DR. KARDOS JÓZSEFNÉ:
Verseghy utóélete

Verseghy Ferenc tárgyilagosnak éppen nem tekinthető felfedezése az irodalomtörténet számára Toldy Ferenc nevéhez fűződik. Toldy, a buzgó Révai-hívő Verseghynek csak költészetét tartotta megörökítésre érdemesnek, elméleti és tudományos működésében elítélte. Ellenszenvét irodalomtörténetében sem leplezte, attól tartva, hogy Verseghy „a lelketlen Sághy mesterkedései folytán az ország hivatalos grammatikusává fogadtatik.” A költő halála után fanyalogva írta Bajzának: nem is gondolta, hogy Verseghynek még ennyi barátja maradt!

Ennyi előítélet után talán meglepő, hogy mégis Toldy adta ki Verseghy költeményeit 1865-ben. Ez a gesztus azonban nem költői elismerés volt, hanem „engesztelő áldozat rég elköltözött szellemének”, ahogyan Toldy írja a kötet előszavában: „1822. november 20-án jelent meg tőlem Révai élete, melyben ifjúi hévvel megbántottam a már haldoklót...” Toldy kézikönyveiben Sághy Sándor Verseghy-biográfiáját vette át, a költőről pedig Kazinczynak és körének a véleményét fogalmazta meg a nemzeti irodalomtörténet-írás – Beöthy Zsolttól, Ferenczi Zoltántól egyaránt elfogadott értékítéletében.

A tulajdonképpeni Verseghy-filológia új irányzatként a pozitivista irodalomtörténeti kutatás és a század végén kibontakozott nagy nyelvtudományi iskola működése nyomán indult meg.

Jelentős fordulatként tarthatjuk számon Négyesy László verstani kutatásait. /N. L. : Verseghy, mint versujitó. Szolnok, Áll. Gimn. Ért. 1888/89./ Verstani kézikönyvében – /N. L. : A mértékes magyar verselés története. 1892./ -

Verseghyt kora legképzettebb ritmikusának tartja, a nyugat-európai versformák legeredetibb alkalmazójának tekinti.

„Verstani fejtegetéseivel megelőzte kora felfogását – olvashattuk Négyesynél – s a mi a ritmus általános elméletét meg az antik és a nyugat-európai formák magyarázatát illeti, nem találunk az övéhez fogható ritmikai tájékozottságot.”

Radnai Rezsőtől származik esztétikájának első tudományos összefoglalása. /R. R. : Aesthetikai törekvések Magyarországon. 1899./ Ő méltatta elsőként Verseghy Analyticaját, figyelmeztetve a horatiusi Ars poetica lefordításának a jelentőségére, jó szemmel ismerve föl az esztétikai érzék nélküli versfaragók ellen írt Rikóti Mátyásban Verseghy eredeti szándékát: a századforduló irodalmi életének a szatíráját. „Valóban, alig ismerek ez időből munkát, mely szellemében hazafiasabb, tanulságában korszerűbb és hatásában termékenyítőbb lehetett volna!”

Nyelvtudományi munkásságának új értékelését Simonyi Zsigmond és Szinnyei József végezték el kisebb dolgozataikban. Riedl Frigyes pedig „Verseghy, mint nyelvtudós” című tanulmányában /MNYr. 1880. IX. köt./ helyét már nem Révai ellenében, hanem mellette jelölte ki, ugyanígy Rubinyi Mózes és egy fiatalon elhunyt szolnoki nyelvész: Révész Károly. /Verseghy, mint nyelvőr. MNYr. 1907. 5-11. 54-57. l./

1903-ban jelent meg az első s mindmáig egyetlen Verseghy-monográfia Császár Elemér tollából „Verseghy élete és müvei” címmel. – A polgári irodalomtörténet-írás Verseghyvel kapcsolatos legnagyobb teljesítménye, amelynek az apparátusa és kéziratos forrásanyaga ma is nélkülözhetetlen a szakma számára.

