Verseghy szerepe kora irodalmi életében

Az a kép, amely ma él Verseghyről irodalmi köztudatunkban – de sokszor irodalomtörténet-írásunkban is – meglehetősen méltatlan magához Verseghyhez: jelentősége, mely a maga korában kétségbevonhatatlan volt, s mely teljes joggal illette meg, az idők folyamán elsorvadt, s megítélésébe is igen sok igazságtalanság is belevegyült. Irodalomtörténet-írásunk egyik nagy adóssága az ő hatalmas terjedelmű tevékenységének árnyalt elemzése – hiszen a század elején megjelent, s adatközlésein kívül már teljesen elavult, Császár Ferenctől származó monográfia óta sokáig alig született tanulmány is róla /a két háború közt jóformán csak a kézirati hagyaték darabjainak lassú, részletenkénti kiadására került sor/; s Szauder József két fontos tanulmányát is csak a legutóbbi évtizedekben követte, elsősorban a szolnoki Verseghy-kultusz kezdeményezése révén, fellendülés; ám a Császár-monográfia részletes és teljes revíziója még mindig várat magára. Holott a Verseghy-életmű, amely ma már szinte teljes terjedelmében könnyen hozzáférhető, rengeteg égető problémát vet fel a XVIII-XIX. század fordulójának irodalmiságát és irodalmi életét illetően, s oly modellként is szolgálhat /pl. épp a nemrég megjelent nagy nyelvtudományi és esztétikai mű, az Analyticae... révén/, melyen kiválóan szemléltethetőek a kor irodalmi és nyelvi mozgásai, azok ellentmondásainak teljességében.

Természetesen mindezzel egyáltalán nem azt akarjuk állítani, hogy Verseghy a kor legnagyobb irodalmára volt, csupán annak a köztudatban élő felfogásnak érvényét szeretnénk korlátozni, mely a kort meghatározó személyiségek közül szeretné kitudni őt.

Verseghy tevékenységének egyik területén sem volt korának legkiválóbbja, részvétele, szerepe viszont minden területen megkerülhetetlen volt; még abban az időszakban is, amikor pedig kezdeti sokoldalúsága már elvesztette radikalizmusát és erejét.

Az a vélemény, mely Verseghyt másodrendű szereplővé minősíti vissza, tulajdonképpen a magyar irodalomtörténet-írás ama hagyományát folytatja, mely a múlt század negyvenes éveitől kezdődően, Kazinczy szerepét és irányát tekinti kizárólagosan meghatározónak és egyedül üdvözítőnek, mind az adott korszaknak, mind a belőle kibontakozott irodalmi fejlődésnek vonatkozásában, s amely ennek megfelelően minden kortársat Kazinczyn próbál megmérni. E véleménynek igazságtalansága és történetietlensége – annak ellenére, hogy Kazinczy egész korszakot meghatározó nagysága és nagyszerűsége kétségbevonhatatlan – elvileg is nyilvánvaló; gyakorlati hatékonyságát viszont jól mutatja az a jó néhány irodalomtörténeti közhely, mely például az ortológusoknak vagy Kisfaludy Sándornak szerepét lekicsinyli vagy egyszerűen és egysíkúan negatívvá formálja. Hogy pedig Verseghy esetében ez az irodalomtörténeti sematizálás különösen nagy erővel érvényesülhetett, ahhoz az irodalom szemléletének még egy – Verseghy korát illetően szintén történetietlenül alkalmazott – módosulása, illetve ennek visszavetítése játszott szerepet: azon a mércén, mely az irodalomtörténeti pozíciót kizárólag az egyes műalkotások esztétikai beteljesülésén méri, Verseghy poézisének hatalmas részét tekintve, nem kerülhet a legmagasabb helyekre. De Verseghy még egy olyan korszaknak volt a szülötte, valamint tudatos és programhirdető képviselője, mely a literatúrának művészi és nem művészi ágai közt nem látott éles különbséget: a művésziségnek mint kizárólagos értékmérőnek alkalmazása szerepe egészére nézve tehát alkalmazhatatlan. Ebben természetesen osztozik kortársaival is – elegendő itt akár Kazinczyra, akár Batsányira gondolnunk: meghatározó szerepüket ők is elsősorban irodalom-felfogásuk elvi alapozásának, tehát annak köszönhették, milyen típusú irodalmat tekintettek követendőnek, mennyiben változtatták meg, lépték túl a rájuk hagyományozódott irodalmiság kereteit, milyen új műfajokat, új ízlésvilágot képviseltek, nem pedig annak, milyen esztétikai beteljesülést sikerült megvalósítaniuk.

Mindezekből következően itt most Verseghy irodalomtörténeti szerepének néhány mozzanatát szeretnénk csak kiemelni, természetesen annak reménye nélkül, hogy e szerep egészét illetően teljes képet nyújthatnánk. Együttesen /vagy legalábbis egymással párhuzamosan/ próbáljuk tárgyalni Verseghy elméleti állásfoglalásait és gyakorlati ténykedését, egy irodalmi vélemény megjelenési formáiként tüntetve fel csak különbségeiket. Nem az egyes események, egyes művek felidézése vagy részletes elemzése lenne a tárgyalás célja /ezek külön-külön egyébként is ismertek/, hanem az egyes elemeinek jelentése és funkcionálása az adott korszakban, ezeknek viszonya a korszak másoktól származó, más jellegű megnyilatkozásaihoz.

