BARTHA LÁSZLÓNÉ:
Verseghy Ferenc retorikája

Verseghy Analyticae Institutionum Linguae Huigaricae c. művének harmadik kötetében a magyar nyelv művészi felhasználásáról értekezik Usus aestheticus linguae Hungaricae címen. Ez a kötet XXIII fejezetre, két részre /sectiora/ oszlik.

Témám elsősorban a szónoklásról szóló /XIII./ fejezetre támaszkodik. Az író a szónoklás elméletét bővebben is kifejtette egy 350 oldalas gimnáziumi latin nyelvű tankönyvben, amelyre gyakran utal is. /Institutiones Oratoriae in usum Gymnasiorum./

Rendszere az antik klasszikusok tanításain alapszik körülbelül úgy, ahogy kortársa, Kis János nyilatkozik a XIX. sz. elejének esztétáiról: „A Cicerók és Quintiliánok, kiknek tanításait a mai időkhöz alkalmazva bővítik s világosítják, az ékesszólás é jóízlés első rendű mestereinek tartatnak.” /Blair Hugó retorikai és esztétikai leckéi fordításához Bev. III./

Verseghy Cicero /De oratore/ és Quintilianus /Institutiones Oratoriae/ retorikai tanításai mellett Aristoteles és Hermogenes téziseire is gyakran hivatkozik, példáit is Ciceró beszédeiből idézi. Az antik retorika gondosan válogatott és összegezett eredményeit a XVIII. sz.-ban induló esztétika és pszichológia korszerű megállapításaival ötvözi. Hivatkozik Johann Georg Sulzer esztétikai művein kívül Zachar András /Paradigmata orationis solutae, Tirnaviae/ latin nyelvű retorika tankönyvére, de előfordulnak rövidebb idézetek Descartes /Cartesius: de Methodo/, Schlegel /Dissertationes de divisione Poesis/, Du Bos /Réflexions critiques sur la poesie et sur la peinture/ műveiből, ismeri a francia klasszicizmust, s bíráló megjegyzést fűz Colin francia retorikájához. /Traité de l’Orateur/ Hogy hatalmas, átfogó műveltségéből, olvasottságából mit emel ki, s azt hogyan asszimilálja, az az író sajátos egyéniségének a függvénye, egyedül őrá jellemző. Verseghy rendkívül igényes volt saját magával szemben: „Az önmaga iránti bizalmatlanságra még a sikeres szerzőnek is igen nagy szüksége van” – írja /X. 12.§.1./ s az ő megfogalmazását használom saját írói egyénisége jellemzésére: „A kitűzött téma feldolgozása során a saját egyéniségét is kifejezésre juttatja” és „A szerző egyéniségéhez tartoznak mindenekelőtt azok az eszmék, amelyeket a tárgyról akar fejteni.” /X. 119.§./ Köztudott, mennyire tartózkodott Verseghy a hazai példáktól. Pedig a hazai irodalomból vett példák emelték volna az eloquentiáknak az anyanyelvre vonatkozó értékét.

Annál kellemesebb meglepetés, amikor /a XXI. fejezetben/ elénk bukkan Szolnok neve. Ez a caput a dráma lényegével foglalkozik, s abból a közismert tényből indul ki, hogy az embereket mennyire vonzza minden látványosság. „Szinte özönlenek oda, ahol valami különlegeset látni vagy hallani remélnek, hogy elteljenek az újság élményével.” Tovább gyűrűz-tetve a gondolatot, népszokásokat, népi játékokat említ, amelyekben már fellelhetők a drámai mozzanatok. Itt fénylik fel a szolnoki játékok – ludi Szolnokienses – gyermekkori emlékképe. Elbeszéli, hogy márc. 12-én, Gergely napján a szolnoki iskolások ünnepi játékokat rendeztek, amikor különböző rendkívüli ügyességet és gyakorlottságot kívánó játékokat mutattak be, feladatokat hajtottak végre, például futás közben átnyilaztak égő szalmakoszorún. Ezeken az ünnepi alkalmakon, mint közönség, részt vett az egész város népe. Megemlíti azt is, hogy Szent Iván estén tüzet gyújtottak a város határában, és ezt a tüzet a fiúk és lányok, felváltva átugrálták.

