SZATHMÁRY ISTVÁN:
Hogyan mutatkozik meg Verseghy, a stilisztikus
USUS AESTHETICUS LINGUAE HUNGARICAE” c. munkájában

1. Előadásomat egy szubjektív megjegyzéssel kezdem. A XVIII. századi kutatócsoport felszólítására készséggel vállalkoztam rá, hogy legalábbis nagy vonásokban bemutassam Verseghyt, a stilisztikust, s ezzel is hozzájáruljak e korán elfeledett és később nem reálisan értékelt, sokoldalú egyéniségünk munkásságának a megismertetéséhez és eredményeinek tárgyilagos mérlegeléséhez. Megemlékezésünket, jelenlegi tudományos ülésszakunkat még csak vonzóbbá teszi az a körülmény, hogy a rendezők színhelyül a legméltóbb várost, Szolnokot választották. Azt a – engedtessék meg: nekem is kedves – várost, amely – jóllehet Verseghy csupán gyermekéveit töltötte itt, mégis – egy életre szóló mély nyomokat hagyott lelkében: évtizedek múlva is megjelenik előtte a hömpölygő Tisza, a beleömlő Zagyva, a templom, a sóház és a vár:

„Én kül Szolnoknak sükeres térségeit áldom,

hol remëgő ∫zëmeimbe az első

napragyogás ötlött. Itt hempëlyëg enyves i∫zapjánn

a’ Ti∫zaviz; itt omlik ölébe

Zagyvánk. Ëgybevëgyűltt vizeinn a ∫zőke folyónak

a’ ∫zép hid: a’ Szandai dombig

két sor fűzfa között izmos töltésëk; utánnok

∫zőllők a’ Varsányi határig.

Legmagosabb partyánn a’ viznek lát∫zik az ëgyház,

a sótár ‘s a’ hajdani földvár...”

/Külső Szolnok/;

tovább itt még tárgyalandó „Usus Aestheticus Linguae Hungaricae” című /Buda, 1817./ munkájának a drámai műfajjal foglalkozó fejezetében szintén utal gyermekkori emlékeire, a szolnoki, Gergely napján rendezett iskolai versenyekre, játékokra, továbbá a Szent János napi tűzugrálásokra /”Recordor ego Szolnokini ad Tibiscum, loco meo natali, dum ibi pueritiam exigerem...” i. h. 909./ Szolnok azonban azt a helyet is jelenti, amelyik híven ápolja nagy szülöttének emlékét. Az 1957-ben, Verseghy születésének kétszázadik évfordulóján Szolnokon elhangzott előadássorozat például /Verseghy Ferenc 1757-1822. Szerk. Kisfaludi Sándor. Szolnok, 1957./ hasznos serkentőjévé vált a Verseghy életművével és korával foglalkozó kutatásoknak.

Hadd tegyem hozzá végül az eddig elmondottakhoz, hogy az újabban igen örvendetesen fellendülő felvilágosodás kori – ezúttal valóban nyugodtan elmondhatjuk: komplex – vizsgálódások, valamint a magyar irodalmi nyelv kialakulásának felderítésével kapcsolatos eredmények a korábbiaknál jóval biztosabb fogódzót adnak Verseghy-tanulmányainkhoz is.

2. Lássuk, milyen stilisztikai nézeteket alakított ki[1] Verseghy munkáiban, mindenekelőtt főművében: az Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae harmadik kötetében, amely már címében világosan utal tárgyára; Usus Aesteticus Linguae Hungaricae /Buda, 1817., 1138 l. és „Index Regularum Aesthetices, Rhetorices et Poetices, quae Parte III. Analyticae continentur”/.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy Verseghy tulajdonképpen, külön stilisztikával /önmagáért a stilisztikáért/ – mivel még nem vált önálló diszciplínává – nem foglalkozott. Stilisztikai megjegyzései, nézetei tehát hármas függőséget mutatnak: részei az általa kialakított nyelvfilozófiai, illetőleg esztétikai /benne nyelvesztétikai, továbbá retorikai és poétikai/ rendszernek, valamint egész nyelvművelő programjának. Minthogy Verseghy korán és nagy intenzitással fog hozzá az akkori ilyen tárgyú külföldi munkák – Herder, Adelung, Sulzer, Engel, Batteux stb. – műveinek a tanulmányozásához, érthető, hogy már első munkáiban – természetesen a tanulmányozott szerzőkhöz még erősen kötődve – találkozunk fontos stiláris vonatkozású megállapításokkal. A költészet célját például már az 1793-ban /Budán/ megjelent „Mi a’Poézis?...” című, már eredetibb munkájában így határozza meg: „A’ Poézisnak legközelebbvaló tzéllya tehát az: hogy a’költött állapotoknak legérzékenyebb és legédesgetöbb be∫zédbéli felruházása által a’ ∫zivet olly hathatósan megillesse, amint arra, hogy valamelly igazságnak, tökéletességnek, vagy ∫zépségnek ∫zeretetére, vagy a’ velek ellenkezőknek utálására ellentállhatatlanúl felgerjedgyön, ∫zükségképpen megkivántatik. Ezt a’ legközelebbvaló tzélt az Aestheticusok a’ be∫zéd által való áltatásnak nevezik.” /14-5./ Később pedig ezt írja: „Az e∫zközök, mellyekkel a’ tárgynak legfőbb érzékeny erő adatik, a’ költés, a’ poézisbéli avvagy költeményes be∫zéd, mely ragyogó kifejezésekből áll, és a’ lábmérték, avvagy metrum.” /37./ Vagyis az ihletnek és – ami a mi szempontunkból különösen fontos – a beszédnek, a beszédmódoknak, azaz stílusnak Verseghy rendkívül fontos szerepet tulajdonít. – A szintén 1793-ban Pesten napvilágot látott „Proludium in Institutiones Linguae Hungaricae” többek között arról tanúskodik, hogy Verseghy jól látta nemcsak a nyelvünk szókincsét és frazeológiáját feldolgozó szótárak szükségességét, hanem a szavak jelentéseinek és ezek szótározásának a bonyolultságát, és – mai szemmel is – jól átgondolt szótárszerkesztési tervezetet dolgozott ki /l. Gáldi László: Verseghy, a szótáríró /Bp., 1957./. – Az 1805-ben Pesten megjelent Tiszta Magyarságban pedig a magyar nyelvet már fel akarja juttatni „ama” tökélletességre, mélly a’ csinos stílushoz minden jól cultiváltt nyelvben megkívántatik” /1/; és végeredményben már itt felvázolja „a’ csinos magyar beszédre és helyes irásra vezérlő” nyelvművelő elveit, elgondolásait, és közreadja az első rímszótárt /A’ Cadentiák Lajstroma/, egyrészt mert „A’ filológus e’ lajstrom nélkül a’ magyar nyelv’ járását a’ ∫zóknak formálására, a’, declinátiókra és a’ conjugátiókra nézve soha voltaképen ki nem tanulhattya” /115/, másrészt mert meg akarja könnyíteni a poétáknak a „Cadentiák csinálását” , harmadsorban hozzátehetjük: mindez az általa igen fontosnak tartott eufónia érdekeit szolgálja.

