Verseghy értekezése a Káldi-féle bibliafordításról

Az öreg ex-paulinus utolsó kinyomtatott műve ahhoz a témakörhöz tér vissza, vagyis a biblikumhoz, amelyből annak idején 1783-ban graduált. A „Dissertatio de versione Hungarica Scripturae Sacrae” c. könyv keletkezését és jellegét a régebbi szakirodalom elég jól feltárta, úgyhogy először ennek alapján összefoglalom. A XIX. század elejére a Káldi-féle katolikus biblia utolsó, 1782-es harmadik kiadása is már nagy ritkaságnak számított. Elsősorban Fischer István egri érsek, Jordánszky Elek esztergomi kanonok és Széchényi Ferenc gróf igyekezett a hiány pótlására. Jordánszky pl. Budán, a pesti egyetemi nyomdában fölfedezett négyszáz elfekvő példányt. Széchényi gróf megvásárolta és nagylelkűen szétosztotta őket katolikus plébániák között. Ez is azonban csak csepp volt a tengerben; ezért Széchényi hajlandó lett volna egy új kiadás költségeit is fedezni, ám a püspökök nem tudtak megegyezni abban, hogy ragaszkodjanak-e a régi szöveghez, javítsák-e ki stilisztikailag és ortográfiailag, vagy készíttessenek teljesen új fordítást, másrészt, hogy legyenek-e magyarázó jegyzetek, ahogyan azt a katolikus gyakorlat általában követte. /Ezt a helyzetet festi katolikus egyháztörténetében Hermann Egyed[1]/. Fischer érsek már azt tapasztalta a saját egyházmegyéjében, hogy a plébánosok vagy egyáltalán nem rendelkeznek bibliával, vagy a Károlyi-féle protestáns verziót használják jobb híján. Az 1802-ben Észak-Walesben alapult brit bibliatársulat is megjelent Magyarországon 1812-ben. Zay bárónő vezetésével magyarországi bibliatársulat is alakulóban volt, hogy magyar és szlovák nyelvű bibliákat osszon szét. Ferenc király ugyan – a pápai intézkedés nyomán – 1817-ben már be is tiltotta, de csupán óhaját tudta egyúttal kifejezni, hogy végre készüljön katolikus biblia.[2]

Horváth Konstantin részletesen ismerteti Fischer fáradozásait a bibliafordítás ügyében 1818. július 9-től, amikor is köriratban szólított munkára minden illetékest, akik már ki is fejtik véleményüket azokon az egyházmegyei zsinatokon, amelyek az 1821. május 24-i királyi engedély alapján a nemzeti zsinatot voltak hivatva előkészíteni; egészen 1822. július 4-ig, mikor az érsek váratlanul elhunyt. Vetése azonban beérett: ugyanis a nemzeti zsinat Pozsonyban már első nyilvános ülésén, szeptember 8-án jóváhagyta az előzetes tanácskozások megállapításait. Két hét múlva, szeptember 22-én a bibliabizottság munkálata már kész is volt, és írásban a prímás elé terjesztették.

Hogyan kapcsolódik mindehhez a törekvéshez Verseghy? Ezt már Császár Elemér is említette[3], nagyobbrészt feldolgozta Horváth Konstantin fentebb említett tanulmányában, valamint későbbi könyvében[4]. Eszerint az „Egyházi Értekezések és Tudósítások” 1819-es évfolyamában megjelent zsoltárfordítások az első nyomai Horváth János veszprémi kanonok és az öreg író irodalmi barátságából kinőtt nagy vállalkozásnak, a megkísértett új bibliafordításnak. Egyrészt a hajdani egri osztálytárs, Fischer érsek, másrészt a veszprémi szerkesztő biztatják Verseghyt: előbb arra, hogy tegye meg reflexióit az új revideált Káldi helyesírásáról és a szükséges stilisztikai változtatásokról /latinul/, illetve, hogy ezt tegye közzé magyarul a lapban. Verseghy – levelei tanúbizonysága szerint – már 1819. júliusában elkészítette a latin jelentést és a Genesisből 20 fejezet próbafordítását. Már arra gondolt, hogy ő lehessen az egyetlen átdolgozó, aki mellett folyamatosan dolgoznék egy kirendelt cenzor, és az elkészült részeket tüstént ki is nyomhatnák. A magyar nyelvű értekezés végül is nem jelent meg, ugyanis kiszivárgott a nemzeti zsinat terve, és Horváthék nem akartak elébe vágni az eljövendő döntéseknek.