A szerző Verseghy-képe azonban már a módszer- és szemléletbeli korlátai miatt elavult. Császár a pályaképet széttördelte, a társadalmi tényezők helyett az emberi momentumokat helyezve központba, eszmei kérdésekben téves következtetésekre jut. Különösen érvényes ez a jakobinus mozgalom megítélésében, amikor Fraknói jakobinusellenes szempontjait vette át naiv pszichologizálással vegyítve.

Császár monográfiáját rövidesen követte a Verseghy-költemények korábbiaknál teljesebb kiadása /V. F. : Összes költeményei. 1. Kisebb költemények. Kiadják: Császár Elemér, Madarász Flóris. 1910. Régi Magyar Könyvtár 24./, amelyet a szerkesztők kritikai kiadásnak szánták. Felvettek változatokat is a kötetbe, hivatkoztak a korábbi kiadásokra, kéziratból is közöltek verseket. A kötet jegyzetapparátusa kiterjedt a versek forrásaira, keletkezésük körülményeire is. Az Összes költemények további köteteinek a kiadása azonban elmaradt.

A monográfia és a Kisebb költemények után a Verseghy-kutatás két irányban bontakozott ki. Az irodalomtörténet-írás összehasonlító és forráskimutató tanulmányokkal, a levéltári kutatások pedig ismeretlen dokumentumok feltárásával járultak hozzá az új Verseghy-képhez.

A publikációk nagy bősége miatt részletező felsorolástól el kell tekintenünk, helyettük csak a pályaképet jelentősen módosító közleményekkel foglalkozunk. Mindenekelőtt szóvá tették a „Kisebb költemények” szerkesztési pontatlanságait, filológiai tévedéseit. /Gorzó Gellért: Adalékok V. F. életéhez és költészetéhez. ITK 1914. 464-475./ Kimutatták verseinek és dalainak a forrásait német és osztrák dalgyűjteményekben. /Gálos Rezső: V. dalainak forrása. ITK 1933, 100-108./ Major Ervin megállapította, hogy Verseghy különféle gyűjteményeiben közreadott 30 dalából csak 9-et tekinthetünk eredetinek. /Major Ervin: V. mint dal és zeneszerző. ITK 1925, 258-266. l. ; Ua. : Újabb adatok V. F. költői és zeneszerzői működéséhez. ITK. 1924. 46-49./ Szabolcsi Bence ezt a 9 dalt vizsgálva egy évvel később arra a következtetésre jutott, hogy énekelt táncdallamaival Verseghy első képviselője volt a verbunkos muzsikának. /A XVIII. század kollégiumi zenéje. 2. kiad. = A magyar zene évszázadai. 1961. 14-19./ A magyar zenetörténet kézikönyvében pedig /2.kiad. 1955. 31-35./ a nyugati dallamtípusok, az úgynevezett „jambikusdallamok” legjelentősebb meghonosítójának tartotta Verseghyt. Császár Elemér, Dobóczky Pál és György Lajos a magyar regény kezdeteivel foglalkozó tanulmányaikban felkutatták regényeinek forrásait: magyarításait, átdolgozásait számon tartották a román megmagyarosodásának folyamatában. /Császár Elemér: V. regényfordításai. EPhK 1912. 498-503. Dobóczky Pál: V. Külneki Gilmetájának forrása. EPhK 1912. 65. l.; György Lajos: V. Természetes emberének forrásai, It. 1912. 53-69./

A levéltári kutatások ismeretlen anyagot tártak fel, elsősorban a zirci kéziratokból. Verseghy hagyatékának tekintélyes része Sághy Ferenc közvetítésével Horváth János veszprémi kanonok – későbbi székesfehérvári püspök – birtokába került, onnan a cisztercita rend zirci levéltárába. /1954-től az OSZK kézirattárába./ Munkásságát immár megközelítő teljességgel bemutató hagyatékot a cisztercita Horváth Konstantin és Gálos Rezső – a húszas évek közepétől egészen 1941-ig – több közleményben publikálták.