A Révaival és körével vívott heves csatározások; a helytartó tanácsnak a megbízása, amelynek alapján iskolai tankönyveket, gyakorló könyveket dolgozott ki /Neuverfasste Ungarische Sprachlehre... Pest, 1805.; Epitome Institutionum Grammaticarum Linguae Hungaricae. Tomus 1-5. Buda, 1816. ; Exercitationes Idiomatis Hungarici secundum regulas epitomes concinnatae in usum Gymnasiorum regni Hungariae. Buda, 1816.; stb./ fordításai; szépirodalmi átdolgozásai és eredeti/bb/ munkái – közvetlenül vagy közvetve – mind hozzájárultak ahhoz, hogy Verseghy nyelvtudományi, nyelvművelő és esztétikai nézeteit minden eddiginél részletesebben és egy egységes rendszerben kifejtse. Így született meg az Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae című három részből /kötetből/ álló hatalmas munka /Pars I. Etymologia Linguae Hungaricae. Buda, 1816. XXXII, 474, 64 l.; Pars II. Syntaxis Linguae Hungaricae. Buda, 1817. XXXII, 446, 65 l.; Pars III. Usus Aestheticus Linguae Hungaricae. Buda, 1817. XXX, 1138 l. és Index: 49 l./.

Célja; kettős: egyrészt határozott és egyszerű szabályok segítségével a helyes nyelvhasználatra tanítani, másrészt a rendhagyóságok és felesleges változatok lenyesésével – közösen, de mindenekelőtt az írók és a tanítók közreműködésére támaszkodva – nyelvünket magasabb művészi szintre emelni. Ő maga ezt így foglalja össze: „Jelen műnek hát nem más a célja, mint hogy a lehetőség szerint eléggé határozott és egyszerű szabályokba rögzítse a magyar nyelvet, és megnyesve a rendhagyóságok és bizonyos változatok haszontalan sőt rendkívül káros sokaságát, magasabb művelődésre is alkalmasabbá és hogy egy szóval foglaljam össze minden célom, az esztétikai szépség fenségesebb fokaira is alkalmatossá tegye azt; egyszersmind a tudós irókat és különösen az ifjúság hivatásos tanítóit arra hivom fel igen sok tisztelettel, hogy mindenféle részrehajlás nélkül olvassák és fontolgassák e mü megállapításait és szabályait, s az anyanyelvet közös tanácskozással emeljék a tökély kívánt csúcsára.” /Verseghy Ferenc: A magyar nyelv törvényeinek elemzése I. rész. Az Analyticae első része első „sectio”-jának magyar fordítása. Szerk.: Szurmay Ernő, Szolnok, 1972. 23-4./

Hogy miért írta latinul, arra vonatkozólag Magyar Grammatikájának az Olvasóhoz intézett előszavában nyilatkozik: „Hogy e’ Princípiumokkal a’ Tanitó Urak bővebben megösmerkedhessenek, kénytelen voltam Analyticámot Deákul kidolgozni, itt pedig a ‘Nemzeti Oskolák’ ∫zámára anyanyelvünkönn ugyanazokat a’ Jegyzésekben ∫zaka∫zonkint elő adni.” Úgy látszik tehát, hogy Verseghy – bár ellenezte a nyelvünkre nehezedő latinizmusokat /l. az előbb említett előszó többi részét/ – a latint – figyelembe véve az anyanyelvet oktatók és tudósok latinos műveltségét – alkalmasabbnak vélte tudományos nézeteinek a kifejtésére, továbbá abban is lehet valami, amit Csetri Lajos „A magyar nyelvújítás kora irodalomszemléletének nyelvfilozófiai alapjairól” című előadásában /20/ így fogalmazott meg: „... Révai visszatérése a latin nyelvhez nagy tudományos nyelvtanában, valamint Verseghy Tiszta magyarságának, Magyar Grammatikájának és Feleletének magyar nyelve mellett német nyelvű grammatikája és analytica-jának, nagy összefoglaló művének latin nyelve /még az 1810-es évek második felében is!/ rendkívül szimptomatikus elfordulás a rendi nacionalizmus kezdő korszakának primitívebb purizmusától.”

Az Analytica összefoglalása és kiteljesedése Verseghy egész tudományos munkásságának: egyrészt ugyanis grammatika /benne leíró magyar nyelvtan történeti és egyéb nyelvészeti vonatkozásokkal, nyelvfilozófia és nyelvművelés/, továbbá esztétika, retorikái, poétikai, stilisztikai, valamint verstani vonatkozásokkal, másrészt nyelvfilozófiai és nyelvtudományi, nyelvművelő nézeteinek a korábbinál tudományosabban, rendszerezettebben való megalapozása.