Ahhoz azonban, hogy ezt a szerepet részletesen körülírhassuk, számba kell vennünk belső ellentmondásait is; ezek az ellentmondások mind Verseghy eredendő literátori vállalkozásában, mind e vállalkozás időbeli kibontakozásában kimutathatók, s kétségtelenül a produkció egyértelműen nagy beteljesülése ellen működnek. Elsőként kell említenünk Verseghy tevékenységének diszciplináris sokszerűségét és osztatlanságát: bár a korszak majd minden irodalmára sokkal szélesebb területen dolgozik, mintsem hogy a „szépirodalom”-ra korlátozná magát /csupán néhány adat illusztrációként: Virág Benedek magyar történelmet ír, az orvos Földi János állattant ad ki, Fazekas Mihály füvészkönyvet stb. – s hogy a legfurcsábbat se felejtsük ki: Révai Miklós a század végén matematikai szakkönyvet ír a kör négyszögesítéséről/, Verseghy széleskörű és sokágú tevékenysége mégis meglepő; nem tekintve most a nyilvánvalóan pénzszűkében kompilált állatorvosi szakkönyveket, komolyan foglalkozott csillagászattal, történelemmel, történetfilozófiával, teológiával, esztétikával, nyelvtudománnyal, zenével, s ezekhez, járul még ifjúkorának aktív papi /prédikáló/ működése s igen súlyos politikai szerepvállalása. Ennek a mindent akarásnak azonban /mely szépen nyilatkozik meg irodalmi műfajainak heterogenitásában is: írt sok és sokféle lírai verset, eposzt, szatírát, tanítókölteményeket, regényeket, drámákat/ igen súlyos következményei lesznek produkciójára nézve: le kell mondani a gondolkodói illetve alkotói eredetiségről; művei mind, még a legnagyobb jelentőségűek is, fordítások, magyarítások vagy kompilációk. Verseinek mintáit vagy maga adja meg, vagy kimutatták azóta, regényei mind német alapművek követései, drámái fordítások, s teoretikus műveiben is, még a kései, latin nyelvű Analyticában is számtalan hosszú, szó szerint való átvétel deríthető ki. Természetesen következik mindez persze az egyetemes literatúra klasszicista fogalmából és imitáció-elvéből, s Verseghy maga nyilván nem érzett semmiféle „lemondást”, ám e vállalkozás már az eredetiség-program indulásának vagy legalábbis első moccanásainak korában bontakozik ki, abban a korszakban, amikor már a tudományos teljesítménynek is kezd egyéni becse megfogalmazódni. Nyilvánvalóan ennek köszönhető, hogy mind Verseghy, mind Révai esetében a nyelvész működése hívta fel magára leginkább s legszélesebb körben a figyelmet: az önálló – vagy legalábbis önállóan alkalmazott s eredeti anyagra irányuló kutatásnak elismerése vagy vitatása mögött az eredeti produkció elismerése rejtőzhetett. Ne tévesszen meg bennünket Kazinczy fordításra orientált tevékenysége: az ő irodalomprogramja a fordításokon keresztül mindig az eredeti szépirodalom kialakulását célozza, s a fordításokat csupán nélkülözhetetlen, de majdan meghaladandó lépcsőfokként kezeli; Verseghy ezt a modern gesztust már nem tudja követni – a követésben meggátolta őt örökölt és kritikátlanul átvett irodalom-felfogása a literatúra osztatlan teljességéről.

