NOTHEISZ JÁNOSNÉ:
Szerencsés nemzetesítés

/Verseghy Kaczajfalvijának forrásai/

Császár Elemér 1900-ban és 1903-ban még úgy tudta, hogy a Kaczajfalvi három forrásból: Rousseau Emiljéből, Voltaire Vademberéből és Bernardin La choumiére Indienne című művéből táplálkozik, s ezeket Verseghy úgy dolgozta át magyarrá, hogy mestereitől csak formát tanult, s a változatos forrásokból egységes célú – hangulatú egészet alkotott, mely fényt vetett határozott, következetes világfelfogására.[1] György Lajos mutatta ki, – amikor az It-ben, 1912-ben közölte a tényleges forrást, August Lafontaine Der Naturmensch oder Natur und Liebe című regényét, s egyben össze is vetette néhány ponton az eredetit Verseghy magyarításával, – hogy a Császár által említett három mű egységes egésszé ötvözését Verseghy németül már készen kapta, Kaczajfalvija tehát fordítás.[2]

Dolgozatomnak az a célja, hogy az összehasonlítást még egyszer elvégezze, pontosabban csak az, hogy megállapítsa, milyen tartalmi változtatásokat végzett Verseghy fordítás közben, s próbálja ezek okát keresni. A munkához Lafontaine könyvének 1800-as berlini, a Kaczajfalvinak a Mikszáth szerkesztette Magyar Regényírók sorozatban 1911-ben megjelent kiadását használtam.

A legszembetűnőbb változtatások, mint ahogy erre György Lajos is rámutatott, abból a tényből fakadnak, hogy Verseghy Angliából Magyarországra helyezi a cselekményt. Így magyarrá válnak a nevek: Lord Hillnetből gróf Kaczajfalvi János, fiából, Williamból Laczi, Sir Heinrich Johsonból Rósafi viczispán, lányából, Fannyból Manczi, annak kövér nagybátyjából Potrohosi, a kiszolgált katonából, Stickből Hadasi, Maryből Veronka, Hyde-ból Szádnoki, a Veronikát megrontani akaró Mortimerből Bujafi és a szerencsétlen lányt erőszakkal feleségül venni szándékozó Loydból Gazari lesz Verseghy átírásában. Azért soroltam fel majd minden szereplőt, hogy a Verseghy-névadás jellegzetességét, a nevek beszélő voltát hangsúlyozzam.

A cselekménybonyolítás parancsának engedelmeskedve egy idegent, Russelt meg kell hagynia Verseghynek a magyar környezetben is, hiszen ahhoz, hogy az eredetihez képest a legkisebb változtatással – s ez, mint látni fogjuk, végig jellemző fordítói – magyarítói törekvése – Kaczajfalváról is minden fennakadás nélkül elvezethesse hőseit Indiába, szüksége volt egy – az indiai lázadás elfojtásában is közreműködő – angol katonatisztre. Az ő magyarországi jelenlétét természetesen egy kis betoldással valószínűsíteni kellett. Ezért bővül ki a Russel-família „előtörténete” Verseghy szövegében, s válik egy Russelből kettő:

„…szükséges az olvasót egy külföldi emberrel megismerkedtetnem. Manczinak édes anyja, a viczispánné, Bécsben nevelkedett. Volt ott neki egy szives barátnéja, Berg Anyicska, egy bécsi tanácsbelinek gyönyörű leánya. Ezt az akkori angol követségnek Russel nevű Sekretáriusa megszerette, naponként látogatta s végtére el is vette. Russelnek volt Bécsben egy öccse, kit magánál neveltetett, mivel szülőik Londonban elhaltak. Ez azután bátyjával együtt hazájába visszatérvén, hadi szolgálatba állott és regementjével együtt Indiába jutott, hol a honbeliek a jövevény ánglusokkal szinte hadakoztanak. Egynéhány esztendő múlva az öregebbik Russel ismét visszajött Bécsbe, mint angol követ s minekutánna Indiában az első lázulások elfojtattak, kapitány öccse is kijött utána szabadsággal, kiváltkép a végből, hogy útjában ama országokat lássa, melyekkel még meg nem ismerkedhetett. Bécsből végtére Magyarországba jött s minekutánna egynéhány vármegyét megjárt volna, ángyának régi barátnéját, Rózsafinét is felkereste.” /161. l./

„Verseghy szereti közelebb hozni szereplőit”, mondja erre György Lajos.[3] Talán sokkal inkább az az egész szempontjából a jelentéktelen dolgokat is az elejétől a végéig józan lépések egymásutánjában elmondani vagy legalább jelezni akaró felesleges pedantéria, egy kicsit a mindenre ügyelni igyekvő terjengősség érhető tetten ebben a rövid – valljuk meg, nem éppen sikerült – betoldásban is, aminek nyomai más helyütt is kimutathatók, ha valóban tüzetesen vetjük össze a Kaczajfalvit forrásával.