Felmerülhet a kérdés: grammatika és esztétika hogyan fogható egybe. Ez egyenesen következik Verseghy nyelvfilozófiai felfogásából. Mint több helyütt kifejti /már fentebb is utaltunk rá/, szerinte a nyelv feladata – a humanitás teljesebb érvényesülése érdekében/ „... scopum artium liberalium in excolenda humanitate consistere...” Usus Aestheticus 476/ – a „valóságos nemzeti csinosodás, avvagy cultúra” /Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány... Buda, 1818. 3/ terjesztése, és éppen ezért a nyelv „egyedül csak az é∫zt és a’ ∫zivet ügyeli” /uo.4/. Viszont „Hogy a’ nyelv, a’ csinosításnak eggyetlen e∫zköze, az é∫zt oktathassa, ‘ s a’ ∫zivet megnemesithese, két fő tulajdonsággal kell ∫zükségképen birnia, mellyeknek eggyike az értelmesség, a’ másika pedig az érzékenység. A’ nyelvnek értelmességére ügyel a’ Szónyomozás, /Etymologia/ és a’ Szókötés, /Syantaxis/; érzékenységére pedig az Érzéstudomány /Aesthetica/ ‘s az erre épitett Ékesen∫zóllásnak, /Rhetorica/ és Költésnek /Poetica/ ∫zép mesterségei.” /Uo. 4./ Vagyis a nyelvtudománynak része a grammatika, amely az „értelmes beszéd” szabályait állapítja meg és az esztétika, amely meg „az érzékeny előadás /usus aestheticus linguae/” törvényeit rögzíti.

3. A minket most közelebbről érdeklő – terjedelmesebb – harmadik résznek /kötetnek/ ez utóbbi a tárgya. Hogy ezen belül közelebbről miről esik szó, arról az egyes fejezetek címei jól tájékoztatnak /magyar fordításban közlöm őket/: I. A művészi nyelv célja és forrásai. – II. A körmondat, a szókép és az alakzat a beszédben. – III. A szemléletes nyelv. – IV. Az érzelmekre ható nyelv – V. Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a művészi munka szerzőjének? – VI. A művészi munka szerkesztése. – VII. A tökéletességből származó és értelemre ható esztétikai erők. – VIII. A szépségből származó és képzeletre ható esztétikai erők. – IX. A jóságból származó és képzeletre ható esztétikai erők. – X. Az ékesszólásról általában. – XI. Az irodalmi levél. – XII. A kötetlen ékesszóláshoz tartozó kisebb művek. – XIII. A szónoklás. – XIV. A költészetről általában. – XVII. A különböző versformák. – XVIII. A tanító és más kisebb, nem lírai költői művek. – XIX. A lírai költői művek. – XX. Az eposz. – XXI. A drámáról általában. – XXII. A különböző drámafajtákról. – XIII. A színészi játék.

Mint a felsorolás is mutatja, az Usus Aestheticus Linguae Hungaricae nem stilisztika, hanem esztétika, közelebbről nyelvesztétika, benne a magyar művészi nyelv /azaz: szépirodalmi stílus/ sajátságainak, továbbá nyelvünk retorikai, poétikai /vagyis: műfajelméleti/ és metrikai kérdéseinek a részletes tárgyalásával /erre utal a mű alcíme: „Ornati sermonis patrii gradua, et epitome legum aestheticarum, quibus ars oratoria et poetica innititur” és a tárgymutató megjelölése is: „Index Regularum Aesthetices, Rhetorices, et Poetices, quae Parte III. Analyticae continentur” i. h. 1139/. Tehát számos stiláris jelenségről szó esik itt, csak nem stilisztikai rendszerezésben. /Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy Verseghynek e műve retorika, poétika és stilisztika egyszerre./

Hadd jegyezzem meg mindjárt itt, hogy nem egészen érthetünk egyet a. Magyar Irodalmi Lexikon sommás ítéletével, amely szerint Verseghynek „Analytica institutionum ]inguae Hungaricae c, nyelvészeti és esztétikai műve nem megy túl Sulzeren” /III., 520/. Véleményem szerint ugyanis – mutatis mutandis – az itt tárgyalt műve és benne a stilisztikai megállapításokra is érvényes Szauder Józsefnek a Verseghy költészetével kapcsolatos nézeteit illető észrevétele: „Költészetről vallott tételeikre /Kármánról és Verseghyről van szó/ különben jellegzetesen felvilágosult nyugati írók – De Sacy, Sulzer – inspirálták őket. Az indíttatást aztán a maguk sajátos helyzetében eredeti módon formálták át /én emeltem ki, Sz. I./, s kétségtelen, hogy az 1790-es évek elején s derekán már a hazai társadalmi harcok szorításában, egy már kiterjedtebb fordításirodalom s vele járó ízlésváltozás után más funkciót tulajdonítottak az eredetileg racionalista-felvilágosult tételeknek: e más funkció a költészet nem utánzó, hanem eredeti és teremtő jellegének kiemelésében van…” /A magyar romantika útján. Bp. 1961. 19/. Igenis Verseghy – ha úgy értékelte a körülményeket, ha úgy látta jónak, előbbre vivőnek, vagy ha csak úgy érezte, sejtette – alapjaiban vagy éppen részleteiben módosította, máskor saját meglátásával kiegészítette az általa tanulmányozott nyelvfilozófiai, nyelvészeti, esztétikai stb. munkákban található rendszerezéseket, megállapításokat, elképzeléseket. Ezúttal nem arra gondolnék, hogy például egy lényeges vonatkozásban nem követte Adelung felfogását /amely szerint csak valamely meghatározott nyelvjárásterület művelt köznyelve lehet az irodalmi nyelv alapja/, de már arra igen, amit Szauder az előbbi idézet után következtetésként levon, hogy tudniillik „a prózás költemény” /Mi a’ Poézis? 39/ elismerésével – „egy oly korban, amidőn a költészet meghatározásában többnyire a megverseltség külső formai ismérve dominált” – „tulajdonképp a klasszicista retorikus hagyománytól kötött formák felbontására ad elvi alapot és bátorítást” /Szauder i. m. 19-20/.