A másik nagy belső ellentmondás, mely Verseghy életművén belül kimutatható, fejlődéstörténeti érdekű. Verseghy pályája és tevékenysége ugyanis – életének szerencsétlen fordulata révén – két nagyon élesen elváló korszakra tagolódik: hosszú fogsága, illetve az a tény, hogy igen sok időre kiesett az irodalmi életből, nagy mértékben módosította helyét és szerepét. S nemcsak az idő pótolhatatlansága, a folytonosság megszakadása miatt: egész helyzete átalakult. A fogságból visszatérve ugyanis alighanem Verseghy került a kiszabadult jakobinusok közül a legbonyolultabb helyzetbe. Pestre visszakerülve, radikális gondolkodásmódjáról – akár politikai kiábrándulásból, akár félelemből – lemondva, légüres térbe kerül, régi kapcsolatai megszűntek, ill. különböző okok miatt folytathatatlanok lettek /pl. Kazinczyval, később Virággal/, politikailag pedig lehetetlenné tették. Bár az a tény, hogy a nádor udvarmesterének lányát, majd később magát a nádort taníthatta magyarra, felfogható volt az udvar kegyének is, nyilvánvalóan azt is jelentette: a legmagasabb hely felügyelete alá helyezték. Bár Verseghy sokszor szinte megalázó módon adja tanúbizonyságát lojalitásának, a nyilvános szereplésre nem számíthat: jóllehet papi tisztségeit visszakapja, prédikálási jogát nem, amikor cenzori állásba jelentkezik, a császár a helytartótanács javaslata ellenére sem engedi állásba – feltehetően ennek tudható be, hogy Révai halála után Verseghy nem is pályázik az egyetemi tanári állásra. Így más tere a részvételre nem marad, csak a magántudósi, illetve magánliterátori tevékenység /s az is lefojtva: új történelmi tanulmányait pl. név nélkül adja ki, kortárs tanúvallomás szerint azért, mert félt az egyházi retorzióktól/; ez pedig ahhoz a hangos közéletiséghez képest, amit a kilencvenes évek első felében vitt, döntő változás. Talán nem tévedünk, ha ennek a politikai elkülönítésnek tudjuk be, hogy az egykor oly kemény és harcias Verseghy nem válaszol Révai és Horvát István durva támadásaira, hogy Kazinczy recenzióját említés nélkül hagyja, hogy a kortárs magyar irodalmat érintő megjegyzésektől a továbbiakban messzemenően tartózkodik, vagy hogy a 10-es években nem kíván – jóllehet véleményét nem titkolja – nyilvánosan fellépni Kazinczyék nyelvújító mozgalma ellen, s a sokak által neki tulajdonított vezérszerepet elhárítja magától. A 90-es évek egyik legradikálisabb kultúrpolitikusát, a szélsőséges propagandistát a lehetőségek hiánya nagy mértékben átalakította – méghozzá annak ellenére, hogy Verseghy politikai radikalizmusának kihunytával is megőrizte ama szellemi-filozófiai alapozást, mely e radikalizmus egykori kiépülését elősegítette. Világnézete ugyanis lényegében nem módosult, sőt egyre teljesebb megfogalmazást nyert /összes, elemzendő ellentmondásával együtt/ ám azt, hogy e világnézet és az aktív szerep mennyire kapcsolódott egymáshoz, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szerep módosulásával a művek /a megfogalmazások/ veszítettek erejükből. Más oldalról nézve tehát ez lehet az oka, hogy Verseghy a nyelvész-literátor produkciójában nyújtotta legnagyobb, leginkább elismerhető teljesítményét: e már viszonylag nagy mértékben specializálódott diszciplína esett a legtávolabb az eredeti szereptől./ Az már csak nem elemzendő illusztrációként mutatja Verseghy ragaszkodását az aktív politikai szerepléshez, hogy élete végén, döntő konzervatív fordulata után, régi heve is visszatér. Csakhogy e visszatérés épp a világnézeti alapok feladásával jár majd együtt; Verseghy csatlakozik a katolikus klérus aktív kultúrpolitikájához, s – eddigi gondolkodásmódját tökéletesen kifordítva – visszavonja életművének döntő mozzanatait. A szabadgondolkodás és tolerancia egykori bajnoka megtér a katolikus ortodoxiához, s a protestantizmusban fedezi fel az ősgonoszt: javaslatot /azaz feljelentést/ terjeszt elő a vallási témák nem vallásos szempontú vizsgálatának eltiltása iránt; a jakobinus szervezkedést a protestánsok összeesküvésének tekinti: a szerelmi költészetet mint ártalmast vissza akarja szorítani; ifjúkori természettudományos teremtéseposzának ellenpontjaként áhítatos teremtésimát ír; de a legfeltűnőbb mégis csak az, ahogy az újabb nyelvi mozgalmakat a kálvinizmus terhére akarja írni – szinte elfeledkezvén arról, hogy legnagyobb ellenfele, Révai Miklós szintén katolikus pap volt.