1928-ban közölte Horváth Konstantin Verseghy prédikációinak gyűjteményét, köztük a pálosok majd a domonkosok templomában elhangzott merész, bátran politizáló, jozefinista szellemű beszédeit: „A mostani derülésnek fontosabb kérdéseiről” címmel. A gyűjtemény közreadása felbecsülhetetlen jelentőségű Verseghy eszmei, gondolati fejlődésének a megítélésében. Ezekből a prédikációkból ismerjük meg felvilágosult jozefinista felfogását, azokat a nézeteit, melyek oly népszerűvé tették őt a pesti polgárság előtt.

Horváth adta közre a „Budamelléki Nyulsziget” című töredéket, a hexameterekben írt verses regényét, az „Égfi Ferenc”-et, mely talán a felvilágosult polgáriasodás eposzának indult s a 12 énekre tervezett, de töredékben maradt „Irgalmasság” című versét. /Horváth Konstantin: V. F. egy ismeretlen verses regénye. ITK. 1930. 195-218./ 1937-ben az „Egyházi Értekezések és Tudósítások történetében” kiadta Verseghy és Horváth János veszprémi kanonok levelezését, a költő utolsó esztendeinek a termését.

Gálos Rezső adta közre töredékben maradt drámáját, amelynek: „Zotmund, a Majthényi fő nemes famíliának törzsöke, vagy a Pozsonyi Ostromlás” a címe. E töredék annál is becsesebb, mert Verseghy egyetlen eredeti drámája, – a kétszer is előadott – „Szécsi Mária” nem került elő.

Gálos további kutatásai tárták fel kapcsolatát a Majthényi családdal, majd Marczibány István irodalompártoló házával. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy Marczibányné Majthényi Anna végrendeletében 300 Ft évjáradékot hagyott a költőre. 1937-ben előkerült korai verseinek 1781-ben összeírt gyűjteménye: „A Parnasszus hegyén zengedező Magyar Musának szózati.” E kéziratos kötetről a múlt században írtak először. /Figyelő/ Abafi, 1881. 10. köt. 155-156./ Bogisich Mihály még átvett belőle néhány verset gyűjteményébe. / Bogisich Mihály: Magyar egyházi népénekek a XVIII. századból. 1882./ Császár Elemér azonban monográfiája írásakor már nem találta. Lavotta Rezső bukkant rá a Széchényi Könyvtár kézirattárában. /L. R.: V. F. egy ismeretlen kéziratáról. MKSZ 1937. 57./

Közlése nyomán Gálos Rezső vizsgálta meg és adta ki a verseket. /Gálos Rezső: V. F. zsengéi. ITK 1938. 167-177., 286-293./

A következő esztendőben Joó Tibor a Széchényi Könyvtár kézirattárában megtalálta Kármán Urániájának Verseghy által a fogságba magával vitt példányát, amelynek a sorai közé és oldalainak szélére írta verseit, fordításait. /MKSZ 1938. 72./ Ezt a leletet is Gálos kutatta tovább, közreadva a szövegeket is. /Gálos Rezső: V. F. kiadatlan költeményei. ITK 1939. 156-169. Gálos Rezső: V. és a Tristram Shandy. ITK 1938. 372-375./ Verseghy legeredetibb művei kerültek ezekben elő, elégiája Szentjóbi Szabó László halálára; anyjához írt prózaverse: Matéria Garminis-Szülőmhöz; s a herderi filozófiát képviselő „Érzékeny gondolatok az emberi nemzetről”. /G. R.: V. F. kiadatlan tanitó költeményei. ITK 1941. 71-82./

A 30-as évek végére a kutatások egy valóságosabb és igazabb Verseghy-portréhoz elegendő forrásanyagot és összefüggéseket tártak fel. Megrajzolására mégsem vállalkozott a fiatal irodalomtörténész nemzedék. Talán a pozitivista munkamódszer szemponttalan adatközlései, a következtetések levonását nélkülöző forráskutatások kedvetlenítették el a szellemtörténeti irányzatnak a felvilágosodás kérdéseire egyébként érzékenyen reagáló képviselőit? Mindenesetre nem érdektelen egy pillantással felmérni, kik foglalkozhattak volna Verseghyvel: Király György, Bálint György vagy inkább Szerb Antal, akinek köztudottan kedvelt korszaka volt a felvilágosodás és a preromantika...