Kettős volt a felfedezés öröme. Egy Szolnokkal kapcsolatos etnográfiai adattal lettünk gazdagabbak, s egy ember egyéniségébe nyertünk résnyi bepillantást, aki gondolatait a latin nyelv általánosságába burkolja, mégis átcsillannak rajta a szülőföld, a gyermekévek emlékei; s a feudális hagyományból megőrzött színes-szép latin dikció mögött meglátjuk a polgári gondolkodású tudóst, akinek tudatában élnek azok az eszmék és gondolatok, amelyek még a francia forradalomban nyerték el győzelmes igazolásukat. Közöttük a nép fogalmának új tartalommal telítése, modern felfogása is. Verseghy esztétikájának retorikai fejezeteiben a prózai írásműveket rendszerezi.

A XIII. fejezetet teljes terjedelmében a szónoklásnak szenteli, mint az ékesszólás legjelentősebb műfajának, amelyben a legkülönfélébb eszméket egy jelentős feladat megvalósítása érdekében művészi módon megszerkesztve ünnepélyesen elő lehet adni. Szónoki beszédnek akkor nevezi, ha ünnepélyes keretek között, gyülekezet előtt hangzik el, s érveinek jelentősége éppoly méltóvá teszi arra, hogy elmondják és meghallgassák, mint a helyzet és az idő által adott körülmények. Ez után a meghatározás után a felosztásra tér át. Minden szónoknak van egy közös feladata, hogy a hallgatóságot saját véleményének megnyerje, hogy rábeszéljen vagy meggyőzzön. A szónoknak azonban nemcsak ez a célja. Beszédével esetleg ki akarja eszközölni, hogy valakit felmentsenek, hogy meghasson, hogy az érzelmeket felrázza vagy az indulatokat lecsendesítse. Hiszen köznapi beszédünk legegyszerűbb szakaszai sem egyformák – mondja Verseghy. Egy kijelentésről könnyű megállapítani, hogy igaz-e, vagy téves, de számtalan olyan mondatunk van, amelyek kívánságot, parancsot vagy esetleg csak egyszerű felkiáltást tartalmaznak.

a./ Egy egyszerű logikai ítéletet, akár állító, akár tagadó formájú – pl. Az erény boldogít. A gonoszság nem tesz boldoggá. – jól felépített beszédben bizonyítani vagy cáfolni lehet. Ilyenkor a szónoknak az a feladata, hogy a hallgatóságot meggyőzze, mégpedig úgy, hogy a beszéde felépítését követve eljussanak a végkövetkeztetésre, hogy a tétel valóban igaz vagy téves.

b./ Egy olyan kijelentés esetében, mint pl. Az igazságosság végeredményében olyan jóság, amelyet az értelem korlátoz – a szónoknak egész más feladata van. Itt is érvelnie kell, de nem azzal a céllal, hogy meggyőzzön, hanem hogy felvilágosítson. A szónoklásnak ehhez a fajához – amelyet oratio demonstrativának nevez – tartoznak azok a beszédek is, amelyekben valakinek a jellemét fejti ki a szónok, mint a panegyricák, vagy amelyekben el kell dönteni, hogy valami jó vagy rossz, igaz vagy téves, hasznos vagy káros. Ide tartoznak az egyes szónoklatokban azok a részek is, amelyekben a szónok a vádlott tetteit, jellemét vagy az események következtében kialakult közhangulatot ábrázolja. /Ciceró Verres elleni beszédeiben találni ilyen részleteket./

c./ Ha valaminek a következményeit láttatni akarja a szónok, és előre figyelmeztetni akar, beszédével az a sajátos feladata, hogy megindítson, hogy a félelemnek, a bátorságnak vagy a reménynek az érzelmét ébressze fel. Ilyen Ciceró Verres elleni beszédének az a része, amelyben a bírákat szigorúságra inti.

d./ Egyetlen morzsányi felkiáltás is érve lehet a szónoknak, amellyel az a művészi célja, hogy kimutatva a saját legbensőbb érzelmeit, a hallgatóságot is szelíd, gyöngéd, szomorú vagy keserű indulatok hatása alá vonja.