Ez az utolsó fordulat azonban nem tartozik mostani vizsgálódásunkba: elemzésünk tárgya a 90-es éveknek és a fogság utáni korszaknak szembeállítása. Nem foglalkozhatunk most, terjedelmi okokból, ismert politikai szereplésével, egyházi szónoki tevékenységével, történetírói érdemeivel, nyílt és lappangó összeütközéseivel, csupán szűken értelmezett irodalmi működését vizsgáljuk meg. A legszembetűnőbb: jelenléte az új irodalomnak minden fórumán. Ő az egyetlen, aki a kornak mindhárom folyóiratában /a Magyar Museumban, az Orfeuszban és az Urániában/ megjelenik, s az újabb irodalom majd minden képviselőjével tart valamilyen kapcsolatot. Elismertségére elegendő egyetlen – a későbbiek ismeretében fontos – illusztrációt idéznünk: Révai Miklós is felveszi – a teremtésről írott eposz-részlete alapján – tudós társaságának jelöltjei közé. Ám a személyes kapcsolatoknál most fontosabb az, hogy gondolatrendszerében fellelhető a kor „modernségének”, modern irodalom-felfogásának” majd minden eleme – minden gondolata érintkezik valahol valamely kortársának újító gesztusával. Alapként fogadva el, s itt nem elemezve oly tételeket, mint a vallásnak és irodalomnak szétválasztása, a tolerancia stb., csupán az irodalmiságon belüli mozzanatokat vennénk számba: azokat a mozzanatokat, melyek a szentimentalizmus esztétikai megalapozásához járulnak hozzá. Verseghy a művészeteket tárgyalva /a Magyar Museum esztétikai tárgyú fordításaiban/ leglényegesebb alkotórészként az érzékenységeket emeli ki, bizonyos mértékig szembeállítja őket a tiszta ésszerűséggel, s alighanem ezzel üti a legnagyobb rést a klasszicista zártságon. Megírja a szerelmi költészet apológiáját /párhuzamait a korban Révainál, Kazinczynál, Földinél kb. 10 évvel később Himfynél, Csokonainál kereshetjük/, a teremtés-eposz első soraiban fellép a hősi eposzok ellen, s a véres öldöklések dicsőítése helyett a békés vizsgálódást veszi tárgyul /ugyanúgy, mint Kazinczy a Gessner-fordítások elején/, a klasszicizmus önmagában vett nagyságelméletével szemben az apró dolgok, a mindennapi jelenségek becsét emeli ki /mint Kármán a Fanni hagyományai kapcsán/. Rendkívül jelentős, ahogy a művészet racionális hatása helyett a Sulzertől átvett Täuschung /= csalódás, ámítás, illúzió/ kategóriáját fejti ki /érintkezve Csokonai Dorottya-előbeszédével/, s nála is megtalálható ama nagyjelentőségű kategóriaváltás, amely rövidesen aztán szinte közhelyszerűvé válik: a verscsinálás nem poézis, s lehet valaki poéta akkor is, ha nem ír verseket /a példák itt sorolhatók: Földi János, Csokonai, Kármán, később Kölcsey/, s ebből következően meg is fogalmazza a művészi próza elvi elismerését, elutasítva az irodalom szemléletének retorikára alapozott módját. E véleményekkel kapcsolatban azonban, melyek egyébként és összességükben egyaránt nagy hatásúak lehettek, megszorításokat is kell tennünk. Először is: Verseghy mindezeket összpropagandája részeként, s elsősorban elvi programként hirdeti. Ebben az időszakban legsajátabb műfaja a vitairat, a röpirat: mozgósítani akarja kortársait az irodalom megváltoztatására. Egy valami azonban hiányzik elméletéből, amit pedig gondolatai elemenként előlegeznek: a műalkotás öntörvényűsége. Számára az irodalom az általános kulturális fejlődés egyik foka, s azért kell ezt az irodalmiságot művelni, hogy más területen, s általában is magasabbra léphessünk. Ennek tudható be pl. versírói tevékenységének beállítása: verseit úgy közli mint az általa javasolt irodalmiság beteljesítését, nyíltan vállalva az illusztráció-minősítést. Ebből a felfogásból következik a második megteendő megszorítás is: Verseghy a felsoroltakat csupán elemenként vállalja, ám rendszeralkotó realizmusa oly környezetet rajzol köréjük, amelyben a gondolatok elemi radikalizmusa igen sokat veszít. Az a racionalista fejlődés- és nevelésgondolat, amely a kultúrpropaganda hevét szítja, egészében visszaüt: a rendszerezés merevsége, a hasznosság-elv állandó hangsúlyozása állandóan ellentmondásokat szül. Pl. a szerelmi költészet apológiájába becsempésződik a nemes lelkű ember nevelésének ideálja, az eposz-ellenes fellépés egy tanítókölteményben olvasható, az ámulás /Täuschung/ és a didaxis egymás mellé rendeződnek, az érzékenységnek alávetett művészetek állandóan racionális szabályoknak és tiltásoknak rendeltetnek alá. A hagyományos klasszicista rendszer szabályozottsága és szabályozásmániája az, ami a legtöbb ellentmondás forrása: hisz pl. Verseghy megrója Arisztotelészt azért, mert csupán leírta az általa ismert műalkotásokat, s Horatiust helyezi vele szembe, aki – véleménye szerint – az ész törvényei alapján kikövetkeztette, s nem csak megfigyelte, milyennek kell lennie a műalkotásoknak. Végső soron tehát az ész törvényei azok, amik Verseghy fellépését irányítják: e törvények majdani megvalósulását várná el a világtól is. Ezeknek jegyében írja szatíráját kortársairól, ezeknek alapján utasítja el az egész régi magyar költészetet, s az ugyanígy kialakított formakánon nevében – rendkívüli durvasággal – a magyaros verselést. E téren sem állt társak nélkül /ismeretes a „deákos költők” vad rím- és „rhythmus”-ellenessége, valamint pl. Kazinczy némileg toleráns ellenszenve/, de ezzel az állásfoglalásával már vitát kavart: később Csokonai és Batsányi is kifogásolják engesztelhetetlenségét. Ám az ő szembeszegülésükben is alighanem Verseghy szerepének korszerűségét kell észrevennünk: míg a deákosok azonos véleménye az irodalom nagymérvű megosztottságának korában visszhang nélkül maradt, akkor, mikor az új irodalom egységesülő tendenciái kibontakoztak, a szélsőséges véleménnyel szembeni belső kritika is szükségessé vált. Nem az a lényeges mostani szempontunkból, hogy Verseghy később, fogsága után enyhített véleményén /Himfyhez írt levelében, illetve a Magyar Aglája tanulmányában /, hiszen elvi kifogásait ekkor sem vonta vissza, hanem az, hogy vele szemben a többi szerzőnek már érdemes volt vitatkozni; ő volt az a propagandista, akinek doktriner és konkretizált /hisz kritikus/ programjával az egységesülő irodalom híveinek szembe kellett nézni.