Mennyi mindent vagyunk kénytelenek megtudni egy rövid utalásból, pl. egy olyan szereplőről, aki később soha nem tér vissza a regényben: Berg Anyicskáról. – Sőt még valamit az apjáról is! Feltétlenül értesülnünk kell arról is, milyen szépen haladt előre az idősebbik Russel a diplomata pályán, s lett követségi titkárból nagykövet, holott aligha érdekel bennünket a sorsa, hiszen semmi más szerepe nincs a történetben, csak az, hogy öccsét Bécsbe hozza. Ráadásul azt is közli velünk Verseghy, ha csak egy fél mondatban is, hogy kettejük házasságát annak rendje és módja szerint udvarlás előzte meg. Szinte egy új, egy másik regény summája az egész – néhány mondatban.

Hasonló módon jár el pl. akkor is, amikor azt a részt fordítja, hogyan hagyta el az öreg Kaczajfalvi grófot hűtlen felesége. Lafontaine-nél mindössze a következőket olvashatjuk erről: „... Sie floh mit einem Abentheurer, der eine Zeitlang sich auf den Gütern des Lords aufgehalten hatte, floh und schändete seinen Namen mit Verläumdung, nur um sich selbst zu entschuldigen.”/5. l./ /”…elszökött egy csavargóval, aki egy kevés időt a gróf birtokán töltött, elszökött és ő gyalázta meg a lord nevét rágalommal, csakhogy saját magát mentse.”/

Verseghy továbbgondolja mindezt. Elképzeli magának a csábítót is. De nem szemléletesen jelenteti meg, hanem elmondja, honnan jött, elsorolja viselt dolgait: „Elszökött ő egy gazemberrel, egy franczia lovásszal, ki országunkban egy elszegényedett Marquinak neve alatt majd idegen nyelveket, majd jövevény tánczokat tanitván végre a grófnak házába, mint nevelő becsúszott.” /2. l./ /Vajon kit tanított ott? A kis Laczit? Őt inkább még dajkálni kellett. Nyilván a korabeli romanok sztereotípiája ez, az öreg gróf szegény, de annál fiatalabb és szebb lányt vesz feleségül, aki megcsalja a nevelővel./

Magyarrá teszi Verseghy a környezetet is. Kaczajfalvát talán Erdélybe helyezi. /Erre utal: kocsival 5 napig tartott az út a fővárosba, s közben a mezővárosokat érintik/. Míg William Londonba, majd Skóciába, addig Laczi Pestre és Bécsbe utazik. Arról azonban szó sincs, hogy jellegzetesen magyar tájat, magyar égboltot, magyar világot festene hősei köré. Ezt nem is szabad számon kérnünk tőle, hiszen az eredeti környezet sem jellegzetesen angol. Tájképei épp úgy fordítások, mint a cselekmény nagyobb része, megelégszik annyival, hogy a kevés tipikusan angol vagy idegen sajátságokat magyarokkal helyettesíti. Laczit nem tengerésztiszti egyenruhába öltözteti, mint Williamet, hanem huszármentébe, a hősök nem teát, hanem kávét isznak, míg Stick a franciák elleni kanadai, Hadasi természetesen a török háborúról mesél; lord Mortimer Williamet a Hyde parkba akarja vinni párbajozni, Bujafi Laczit a városi erdőbe; az angol falusi táncmulatságon hegedű és trombitaszó hallik, az öreg Kaczajfalvi a cigányokat rendeli birtokára a szomszéd mezővárosból stb. Még az angol font és a magyar forint közti értékkülönbséget is érezteti Verseghy: Hadasinak 180 forintra van szüksége, hogy birtokát visszavásárolhassa, Sticknek ugyanehhez elég mindössze 20 font.

