Verseghy és Engel

Adalékok a „Mi a’ Poézis? És ki az igaz Poéta c. mű forrásaihoz és korszerűségének megítéléséhez

Császár Elemér 1903-ban megjelent monográfiája[1] óta tudjuk, hogy Verseghy alapvetően négy forrásból merített „Mi a’ Poézis?” című munkájának írása közben, s e megállapítást lényegében megerősítette Margócsy Istvánnak a közelmúltban az Irodalomtörténeti Közleményekben megjelent, újabb kutatási eredményeiről hírt adó tanulmánya is.[2] Az említett források: Horatius Ars poeticája, Batteux 1746-ban megjelent, ám Verseghy által a Ramler-féle német fordításban használt „Les beaux arts réduits á un même principe” című munkája[3], Sulzer esztétikai fogalmakat ABC-sorrendben tartalmazó, akkoriban igen népszerű lexikona,[4] a Johann Jakob Engel műfajelméleti rendszerezéssel foglalkozó könyve az „Anfangsgründe einer Theorie der Dichtungsarten”[5]. Közülük Engel vonta magára az említett kutatók érdeklődését. Műve hatását, illetve hatásának jelentőségét mostani előadásomban két oldalról közelítem meg. Először is vizsgálni fogom, hogy Verseghy pontosan meddig és hogyan követte Engelt, majd választ szeretnék keresni arra a kérdésre, hogy Engel gondolatai milyen helyet foglalnak el az európai irodalomszemlélet fejlődésében – következésképpen recipiálásukkal milyen irodalomszemléletről tesz tanúbizonyságot Verseghy maga. E célkitűzés jegyében természetesen nem tekinthetek el teljesen Verseghy többi forrásának hasonló szempontú vizsgálatától sem.

Verseghy világosan tagolja munkáját[6]. Elején verses Ajánló Levelet olvashatunk, melyet „Q. Horatiusnak az eliziumi mezőkön mulató lelkéhez” intéz. Episztolája valójában saját célkitűzéseinek burkolt megfogalmazása. A római költőnek azt az érdemét emeli ki, hogy „az elmefogyott és bénna beszédű /Verskoholók nyáját ...lyukaikba rivasztád”, s kéri, hogy tekintsen le „Nemzeti költésünk szomorú sorsára”, s küldjön „Tsak egy szikrát” a hazai „Verskoholók” szívébe, hogy az igaz utat megtalálják. Az, hogy saját munkájának lényegében ezt a szerepet szánja, kiderül a főszöveg első részéből /l. old./. Itt világosan megfogalmazza ugyanis, hogy munkájában „a’ Kőltést a’ Verseléstől ..., az igaz Poétát a’ Pegazuson nyargaló Majomtól, a’ tulajdonképpen való Verset a’ sántító és melódiátlan beszédtől” szeretné elkülöníteni. Az utóbbi időben elszaporodott dilettánsok tevékenysége nyomán ugyanis az a veszély fenyeget, hogy a költészet „a’ méltatlan, alávaló és motskos tárgyaknak kendőzésében megpöshedvén, egész bötsétől és minden erejétől megfosztasson”. Az ő célja azonban, s ez a bevezető versezethez képest fontos különbség, nem az írók jó útra vezetése, hanem az olvasók ízlésének, ítélőképességének befolyásolása. Az első részben foglaltaknak megfelelően a másodikban /2-18. oldal/ elméletileg igyekszik tisztázni a poézis fogalmát, majd a harmadikban /18-36. oldal/ az általa legveszélyesebbnek ítélt jelenséggel, a „hangegyeztetéssel”, azaz a mérték nélküli rímes verseléssel foglalkozik részletesen. Végül munkája zárásaként /36-48. oldal/ a rímmel kapcsolatban részletesen kifejtett gondolatait az elméleti szintre visszatérve foglalja össze, s vonja le a korabeli költői gyakorlatra vonatkozó tanulságokat; a könyv függelékeként pedig közli Horatius Ars poeticájának prózai fordítását.