Verseghynek ebben a szép felépítésű gondolatsorában, amelyben a szónok célját a beszéd kis szakaszokra, mondatokra bontásával mutatja be, arra a hegeli gondolatra figyelhetünk fel, hogy a rész egyenlő az egésszel, az egész a részek szükségszerű kapcsolata, összefüggése.

Ez után az analízis után Verseghy felosztja a beszédeket a szónok célja szerint, ahogy Quintilianus óta minden retorika. Három dolog van, amit a szónoknak a hallgatóság számára nyújtania kell: tanítson, megindítson, gyönyörködtessen. A genus didacticum vagy docens, ha a szónok elsősorban a hallgatóság értelmére akar hatni, a genus movens, itt érzelmeket, indulatokat akar megragadni, amelyek előre kitervelt szándékának megfelelnek, a céljával ellentéteseket pedig elcsitítja, és végül a dicendi genus delectans, amely képszerűségével a fantáziára hat, a hallgatót gyönyörködtetni, bámulatba ejteni akarja. Ezek között a beszédtípusok között nem lehet cezúrát húzni, egymásba átmennek, egyetlen beszédben a szónoknak mindhárom feladatát meg kell oldania.

A quintilianusi – a szónok célja szerinti – felosztás után Cicero mintájára magát a szónoki beszédet, az érvelést választja felosztási alapul.

E szempont szerint lehet a szónoklat univerzális, amit semmilyen külső körülmény nem határoz meg. Az ilyen beszéd propositum vagy consultátio a témája szerint, amely lehet elméleti, teoretikus, egy tételt kifejtő, vagy practicus, erkölcsi-gyakorlati, vitatkozó. Particularis a beszéd, ha elhangzását hely, idő vagy más körülmény határozza meg, mint az exornatio vagy panegyrica, vagyis a dicsőítő beszéd, vagy ennek ellentéte, a philippica; lehet a témája kérés, vagy tekinthet a múltba, jövőbe. Az elmúlt dolgokat dicsérni vagy gáncsolni szoktuk, a jövőről tanácskozunk. Verseghy helyteleníti az iskolai retorika tankönyvek szokásos felosztását demonstrativumra – díszbeszédre, deliberativumra – politikai beszédre és judicialéra – törvényszéki beszédre, mivel csak a partikuláris szempontokat, a beszéd elhangzásának körülményeit /Cicero causa-nak, oknak nevezi/ veszi figyelembe, s nem gondol az érvelés két alapvető formájára, hogy teoretikus vagy praktikus jellegű-e a téma.

A szónoklásnak e két szempontú felosztása után Verseghy áttér az egyes fajok tárgyalására a quintilianusi felosztási alap sorrendjében.

A tanító beszéddel foglalkozik legterjedelmesebben. Különösen figyelemre méltó és érdekes az a fejtegetése /a 135.§-ban/ amely során párhuzamot von az oktató filozófus és a szónok között. Ezt a részt a saját retorika tankönyvéből vette át, de több olyan említésre érdemes gondolata van, amely a szerzőnek és korának gondolkodásmódját tükrözi.[1]