Ezzel megegyezőleg ugyanis – mondhatnók – a „klasszicista-retorikus” stílusfelfogás kereteit is feszegeti, tágítja és józan, reális ítélőképességétől indíttatva – hisz, mint mondottuk, nagyon is benne élt kora valóságában – jelentős lépést tesz a funkcionális stilisztika és stílusfelfogás, vagyis a ma felé. „A stílus jellegének – írja Verseghy /fordításban idézem, de az eredeti latin szöveg helyére utalok/ – pontosan illenie kell a mű mondanivalójához. Aszerint, amint ez komoly, vidám, megható, szomorú, ünnepélyes, fennkölt vagy közönséges, a stílusunkat is hozzá kell igazítanunk, mind az eszmék, mind a kifejezések tekintetében. A komolynak szellemessel való keverése vagy a súlyosnak könnyed kifejezéssel való előadása annyira ellentmond a józan észnek, hogy a lelket, ahelyett hogy megindítaná, inkább sérti.” /Usus Aestheticus 476./ Lényegében a stílus „adekvátság”-ának szükségességét, e stílus funkcióját világítja meg a következő megállapítása is, csak ezúttal a „közös” és az „egyéni” nyelv kiművelése felől: „A nyelv esztétikai tekintetben hasonló a szerszámhoz, amely pontosan meghatározott célra van rendelve: minél jobban szolgálja ezt a célt, még a legkisebb része is, minél jobban kitűnik ez a célszerűség a formájából, annál jobban tetszik. De ha van rajta valami, ami használatát megnehezíti, ha nem elég éles ott, ahol vágnia kellene, ha nem áll kézhez ott, ahol meg akarjuk fogni, ha felesleges vagy olyan részei vannak, amelyeknek rendeltetését nem ismerjük, ha azok a részei, amelyeknek össze kellene állniuk, hézagok választják el: ilyen szerszámmal, azt hiszem, egyetlen mester sem fogna hozzá semmiféle munka elkészítéséhez, ha nem csupán bitorolja a mester nevet, és valójában a mesterségnek csak kontára. Ugyanezt kell mondanunk azokról a szónokokról és költőkről is, akik művészi munka írásához fognak anélkül, hogy előbb nyelvüket, amelyen írni akarnak, és amelyet csak a dajkájuktól vagy a mindennapi érintkezésben sajátítottak el, a grammatika, a szintaxis és az esztétika szabályaihoz idomítanák, és hosszú gyakorlattal kiművelnék.” /I. h. 479./ Hasonló módon nyilatkozik egy másik területre vonatkozólag is: „Azt hiszem, mondanom sem kell, milyen súlyos hiba, ha a szerző költői alkotásban prózai nyelvet, azokban a művekben pedig, amelyekben a köznapi nyelvre van szükség, mint gyakran a drámákban, költői nyelvet használ.” /I. h. 468./

Mindez arról tanúskodik, hogy a Verseghy nézete reálisabb, a valóságnak megfelelőbb, ennél fogva tudományosabb volt, mint még a századunk harmincas évéiben is elterjedt – a stílust a világosság, szabatosság, magyarosság stb. béklyójába záró, a stílus létrejöttének, az úgynevezett „válogatás”-nak a körülményeit nem vagy alig figyelembe vevő – felfogás.

Hogy mennyire látta Verseghy korának problémáit, azt igazolja a következő megállapítása – bár mindjárt hozzátehetjük, ez a mi korunknak, s talán minden kornak a problémája is – : „... a hatásos stílusnak a művészi munkákban igen nagy szerepe van az olvasó és a hallgató jellemének formálása szempontjából, s így egyaránt lehet a legnagyobb kár és a legnagyobb haszon forrása. Hisz naponként tapasztalhatjuk, hogyha az ifjúság rászokik az olyan művek olvasására, amelyeknek a stílusa könnyelmű, pajzán, trágár vagy természetellenes, cifrálkodó, fortélyos, búskomor vagy embergyűlölő, akkor helytelen gondolkodásmód és a szépművészetek céljával merőben ellentétes ízlés fejlődik ki benne.” /I. h. 475./ És természetesen az sem kis dolog, hogy Verseghy több vonatkozásban a magyar nyelvi, irodalmi és stiláris körülményekre alkalmazta az „átvett” /inkább „adaptált” kereteket és eredményeket, a mi problémánkat is feltárta, a tárgyalt jelenségekre, műfajokra, stb. magyar példákat is hozott, továbbá számos ponton továbbvitte a korábbi nézeteket.

Ilyenformán – a részletesebb vizsgálat alapján és után is – fenntartom korábbi értékelésemet: „Ez utóbbiban /értsd: Usus Aestheticus... a továbbiakban UAe./ ... gyakran szinte modernnek ható, részletes képet kapunk nyelvünk esztétikai, művészi eszközeiről, továbbá az ékes magyar beszédnek különböző területen, különböző célból használt módozatairól /szónoklás, levélírás, versköltés stb./.” /A magyar stilisztika útja 35; l. még Csetri Lajos következő megjegyzését: „... az Usus Aestheticus linguae Hungaricae-ben preromantikus nyelvesztétikai nézeteket épít be /ti. Verseghy/ egy hagyományos retorika, stilisztika, poétika és metrika rendszerébe .”I. m. 59./

4. Ezúttal több okból nem gondolhatunk arra, hogy Verseghynek ebben a terjedelmes kötetben leirt stilisztikai nézeteit, megállapításait, megjegyzéseit rendszerezve és lehetséges forrásaival egybevetve bemutassuk vagy akár felsoroljuk. Csupán arra szorítkozhatunk, hogy a kötetből kiemelünk néhány jellemző részt, és utalunk röviden az Analytica első és második kötetének, valamint Verseghy egyéb nagyobb műveinek a stilisztikai vonatkozásaira. Talán – mint cseppben a tenger – ebben is visszatükröződik valami e tudós-költő vagy költő-tudós stilisztikai munkásságának a – mennyiségi és minőségi – nagyságából.