A poézis fogalmát tisztázni hivatott második részben Verseghy a költészetet kiindulásképpen a nem művészi szöveggel állítja szembe. „Az egész különbség e’ két Mesterség között oda megy ki, hogy az Ékesenszóllás a’ mindenképp’ helyes és igaz, a’ Kőltés pedig a’ mindenképp’ érzékeny előadásban foglalatoskodik – mondja Verseghy, mintegy a végkövetkeztetést előrebocsátva. Meghatározása nem idegen sem Sulzer, sem Engel szellemétől, bár szó szerinti megfelelőjére egyik műben sem akadtam rá. Az „ékesenszólás” terminus technikus használata mindenesetre inkább Sulzerre utal; e szó német megfelelőjét /Beredsamkeit/ őnála találjuk meg következetesen a két fogalom szembeállításakor. Engel viszont mindig „Prosa”-ról beszél a „Poesie” ellentéteként, s a következő részben már Verseghy is ezzel a kifejezéssel él. Az előrebocsátott meghatározás bizonyításaként ugyanis bevallottan „Engel Urat” követi; munkájának 2-5. oldala, amint erre már Császár Elemér is utalt[7], gyakorlatilag szó szerinti fordítás az „Anfangsgründe...” első fejezetéből. Példák nyomán megállapítja, hogy önmagában sem a metrum, sem a rím, sem a költői fantázia, sem a hétköznapitól elütő költői kifejezésmód nem tesz egy szöveget költőivé, amint hiányuk sem okoz föltétlenül prózaiságot. De, folytatja a gondolatmenetet Engel, érezzük mégis, hogy e jegyek mindegyikének köze van a költészethez. Meg kell keresnünk tehát bennük a közös-általánost, s ennek a munkának már a költészet lényegéhez kell vezetnie. Közelebbi vizsgálatra a metrumot választja ki, mivel ez, ha nem is meríti ki a költészet fogalmát, de kizárólag hozzá tartozik. Hatásának részletes és többoldalú elemzése után arra a következtetésre jut, hogy a költészet lényege a szívre való hatás; a költők a beszéd útján élénk képzeteket hívnak életre, s a léleknek azon erőit, amelyek kizárólag az ilyen képzetek befogadására hivatottak /érzékek, képzelőerő, „Witz”, együttérzés/ mozgásba hozzák, fejlesztik és élesítik. A próza viszont valóságos dolgokkal foglalkozik, s ezekkel szélesíti a hasznos tudást, győzi meg az értelmet az általános és különös igazságokról, s irányítja az akaratot. Az e következtetésig vezető kacskaringós útra azonban magyar fordítója már nem követte őt; Verseghy, miután Engel nyomán ő is leszögezte, hogy a költészetet és prózát a verses forma, a költött tárgyak és a költői kifejezések nem különböztetik meg, egyszerűen visszatér a gondolatmenet kezdetekor előrebocsátott megállapítás lényegének megismétléséhez: „a’ különbséget elvégre egy bizonyos belső béllyegben köll keresni, melly semmi egyéb nem lehet, a’ föllyebb említött legfőbb garáditsra emeltt érzékeny, édesgető, avvagy’ aesthaticabeli erőnél, mellyel az ő előadásait a’ Poézis felfegyverkeztetni szokta; míg azonban az Ékesenszóllás a’ mindenképp’ helyes és igaz előadásokban foglalatoskodik.”[8] E megállapítás persze lényegében egybevág Engel imént ismertetett végkövetkeztetésével, csupán az „ékesenszólás” terminus technikus visszatérése tűnik furcsának /különösen miután a mondat első felében még a „próza” kifejezést használta!/, no meg a bizonyítás hiányzik. Tudja ezt természetesen Verseghy is, s a következő részben igyekszik pótolni a hiányt – ezúttal a Sulzer-lexikon „Dichtkunst. Poesie” címszava alatt olvashatók egy részletének szó szerinti fordításával.[9]

Ezután azokat az eszközöket veszi sorra Verseghy, amelyeket az ihletett állapotban lévő költő gondolatai-érzései kifejezésére felhasználhat. Az a bevezető megállapítása, hogy az ihlet hevében a költő nem is annyira „öszve keresi” mint inkább „indulatosságától elragadtatván, minden keresés vagy fáradtság nélkül tsak előveszi az önként elejébe érkező Eszközöket”, kétségtelenül Sulzerre emlékeztet.