Verseghynek egyetlen önálló tájfestése van, Pest és Buda leírása, itt is pusztán a nagyság érzékeltetése és Kaczajfalvi benyomásainak regisztrálása volt a cél. „A mezővárosokat, melyekre útjukban akadtak, csak a nagyságban találván az ifjú gróf a faluktól különbözni, türelmetlenséggel várta, hogy a fővárosba beérjen. Ötödnapra estefelé feljutván a pesti részen a czinkotai látóhegyre, egyszerre szemébe tűnt egész Pestnek és Budának pompás tekintete. A kocsi szögletéből, melybe ledőlt volt, felemelvén fejét, átnézte szótalan álmélkodással vagy kétszer ennek a nagy lakóhelynek hosszát. Esze felséges gondolatokra emelkedett, szive pedig gyorsabban dobogott. Majd azután a szőke Dunának széles vizét Gellért hegyétől Csepel felé pompásan folyni, mellette pedig a Sashegy alatt fekvő térséget Budaőrs felé kiesen kinyúlni megsejtvén, mosolyogva emlékezett meg a sikmezőről, melyet gyermekkorában ama hegynek tetejéről legelőször meglátott, mely nevelésének helyét a többi világtól elkülönözte. Minekutána ama nagy képet, mely e két várost környékeivel együtt elejébe terjesztette, egészen átvizsgálta volna, különös részeire és szembetűnőbb épületeire függesztvén figyelmét, vizsga kérdésekkel kezdette irántuk az öreg grófot ostromolni, ki oktató egyszersmind és gyönyörködtető feleleteivel szivét egészen megbájolta.” /110. l./

A következő mondattal már igyekszik is visszatalálni az eredetihez, könnyen teheti, mert abban nincs semmi speciálisan londoni, vonatkozhat akármelyik nagyvárosra, hogy aztán újra hozzátegyen Lafontaine szövegéhez egy általa bizonyára jól ismert képet.

A németben:”Er stürzte sich mit dem alten Thomas in das Getümmel hinein, und er versicherte Thomas verschiedenmahl das ist hier schön!” /122. l./ /”...Ő /William/ az öreg Thomassal a sokadalomba furakodott és sokszor elismételte neki: milyen szép itt!”/

Verseghynél:”... az öreg Istókkal betolakodott a piacon a nép közé, mely ott hetivásárra összegyűlt s melynek zajgását már messziről hallotta. Ez itt nekem tetszik, mondta Istóknak, a mint vele a szekerek közt, a boltok közt vagy a kofák, molnárok, mészárosok és kertészek között fel s alá járt”. /111. l./ /Jellemző a két város nagyságának különbségére, hogy Verseghynek hetipiacot kellett összehívnia ahhoz, hogy Pesten a londonihoz hasonló nagyságú tömeget produkálhasson./ Érezhető, hogy a magyar író itt, ebben a pesti közegben mozog legotthonosabban.

Nem sokkal azután önálló betoldásként koldusokkal népesíti be a budai utcát, /”valamerre tekintett, csoportonkint látta a rongyos koldusokat házról házra járni”/, hogy az öreg gróf szájába adva megfogalmazhassa a nemzetnek szánt jó tanácsot: „én jobbaknak tartanám a müházakat, melyekbe a házról házra járó koldusokat egybe kellene gyűjteni s melyekből még a házi szegényeknek is munkát lehetne adni... Tudok én a külső országokban olyan müházakat, ...melyekben még a legerőtlenebb személyeknek is tudnak munkát adni. Egyikben olyan masinát láttam, melyet egy ülő öreg ember saját terhével hajtott, mint a vasgolyóbis, mely a nyársat forgatja. Minden második órában más öreg embert ültetnek egy födeletlen ládába s vele együtt jó magasra felvonják. Az ilyen müházak külső segitség nélkül nem szűkölködvén, az alamizsnát, mely a templomokban összegyűlne, mind az ispotályoknak lehetne adni.” /114. l./

Folytathatnánk tovább a sort azzal, hogy adósok börtöne Pesten nem lévén, ispotályba kalauzolja Verseghy hősét szerencsétlenekkel jót cselekedni, hogy leírja azt is, miképp került oda az a szerencsétlen emberpár, akiket Laczija megszabadít a bajtól – megint egy új történet néhány mondatban –, de csak újabb illusztrációkat hoznánk mindazok igazolásául, amit már eddig elmondtunk, s épp ideje áttérnünk a változtatások másik típusára.