A tanító szónok nemcsak azt akarja, mint a filozófus, hogy bizonyos eszméket, véleményeket, ítéleteket bevigyen a hallgató tudatába és ott meggyökereztessen, hanem hatásra is törekszik. A filozófusnak az a szándéka, hogy értelmünkkel felfogjuk, hogy mi igaz és mi hamis. Csak ezt az egy célt látja maga előtt, csak az értelmet akarja művelni. Pedig senkibe sem lehet beoltani azt, hogy a legjelentősebb, az életben leghasznosabb igazságokat képes legyen értelmével átlátni, de gyakran előfordul, hogy a lelket megragadják és tettre ösztönzik. A filozófus megtanít bennünket arra, hogy ha valamit eldöntöttünk, mit kell tennünk, hogy tervünket végrehajtsuk, megmutatja a legegyszerűbb és legbiztonságosabb utat is, de nem úgy, hogy menni is akarjunk, nem ad erőt, nem ad ösztönzést. A szónok célja a tételt nemcsak világosan, hanem hatásosan is előadni. Amit a filozófus szételemzett, a szónok együttesen, összefüggésben emeli ki, „ut partes omnes una representatae simul agant, vimque suam unitate fertius exserant”, hogy egységében erőteljesebben hasson.

A dolgok bemutatásában is egészen más elvet követ a szónok, mint a filozófus. Ez utóbbi kiemeli a dolgoknak lényeges jegyeit, definiál, a szónok szemléletessé teszi a dolgokat, annyira élő színekkel festi, hogy valósággal a szemünk előtt látjuk; olyan kapcsolatba hozza velünk, hogy szinte érzékszerveinkkel felfoghatjuk. A jegyek közül is azokat emeli ki, amelyek felfogásra legkönnyebbek, megvilágításra legjellegzetesebbek. Elsősorban mégis azokat a jellemzőket keresi ki, amelyekről úgy ítéli, hogy legalkalmasabbak az érző lélek megindítására.

A tanító beszéd – írja Verseghy – napjainkban – ha az egyházi és akadémiai előadásoktól eltekintünk – igen ritkán fordul elő, de kiadott könyvekben igen gyakori.

Ezért szükségesnek tartja főbb követelményeit ismertetni, s ezek olyan megállapítások, amelyeket ma is megszívlelhetünk!

1. A tanító beszéd karakterisztikus jegye az egyszerűség és világosság. A szónok tehát legyen éles elméjű, aki mindent észrevesz, ami szándékának megfelel, kiváló ítélőképességű, amellyel pontosan meg tudja különböztetni az igazat a tévestől, beszéde legyen sodró erejű, hogy az igazságot, amelyet témájául kitűzött, olyan áthatóan adja elő, hogy hallgatói közül mindenki szinte önként magáévá tegye.

2. A szemléletesség eszközei a képek, amelyekkel a szónok hatása érdekében élhet és élnie is kell. A képek legyenek közérthetőek, sőt, közismertek, hogy a megértését elősegítsék, vegye a mindennapi életből, hogy ne ossza meg a figyelmet, ami hosszabb előadásnál a beszélő legnehezebb feladata. Nem feltétlenül szükséges, hogy a szónokban esetleg meglévő nem mindennapi géniusz úgy érvényesüljön, hogy az ismert dolgokat úgy adja elő, mint új szenzációkat, hogy a mindennapi dolgoknak különleges súlyt adjon abból a célból, hogy így tartsa ébren a hallgatóság figyelmét. Azokban az emberekben, akikben a kollektív gondolkodás képessége még nem fejlődött ki, így sem fogja elérni az óhajtott hatást. Rengeteg csodálatra méltó dolog van az emberi közösségben, akár politikai, akár erkölcsi életünkben, amelyek a megszokás, a naponkénti együttlét folytán minden erejüket, hatásukat elvesztették. Ezeknek a súlyát és nagyságát is számba kell vennie annak, aki végig akarja nyomozni az érveket, amelyekre beszédét építeni szándékozik. Ezért szükséges, hogy az előadó szónok stílusa egyszerű, közérthető és könnyen követhető, de erőteljes, hatásos legyen.