/”...sein Genie, wie von einer göttlichen Kraft geleitet, erfindet ohne Mühe, und gelegt ohne Arbeit zum besten Ausdruck dessen, was es erfunden.”[10]/ Maguknak a költői eszközökről közölt gondolatainak közvetlen megfelelőit azonban nem találtam Sulzernél; Verseghy e ponton ugyanis ismét Engelre támaszkodott erőteljesebben. Az itt számba vett eszközök ugyanazok, amelyeket Engel nyomán már korábban is vizsgált, azaz a versformák, a költői képzelet és a költői kifejezések. Mint erről már volt szó, Engel közülük a metrumot kiválasztva és tüzetesen szemügyre véve jutott el a költészet lényegének felismeréséig, – utána azonban megvizsgálta e szempontból a költői képzeletet és a költői kifejezéseket is. Verseghy most más sorrendben és a korábban tapasztaltnál sokkal szabadabban támaszkodva az eredeti szövegre teszi ugyanezt. E szabad átdolgozás természetesen lehetővé teszi Sulzer idevágó gondolatainak egyidejű recipiálását is; v. ö. elsősorban a „Gedichte” címszót. Inkább Sulzerre, mintsem Engelre emlékeztet a poézis fogalmának a következő oldalon olvasható, mintegy az eddigi vizsgálódások konklúziójaként közölt meghatározásai[11]:

A poézis célját tisztázni hivatott következő részre, amint erre már Császár Elemér fölfigyelt,[12] egyértelműen Sulzer gondolatai hatottak. Verseghy a lexikon „Künste” címszava nyomán /melyet néhány évvel korábban a kassai Magyar Museum számára szó szerint is lefordított[13]/ először is különbséget tesz végső és legközelebb való cél között. „Végső Tzéllya az ..., hogy, kivált ollyan emberekben, kiket, gyengeségük miatt, a’ mélyebb okoskodás által az igazra és jóra vezérelni nem lehet, az észt érzékeny módokkal megvilágosíttsa, a’ szívet pedig meg nemesíttse”.[14] Elválasztja tehát a két ható területet, az észt és a szívet, egyelőre, mint ez a gondolatmenet folytatása során világossá válik, csak tartalmi alapon: az a mű, amely „józan igazságokat” tartalmaz, az észhez, amelyik pedig „erköltsi tökéletességeket”, a szívhez szól. Ami közös bennük, az a módszer: feladatát mindegyik tárgyának „akaratébresztő és szívindító előadása által viszi végbe”. A „szívindító előadás” kifejezés arra utal, hogy az értelemhez a szíven keresztül vezet az út, azaz a költészetnek a szívre, az értelemre kell hatnia akkor is, ha az észhez akar szólni. A poézis közvetlen célját kifejtő részben ezt még egyértelműbben megfogalmazza: „A szép Mesterségeknek legközelebb való Tzéllyok az: hogy a’ szíveket hathatósan megillessék. Mert az igazat, a tökéletest és a’ szépet az emberrel soha meg nem kedveltethetik, ha tsak azoknak szeretetére az ő szívét az aestheticabeli erők által hathatósan fel nem indittyák”.[15]

Verseghy hajlandó tolerálni az olyan művet is, amely „sem valamelly igazságot vagy erköltsi tökéletességet köllemetessé, sem pedig ellenben valamelly tévelygést vagy tökélletlenséget gyűlölségessé nem tösz, hanem tsak egyedül az érzékeny szépnek előadásában foglalatoskodik.”[16] E kijelentése látszólag ellentmond annak a néhány sorral feljebb kifejezett véleményének, hogy az értelmi vagy normális haszon végső célul való kitűzése nélkül „a’ Kőltés is veszedelmes Tündér, és tsábító Szirén is volna”. Valójában azonban nem jelent többet annak megengedésénél, hogy bizonyos „műdarabocskák” hasznosak lehetnek csupán azáltal is, hogy „vagy a szívet érzékenyítik vagy az elmét élesítik, vagy a jó és helyes ízlést gyarapítják”, s ezzel lehetővé teszik a „fontosabb Műdarabok” igazságának, moráljának befogadását – azaz lehetségesnek tartja a képességek és ismeretek megszerzésének elválasztását. A gondolatmenet nem kellőképpen kifejtett voltának, a látszólagos ellentmondásnak az az oka, hogy a csupán az „érzékeny szépet” ábrázoló művek létjogosultságát is elismerő gondolatokat a Sulzer-lexikonnak nem a „Künste”, hanem /valószínűleg/ az „Empfindung” címszavából vette át, s nem simította a két helyen olvasottakat kellőképpen össze. Sulzer szövegének szó szerinti fordítása az is, amit a „költői áltatásról” /illúzió/ ír,[17] s nem nehéz fölismerni a német lexikon, elsősorban a „Dichtkunst” címszó hatását a poézis tárgyának kétségtelenül önállóbban kialakított meghatározásánál sem.