György Lajos is utal arra, s ezzel kapcsolatban fel is vonultat néhány példát, hogy „Verseghy tompít az eredeti frivolságán”[4]. Nagyon körültekintően kell ilyenkor eljárnia, hiszen Lafontaine-nél a „frivolság” logikusan következik William természetes neveltetéséből, abból, hogy ösztöneitől, érzékeitől vezettetve cselekszik, s nem állíthatja meg a konvenció, az erkölcs, a szemérem tilalomfája.

Vegyünk szemügyre egy – a Verseghy eljárását jól érzékeltető-változtatást:

William, amikor kiszabadul a völgyből, beleszeret az első leányba, akit meglátott, Fanniba, s igyekszik ezt a szerelmet kimutatni, az érdekelt tudomására hozni. Fanni „vastag” és tréfáskedvű nagybátyja látja, hogy a lánynak is tetszik a daliás ifjú, s úgy akarja megtréfálni őket, hogy Williamot korán reggel felcsalja Fanni hálószobájába. Amikor a fiú belép az ajtón, óvatosan elfordítja a reteszt, s a kulcslyuknál leskelődve igyekszik rajtakapni az ifjú párt.

Így hangzik a megfelelő német szöveg: „William trat leise an Fannys Lager, und der Anblick des vollen Himmels hätte sein Auge nicht so entzücken können, als der Anblick der schlafenden Fanny. Sie lag da, halb auf der Seite: die Wange ruhte in der einen Hand, die andere Hand lag nachlässig auf der Hüfte, und die Hand schien das ruhende Kniee verdecken zu wollen, das die dünne decke in seinem Contour zeigte. Ihre braunen langen Locken ringelten sich an den Schläfen herab, und verhüllten und entdeckten die schönste keuscheste Brust, welche der Schlaf aus den knappen Banden befreit hatte.” /49-50. l./ /”William halkan Fanny fekhelyéhez lépett és az egész mennyország látványa nem bűvölhette volna el úgy a szemét, mint az alvó Fanny megpillantása. Ott feküdt félig az oldalán, az arca az egyik kezében pihent, a másik keze hanyagul a csípőjén feküdt, s úgy tűnt, mintha el akarná vele takarni pihenő térdét, amelynek kontúrját a vékony takaró kirajzolta. Halántékáról alátekeredtek hosszú barna fürtjei, betakarták és felfedték a legszebb és legszűziesebb keblet, amelyet az álom a szűk kötésből kiszabadított.”/

Hasonló módon folytatódik tovább a leírás, William mozdulni sem tud, végül aztán visszatér belé az élet és ezekkel a szavakkal; „Ó Fanny, ajkait az alvó leány keblére szoritotta.” /”Endlich kehrte Leben in sein Herz zurück. Ein Getümmel von unbekannten Empfindungen erhob sich in seiner Seele: er sank vor Fannys Bett auf die Kniee, seine Lippen küssten mit den Worten: o liebste Fanny, des schlafenden Mädchens Busen.”/50. l./ A leány erre felriad , kérleli a fiút, hagyja magára, de mielőtt az megtörténne, ő megcsókolja szegény Fannyt. Erre lép be a nagybácsi igen jót mulatva a lány zavarán, s hallgatása fejében kiprovokál még egy csókot.

Sok gondot okozhatott Verseghynek ez a szakasz. Bármennyire is azt állítja róla Kazinczy, hogy „pajzán papocska volt”, ezt a jelenetet mégsem tárhatta így a szebbik nem erkölcsös olvasói elé. Kihagynia megint nem lehetett; hiszen sokat veszített volna ezzel. Megkereste hát azt a megoldást, aminek segítségével majdnem változtatás nélkül fordíthatja az eredetit, anélkül, hogy ekkorát vétene a szemérem ellen. A következőket teszi:

Jó korán, még Laczi érkezése előtt, felkelti Mancziját és egy könnyű köntösben kivezeti a kertbe. Ezzel eléri, hogy lefordíthatja hiánytalanul, miként bírta rá a nagybácsi, Potrohosi a fiút arra, hogy a szobába lépjen. Ő be is lép, s csak utána veszi észre, hogy az ágy üres. Manczi közben elszenderedik a kertben, Laczi így látja őt s Verseghy fordíthatja tovább az eredetit, már csak annyit kell tennie – amellett, hogy természetesen kihagyja az ágyra és a szobára utaló néhány fél mondatot –, hogy Laczival a leány kezét csókoltatja meg, s a nagybácsi által leleplezett csókot véletlen eredményeként ábrázolja.