Verseghy nagyon remélte, hogy a zsinat is az ő fordítását fogja támogatni, mivel ezt ígérte neki Paintner Mihály, az ex-jezsuita püspök, valamint Pyrker László. Ezek után hozzálátott a „Dissertatio” kidolgozásához. Közben Rudnay Sándor prímás is tudomást szerzett a dologról; részben Fischer Istvántól, részben Streiter József kanonoktól, aki az időközben velencei pátriárkává kinevezett Pyrker helyett tájékoztatta a készülő munkáról. Verseghy 1820. július 18-án személyesen átnyújtja a hercegprímásnak a Genesis első 20 fejezetét. 1821. március 21-én Rudnay újra fogadta: ekkor megígérte neki, hogy írásait a zsinat elé terjeszti. Verseghy lázas buzgalommal dolgozik. A szükséges szakirodalmat a veszprémi teológusok és kanonokok szállítják neki. Horváth Konstantin különben tévesen értelmezi – ezt itt kell megjegyeznünk – az 1821. június 8-i levelet, amelyben Horváth János véleményezi a próbafordításra Verseghytől kiválasztott bibliai részleteket. Úgy véli ugyanis, hogy a veszprémi kanonok jelölte ki a költő kérésére a szemelvényeket. A levélben pedig az áll[5], hogy Horváth minősíti és jóváhagyja a Verseghy javaslatát. Eszerint teljesen helyesli a Verseghy eredeti választását: Genesis, Máté evangéliuma, Jób, az Apostolok cselekedetei; a Bölcsesség könyve, Szent Pálnak a rómaiakhoz írott levele. Jó a választás – írja – mert a Genesis tárgyalja a világ eredetét és az emberi nem bölcsőjét; Máté a legteljesebb evangélium; Jób „Józes első műdarabja és a szent poézis legfelsőbb remekje”; az Apostolok cselekedete a buzgóság eleven rajza; végül a Bölcsesség könyve a legszebb erkölcsi könyv az ószövetségben és ennek méltó párdarabja az újszövetségből a római levél. Ezen a gondolatmeneten is félreismerhetetlenül rajta van a herderi gondolkodás lenyomata, ha a „Von Geiste der Ebräischen Poesie”-t nem is itt, hanem egy korábbi levelében emlegeti, Verseghy egy zsoltárfordítását elemezve. Verseghyé tehát a szemelvényezés érdeme, és benne nem csupán teológiai, hanem költői, illetve irodalomtörténeti megfontolások is vezették![6]

Miközben Verseghy talán éppen a Jób ellen áskálódó Sátán szavának visszaadásán és hermeneutikáján tűnődik a kortárs francia Bridel könyvének segítségével, Kassai József szerencsi plébános személyében őt is bevádolja a Sátán a hercegprímásnál. Verseghy nagy elkeseredéssel vette tudomásul, hogy a helytartótanács tankönyvpályázatán vele szemben alulmaradt vetélytárs áskálódik ellene. A prímás azonban elküldte neki Kassai beadványát megválaszolásra és tréfásan vigasztalta is. „Mikor mondotta a Herczegnek, hogy ezen írás nekem szívbéli fájdalmat és nyughatatlan álmatlanságot okozott, homlokát érintvén újjával ezeket mondta nevetve: Verseghy! Verseghy! quomodo hoc potuit cordi sumere? Ego hoc communicavi, ut rideat”.[7]