A fogság után Verseghynek szerepe éppen fent vázolt mozzanatait kellett nélkülözni. Pályájának e szakasza paradox képet mutat: mikor alkotó ereje teljében könyvek sokaságával lép a közönség elé, épp akkor bizonytalanodik el megítélése: korábbi egyöntetű elismerése vagy vitákba, vagy ellenkezésbe csap át. A jelenség magyarázata elsősorban Verseghyn magán belül keresendő: Verseghy elméletileg sem próbálta meg levonni szerepének módosulásából /és az eltelt időszak irodalmi fejlődéséből/ következő tanulságokat, s gyakorlatilag sem változtatott alkotásmódján; úgy akarta folytatni, megváltozott körülmények között, mintha semmi sem történt volna. Nála épp az a revízió hiányzik, amit – ha különböző módon és színvonalon is – a korszak több nagy irodalmáránál /elsősorban természetesen Kazinczynál/ megfigyelhetünk. Verseghy megőrzi kultúrfilozófiai beállítottságának minden egyes elemét: az egyetemes haladás koncepciója /mely kezdetben és folyamatosan a klasszicista – pl. sulzeri – isteni tökéletesülésnek profán változatát képviselte/ csupán kiegészül, ill. antropológiai-történeti megalapozást nyer Herder gondolatainak recepciójával, de egyáltalán nem hagyja magát Herder történelmi relativizáló szemléletétől megingatni. Ha Verseghynek fogsága utáni műveit olvassuk, lépten-nyomon Herderbe ütközünk: történelemkönyve Herder-fordításra alapított kompiláció, sok tankölteménydarabjában nem szűnik a herderi ember-analógiát elemezni, verseiben e kép számtalanszor illusztrálja a történelem menetét stb. Ám mindez csak azt erősíti meg, ami Verseghynél csírájában már a kezdet kezdetén megvolt: a Magyar Museum első cikkeiben Verseghy már fellép /a természetes ész győzelmébe vetett hit alapján/ a rousseauista kultúrpesszimizmus ellen – ennek csak árnyaltabb változata lesz, hogy mindezt most, herderi szóhasználattal, az érett férfikor igényeinek nevében teszi. Ami Herderben viszont összeegyeztethetetlen volt e nagy ívű fejlődéskoncepcióval /pl. a népköltészet iránti érdeklődés, a különböző nyelvek és irodalmak egymástól független szemlélete, az értékelési relativizmus/, az mind kimarad Verseghy elméletéből: ennek köszönhető, hogy grammatikai és esztétikai írásaiban, pl. az Analyticában, a herderi hatás nem is mutatható ki.

Alighanem ugyanennek a világnézeti rendíthetetlenségnek és revíziónélküliségnek tudható be az is, hogy Verseghy sikerei épp akkor hagynak alá, mikor szépirodalmi tevékenysége rendkívüli mértékben megnövekszik. A klasszicizáló didaxisra irányuló koncepció megőrzése ugyanis Verseghy műveiben olyan engedményekre kényszeríti a szerzőt, melyek azután célt tévesztenek: oly műveket hoz létre, melyek – általános meghatározásukat tekintve – saját ízlésrendszerébe sem igazán illeszthetők be. Az egyébként sok értéket rejtő Rikóti Mátyás példáját idézzük: Verseghy a feltételezett nagyobb hatás érdekében szórakoztató művet ír /a Horatiusi „utile dulci mixtum” értelmében/, eredeti magyar környezetben játszódó cselekményt szerez /akárcsak regénymagyarításaiban, a racionális meggyőzés érdekében: hiszen az ismert, közeli dolgok ábrázolása könnyebben meg tudja világítani a tanulságot/, de mindezt oly merev egysíkúsággal, oly száraz elméleti, tankölteményszerű betétekkel s oly durván tréfálkozó szatirizálással megszerezve, hogy a mű saját tendenciáinak, kereszteződéseinek következtében szorul a perifériára. Mindehhez még erősebben hozzájárul a formaválasztás: Verseghy az általa is elítélt magyaros 12-es négyesrímű verselést folytatja – így jön létre az a furcsa ellentmondás, hogy a hagyományos verselésű poéma tanulságként saját formájának felszámolását szorgalmazza. Mutatis mutandis ugyanez mondható el többi szépirodalmi művéről is, elsősorban regénykísérleteiről /amelynek esztétikai igazolásával még kései Analyticája is adós marad/, de verseinek nagy részéről is: bár az antik szerzőkkel szemben elvileg állást foglal, versei közt pl. Horatius-fordítás is található, lírai dalait végetérhetetlen tankölteményei ellensúlyozzák, a népiesnek nevezett versek anekdotáit a didaxis igen nagy mértékben megterheli stb. Mindez pedig abban a korszakban, amikor az esztétikai öntörvényűség ideálja /pl. Himfy, Csokonai, később Berzsenyi versei révén/ egyre inkább előretört, kevésnek bizonyult – igen jellemző pl., hogy Kisfaludy Sándor, aki pedig Kazinczy-ellenessége és ortológus-volta kapcsán Verseghy elvbarátjának volt tekinthető, Verseghyben mindig csak a nyelvészt, s nem az írót méltatta.