Az eredetihez képest valamelyest kíméli Verseghy Kaczajfalva papját is. Nyilván nemcsak „kollegialitás”, hanem sokkal inkább okulás ez a Millot-fordítás következményeiből. Bár a lelkipásztort nála is enyhén szólva kellemetlen helyzetbe hozza a természetesen nevelt fiú mindkét alkalommal a prédikációja közben nekiszegezett kíváncsi kérdéseivel, de legalább nem lesz rosszul annyira – az újabb közbeszólástól félve, hogy szégyenszemre le kelljen botorkálnia a szószékből a sekrestyébe, mint Lafontaine-nél teszi.

Több helyen a javítás szándékával változtat Verseghy az eredetin, általában ott, ahol – valóságos vagy vélt – következetlenségeket lát. Ezekre a javításokra általában az a józan mérlegelő magatartás jellemző, amelyikről már egyszer szóltunk a dolgozat elején.

Feltétlenül ebbe a körbe sorolnám György Lajosnak azt a példáját, amikor Hadasi = Stick bezárja a padlásszobába, leányát, Maryt = Veronkát azzal, hogy csak akkor engedi ki onnan, ha hajlandó feleségül menni Loydhoz-Gazarihoz. A leány tehát egész nap a padlásszobában van kenyéren és vízen, s amikor este Hyde = Szádnoki, a szerelme megérkezik, papírt, tollat és mécsest kér tőle, hogy levélben kérjen segítséget. A kicsit talán földhözragadt józan okosság Verseghynek azt juttatja eszébe, hogy hiszen a lánynak ennie is kell, s ezért nála Szádnoki nem csak a kért eszközöket, de élelmet is hoz. /Lehetetlen, hogy ne jusson az ember eszébe Kazinczy kifakadása a börtönben: „Nem hiába hogy pap vagy, neked még itt is az evésen jár az eszed”./

Még egy hasonló és jellemző példa: Stick tönkrement, eladósodott, a családjának mindennapi kenyérre sem tellett, ezért vadászott a tilosban. William természetesen segít rajta, megkérdezi, mennyi pénzre van szüksége ahhoz, hogy jószágait visszaváltsa, s odaadja neki a kért 20 fontot.

Nem így Verseghynél! Itt Hadasinak 180 Ft-ra van szüksége jószágai visszaszerzéséhez. Ő azonban többet kér, 200 Ft-ot, és indokai alapján igaza van: addig is, amíg munkája hoz valamit, élnie kell, és el kell tartania a családot.

Helyénvalónak látszik azonban a betoldás akkor, amikor Sticket másodszor is orvvadászaton kapják. Verseghy szükségét érzi itt a magyarázkodásnak, nehogy azt higgye az olvasó, hogy Hadasi közönséges csaló, hiszen szentül állította az első rajtakapás alkalmával, hogy az ínség vitte a tilosba, s ettől, – az ínségtől –, hála Laczi jószívűségének, megszabadult. A fordító szükségét érzi tehát hozzátenni az eredetihez: „Hadasi az utolsó szarvast tényleg szükségből lőtte...”

Végül Verseghy változtatásai közül a legfontosabbakkal szeretnénk foglalkozni. György Lajos ezt igen elnagyolja, annyit állapít meg, hogy Lafontaine-hez képest kibővül a befejező rész, a Pária és Laczi párbeszédeiben Millot eszméi térnek vissza, amelyeket Verseghy bővebben kifejt a Millot-fordítás 10. értekezésében és Az Emberi Nemzet Történetei I. kötetében.[5]

Itt jutottunk el ahhoz a ponthoz, ahol, ha csak néhány mondatban is, szólnunk kell az eredeti műről is, hiszen adott esetben a fordító gondolkodásmódjára – s nem utolsó sorban ízlésére – éppúgy fényt vethet maga a választás, mint az eredetin eszközölt változtatások.

Mit tartott vajon fontosnak, izgalmasnak Verseghy Lafontaine művében? A természetes nevelést és a rousseau-i filozófiát? Vagy éppen annak cáfolatát, illetve a cáfolás lehetőségét? Az eredetiben Williamet a rousseau-i elvek szerint nevelik a völgyben, innen azonban szükségszerűen kitör, de a boldogságot ismét egy, az övéhez hasonló völgyben találja meg, Indiában. Igaz, itt nem sokáig maradhat háborítatlanul, vissza kell térnie apja birtokára, ahol igen boldogan él természetes párjával, Nahidával és szeretteivel. Hová teszi Verseghy a történetben a hangsúlyokat?