Tarnai Andor tanácsát követve, az esztergomi prímási levéltárban kutattam az ügy aktáit. Sikerült is megtalálnom jó pár ügyiratot Rudnay prímás hagyatékában. /Ezúttal is köszönöm Beke Margit levéltáros segítségét./ Az iratcsomag a Res litteraria No. 17/69. számot viseli. Utólag a következő címen egyesítették: „Bibliorum Hungaricorum de Nova editione Projecta 1821-1831”. Az első darab Verseghy levele a prímáshoz, 1820. július 16-án, Budán kelt. Ebben azt állítja, hogy már harmadfél éve foglalkozik a bibliafordítás ügyével, Fischer érsek megbízásából. Ezek szerint 1815. elején kezdhette, a pontosabb adatokat nyilván az egri levéltár kutatásával tudhatnók meg. Először csak a helyesírási, majd az értelmezési hibákat javította, végül elkészítette a Genesis első húsz fejezetét: ez még nem új fordítás volt, csak földolgozás. A hibákat, sőt súlyos tévedéseket azonban a munka ezen fázisában idő és segédeszközhiány miatt még nem tudta kellőképpen feltárni. Ezen a ponton elhatározta, hogy eddigi munkáját az érsek elé tárja, s kidolgozott egy disszertációcskát. /A levél ezen melléklete hiányzik a csomagból./ Összefoglalja főbb tételeit /ezek különben nagyjából megegyeznek a későbbi nyomtatott változat felépítésével./ 1. A reformátusok a latin nyelv iránti gyűlöletüktől vezettetve a nemzeti nyelvet a teológiai vitaírásokba bevezették. 2. A katolikusok ue. nyelven kényszerültek felelni és ezért a terminológiát további vizsgálódás nélkül kritikátlanul átvették a protestánsoktól. Kevéssé törődtek az anyanyelv tisztaságával, akár profán, akár szent témákról írtak. 3. Káldi igyekezett, hogy a Szentírás vitatott helyeit megvédje a protestánsok rontó igyekezetétől; és a fordítás többi részében a már kitaposott /rossz irányú/ úton jár. Ezért azután olyan súlyos hibákba esik, hogy még a Vulgátához képest is homályos és gyakran teljesen félrefordít. 4. A Vulgátától gyakran eltér a parallel helyek idézésében. 5. Ahol a protestáns bűz még nem lengte át a szöveget az első két kiadásban, ott a harmadikba már behatolt, az ugyanis már a Tsétsi-féle kálvinista helyesírással készült.

A prímás jóindulatát megnyerendő hivatkozik a Patzkó nyomdájában kiadott katekizmus körüli érdemeire. Ezután eléggé megrázó, egyúttal viszolyogtató módon bánja bűneit: „Magasságos Herceg! Akárcsak mindazon egyházi és irodalmi munkálatommal, melyeket azután írtam, hogy Ő Legmagasságosabb Szent Fensége kegyelméből szabadságomat visszanyertem, az ISTENNEK felajánlottam, hogy előtte, aki az irgalom kiapadhatatlan forrása jóvátehessek valamit alázatosságommal abból, amit ifjúságomban, midőn szenvedélyeim elragadtak és a rossz emberek a jó látszatával elcsábítottak, vétkeztem az Egyház, a papi rend és hazám ellen nyomorú módon: ugyanúgy könyörgök alázatosan Magasságodhoz...” – hogy tudniillik, hogy munkáját méltassa, és fogadja el.