3. A szónok képalkotó készsége és képei nem külső, érzékelhető jelenségekre, hanem mélyebb érzelmekre, indulatokra irányuljanak. Képeit minél élőbben fejezze ki. Ezért rendelkeznie kell a képességgel, hogy mindazzal, ami végiggondolásra méltó, érzelmi kapcsolatba is lépjen.

Mert semmi olyan igazán nagy dolog nincs, ami utat ne találna az emberi jósághoz. Ez Verseghy humánumát legjobban tükröző, legszebb kijelentése, egész retorikájának alapelve. A derék és becsületes ember pedig – folytatja – amint észreveszi ezt a hatást, a szónok őszinte komolyságát is érezni fogja. Ezért a régiek nem minden ok nélkül követelték, hogy a szónok nemcsak ékesen szóló, a beszédben jártas legyen, hanem jellemes, jó, igazságos férfiú is. A tanító beszéd szónokáról pedig elképzelhetetlen, hogy az ékesszólás teljes lehetőségeit kibontakoztassa, ha nincs benne izzó aggodalom, amely az emberi nem boldogságának szolgálatára ösztönzi. Csak így kaphatják meg tanításai és buzdításai azt az erőt, amely a lelkek mélyébe hatolni képes. Tudása tanít bennünket, de a belső meggyőződésnek az az ereje, amely a szónokból sugárzik, és amely a hallgatóságból észrevehetően visszasugárzik, a meggyőződésnek akkora erejével rendelkezik, amely az igazság mellett a legőszintébb bizonyíték.

Ezután Verseghy a második beszédtípusról, a megindító beszédről szól. Ezzel a szónok döntéseket vagy erőfeszítéseket akar megérlelni vagy lerombolni.

Kiemeli a megindító szónoklás társadalmi jelentőségét is.

A megindító beszéd sem nélkülözheti az értelemre ható érveket, de a tanító beszédtől nemcsak céljában, hanem kidolgozásában is különbözik. Verseghy ismét a filozófus és szónok között von párhuzamot. Feltételezi, hogy mindenkinek ugyanazt a témát, egy tett jogtalanságát kell bemutatnia. A filozófus meg fogja világítani, hogy a tett más emberek jogát sérti, és fejtegetésének fő célja, hogy meggyőzze a hallgatóját, hogy abban ne maradjon kétség a tett jogtalanságát illetően. Hogy ez az igazság /veritas=logikai igazság/ a hallgatóban milyen érzést, indulatot ébreszt, az a filozófust nem érdekli. A tanító szónok, akit moralistának is szokás nevezni, arra törekszik, hogy az elfogadtatott igazságnak a hatását is kiaknázza, a hallgatóban ellenszenvet ébresszen azokkal szemben, akik ilyen jogtalan cselekedetet eltűrnek. Az a szónok pedig, aki megindítani akar, a cselekedet jogtalanságát úgy rajzolja, hogy a hallgatóban szégyen, harag támad, sőt az indulatait annyira felkorbácsolja, hogy a jogtalan cselekedet vétkes következményeit ő maga akarja helyrehozni, még akkor is, ha ez veszéllyel jár. Ha szükségesnek mutatkozik, nekimegy annak, aki hasonló jogtalan tettet akar végrehajtani még egyenlőtlen erőviszonyok esetében is.

A megindító szónok hatásának eszközei:

1. Hogy beszéde tárgyát abból az irányból közelítse meg, ahonnan őrá is legmélyebben hatott.

2. Legyen a lélektanban jártas.

3. Kiváló képességűnek kell lennie: rendkívüli értelemmel megáldottnak, gazdag érzelemvilágúnak, jó emberismerőnek. Szónokok, akik a hallgatók lelkébe úgy be tudják lopni magukat, hogy tetszést váltanak ki, bőven vannak, de kevesen, akik a hallgatóság lelkét magukkal tudják ragadni. A lelkek izzása, ami a szónok számára a megindításhoz elengedhetetlen, nem csupán a beszéd képszerűségéből, hanem sokkal inkább a szív és ész gazdagságából sugárzik. Az igazság és igazságosság akkora lelkierőt ad nekik, hogy hatásuk alól egy hallgató sem vonhatja ki magát.