Az India-részben Laczi nagyon okos beszélgetést folytat a Páriával, akit kizárólag a természet tett bölccsé.

Mi, vagy ki tette bölccsé Laczit?

Próbáljuk számba venni, mit is tanult! A természetesség állapotában „csak olyan dolgokat, amelyeknek valóságát az érzékek tapasztalásából meg lehet egyenesen mutatni, a mathézist, a természetnek históriáját, mechanikát és experimentális fizikát, a legfontosabb elfoglaltsága a kézimunka volt.”

De amikor elhagyta a völgyet, s kijutott a világba, atyja szükségesnek látta, hogy fiával „az emberi nemzetet és annak történeteit úgy ismertesse meg, a mint magokban vannak. Elővette vele a históriának filozófiáját, melyből ő a nemzetek különbféle religióit, kormányait és szokásait a culturának nevekedésével együtt álmélkodva tanulta... többféle könyveket olvasott az emberi nemzetnek tetteiről, és igy nem csak a száraz históriát, mely puszta nevekből, esztendő számokból, s egymástól elszakasztott esetekből áll, hanem a történeteknek okait, következéseit és belső összefüggését is megtanulta.”/49. l./

Kitől, milyen szerzőktől tanult tehát Laczi történetfilozófiát? Verseghy azt mondja, különböző könyvekből. Azt kell azonban mondanunk, hogy elsősorban attól, akitől Verseghy is: Herdertől. S most válaszolhatunk arra a kérdésre, hová teszi Verseghy a hangsúlyokat. Önálló betoldásban, aminek Lafontaine szövegében nyoma sincs, már a mű elején a következőket szegezi szembe a természetes neveléssel:

„Tömve lévén a grófnak feje az újabb filozófusoknak amaz elmefuttatásival, melyekkel az emberi nemzetnek természetes állapotját, minekelőtte polgári társaságokba összevonódott volna, lerajzolják; valamint a régi poétáknak agyaskodásaival is, melyekkel az emberi nemzetnek gyermekkorát, mint legboldogabb aranyidőket magasztalják; könnyű volt neki arra a gondolatra jutni, hogy fiának természetes nevelést adjon, mely nélkül nevedéke, az ő itélete szerint, boldog nem lehetett. Meg nem gondolta ő, hogy az embernek természetéhez tartozik a tökéletesedésre való hajlandóság és ama sorsának jobbítására késztető ösztön, mely őtet az oktalan állatoktól megkülönbözteti, és hogy erre nézve az emberi nemzet soha az úgynevezett puszta természetes állapotban nem élhetett, sem együgyü gyermekkorában örökké meg nem maradhatott.” /6. l./

Másutt a következő gondolatokkal szakítja meg a cselekményt:

„Régi hibának tartom én azt a tudós nyelvekben, hegy a mesterségest a természetesnek átellenébe helyezik. Hisz az emberi természetnek fő tulajdonsága az, hogy mesterségeket üzzön, ez által sorsát megtökéletesitse. Az olyan embert tehát, a ki minden mesterség nélkül a vad magányosságban él, inkább fél embernek kell tartanunk, hogysem természetesnek. A természet arra ösztönözvén bennünket, hogy eszünkkel mindennemű boldogságunknak gyarapitására és előmozditására éljünk, annál természetesebbnek kell az embert neveznünk, mennél tökéletesebb. Meg fogjuk azonnal a kis grófban látni, mikép vezeti őtet maga a természet arra, hogy vadállathoz illő magányosságából józan eszének segedelmével kiüssön és emberhez illő jobb sorsra, törekedjen.” /15. l./ Később egy, a nyelv indulatokat is kifejező funkciójáról szóló önálló bekezdés következik. /59. l./

Valószínűleg Herdertől átvett gondolatok visszhangoznak a Pária és Laczi beszélgetésében lévő önálló Verseghy betoldásokban is. Íme néhány példa:

