelmét és értékét is becsülni tudjam. Lehet, hogy annak a szűkebb tájnak a nyelvi muzsikája már alig érződik beszédemen. Lehet, hogy annak a kisebb közösségnek a szavai – a tájszavak – már fogyatkoznak bennem. De az a nyelv ma is az a biztos alap, amelyre gondolkodásom és önkifejezésem épül. Nélküle szegényebb lennék, mint ahogy a tájnyelvek pusztulásával a magyar nyelv is szegényedik.

Nem az élőnyelv törvényszerű fejlődését akarom tagadni ezzel. Még csak nem is a nosztalgia szól belőlem. Az értékmentés és az értékőrzés késztet csupán. Jól tudom, hogy az élőnyelv egyben életnyelv is. Életidegen szabályozással, mesterkélt bezárással nem lehet útját állni törekvéseinek. Mindez nagyon sok tapintatot kíván önöktől, nyelvtudósoktól is. Tapintatot és tapasztalatot annak megítélésében, hogy meddig jogos az őrzés, a szabályozás, a konok kötöttség, és mettől lehet kaput tárni, hogy a 20. század nem magyar fogantatású fogalmai, kifejezései – alkalmanként világnyelvektől kölcsönzött nyelvi formulái – hozzásimulhassanak anyanyelvünkhöz.

Verseghy korából és korától ismerős ez a gond. Akkor is igaz volt, ma is igaz: a magyar nyelv minden színessége és hajlékonysága ellenére nem mondhat le a megújulásról. Sem szókincsének, sem nyelvtani rendszerének gyarapodásáról. Különben új fogalmak és új viszonylatok magunkévá tételéről is lemondhatunk. Talán elég, ha csak emlékeztetek a számítógépek világára, amelynek nyelvi hatásait sem kerülhetjük ki. Kellő érzékenységgel azonban elérhetjük, hogy az elektronika térhódítása ne szegényítse, hanem gazdagítsa anyanyelvünket. Akárcsak a világnyelvek örvendetes terjedésével és a világjárás gyakoriságával egyenes arányban szaporodó, ma már jobbára nemzetközivé vált idegen szavak. A túlzó és a józanságot nélkülöző magyarítás – vagy inkább magyarosítás?! – értelmetlenségére elég példát kínál történelmünk. A magyar nyelv története is. Miként azt is ez a történelem tanította meg nekünk, hogy nemzeti összetartozásunk erősítésére, elmélyítésére csakis hagyományokban gazdag, nyitott, árnyalt és a változásokra érzékeny anyanyelvünk ismeretében, birtokában vagyunk csak képesek.

Tisztelt Hallgatóim!

Mi azt tartjuk, hogy hívebb és hasznosabb állampolgára lesz az a hazának, aki szabadon művelheti nemzeti-nemzetiségi nyelvét, kultúráját. Illyés Gyulától tanult felelős, szép kifejezéssel óhajtjuk „hogy a magyarul beszélők – bárhol laknak, élnek is – mindenütt könnyedén, vidáman, természetesen használhassák a ma nyelvét.” Mert egy ország is annál gazdagabbá válik, minél inkább virágoznak területén a különböző nemzetiségi nyelvek és kultúrák.

Éppen ezért az anyanyelv hetén nemcsak a magyar nyelv ápolására buzdítunk, hanem a hazánkban élő nemzetiségeket is saját anyanyelvük őrzésére, gazdagítására bátorítjuk.

Végezetül a tudósok eszmecseréje előtt hadd idézzem Verseghy Ferenctől a ma is időszerű, szónoki kérdést: „Az legyen-é nyelvünknek – hogy ne mondjam, kultúránknak – örökké sorsa, hogy kicsinységeken vetekedvén, s az öszve-munkálkodás helyett egymást üldözvén és nagyobb munkától tartóztatván, a fő célt elmúlassuk?!”

A helyes válasz közös kialakításában bizakodva az anyanyelv hetét ezennel megnyitom.

{fel}