Ezzel végére értünk a poézis fogalmát elméletileg tisztázni igyekvő résznek; a következőkben Verseghy áttér a „hangegyeztetéssel” kapcsolatos sajátos problémák tárgyalására. Az előadásom elején jelzett négy fő forrás közül Batteux neve itt bukkan fel először, a rímeléssel szembehelyezkedő gondolatai kapcsán. Arra a logikusan felvetődő kérdésre, hogy Verseghy miért nem támaszkodott munkájára már az elméleti részben, Horatius, Batteux, Sulzer és Engel irodalomszemléletének a 18. századi európai kontextusba helyezése nyomán válaszolhatunk.[18]

Batteux maga is kizárásos alapon igyekszik meghatározni a költészet fogalmát, s Engelhez hasonlóan megállapítja, hogy a költészetnek sem e költői fantázia, sem a verses forma nem meghatározó vonása. Ám a francia szerző ugyanezt állítja a költői ihletről is, s végül arra a következtetésre jut, hogy a költészet lényege a természet utánzása.[19] „Van ebben az ítéletben valami igaz, de még több benne a hamis”.[20] – válaszolja erre Sulzer. Természetesen nem csupán Batteux-nak, hanem mindazoknak a század első felében meghatározó szerepet játszott gondolkodóknak, akik a racionalizmus szellemében úgy ítéltek, hogy a költészet legfőbb törvénye az igazság, feladata pedig a horatiusi utile et dulce szellemében a világról való ismereteknek és az erkölcsnek kellemes tálalása a komoly tudományok befogadására még nem érett ember számára. Következésképpen módszere /és lényege egyszersmind/ a valóság hű követése, a természet utánzása. A művészetek hatóterülete szerintük tehát nem különbözik a többi tudományétól, s végső soron feladatuk is ugyanúgy egy adott tudásanyag közvetítése, vagy legalábbis befogadásának előkészítése. A különbség közöttük csupán az, hogy a költészet könnyebben megközelíthető módon továbbítja az ismereteket, kevésbé képzett embereket is bevonhat a műveltség körébe, s így a felvilágosodás által célul kitűzött egységesen magas szinten művelt olvasóközönség kialakításának eszköze lehet. Ily módon sikerült integrálni a szépirodalmat a kor racionalista-prakticista világszemléletébe, ám az a kérdés, hogy melyek a költészetnek azok a sajátos tulajdonságai, amelyek a közvetítő funkció betöltésére alkalmassá teszik, általában homályban maradt. Velük szemben Sulzer és a tőle sokat tanult Engel[21] a költészet lényegét keresve éppen a korábban homályban hagyott sajátos tulajdonságokat igyekeztek meghatározni, s ezek lényegét, mint erről már Verseghy műve kapcsán volt szó, az élénk érzetek és képzetek ihletett kifejezésében látták, melyek, ellentétben a prózával, már nem közvetlenül az észre, hanem a szívre, az érzékenységre hatnak. E tágabb értelemben egészen Pascalig, közvetlenül pedig Baumgartenig visszavezethető, s a 18. század utolsó harmadában már meghatározó szerepet játszó elképzelés tehát sajátos hatóterületet jelölt ki a költészet számára. Ezzel párhuzamosan a természetutánzást sem tekintették többé a költészet lényegének, csupán egyik eszközének. Sulzer és Engel számára a fő kérdés most már nem az, hogy hogyan lehet a valóságot /Batteux esetében a „szép természetet”/ utánozni, hanem az, hogy hogyan lehet a költészet számára felfedezett sajátos hatóterületet meghódítani. Az erre való törekvés jegyében pedig az utánzás helyett az érzékenység, és az ihlet váltak kulcsszavakká.