Laczi ezt feleli arra a kérdésre, hogy Európában vannak-e páriák: „Nincsenek, Isten kegyelméből... A polgári rendek ugyan minálunk is különfélék, mert ezt az embernek társaságos életében maga a természet szükségesnek tette; de mindenikének közülök van saját becse, saját érdeme. A természet tette volna azokat szükségeseknek? kérdezé a Pária. Minden bizonnyal, mondá a gróf. A természet teszi az emberi nemzetet képesnek ama különféle tökéletességekre, melyekhez a világ kezdetétől fogva lassankint feljutott. Ezeket pedig meg nem lehetne eszközölni, ha valamennyi emberek mind csak egyféle igyekezetekben foglalatoskodnak. Némelyeknek tehát ésszel és okossággal kell a társaságot tanulmányozni, némelyeknek fegyveres kézzel oltalmazni, némelyeknek táplálni, némelyeknek pedig mesterséges müdarabokkal gyönyörködtetni, vagy szükségeit enyhiteni,” /256. l./

Úgy látszik, hogy a herderi eszmék a természetes állapotban lévő Páriát is „megfertőzik”, mert így válaszol:

„Ezt helyesen mondod... A méheknek társaságos szövetkezésében is észrevettem én azt, hogy a természet különféle méhnemekre osztotta fel az egész társaságnak különféle munkáit. Némelyek csak nemzenek, némelyek pedig mézet gyűjtenek.” /256. l./

Máshol meg ezt mondja: „De kevés idő múlva azt tapasztaltam, hogy a természet a magányos ember számára igen keveset, a társaságban élőknek számára pedig felette sokat tesz.” /243. l./

Itt talán be is fejezhetjük az idézetek sorát. György Lajosnak tehát nincs igaza, amikor azt állítja, hogy az indiai jelenetben lévő néhány betoldásban Millot eszméivel operál Verseghy. A felsorakoztatott idézetek egyikében-másikában szinte szó szerinti átvételeket találunk Az Emberi Nemzetnek Történetei azon részeiből, amelyekről Szauder József mutatta ki, hogy Herder Ideen zur Philosophie der Gesichte der Menscheit című főművéből valók.[6] Azért sincs igaza György Lajosnak, mert Az Emberi Nemzet Történeteiben is előforduló – tudjuk, herderi – eszmék nemcsak az indiai fejezetben, hanem önálló betoldásokként végig jelen vannak Verseghy magyarításában, a Kaczajfalviban[7], néha szembeállítva, máskor összebékítve és vegyítve a rousseau-i gondolatokkal és más eszmékkel.

Többek között a Herder-hatás is indokolttá teszi, hogy Lafontaine hősével ellentétben miért törekszik Laczi olyan állhatatosan arra, hogy Nahidát megkereszteltesse, s hogy rábírja a Páriát és családját, költözzenek vele Európába.

Verseghy ezeknél a változtatásoknál is hű marad eddigi fordítói-magyarítói önmagához: ha csak lehet, megtart mindent az eredetiből.

A „természetes nászt” hangulatilag motivált mozzanatok készítik elő a németben: „Der Abend sank herab, die Sterne funkelten am Himmel, Vater und Mutter gingen in die Hütte, William und Nahyde sagen noch in der fernsten Laube, und sahen einander in die blitzenden Augen. Endlich sagte Nahyda: wir müssen gehen! Wir müssen gehen! Sagte William, und sie blieben.”/286. l./ /”Az est leszállt, a csillagok fénylettek az égen, az atya és az anya a kunyhóba mentek. William és Nahida még a legtávolabbi lugasban ültek, egymás tündöklő szemébe néztek. Menjünk, mondta végre Nahida. Menjünk, mondta William, és maradtak.”/ – Végül beértek a kunyhóhoz, ki-ki a maga szobájába ment, aztán a lány még hallgatózott a fiú szobája ajtajánál, éppen azt hallotta: „Óh kedves Nahidám, ha te szeretnél, mely boldogok lennénk.” Nahida benyitott megmondani, hogy semmi akadálya a boldogságnak, ekkor egymás karjaiba omlottak, s reggel mint férj és feleség jöttek ki a szobából. /”William, Brahma kennt mein Herz, ich liebe dich mehr als, mich selbst. Wir sind unendlich glücklich. Er streckte ihr die Hände vom Lager entgegen, sie sank in seine Armen, an seine Lippen, und die Sonne fand in Williams Armen noch das junge entzückte Weib, das Weib Williams.”/288. l./

Verseghy – mondhatnánk „az utolsó pillanatig” – lefordít mindent: Nahida nála is belép Laczi szobájába.