A könnyebb hozzáférhetőség kedvéért az Usus Aestheticus azon részének a tanulságait igyekszem levenni, amelyet A magyar stilisztika útjában /Bp., 1961. Gondolat Kiadó, 36-50., a továbbiakban MStU./ magyar fordításban közöltem, és amelyben a szerző a költői és prózai stílus nyelvi-stiláris sajátságaival, valamint a jó stílus ismérveivel foglalkozik /460-483; 118-121.§§./; egyébként természetesen mindig utalok a megfelelő latin szöveg pontos lelőhelyére.

A/ A prózai és költői nyelv összehasonlításából, valamint jellemzéséből /118.§./ a következőt emelném ki: Verseghy világosan meglátta – és ezzel /mint Szauder nyomán fentebb utaltunk rá/ a klasszicista-retorikai hagyományokat bomlasztotta –, hogy a verses forma nem tartozik a költői nyelv lényegéhez: „... gyakran találkozunk olyan versekkel, amelyek prózaiak, viszont vannak olyan prózai munkák, amelyek joggal a költői alkotások közé sorolhatók.” /MStU. 36. és UAe. 460./ Egyébként a költői nyelv jellemzőiként efféle vonásokat sorol fel: a költői ihlet a nyelvnek sajátos jelleget ad; a költő mindent erőteljesebben és elevenebben képzel el és fest le, mint a többi ember, ezért a költői nyelvnek elevennek, teremtő erejűnek és rendkívülinek kell lennie; eszközei a sajátos szórend, illetőleg a prózai szórend megváltoztatása; továbbá bizonyos – főként úgynevezett forma – szavak elhagyása, illetőleg beiktatása; azután jellemző rá a keresett, hatásos, nagy kifejező erejű vagy köznapi beszédmódtól bármiként eltérő kifejezések használata; a legelevenebb és legmeglepőbb alakzatok, a leghatásosabb és legmerészebb szóképek /trópusok/ és bármilyen szokatlan fordulatok alkalmazása. És itt még egyszer visszatér a két stílus különbségére: „... világos, hogy a prózai nyelv jellegét éppen nem a metrum hiánya adja meg. Hiszen, mint előbb már láttuk, vannak olyan versek, amelyeket helyesebb prózának neveznünk, s vannak viszont olyan metrum nélküli művek, amelyek joggal sorolhatók a költői alkotások közé. Ha ugyanis a nyelvből, még ha metrikus is, hiányzik a szókötés sajátos módja, a szokatlan beszédmód és mindazok a tulajdonságok, amelyeket mint a költői nyelvhez elengedhetetleneket, az előbb felsoroltunk, akkor a nyelv prózai lesz; ugyanakkor viszont a metrum nélküli nyelv, ha az említett tulajdonságokkal rendelkezik, költőinek minősül.” /MstU. 31. és UAe. 467-8./ /Csupán felhívom a figyelmet arra, hogy érdekes – és érdemes ! – volna összevetni Verseghynek a költői és prózai nyelvről leírt nézeteit a Martinkó Andráséival, amelyeket két Kritika-beli tanulmányában foglalt össze: A költői nyelv és költőiség: 1964. évf. 2. sz. 25-34. és A művészi próza nyelve: 1965. évf. 3. sz. 8-17./

Utaljunk még arra, hogy Verseghy – véleményem szerint helyesen – nem lát eredetbeli és egyáltalán lényegi különbséget a mindennapi nyelv és a költői nyelv között. Ezt írja: „Lehetetlen, hogy a költői ihletnek a nyelvre gyakorolt valamennyi hatását megvizsgáljuk és kifejtsük, ezért csak néhány apró dologra térünk ki. De nem is tudjuk meghúzni azokat a határokat, amelyek a hétköznapi nyelvet a költői nyelvtől élesen elválasztják.” /MStU. 37. és UAe. 461-2./ Magam éppen ezt tartom egyik fő érvnek amellett az egyedül elfogadható állítás mellett, hogy nincs két stilisztika, csupán egy /v. ö. a verselemző vitán elmondott hozzászólásomat: Formateremtő elvek a költői alkotásban. Szerk. Hankiss Elemér. Bp., 1971. 536-7./.