4. Maga is álljon olyan hatás alatt, amit hallgatóiban fel akar kelteni, csak így hihetünk neki.

Figyeljük Verseghy szavaiban a humanitást, a forradalmi élményeknek a tudat mélyéről való felbukkanását! Az igazságnak ilyen szenvedélyes – szinte romantikus – hirdetője csak olyan ember lehet, aki a saját bőrén tapasztalta az igazságtalanságot. /Az objektivitását azonban itt is igyekszik megtartani, Cicero Philippicáit, Catilina elleni beszédeit hozza fel példának./

Szerzőnk ezután a gyönyörködtető beszédet tárgyalja. A szabad művészetek mindenik fajánál találni – kezdi fejtegetését – olyan műveket, amelyekkel az alkotónak a gyönyörködtetésen kívül semmi más célja nincs. De így kell gyönyörűséget okozni, hogy az emberek érzékenyebbek, a tiszta szépséget szeretőbbek legyenek, s így lépésről lépésre kiművelődjék bennük a jó ízlés a műalkotások élvezetére, s ezzel a legnemesebb formában a humanitást szolgálják.

Szerinte a beszédnek minden faja erre a három típusra visszavezethető, de nem úgy, hogy egyik típus a másikat kizárná. Minden beszédnek megvan a maga karakterisztikus jegye, de a másik kettő jellegzetességei is megtalálhatók benne. Ebben a fejezetben is sok, a kor társadalmára, kultúrájára vonatkozó adatot találunk. Idézem: „A törvényszéki beszéd, akár bemutató, akár vitatkozó jellegű, napjainkban nincs szokásban. Könyvet azonban lehet egy férfi védelmének /apológia/ szentelni”. Vagy: „A philippikának nemcsak szónoki beszéd, hanem minden más formában való kidolgozása napjainkban tilos nálunk, ahol esetleg nem, ott is türelmetlenek iránta, vagy semmibe veszik. Az ünnepi beszédek, díszbeszédek köre viszont szélesebb lett. Nemcsak jelentős személyek, hanem más dolgok értékének kiemelésére is felhasználjuk.” A gyászbeszéd a görögök és rómaiak óta szokásos, az író ezzel is részletesebben foglalkozik. Itt rátér arra, hogyan, milyen rend, milyen szempontok szerint lehet jellemezni valakit. Olyan tulajdonságokat kell kiemelni – mondja – amelyek nagyságukkal vagy újszerűségükkel kitűnnek, vagy annyira egyediek, hogy ezért ítéljük méltónak a megemlítésre. Legfontosabb tulajdonságoknak azokat tartja, amelyekkel más személyek vagy a közösség javát szolgálta a dicsőített személy, mégpedig anélkül, hogy ezért jutalmat remélt volna. Ilyen közösségi erényként sorolja fel a hűséget, nyájasságot, szeretetet, barátságosságot.

A szónok személyiségjegyei közül az átfogó tudást, a mély intellektust emeli ki.

Ezután Verseghy a képszerűségét hangsúlyozza, de újólag figyelmeztet, hogy a szónok tudjon parancsolni a túláradó képeknek.

A szónoknak is megvan ugyan a saját Múzsája, – mondja Verseghy – mégis nagy különbség van a szónok és más művész között a humanitás fokában, – mivel a szónok erényeit az egész bensőjét átható erényekben és a közjóért való legizzóbb aggódásban kell keresni.

A felkészüléshez Demosthenes módszerét mutatja be példaképül, aki rendkívüli anyagot halmozott fel feljegyzéseiben, és azokat állandóan javítgatta.