E szélesen értelmezett, elsősorban a tartalmiságra orientált klasszicista didaxis aztán a nagy Analyticában kapja meg már korszerűtlen igazolását: a fejtegetések rendszerében már ama racionalizmus-ellenes mozzanatok is elhalványulnak, amelyek a 90-es években még bomlasztóan hatottak. Míg a kor újabb – a nyelvújításhoz kapcsolódó – irodalmi irányzatai, nyilván Herdernek teljesebb megértése alapján is, a nyelvnek szubsztanciális jelentőséget tulajdonítanak az irodalomban, Verseghy mindvégig megmarad a klasszicizmus grammatikai szemléletében: mint a régi grammatikusok, ő is a nyelvtanba iktatja be a poétikát, sőt az esztétikát is; számára a művészet – az Analytica III. kötetének címe alapján – a nyelvnek, a művészettől függetlenül létező nyelvnek esztétikai használata. Feltehetően ez a – Herdertől ismét érintetlen – felfogás vezérli, esztétikai okokból is a nyelvújítással szembeni lépéseit: az ízlés átalakításának, a nyelv és stílus nem-grammatikus kezelésének, ill. a mögöttük rejtőző relativizmusnak elismerésére e szemlélet már képtelen.

Verseghy, bárhonnan nézzük is, legmaradandóbb műveit a nyelvtudomány terén alkotta: ezeknek minősége a korabeli tudományosságnak valóban legmagasabb színvonalát mutatja. Paradox módon azonban még e területen is, mely tulajdonképpen fenntartotta emlékezetét, a negatív vélemények a közismertek róla: leggyakrabban csak mint Révai legyőzött ellenfelét idézik fel. Holott annak az akkoriban valóban országos méretű vitának részletes és alapos elemzése még ma is várat magára: a nyelvtudomány máig sem tisztázta kellően, a maga számára sem, mi is történt valójában; hogy Verseghy későbbi háttérbeszorítása tényleg Révai jobb tudományosságának tudható-e be, vagy hogy igaza volt-e egyáltalán Révainak. Jelen kérdésfeltevéseinknek az lenne a céljuk, hogy ráirányítsák a figyelmet a vitára és környezetére; hogy érzékeltessék: Verseghynek legalább annyi dologban igaza volt, mint – a nála szaktudományosan természetesen nagyobb szabású – Révainak; hogy további kutatásokra serkentsenek, különösen két részterületet illetően. Elsősorban az ideológia és a szaktudomány egymáshoz kapcsolásáról, ill. a szaktudománynak ideológiaként való funkcionálásáról kellene, hogy egyszer majd több szó essen: hiszen a vita nem az igazság, a meggyőzés jegyében zárult, hanem félbeszakadt, s csupán a vitában nyíltan részt nem vevő /szakmai és nem-szakmai/ közvélemény döntött Révai javára. Másodsorban arra szeretnénk /az előzőnél kisebb hangsúllyal/ rámutatni, hogy nyelvtudományunk további fejlődése tulajdonképpen e vita lezárultával nyeri el amaz irányultságát, mely hosszú ideig majd kizárólagosan jellemzi: a történeti kutatásoknak minden mással szemben való preferálását; továbbá, hogy e fejlődésnek visszavetítése okozza azt a látószöget, melyben Verseghynek álláspontja és állításai tévedésnek tűnnek fel. Természetesen nem elemezhetjük itt részletesen a vitát, csupán néhány döntő mozzanatra utalnánk. Célunk itt sem az, hogy Verseghynek mentségét írjuk, csak valóban történeti módon szeretnénk újraidézni kérdéseit. Révai nyilván nagyobb tudós volt, elemzései nem egyszer ma is helytállóak: ám állásfoglalásai sokszor célt tévesztenek; ráadásul emberi-etikai viselkedése a vita során egyszerűen minősíthetetlen. De a vita eseményeit itt nem követhetjük soron, különben is közismertek.

A felszínen a vita a helyesírás kérdéseiben dúlt: a közvélemény ennek alapján foglalt állást. Végső soron a Verseghy képviselte ypszilonista álláspont visszaszorulása, a Révai jottizmusának akadémiai szentesítése tüntette fel úgy a vitát, mintha eredetileg is ez lett volna a fontos: hiszen a jottisták győzelme valóban Verseghy vereségét jelenti. Ám e kérdés érintésekor nem szabad elfelejtenünk, hogy a helyesírás sohasem a tudományos igazságnak a kérdése, hanem mindig konvenció, még akkor is, ha megállapításakor tudományos érvek hangzanak is el. Akár a mai, akár a reformkori helyesírásra nézünk, azt kell látnunk: e konvenció mindig az elvek keveredésén, kompromisszumán alakult ki és állapodott meg; az a tény, hogy a két ellenfél kölcsönösen számon kérhette a másiknak saját rendszerén belüli ellentmondásait, elég bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ők sem lehettek elveikhez tökéletesen hívek és következetesek. Következetességük egy dologban domborodik ki feltűnően, de itt aztán teljesen azonos módon: mindketten szeretnének egészen új, több új betű vagy mellékjel segítségével megalkotott helyesírást szerkeszteni /hogy így felelhessenek meg a magyar nyelv szerkezetének/, ám ez a racionalista-logicista utópia annyira megvalósíthatatlannak tűnik számukra is, hogy bevezetésével nem is kísérleteznek.