A második irat már az új fordítás tervezetének másolata, amelyet 1821. július 6-án mutatott be, és ugyanazon hónap 11-én már jóváhagytak. A „planum”-ból kiderül, hogy ez már a könyv végleges tervezetét tartalmazza. A korábbi elkeseredett protestánsellenes hang jórészt eltűnt, és tárgyilagosabb modorba váltott. 1. A régebbi magyar bibliafordításokról beszél; 2. Káldi fordításáról; 3. Az új fordításban követendő orthográfiáról; 4. Káldi három kiadásáról. Ezután indokolja, hogy miért éppen a mellékelt részeket választotta ki a próbafordításra. Itt nagyon fontos elvet szögez le: a különböző írásmodornak /”scribendi genus”/ a fordítás jellemében is tükröződnie kell! Ennek elkészítéséhez kb. még egy évre van szüksége, egyelőre csak a Genesist mellékeli.

A következő darab Kassai József levele 1821. március 9-ről. A vérmes ambíciójú szerencsi plébános javadalmat is kér magának, mégpedig a szepsi plébániát, de kétségtelenül jól eláztatja Verseghyt is. Terjedelmes levele harmadik fejezetében óva inti a prímás-érseket, nehogy az expálosnak adja a biblia-revízió és -fordítás munkáját, hiszen Verseghy mindenben szemben áll a nyelvészet elfogadott nézeteivel, és nem irtózott az egri rituáléban a Szent Keresztség kiszolgáltattatásának formuláját így fordítani: „Hiszel-é”, a helyes hiszsz-e vagy hiszesz-e alakok helyett! Ebben eltért mind Káldi, mind a magyar bíboros Cicero, Pázmány helyes ikesige-használatától. A második darab melléklet: 1809. április 29-én kelt levele Szabó András kassai püspökhöz, aki közölte a szerencsi plébánossal, hogy ne próbáljon előléptetésében – ezúttal kassai kanonokká – reménykedni, hiába műveli oly régen az Úr szőlejét. /Jellemző, hogy a prímás kegyeit Kassai ezúttal már nem papi érdemeire hivatkozva, hanem nyelvtudományi és általában irodalmi munkásságával kívánja megnyerni./

A következő levélben, amely 1821. december 6-án kelt, Kassai mellékli részletes tervezetét arról, hogyan kellene kijavítani a Káldi-féle szöveget. A 12 nagyalakú lapnyi szöveg oda lyukad ki, hogy nem kell új fordítás. A revízióra triumvirátust kellene kinevezni. Ebből kettő tudós hermeneuta lenne, akik a héber és görög alapján a becsúszott tévedéseket elsimítanák, és jegyzeteket szerkesztenének a jól bevált kommentárok alapján /mint pl. Bellarmino, Cornelius a Lapide/: a harmadik pedig stilisztikailag és helyesírásilag javítaná Káldit. Erre a munkára tiszta lelkiismerettel nem tudja ajánlani Verseghyt. Hivatkozik saját nyelvtana azon helyeire, ahol cáfolja Verseghy téves nézeteit. Ezért neve mocskát beleégetné a bibliafordításba, ha Verseghyt hozzáeresztenék! – A beadvány felzetén a prímás döntése olvasható: adják ki véleményezésre Verseghynek! Verseghy először félretette Kassai művét, és 1822. január 8-án írt levelet a prímáshoz. Örömmel közli, hogy értekezése maga már sajtókész, mellékeli is és reméli, hogy a nemzeti zsinat kezdetéig elkészülhet vele a nyomda. Már a mellékelt fordítás-szemelvényeket is befejezhette volna, ha az előző év novemberétől fogva nem sínylett volna nehéz betegségben. Azután elővette Kassai akadékoskodásait és megválaszolt rájuk, 18 sűrű hasábon, 1822. január 27-én. /Animadversiones in Opinionem et operatum A.R.D. Josephi Kassai de SS. Bibliorum Versionis Kaldi nova editione qualiter adornanda et emendanda./ Ebben tudós és önérzetes módon védi meg magát, megjegyezve, hogy nem tudta eldönteni, vajon a pimaszság avagy a bugrisság /”praesumtio et inurbanitas”/ viszi-e el a pálmát ellenfele iratában.