Ismét kora ízléséről és saját véleményéről alkothatunk képet, amikor a szólások, szállóigék használatáról beszél. A régi római klasszikusok tiszteletének elterjedése óta az újabb kor szerzői szinte lemondtak az önállóságról, ill. saját gondolataikat csak az antik művekben feltalálható kijelentésekből vezetik le. Egyre gyakoribb az idézetekkel való visszaélés is. Egyesek gyakran a tárgyhoz nem illő igazságokként erőszakolják bele érvelésükbe ezeket a megingathatatlan tényigazságok helyett. Ez hovatovább az önálló okoskodás, kutatás, a saját vélemény, ítélet előadásának akadálya lett. Mindez a tudományok fejlődését is gátolja. Hasonló következménye lehet a szentenciák túlzott alkalmazásának. Ezek esztétikai értékét ugyan a maga helyén – senki sem tagadja. Jelentős mondásokkal élni a beszédnek nem mindennapi súlyt és szépséget ad – vallja –.

Sajnos, Verseghy most sem gondolt rá, hogy a gazdag magyar szóláskincshez forduljon! Ebben is következetes maradt. Orestes szavait hozza fel példaképpen, aki midőn megtudja, hogy nővére, Elektra egyszerű, szegény földmíves emberhez ment nőül, és látta, hogy az milyen nemes lelkűen bánik királyi vérből származó hitvesével, e szavakra fakadt: Mikor jutnak már el az emberek az értelemnek arra a fokára, hogy levetkőzik előítéleteiket, amely szerint a lélek nemessége valami külső, előnyös körülménytől függ.

Bár még sok érdekeset elmondhatnánk azokról a tanácsokról, amelyeket Verseghy a szentenciák csattanós, tréfás használatára ad /La Fontaine és Gellert a példái/, úgy vélem, Orestes szavai egyúttal Verseghy világnézetének és emberségének is méltó összefoglalását adják. Ha Verseghyt el akarjuk helyezni az irodalomban, Hegel tanítását kell mértékül vennünk. „A művész saját korához tartozik, annak szokásai, és erkölcse szerint él, annak felfogását és megjelenését fogadja el.”

Az élmények és eszmék, amelyek a költő-tudós fiatalságát jelentették, a társadalmi korlátok, amelyekkel a megfáradt, öregedő embernek meg kellett alkudnia, az antik kultúra ismerete és szeretete, a kor európai irodalmában való jártasság – mindez együtt – tükröződik Verseghynek ebben a latin nyelvű művében is. Az ő korában a világosság, bizonyosság és kötelesség jelentették azt a talajt, amelyből a művészeteknek – az ékesszólás művészetének is – táplálkoznia kellett, s a költő-tudós minden sorából a kortársai legjobbjaira jellemző humanitás izzik. Latin nyelvű prózája maga is minta lehetne a stílusnak arra a formájára, amelyet hirdetett. Érdemes volna – ha futná a rendelkezésemre bocsátott időből – tisztelt és kedves hallgatóimnak egy csokorra valóval kedveskedni azokból a szemléletes, szép kifejezésekből, amely bizonysága lenne annak, hogy antik nyelvű prózája is mennyire modern, képszerű.

Ezzel már feleltünk a bevezetőben kitűzött másik kérdésre is: mit jelent Verseghy számára a retorika? Jelenti a prózai ékesszólás művészetét függetlenül a terjedelemtől, tehát az epigrammától az értekezésig és függetlenül a szóban vagy írásban történő kifejezésformától, a levéltől a szónoklásig, de sohasem öncélúan. Minden műfajnak, és az egyes műfajokon belül minden típusnak megvan a maga esztétikai törvénye, ami az ékesszólás – eloquentia – formáit is meghatározza. De mindezek fölött van az eszme, a gondolat, az igazság, s az írónak, aki ennek a gondolatnak formát adni képes, kötelessége képességeit a humánum, az egyén és az emberiség boldogságának szolgálatába állítani.

Ez Verseghy retorikai tanításának summája.

{fel}