B/ A következő fejezetrészletben /119. §./ Verseghy a stílusról és az egyéni stílusról kialakított felfogását adja elő. Modernnek mondható ez két szempontból is. Először mivel a stílust funkciójában, továbbá a tartalmi és formai elemek bonyolult /nagyon is valós/ összefüggésében, azaz nem leszűkített módon, hanem teljesebb formájában szemléli, kiemelve a stílus létrehozójának, illetőleg az egyéni stílusnak a fontosságát. „A jó ízléssel írt munkákban meg szokták különböztetni – mondja Verseghy – az anyagot annak előadási módjától; ez utóbbit beszéd- vagy írásmódnak, vagyis stílusnak nevezik.” /MStU. 42. és UAe. 468-9./ A továbbiakban közelebbről is megvilágítja, sőt Xenophon, Livius és Tacitus példáján frappánsan bemutatja, mit jelent „a szerző egyénisége”, vagyis – Verseghy értelmezésében – a stílus, az egyéni stílus: „A szerző egyéniségéhez tartoznak mindenekelőtt azok az eszmék, amelyeket a tárgyról ki akar fejteni, továbbá azok a kifejezések, amelyekkel eszméit megfogalmazza: tehát minden szerző stílusa saját eszméiből és egyéni kifejezéseiből tevődik össze.” /MStU. 42. és UAe. 470./ – Korábban egyébként Verseghy a stílust a művek, a műfajok lelkének nevezte /l. MStU. 41. és UAe. 468./; később pedig arról vall, hogy „a szerzők stílusának az olvasók és hallgatók lelkére hihetetlenül nagy a befolyása, ... a stílus a feldolgozás révén magának az anyagnak is különös erőt és súlyt kölcsönöz” /MStU. 45. és UAe. 474./; továbbá „... a stílus meghatványozza a mű mondanivalóját, akár tanítás, akár gyönyörködtetés vagy érzelmi befolyásolás az – úgy hiszem, ezt senki sem fogja tagadni, aki tudja, hogy ugyanannak a mondatnak a hatását az előadás módja növelheti vagy csökkentheti, sőt tönkre is teheti” /MStU. 46. és UAe. 475./.

Másodszor azért is modernnek mondható ez a felfogás, mert a stílust – mint már az eddigiekből is kitűnik – járulékos elemként, a beszélő vagy az író egyéniségéből, leleményéből fakadó többletként szemléli: „A természetfeletti elmélkedésekbe merült szellem tehát olyan tárgyakhoz, amelyeket más egyszerűen csak megnevez, jelzőket vagy egész mondatokat kapcsol, hogy azokat pontosabban körülírja és meghatározza. Az érzékeny lélek meg hozzáadja azokat az eszméket is, amelyek a mű megalkotása közben keletkeztek benne. A bölcs és élénk képzelőerővel megáldott elme viszont bármit ábrázol is, képek és járulékos eszmék segítségével érzékelhető formába öltözteti”. /MStU. 44-5. és UAe. 473./. Érthető, hogy ilyenformán Verseghy nagy fontosságot tulajdonít például a képeknek: „A stílushoz tartozik végül az eszméknek képekkel való felruházása, elrendezése és összekapcsolása is... A képeknek a megválasztása szintén a szerző egyéniségétől függ...” /MStU. 45. és UAe. 474./

C/ Verseghy, bár azt írja, hogy „jóformán annyiféle stílus van, ahány író, vagy legalábbis ahányféle írói egyéniség” /uo./, azért nem feledkezik meg a kollektív jellegű stílusformációkról sem. Így például a következő részletben /120.§./ felsorolja a jó stílus ismérveit /a stílus esztétikai erő híján gyenge, száraz és élettelen: a jó stílushoz szükség van bizonyos fokú világosságra, könnyedségre, határozottságra és választékosságra; fontos kellék az egységesség, a jóhangzás és a beszéd tisztasága, mely utóbbi a nyelvtani szabályok pontos megtartását jelenti; stb./, de ezek nem béklyóként ható, valamennyi fajta írásműben – mindentől függetlenül – számon kért követelmények, hanem érvényesítésük a közlés tárgyától, céljától stb. meghatározottan értendő, vagyis úgy, ahogy a már korábban idézett részben Verseghy megfogalmazta: „A stílus jellegének pontosan illenie kell a mű mondanivalójához...” /MStU. 46. és UAe. 476./.

Egy ponton merev csupán: a humanitás feltétel nélküli megkövetelésében, ez azonban összefügg – alapjaiban másoktól átvett – nyelvfilozófiai, esztétikai felfogásával. Ugyanis a jó stílus első ismérveként a következőt írja elő: „Az illendőség, az összhang és az erkölcsiség a jó stílus legfontosabb tulajdonságai; mindaz ugyanis, ami alantas, illetlen, aljas, parlagias, dagályos, szertelen, cifrálkodó, pajzán és a jó erkölcsökkel vagy az emberi társadalom által elfogadott szokásokkal ellentétben áll, és a humanitást bármi módon sérti, természeténél fogva ellenkezik a jó ízléssel is. Ezt senki sem fogja kétségbe vonni, aki tudja, hogy a szépművészetek célja éppen a humanitás fejlesztése.” /Uo./

Hadd emelem még azt is ki, hogy ez a zenében is nagyon járatos költő-tudós a hangok fonetikai és hangszimbolikai elemzésével is – a jóhangzás nevében – igyekszik igazolni /MStU. 48-9. és UAe. 479-81./, a magyarok királyok és a háromszáz katonák érkeztek típusú szerkezetek, valamint az ütközék, ütköznék és ütközzék-féle ikes igealakok helytelenségét a magyarok királya, háromszáz katona érkezett és az ütköze, ütközne, ütközzön-féle változatok javára.

Végül azzal kapcsolatban, hogy „miképpen lehet a jó stílusra szert tenni” Verseghy abból indul ki /121.§./, hogy a stílus alapja az író egyénisége vagy tehetsége; aki azonban a stílusát fejleszteni akarja, annak ki kell művelnie a természettől kapott képességeit. Különösen két dologra hívja fel az írók figyelmét: a tárgyalandó anyagnak, valamint a nyelvnek a rendkívül alapos ismeretére. A funkcionális stilisztika egyik fontos tételét fogalmazza meg Verseghy akkor, amikor ezt írja: „... a nyelv folyékonyságára pedig csak az tud szert tenni, aki a sok rokon értelmű szó, kifejezés és szerkezet közül mindig tetszés szerint ki tudja választani a legjobbakat és a céljának leginkább megfelelőket.” /MStU. 50. és UAe. 483./

5. Verseghyt a stílus, a stilisztika kérdései állandóan foglalkoztatták. Természetesen ezek csak az Usus Aestheticus-ban foglalnak el a retorikai, poétikai stb. jellegűekkel azonos vagy csaknem azonos fontosságú helyet, de azért találkozunk velük az Analytica első két, grammatikával foglalkozó részében is, gyakrabban, mint az ilyen tárgyú más munkákban általában szokásos.