Ha az egyes nyelvtani tételeknek vitás pontjait nézzük, azt kell látnunk, hogy Révainak legalább annyi kérdésben nincs igaza, mint Verseghynek: a későbbi nyelvészkedés sem igazolta feltevését a „magyarok királyok” típusú szerkezetet vagy az etimologikus ejtésmódot illetően stb. A legélesebb vitát azonban az az ikes ragozás váltotta ki, melynek reális nyelvi tisztázása az adott fogalmi keretek között teljességgel lehetetlen volt – a két szembenálló feltételezés egyaránt pontatlanra és helytelenre sikeredett. Hiszen egy bomló nyelvi rendszert állandó kategóriákkal rögzíteni nem lehet – a leírásban a két szerző tehát a lehetséges két végpontot választotta. Egyikük, Verseghy, tagadta illetve idegennek /tótosnak/ mondotta az ikes ragozás meglétét, másikuk, Révai, viszont abszolutizálta a még fellelhető elemeket, s rendszere kiépítése érdekében teljes /ilyen teljességében feltehetően soha nem létezett/ paradigmákat koholt. Meggyőző igazuk így természetesen nem lehetett /az igazsághoz persze Révai áll közelebb történeti példáival/, hiszen a rendszer változásairól, illetve egy hiányosan működő rendszer lehetőségéről egyikük sem akart tudni. Holott az ikes rendszer a nyelvben egyre nagyobb mértékben sorvad, működésének teljességéről sem akkor, sem ma nem lehetett beszélni, s ma már nyelvtörténészek is elismerik, hogy mai előfordulása ill. irodalmi funkcionálása elsősorban nyelvművelési, nem pedig spontán nyelvfejlődési okoknak tudható be.

Ezzel viszont már érintettük azt a pontot, ahol kettejük grammatikája a legközelebb kerül egymáshoz: a mélyükön rejlő logikai rendszert. Mindketten a logicista-racionalista nyelvfelfogás hívei /nemhiába hivatkoznak egyformán forrásukként Adelung német grammatikájára/: nyelvtanukat kizáró szabályozottsággal építik fel, s a nyelvtudomány célját a nyelv változhatatlan jellegének és törvényszerűségeinek kutatásában látják. A nyelv számukra a logikai törvények racionalizmusának analógiájára működik, s e törvények szemszögéből nézve minden eltérés vagy engedmény szabálysértésnek minősül. Ezért harcolnak szinte egyesült erővel ama nyelvfelfogás ellen, mely a nyelvszokást /consuetudo/ tekinti a nyelv alapjául; az empíriával, az empirikus nyelvszemlélettel olyannyira szemben állanak, hogy pl. Révai így meri kezdeni magyar szakos egyetemi előadásait: „nem tudunk magyarul”. Az a megkülönböztetés, mely a fő különbséget abban óhajtja látni kettejük között, mintha Verseghy szinkron, Révai pedig történeti nyelvészetet művelt volna, épp rendszerük logikai felépítésének ezen analóg szerkezetétől tekint el. A valóságban mindketten negatív szinkron rendszert építettek fel, csupán abban különböztek, melyik szinkron rendszert tekintették normatívnak. Verseghy – kultúrfejlődési filozófiájából, a herderi nyelv-regény ember-allegóriájából következően – a korabeli /felnőtt kori/ állapotot teszi mércévé, Révai viszont egy eredetinek tételezett régi nyelvállapotot próbál kikövetkeztetni, ezt rendezi logikai-grammatikai kategóriákba, s azt kívánja abszolút érvényű ideálként felmutatni. Révainál ugyanúgy hiányzik a történetiség alapkategóriája, mint Verseghynél: a nyelv nála is éppen úgy mozdulatlan és változatlan /ami ma nem olyan, mint régen volt, az hibának tartatik/, a régiségnek előnye éppen abban rejlik, hogy idegen hatásoktól nem hagyta még megrontani eredendő tisztaságát. Azt, hogy Révai nem modern grammatikát írt, hanem az ókori Varro grammatikájának applikációját hajtotta végre, már régen kimutatta a kutatás; szemléletének történetietlenségét illetően pedig példát idézhetünk: az Antiquitates-ban pl. megrója Sajnovicsot, hogy túl nagy változásokat tételezett fel a magyarban; a Halotti Beszéd régi magyarságának sajátosságait helyesírási gyengeségnek tudja be; a történeti hangváltozások okaként a történetiségtől tökéletesen függetlenített, s általánosan érvényesnek tekintett euphonia elvét jelöli meg stb. Sőt még tovább menve: Révai történeti etimológiai módszere is racionális, s nem történeti alapozású. Szemantizálása rendszerszerű: minden szóelemnek, formánsnak gyökérszó voltát, eredeti jelentésességét akarja bizonyítani; az összetapadások elvéül azonban a logizáltságot tekinti, amelynek közvetlen megértését /azaz a szemantikai elemek mai spontán felismerését/ ismét csak az euphoniai elvnek keresztezése akadályozza meg. Így tulajdonképpen a Halotti Beszédnek általa adott elemzése sem történeti a mai értelemben, csupán kommentált fordítás egy mai és egy kikövetkeztetett régi magyar nyelvre.