A felszabadulás utáni irodalomtudományunk elsősorban a társadalom- és eszmetörténeti vonatkozásokban formálta tovább és igazította ki a polgári korszak örökségét. A felvilágosodás irodalmának első marxista igényű összegezését Waldapfel József végezte el egyetemi előadásaiban és Magyar irodalom a felvilágosodás korában című munkájában. /1954., 2.kiad. 1957., 3. jav. bőv. kiad. 1963./ Verseghyt az 1790-es évek eszméinek egyik terjesztőjeként tárgyalta a jakobinus mozgalom írói között. Az 50-es években mind az egyetemi tanszékeken, mind a MTA Irodalomtudományi Intézetében meginduló felvilágosodás kori kutatások előrehaladást jelentettek a Verseghy-kérdésben is. A polgári korszak forráskutatásainak összefoglaló, tudományos igényű feldolgozását Szauder Józsefnek köszönhetjük. 1953-ban készült Verseghy pályaképének első szakaszával foglalkozó tanulmánya /Szauder József: Verseghy pályakezdése. Sz. J. : A romantika útján. 196. 50-90./, 1958-ban a Filológiai Közlöny 3-4. számában jelent meg Verseghy és Herder című dolgozata. /Ld. még: Szauder József: A romantika útján. 1961. 142-163./ A Magyar irodalmi lexikonban közölt Verseghy-pályakép és tanulmány is az ő munkája. Ezek a tanulmányok egy évszázad kutatóinak statikus, élettelen Verseghy-portréjából egy eleven szellemű, tevékeny értelmiségi alkotó rokonszenves vonásait bontották ki, a tények halmazát olyan szellemes összefüggésekkel keltve életre, hogy „... előttünk áll irodalmunk egyetlen igaz szívű 18. századi abbéja, a papi mezében is világi, talán minden más kortársánál világibb költőnk!”

A Verseghy-kutatás másik jelentős állomása a Benda Kálmán szerkesztette háromkötetes forrásgyűjteménynek, „A magyar jakobinusok iratai”-nak közreadása, mely a korszak történelmi hátterének, elsősorban a köztársasági mozgalomnak értékelésével lehetővé tette a jakobinus írók eszméinek, tevékenységének alapos ismeretét. Benda forrásai minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy Verseghy a „Marsiliai ének” szerzője. Tisztázták szerepét a köztársasági mozgalomban is, feltárva kapcsolatait. Benda Kálmán egy kisebb közleményében a Marseillaise magyar fordításának elterjedtségét is vizsgálva kimutatta, hogy azt „Uj Rákóczi-nótaként énekelték...” /B. K. : Még egyszer V. F. Marseillaise fordításáról. ITK 1968. 677-679./

A Marsiliai énekre vonatkozó kutatásokat Tarnai Andor összegezte /T. A. : V. Marseillaise-fordítása. ITK 1966. 409-415./. Ő foglalta össze az új magyar irodalomtörténeti kézikönyv számára is a legutóbbi kutatások eredményeit. /T. A. : Verseghy Ferenc írói pályakezdése. – Verseghy a fogságban és munkássága a szabadulása után. = A magyar irodalom története 1772-1849-ig. Szerk. Pándi Pál. 1965. Akad. 163-172./ Az irodalomtörténeti kutatások mellett rendkívüli figyelmet érdemel nyelvészeinknek újabban Verseghyvel foglalkozó munkássága. Modern nyelvtudományunk is új felfedezésekkel gazdagította a Verseghy-képet. Benkő Loránd /B. L. : A táji nyelvtípusok szemlélete a XVIII. század második felében. = Dolgozatok a magyar irodalmi nyelv és stílus történetéből. 1960. 43-67./ „A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában” /1960./ című hatalmas monográfiájában a magyar nyelv táji jellegű változatait Verseghy osztályzási szempontjai szerint taglalta, korát megelőző rendkívüli tudományos jelentőségét bizonyítva. Nyelvtudományi munkásságát a nyelvi norma terjesztése szempontjából igen kedvezően ítélte meg.