Ezúttal is a magyar fordításra /a szolnoki Verseghy Megyei Könyvtár említett kiadványa/ hagyatkozva a névszókat és névmásokat tárgyaló részből kiemelem a jóhangzásra /euphonia/ vonatkozó megállapításokat. Több okból is kedvelt területe ez Verseghynek: a zene iránti vonzódása, zenei jártassága; a retorikai hagyomány; az analógia szerepének a nyelvi-nyelvtani szabályok megalkotásában mindenáron való érvényesítése és az anyanyelv iránti szeretet – mind, mind hozzájárult ahhoz, hogy Verseghy külön fejezetet szentel a jóhangzásnak, és ezen kívül is többször tesz vele kapcsolatos megjegyzéseket. Így látja a nyelvek eufóniájának forrását és jelentőségét: „A nyelvek széphangzása és az emberi ének ugyan egy forrásból fakad, abból a vonzalomból ugyanis, amellyel a hangok harmóniája, e nagyon is igazi szépség iránt viseltetünk. Kétségtelen továbbá, hogy minden nyelvnek megvan a maga széphangzása, amely többé-kevésbé emeli az emberi ének finomságát azzal, hogy a hasonló szótagokat – a nép lelkének megfelelően – nyomban megnyújtja, vagy rövidíti; hogy egyes szótagokat mély ejtéssel sújt, másoknak magas ejtéssel elevenséget nyújt...” /I. h. 20-1. és Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae /a továbbiakban: Anal./ I, 13./. A mi nyelvünkre vonatkozólag pedig ezt állapítja meg: „A széphangzás... akkora jelentőséggel bír a magyar nyelvben, hogy ráépülnek, mint valami alapra a képzés és ragozás szabályai is.” /Uo. 21. és Anal. I., 13./. Majd – hangszimbolikai igénnyel – a következőképpen jellemzi a magyar magánhangzókat: „A mély magánhangzók a basszus legmélyebb hangzatait, a középsők a tenort, a magasak az altot, az éles magánhangzók pedig a szopránt juttatják eszünkbe valami módon” /Uo. 35. és Anal. I., 27./, ezután pedig „megvédi” nyelvünket /a hangrendre és a hangrendi illeszkedésre visszavezetett/ egyhangúság vádjával szemben: „Ha igaz is lehet, hogy a magyar képzőkben és ragokban egyetemlegesen és majdnem hangkivétel nélkül megtartott magánhangzórend a keleti népek veleszületett kényelmességéből ered, amely már a lustaság határát súrolja, és hatalmát hangképző szerveikre is kiterjeszti: mégsem tagadható, hogy a magánhangzók eme rendjében bizonyos fajta természetes zene található. Bár a foglalatosságoknak, occupationibus szóban egyesek valami lusta nyújtottságot sejtenek, a zeneileg művelt fül azonban bizonyára érzékeli a szomszédos hangszínek kölcsönös kedves áradását, amelyet más nyelvekben a magas és mely hangok keveredése állandóan megbont, mint pl. ebben a szóban: Erkundigungen.” /Uo. 37. és Anal. I., 30-1./.

A stilisztika számára is tanulságos, hogy milyen négy utat jelöl ki Verseghy, „amelyen haladva anyanyelvünket kiművelhetjük, a tökéletességnek arra a fokára emelhetjük, amelyre képes, és esztétikai elemekkel gazdagíthatjuk” /Uo. 53. és Anal. I., 45./: – a/ kutatni kell, majd fel kell használni a képzésmódok szabályait; – b/ a születő új fogalmak kifejezésére éljünk a szóösszetétel lehetőségeivel; – c/ „ha a szabályosan képzett vagy összetett szavak nem elégségesek a műveltség új fogalmainak tökéletes kifejezésére, meg kell tartani az idegen szavakat, amelyeket szinte egész Európa használ, – de azzal a megszorítással, hogy az ilyen szavak végződéseit alkalmassá kell tenni a névszó- és igeragozás ragjainak befogadására és az élő szavak képzésére használatos képzők felvételére” /Uo. 53-4. és Anal. I., 46./; – d/ „... összegyűjtve magának a nyelvnek a szelleméből és az egész nemzet általános nyelvgyakorlatából folyó alaktani és mondattani szabályokat és visszaállítva a maga szólásformáit, anyanyelvünket a tisztaság olyan fokára emeljük, hogy az annál gyümölcsözőbben mozdítsa elő továbbfejlődését, minél kegyetlenebbül nehezedtek rá az idegen nyelvekből átvett terhek” /uo. 56-7. és Anal. 49. /.

Verseghynek a realitás iránti érzékét és józan ítélőképességét mutatja az a részlet, amelyben – az idegen szavak kérdéseit tárgyalva – kitér egy fontos stílusrétegünknek, a hivatalos stílusnak és az idegen szavak használatának a viszonyára, miközben lényeges megjegyzéseket fűz e stílusréteg általános jellemzéséhez. Nézetei ma is egészükben elfogadhatók: „... a hivatali stílusban előforduló latin kifejezések fordítása részben lehetetlen, részben felesleges, és végül: részben szerfelett káros a közügyekre nézve. Az ilyen elnevezéseket: archivum, protocollum, processus, sententia, citatio, rescriptum, intimatum és sok-sok hasonlót bármelyik magyar, aki e témakörben otthonos, első hallásra megért: viszont ezek fordításait, amelyek a legritkább esetben egyenértékűek, szójegyzék nélkül egyáltalán nem képes felfogni. A hivatali stílus célja, természetesen, nem az esztétikai báj, nem a fennköltség, hanem a világosság.” /Uo. 54. és Anal. I., 46./ A leghatározottabban elveti a németek eljárását: „Ami a németek példáját illeti, akik a hivatali stílust, mint mondják, szerencsésen fordították le a maguk nyelvére, én merem állítani: az ő purizmusuk bizonyára ugyanolyan – a közügyeket hátráltató – bajokkal és veszélyekkel jár, amilyeneknek a mi nyelvünkben is ki van téve. Az ő fordításaik annyira sem egyenértékűek és nem érthetőek első hallásra, hogy hivatali stílusuk megértéséhez annak külön’ tanulmányozására van szükség.” /Uo. 55. és Anal. I., 47./