Az iratcsomó következő darabja július 15-én kelt levél. Verseghy ebben szomorúan közli a prímással, hogy június óta reumatikus láz és köhögés gyötri, de így is elvégezte műve korrektúráját, ezzel befejezhette a régóta húzódó könyvet. Külön kéri Rudnayt, hogy gondosan olvassa át a mű végkövetkeztetését /conclusio/, hogy nem maradt-e benne valami olyasmi, ami nem tartoznék rá, vagy esetleg időszerűtlen. Külön összefoglalta azokat a fő különbségeket, melyek az ő helyesírási elveit elválasztják ellenfeleiétől. Végezetül még egyszer megköszöni a prímás nagylelkűségét, hogy elfogadta a mű ajánlását, és viselte a kiadás költségeit.

Ez a búcsú. Még Sághy Ferenc két nyári leveléből értesülhetett a prímás, hogy a nyomtatás szépen halad, illetve elkészült. Az Egyetemi nyomda korrektora, Verseghy barátja és későbbi életrajzírója e levelekben a szerző egyre rosszabbodó egészségi állapotáról is hírt ad.

Szeptemberben összeült a nemzeti zsinat. A fennmaradt aktákat Esztergomban átnéztem, de nem leltem nyomát, hogy Verseghy műve a Király József püspök által vezetett biblia-fordítási bizottságban előkerült volna. A javaslatok szinte kizárólag a Káldi-féle szöveg revíziója körül forogtak, új fordításra csak a német, szlovák és horvát bibliával kapcsolatban gondoltak. Rudnay talán azért állt el Verseghy tervének propagálásától, mert az öreg tudós állapota válságosra fordult, és munkáját rajta kívül senki sem tudta volna befejezéshez juttatni. Azután decemberben meg is halt Verseghy; a zsinat aktái évekig porosodtak Bécsben; végül sem a királyi, sem a pápai jóváhagyást nem nyerték el. Rudnay jobb híján Kassainak adta ki véleményezésre, már a következő évben, a Dissertatiot. /Ez a sors humora, hogy Arany János-i fordulatot használjunk./ Ez irat 1823. január 2-án, a kísérőlevél január 9-én kelt. Kategorikusan elutasítja Verseghy javaslatait, főleg az ikes ragozás elutasítása és helyesírása miatt. „Eszek, iszok, re vera piszok!” – kiált föl Kassai, mikor az egész magyar és erdélyi múltat vonultatja föl Verseghy ellen.

Az epilógusban némileg csillapodva, hat helyen elismeri Verseghy igazát Káldival szemben. Megjegyzendő, hogy exegétikai kérdéseket egyáltalán nem érint: ehhez nyilván képzettsége is hiányzott. A prímás Korondi József kanonoknak adta ki véleményezésre az ügyet. Az pedig röviden lezárta. Mivel a szent nemzeti zsinat Káldi csekély javítása mellett döntött, a javítást a veszprémi Horváth Jánosra kell bízni. Benne egyesül a szükséges magyar nyelvtudás és a teológiai készültség. /Horváth János ezen munkája sosem készül el; hogy beléfogott-e egyáltalán, ezt további veszprémi levéltári kutatásokkal kellene tisztázni./

Az aktacsomagot két levél zárja. Az Arad megyei latin-magyar költő és magántudós az egyébként igen „érdekes szerepet játszott Perecsényi Nagy László 1824. június 17-én javasolja a prímásnak, hogy sürgősen adja ki, kis és kezelhető formátumban a bibliát; a sziléziai német Scheibel példáját hozza fel. /Ad acta került. /Végül epilógusként 1831. január 7-én Jordánszky Elek kanonok levelét olvashatjuk. E nagytudományú férfiú – tudjuk, Széchényi Ferenc törekvése óta – sokat fáradozott a magyar biblia ügyében most miután felsorolta az eddig meghiúsult törekvéseket, legalább azt kéri a prímástól, hogy a papneveldék számára nyomassa ki újra, akár változatlanul, a végleg elfogyott Káldi-féle szentírásfordítást.