Mindezek a változások természetesen még az utile et dulce körén belül történtek. Sulzer minden lehetséges alkalommal igen erőteljesen hangoztatta az ész kontrolljának, a költészet végső, morál vagy tudományközvetítő funkciójának szem előtt tartását, s Engel is ugyanezt a nézetet vallja, ha nem is ragad meg minden alkalmat annak kifejezésért. Ám számukra a költészet „végső” és „legközelebb való” célja világosan elválik, s a hangsúly az utóbbin, a szívre, az érzékekre való hatáson van. Az utile et dulce elvének jegyében álló irodalomszemlélet tehát nem egyetlen monolit tömbként előzi meg az autonóm irodalomfogalom kialakulását, hanem saját körén belül már lényeges változások játszódnak le; leegyszerűsítve fogalmazhatnánk úgy is, hogy a hangsúly az utile-ről a dulce-ra helyeződik át. E megfogalmazás azonban már megengedhetetlen leegyszerűsítést jelentene, hiszen a Sulzer és Engel, nyomukban pedig Verseghy által képviselt, lényegében az irodalom autonómiájának kialakulását közvetlenül megelőző irodalomszemlélet erőteljesen szembefordult a pusztán szórakoztatni akaró közönségirodalommal. Tiltakozásuk paradox módon a kompromittálódott hasznosság-elvvel való szembefordulást is jelentette egyben. A század második felében, az üzleti haszonért dolgozó kiadók tevékenysége nyomán a könyvpiacot elárasztó szórakoztató irodalom ugyanis éppen a felvilágosodásnak abból az elvárásából támadt, hogy a költészet a tudományok terjesztésének eszköze, s ezért minél szélesebb közönségrétegekhez kell szólnia. A nagyközönség megnyerésére kezdetben eszköznek tekintett könnyed-érdekes művek azonban az idők folyamán önálló életre keltek, s kialakult az un. triviális irodalom /Trivialliteratur/, mely közhelyszerűen ugyan sokáig hivatkozott még tudomány- és morálközvetítő szerepére, gyakorlatilag azonban, később pedig már nyíltan is a puszta szórakoztatást tűzte ki célul. Amikor Sulzer az ész kontrollját emlegette, s fenntartásait fejezte ki a puszta szórakoztatással szemben, ezzel a triviális irodalmi gyakorlattal fordult szembe elsősorban. Nyomában járva ugyanezt tette Verseghy is, amint ez munkájának verses Ajánló Levelében és első részéből világosan kitűnik. Szembefordulásuk mögött az a hit bujkál, hogy a triviális irodalmat vissza lehet szorítani, az irodalmi termelést megfelelő gátak között lehet tartani. Hitük persze illúziónak bizonyult, s a triviális irodalom elburjánzását fanyalogva és kiábrándultan szemlélő autonóm irodalomfogalom képviselői /K. Ph. Moritztól Schillerig/ éppen e regulatív törekvések szélmalomharc voltát belátva léptek túl az utile et dulce elvén: ők elsősorban már nem szembefordultak, hanem hátat fordítottak a triviális irodalomnak.

Az autonóm irodalomfogalom komplex jellemzésére, illetve a kialakulásához vezető 18. századi fejlődés további részletezésére most nincsen lehetőségem. Verseghyről azonban már az itt elhangzottak fényében is megállapíthatjuk, hogy munkájának elméleti részében, ha többnyire csak kompilátorként is s nem szerves továbbgondolóként, de kétségtelenül az európai irodalomszemlélet viszonylag modern, az autonóm irodalomfogalom kialakulását közvetlenül megelőző forrásaiból merített. Ám visszatérve arra az előadás elején felvetett kérdésre, hogy pontosan meddig és hogyan követte Engelt, fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy Verseghy az „Anfangsgründe...”-nek csupán a bevezető fejezetét recipiálta – s míg Engel az abban kifejtett elmélettel egy terjedelmes műfajelméleti rendszert alapozott meg, addig magyar követője számára ugyanezek a gondolatok csupán a „hangegyeztetést” elítélő nézeteinek kifejtéséhez szolgáltak ugródeszkaként.

Szajbély Mihály

{fel}