A Verseghy-emlékülés üdvözlése

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság nevében őszinte örömmel és együttérzéssel köszöntöm a Verseghy Ferenc emlékének szentelt tudományos ülésszakot.

Verseghy, Mikszáth Kálmán szellemes krétarajza szerint, kivételes magyar polihisztor, akit csupán a jó félszázaddal később élő Brassai Sámuel szárnyalt túl. Valóban, annak, aki nem szakembere a XVIII. század végének, zavarba kell jönnie, ha csak jelezni is akarja azt a sok merész kezdeményezést, termékeny kísérletet, amely mind az ő nevéhez fűződik. Ez a szolnoki kispolgárfiú egyszerre volt felvilágosult, jozefinista, hittudós, bölcselő és Aiszkhülosz első hazai tolmácsolója. Dicsérhetjük korszerű verstani elveit, stíluskutató úttörését, ám nem szabad megfeledkeznünk kiváló megfigyeléseket tömörítő, szülővárosát is festegető kisepikáiról, s talán jó lenne néha kézbe vennünk különös ízű regénymagyarításait, a Külneki Gilmétát meg a Gróf Kaczaifalvi Lászlót is.

Igaz, eredetiséggel, művészi erővel egyik sem válik ki a sokaságból, annál jobban feltüntetik szerzőjük gyakorlatias okosságát, aki szinte közel hajol a valósághoz, nem feledkezik meg apró részletekről a könnyeztető sablonok kedvéért. Ez a részletező számontartás teszi ma is élővé, élvezhetővé a Rikóti Mátyás számtalan jelenetét. Verseghy mindenüvé elkíséri balgán öntudatos hősét a falusi kisvilág határai között: a templomban elorgonáltatja vele Szent István csatáját, ott áll mellette, amikor verseit gondolja ki háza udvarán, s hajnaltájt – már publikum híján – „őr-álló kutyájának” szavalja el legfrissebb remekét. Oly bensőségesen ismeri a komikus figura életformáját, fellengzős és páratlan gyermeteg álmait, hogy szinte már azt hisszük: szereti is a Rikóti-féléket.

Holott erről szó sincs. E költemény portyázás, irodalmi hadjárat az 1800-as esztendők késő barokk poézise ellen. Az alsóbb, diákos középosztály kántorköltői parlagi élceikkel, összegyalult virtuózkodó rímtechnikájukkal hozzáláncolták magukat s hallgatóságukat a bálvánnyá emelt Ovidiushoz, Gyöngyösihez. Számukra a költészet nem magányból, belsőnkbe lemerülésből fakad: ott hajt ki a főispáni beiktatásokon, a névnapok, disznótorok zsíros világában, hiszen művelői állást, magas pártfogást, vagy legalább úri vállon veregetést reméltek ékes poémáiktól. Ezek az ósdiak útjában álltak minden változásnak, a legszerényebb újításoknak is. A Debrecenben és Kisújszálláson nevelkedett Arany ismerte e veszedelmes élősdi csoportot, amely még 1860 körül sem halt ki teljesen, legföljebb akkor már Petőfi külsőségeit majmolta. Utódaik, szellemi örököseik ellen hadakozott lapjának híres állásfoglalásában, az Irányok-ban.

Verseghy elbeszélő költeménye nemcsak Arany kemény ítéletét készítette elő, alighanem A helység kalapácsát tervezgető Petőfire is hatott. Julow Viktor mutatott rá először erre az összefüggésre, s felismerését csak helyeselni tudjuk. Mindkét munka plebejus színezetű, falusi környezetben játszódó vígeposz, kesztyűdobás az avult irodalmi ízlésnek. Azonos műfajukból, párhuzamos eszmeiségükből logikusan következik egy harmadik alapvető művészi hasonlóság: mindketten szívesen élnek a stílusparódia eszközével, s nemcsak egyetlen, jól körülhatárolható csoportra nyitnak tüzet. Petőfi nem pusztán a Vörösmarty-epigonokat gúnyolja ki, s nem egyedül a dilettáns versfaragókon veri el a port a Rikóti Mátyás szerzője, Verseghy megtámadja Dugonics vaskos anakronizmusait, tiltakozik a hangutánzás és a hangfestés, alliterálás elharapózása ellen, ezt az eltévelyedést még Young tekintélye sem védheti meg előtte.

Akkor őrizzük meg igazán nagy klasszikusaink emlékét, ha nem feledkezünk meg az előttük járó úttörőkről. Ez a tétel Verseghy Ferencre is áll. Szellemi vonulat tagja, olyan láncolaté, amely megdöbben a Magyar Parlag műveletlenségén. Jó néhány művében azt a zsíros, öntelt tunyaságot pellengérezte ki, amely arcot, vagy inkább csak históriai álarcot cserélve vetett gáncsot megannyi jobbra törő szándéknak az utolsó két évszázad során.

Nagy Miklós

{fel}