Tudjuk, hogy új kiadásban majd csak 1870. körül Tárkányi Béla átdolgozásában került sor. Gyökeres átdolgozásra, a tulajdonképpen elérni kívánt céllal pedig csak még később, századunkban /1928-34 között/ a Szent István Társulat kiadásában. Verseghy torzóban maradt műve viszont, mint új fordítás tulajdonképpen a Jeruzsálemi Bibliakutató intézet új kritikai kiadása nyomán, a 60-as évek végén készült új katolikus magyarítást előlegezi. Reméljük, hogy minél előbb – a szolnoki Verseghy Könyvtár jóvoltából – sor kerül az értekezés magyar fordítására, mely egyúttal a benne foglalt bibliai florilegium új kiadása is lenne, és így új, nagyfontosságú dokumentummal járulhatna hozzá Verseghy irodalmi és tudományos jelentőségének feltárásához.

Ez a mű fordításként szépirodalmi értékű, exegétikai munkaként pedig kora legjobb világszínvonalán áll, és a magyar katolikus, de még protestáns bibliatudományt is évtizedekkel megelőzi. Hebraisztikai szempontból Krausz Sámuel vizsgálta, és valódi hódolattal adózott Verseghy tudományának.[8] Az agg tudós felekezeti elfogultság nélkül, mint Krausz kimutatta – csak tudományos szempontokat mérlegelve használta a kommentárokat, köztük rabbinikus forrásokat is. Bírálta, ha kell, az eredeti alapján a Vulgátát, nem törődve a Szent Jeromos fordításának tekintélyét őrző dogmával. Különösen felhasználta Dereser korszerű német fordítását, melyet a katolikus Egyház heterodoxnak minősített.

Végezetül olvassuk el Verseghy fordításában a 41. zsoltárt, hogy e mű költői szépségeiről is fogalmat alkothassunk.[9]

Kóre’ fiainak éneke, a’ Musicamesternek.
2. Valamint a’ szarvas a’ forrásvíz utánn

esdeklik, úgy kívánkozik lelkem tehozzád
Istenem!

3. Az Istent, az élő Istent szomjazza

lelkem. Mikor jelenhetek meg ismét az Ur-
nak színe előtt?

4. Könnyhullajtásom lett táplálékom éj-

jel nappal, mióta egész nap azt kérdezik től-
em: hol van a’ te Istened?

5. Reped szívem, ha meggondolom,

mint mendegéltem hajdan az ünneplő soka-
ság között az Ur’ házába dücsőitő énekszó-
val.

6. Mit keseregsz lelkem? mit szoron-

gatsz engemet? Bizz az Istenben! Dicsői-
tem én még őtet, üdvözítő színének látá-
sáért.

7. Búbánattal epeszt engemet szívem,

én Istenem! mikor itt a’ Jordán’ partyainn,
Hermonnak bércze mellett, a’ kis Mitzar
hegynél eszembe Jutsz.

8. Valamint egymást űzik a’ mélységbe

amott a’ habok, hol a’ csatornák zúgva le-
omlanak: úgy rontanak rám zúgó habjaid,
úgy zúgnak árjaid át rajtam.

9. De nappal még is el nem hágy engem’

az Urnak irgalma; éjjel pedig mellettem van
éneke, mellettem a’ könyörgés élő Istenemhez.

10. Imigy szólítom én meg őtet: „Kő-

szálam! mért felejtesz el engemet? mért

kell az ellenségtül lenyomva gyászban jár-
nom?

11. Óh! miként szaggattya minden

csontyaimot, mikor nyomorgatóim csúfo-
lódván, egész nap kérdezik tőllem: hol van
a’ te Istened?

12. Mit keseregsz lelkem? mit szoron-

gatsz engemet? Bizz az Istenben! Dücsői-
tem én még őtet, Üdvözítő színének látásáért.

Szörényi László

{fel}