Verseghy ezzel szemben csak a kortárs nyelvállapottal volt hajlandó grammatikus módon foglalkozni: ennek megfelelően rendszere valóban színtelenebb, mint Révaié. Amiben viszont Verseghy összehasonlíthatatlanul többet nyújt, mint Révai, az a nyelv filozófiája s funkcionális elemzése. E téren Verseghy igen gyümölcsözően sajátította el Herder gondolatait, s utolsó nagy művében /A Filosófiának talpigazságaira épített Feleletben/ rendkívül mély áttekintést ad pl. a kommunikációs jelenségek értelmezési lehetőségeiről, a nyelvnek és kultúrának egymáshoz való viszonyáról, a nyelv eszköz-jellegéről. Verseghy filozófiai nyelvszemlélete, mely körülveszi grammatikáját, természetesen nem magyarázza közvetlenül egyes nyelvtani megoldásait, ám olyan /ma úgy mondanánk: általános nyelvészeti/ utakat nyit meg a nyelv működésének kutatásában, melyeket alighanem kár volt folytatás nélkül hagyni. Hisz Révai elemzései mellől nagyon hiányzanak a mélyebb fejtegetések: filozófia-ellenes nyelvfelfogására igen jellemző, hogy még tanítványát, Horvát Istvánt is, aki pedig rendkívül árnyalt és modern nyelvfilozófiát sajátított el, korlátozta elméleti nézeteinek kidolgozásában, s Horvátnak Verseghy-ellenes tanulmányát is a tisztán grammatikai ellenbizonyítás eszközeként akarta felhasználni.

Láthattuk: a két nyelvész vitája a hagyományos leírások segítségével nem dönthető el. Végeredményét nem is tudományosságuk, nem is belső nyelvi okok eredményezték. A helyesírási kérdés előbb-utóbb úgyis eldőlt volna, s valószínűleg a jottisták javára: az ő helyesírásuk már a századfordulót megelőzően is nagyobb mértékben volt elterjedve – rohamos térhódítását természetesen a Révai javára állást foglaló közvéleményben kell keresnünk. A közvélemény alakulását azonban külső okok szabályozták – a korszakban uralkodó nyelvi problémák sokfélesége. A nyelv kérdésének fontosságát három mozzanat felidézésével illusztrálhatjuk:

1./ ama koncepció megszületése óta, mely a magyart politikai államnyelvvé kívánta tenni, minden nyelvi megnyilatkozás politikai tényezőként is szerepet játszott;

2./ amaz ideológiai átalakulás, mely a nemzet fogalmi meghatározását a nyelvre bazírozta, a nyelvnek – a megelőző korszakok nyelvfelfogásával szemben -önértéket tulajdonított, s a nyelvet szubsztancionálisnak képzelte el;

3. /e koncepciónak megszületett esztétikai vetülete is: az irodalom nyelviségének mint eredeti nemzet-karakterológiai jellegnek felmutatása, a grammatika esztétizálása / gondoljunk pl. Kazinczyra, aki élete végéig tervezte egy esztétikai grammatika megírását/.

E három tényező közül az utolsó kettő, s épp az a kettő, mely a kérdés belső vizsgálatára vonatkoztatható volt, Verseghy számára elfogadhatatlanul alakult. Ő élete végéig kitartott ama nyelvszemlélet mellett, mely a nyelv eszközfunkcióját hajlandó csak elismerni – a nyelv szubsztancialitásának gondolata /annak dacéra, hogy nemzeti elfogultsággal ő is rendelkezett/ távol marad tőle. Más oldalról nézve pedig már láttuk a másik, döntő szembenállást is: ő mindvégig a grammatikát tekintette elsődlegesnek, s az esztétika keretének; a Kazinczy-féle megfordítást valószínűleg már nem is értette. Mindez általános nyelvfelfogásának elterjedését nyilván gátolta. Viszont Révai szemléletét népszerűsíthette az a történeti érvelés, mely ugyan szaktudományosan még nem volt gyümölcsöző, de amely a korabeli ideológia történeti önigazolásával – legalábbis távolról – érintkezhetett. Révai a magyar múlt nyelvi idealizálásával a korabeli nemzetideológia módszertani központját találta el – elismerésének feltételezésünk szerint – ez a nyitja. Révai egyszerre bizonyítja – nagyszabású retorikával – a magyar nyelv kiválóságát, isteni eredetét, eredetiségét, gazdagságát és régiségét /a finnugor rokonsággal szemben soha nem foglalt egyértelműen állást/, s ennek révén oly ideológiai segédletet teremt egyébként korrekt tudományából, melynek kései hatásai még sokáig élnek. Két külső példa talán elegendő a nemzeti ideológia és a történeti nyelvtudomány összefonódásának illusztrációjaként: a konzervatív nacionalista Szirmay Antal 1804-ben megjelent Hungaria in Parabolis c. művében szinte karikatúráját, de egyben nagyhatású és népszerű módszertani példáját is nyújtja a történeti etimologizálásnak – dilettáns nyelvészként minden nevet és szót történeti úton /általában anekdotával/ magyaráz meg; Révai legjobb tanítványa, Horvát István pedig, Révai módszertanát is követve, az úgynevezett „délibábos” nyelvészet legnagyobb alakjává nő majd fel. Verseghytől ez az ideológia és megközelítésmód /elemeiben és hatásában egyaránt/ távol állt – s emiatt aztán, a páratlan módon kiélezett körülmények között, tudományossága sem érvényesülhetett tényleges érdemeihez méltó módon.

Margócsy István

{fel}