Gáldi László úttörő monográfiájában /Magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban. G. L. : Verseghy szótárírói munkássága a század első évtizedében, i. m. 200-216. ; Verseghy utolsó szótárai. 350-366. ; ua. MNy 1957. 3. sz. 261-275./ elsőként elemezte és értékelte Verseghy szótáríró munkásságát, kiemelve, hogy még napjainkban is az ő lexikonszerkesztési alapelveit valósította meg nyelvtudományunk. Hutás Magdolna pedig Verseghy nyelvhasználatáról értekezett. /Az ikes igék ragozása Révai Miklós és Verseghy Ferenc nyelvében. = Alak és mondattani gyűjtelék. Szerk. Pais Dezső és Benkő Loránd. 1965. Akad. 28-41./

Az 1957 után meginduló stilisztikai kutatások Verseghy esztétikájára figyeltek fel. Az új stilisztikai kézikönyvben /A magyar stilisztika útja. Sajtó alá rend., a lexikont írta és a bibliográfiát összeáll. Szathmári István. 1961. Nemzeti Könyvtár. Nyelvtudomány-Irodalomtörténet című sorozat./ először jelent meg magyarul néhány fejezet az Analitikájából: „A magyar nyelv művészi felhasználása” – „Az ékesszólásról általában.” Ezekből – Szathmári szerint -”gyakran szinte modernnek ható képet kapunk nyelvünk esztétikai, művészeti eszközeiről.” Horváth János végül „Rendszeres magyar verstanában” kijelölte prozódiájának a méltó helyét: Csokonai és Földi mellett.

Zenetudományunkban Molnár Antal értékelte újra Verseghynek, a muzsikusnak a tevékenységét. /M. A. : Nyugatias magyar dallamok a XVIII. sz. végén és a XIX. sz. első felében. = Zenetudományi tanulmányok 4. A magyar zene történetéből. Szerk. Szabolcsi Bence. 1955. 103-163./ Születésének 200. évfordulóját szülővárosa kezdeményezésére megünnepelte a tudományos élet. Az évfordulóra jelent meg válogatott verseinek a gyűjteménye. /V. F. : Válogatott versek. Szerk. és jegyz. ell. Vargha Balázs. 1956. Magyar Könyvtár sorozat./ Ebből az alkalomból emlékkönyvet adott ki a nevét viselő Megyei Könyvtár. /Verseghy Ferenc 1757-1822. Szerk. Kisfaludi Sándor. Szolnok, 1957./ A kötetben közreadott tanulmányok az addigi kutatásokat is összegezve az első teljes Verseghy-portré megrajzolására vállalkoztak.

Másfél évtizeddel később alakult meg szülővárosában a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete XVIII. századi kutatócsoportjának támogatásával működő Verseghy-kutatói munkaközösség. Befejezésül ennek a munkaközösségnek javasol új témákat a bibliográfus:

a./ Könyvtárosoknak méltó föladatul kínálkozik felkutatni könyvtára nyomait, regisztrálni olvasmányait;

b./ a legújabb művelődéstörténeti kutatások és forráskiadványok nyomán felidézni Verseghy alakját, segítségül hívva ehhez a kortársak naplóit és levelezéseit;

c./ s nem várathat magára sokáig egy korszerű, a nagyközönségnek szóló biográfia sem.

{fel}