„... Laczi! úgymond, a mindenható Isten látja lelkemet, hogy jobban szeretlek, mint önnönmagamat. Rajtad áll, hogy véghetetlenül boldogok legyünk. A gróf fölkelvén és érzékenyen megölelvén „így szól: „Azok leszünk édes Nahidám! Itt a kezem! azok leszünk. Most menj, aludj békével. Holnap boldogok leszünk.” /Miután ti. Nahida megkeresztelkedett és összeházasodtak./ /268. l./

Talán sikerült rámutatnunk Verseghy fordításának néhány jellemző mozzanatára. Rendkívül fontos és izgalmas feladat lenne a Kaczajfalvi stilisztikai elemzése is, ez azonban már nem lehet e rövid dolgozat témája.

Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg e rövid és korántsem teljes összehasonlító elemzés után, hogy a rész vizsgálata eredményeként kapott kép lényegében megegyezik az egészről eddig alkotott képpel, azaz Verseghy magyarításából ugyanazokat a tanulságokat vonhatjuk le, amelyeket a kor magyar prózájára érvényesen – többek között, de elsősorban – Wéber Antalnak a magyar regény előzményeiről, kialakulásának körülményeiről írott munkája sorakoztat fel.[8]

Tipikusnak mondható maga a fordítás, az idegenből történő átdolgozás, magyarítás ténye is. Tudjuk, milyen nagy szerepe volt – különösen Bessenyei programja után – irodalmunk /nemcsak szépirodalmunk/ fejlődésében az idegen minta követésének, a fordításnak. Ugyan egyik oldalról „a felvilágosodás eszméinek hatására megnyíló kapukon bezúduló olvasmánytömeg” következtében, másik oldalról a „művészi értékű elbeszélő széppróza viszonylagos hagyománytalansága”[9], s a művészi erő és biztonság hiánya miatt fordítottak, átvettek, betoldottak derék íróink, igyekeztek sajátjukévá átdolgozni az idegen anyagot; sajátjukénak vallották /mint Verseghy/, s vallhatták is azt.

Sajnos tipikus az is, hogy művészileg másodrangú, eléggé rosszul, lazán szerkesztett, helyenként érzelgős német regényt választottak mintául. Hiszen a századfordulón már túlnyomó a német munkák aránya. /Wéber Antal adatai alapján: 164 német, 44 francia, 15 angol, 4 latin, 6 keleti, 2 olasz, 2 görög, l-l spanyol és cseh./[10] „A szíveket könnyes megindulásokra ragadó érzelmes román író”[11], Lafontaine különösen kedvelt s népszerű volt korában.

S tipikusnak nevezhető az átdolgozás módja is: bizonytalankodások a szerkesztésben, átveszi az eredeti egyenetlenségeit /pl. Lafontaine szövegében az anya visszatérése a családhoz feltételezhetően utólagos betoldás, hiszen a továbbiakban úgyszólván semmi szerepe sincs a történetben/, ráadásul bölcselkedő közbeszólásai még inkább szétfeszítik az amúgy is laza struktúrát, önálló betoldásaiban, ha helyénvaló lenne is, képtelen párbeszédet alkalmazni, nem tud megfelelően súlypontozni, tömöríteni és lényeget kiemelni.

Azt írja Wéber Antal; „szomorkásan komikus megfigyelni, hogy egyes derék fordítóink hogyan küszködnek a francia dámák vagy érzelgős német leánykák finomkodóan áradó beszédmódjának átültetésével, óvatoskodásuk azonban sokszor kárba vész, mert a fennkölt szavak közé csak belecsöppen egy-egy zamatos tájszó, s ez úgy fest, mint amikor valaki fáradságos igyekezettel akarván ügyességét fitogtatni, nagyot botlik, s ezzel igyekezetének minden eredménye szertefoszlik.”[12] Vajon nem ilyesmi történik-e akkor, amikor a fennkölt és sorsdöntő pillanatban Verseghy azzal törődik, hogy jóllakassa nemes lelkű hősnőjét. S ugyanakkor nem az érzelgősség öntudatlan bírálata-e ez egyben?

Mindezek ellenére „az utánzás és a forditás inkább lelkes, mintsem eredményes erőfeszítései” közepette Verseghy Kaczajfalvija joggal nevezhető Balogh Sámuel szavaival „szerencsés nemzetesitésnek”, hiszen az ilyen művek közvetítették és ismertették meg szélesebb körben a felvilágosodás eszméit, s bár a művészet megfelelő foka hiányzik még, fejlődéstörténeti értékük e téren kétségtelen. Ráadásul Verseghy műve tényleg nem is tartozik a szerencsétlenebbek közé.

{fel}