Verseghynek egyéb – korábbi és későbbi – műveiben szintén se szeri, se száma a stilisztikai jellegű megjegyzéseknek, észrevételeknek, egyáltalán az ilyen szempont érvényesítésének. Az 1818-ban napvilágot látott Magyar Grammatikának, sőt az ugyanabban az évben megjelent Feleletnek az Analyticához való viszonyáról maga Verseghy nyilatkozik az előbbi műnek Az Olvasóhoz címzett előszavában: itt ugyanazokat a princípiumokat adja elő „a’ Nemzeti Oskolák ∫zámára anyanyelvünkönn”, mint az Analyticában, majd így folytatja: „A’ Deák Grammaticában a’ Reguláknak talán két harmada ré∫ze is csak arravaló, hogy a’ Tanitó Uraknak világosságot éa könnyebbséget ∫zerezzen: és Anyanyelvünk ne legyen arra érdemes, hogy Grammaticájában reguláinak okait és Principiumait a’ Tanitó Urak minden mellékfáradság nélkül olvasgathassák? Azoknak közüllök, kik e’ Principiumokot, ammint a’ Filozófiának és a’ Filologyiának kútforrásibúl rendre erednek, systémába foglalva olvasni kivánnyák, a’ Nemzeti Múzeum’ nevében tett Négy Kérdésre való Feleletemet ajánlom...”. Mindez egyrészt azt jelenti, hogy a Magyar Grammatika lényegében ugyanazt tartalmazza, mint az Analytica, másrészt azt, hogy a Felelet szintén az Analytica-beli kérdéseket világítja meg filozófiai és elvi síkon, továbbá rendszerbe foglalva és módszeresen. Ezért csak néhány fontosabb stilisztikai vonatkozásra hívom fel a figyelmet.

Több helyütt emlegeti Verseghy – így a Magyar Grammatika előszavában is –, hogy „... a’ Syntaxisban, melly mindenik emberi nyelvnek nemzeti lelke, olly me∫∫ze távozik anyanyelvünk a’ Deáktúl, söt még a’ többi napnyugoti nyelvektül is, hogy mihelyt ezeket követi, azonnal nevetséges ∫zokatlanságokot, és érthetetlen termé∫zetlenségeket is ∫zül”, ennek következtében, a mondattani jelenségek bemutatására nagy gondja van. – A stilisztika útját egyengette az is, ahogyan kifejti, mikor alkalmas a nyelv a nemzeti kultúra előmozdítására: „ a/ A’ nemzeti csinositásnak mege∫zközlésére annál alkalmatosabb a’ nyelv, mennél kevesebb benne a’ ∫zükségtelen, ∫zokatlan, érthetetlen új ∫zó, a’ hasonlóképen ∫zükségtelen, kiavúltt értelmű régi ∫zó, a’ helytelen ∫zóformálás, vagy ∫zóhajlitás, az idegen ∫zó-kötés, és az idegen ∫zójárás, avvagy idiotizmus. b/ Ugyanazon nemzeti culturának elömozditására annál alkalmatosabb a’ nyelv, mennél több új, akár az okoskodás által kinyomozott, akár a’ többi cultivált nemzetektül kölcsönzött gondolatokot, ideákot, állitásokot, igazságokot, tanitásokot, ‘s érzékeny rajzolásokot tud a’ nemzetnek ∫zokott és régen ösmerös ∫zavaival, ∫zókötéseivel, ∫zófordúlásaival, és ∫zójárásival, vagy ha elkerülhetetlenül ∫zükséges, idegen ugyan, de helyesen és értelmesen megmagyarositott ∫zavakkal kifejezni.” /Uo. 6-7./ Pontosan meglátja nyelvünk hangzás- és kifejezésbeli értékét: „A’ mi nyelvünk mind a’ két prozodiára /értsd: a klasszikus és a nyugat-európai verselésre/ alkalmatos, eredeti ∫zavai kellemetesek, mivel a’ hangzó betűk a’ mássalhangzókot minduntalan és ∫zépen felváltyák, kifejezései, ha a’ régiekhez a’ helyesen alkotott, vagy az idegenektül kölcsönözött, és helyesen magyarositott ujakot oda függe∫ztyük, untig elegendők arra, hogy a’ zükséges igazságokot és tudományokot értelmesen előadhassák, a’∫zivnek pedig legnemesebb érzéseit és indúlattyait érzékenyen lerajzolhassák, csak tudgyunk velek helyesen élni...” /uo. 25./. – Fontosnak tartja a szinonimáknak – persze módjával való – szaporítását /l. uo. 27./. stb.

A Feleletben /a’ Filozófiának Talpigazságaira épitett Felelet ... Buda, 1818./, szintén sokszor szóba kerül a nyelvi-stiláris eszközök közötti válogatás fontossága /87., 110., 126. stb./, továbbá a stílus adekvátsága /125., 127., 131. stb./ képet kapunk itt az egyéni stílusról /106 kk./, egyes műfajok stílusáról, sőt magáról az úgynevezett hangos stílusról /120 kk./; szól Verseghy a szójelentések szerepéről /127-31./, a trópusokról, az alakzatokról, a képekről /131-4./, valamint a költői nyelvről /134 kk./, a nyelvünk szókincsét és frazeológiai készletét feldolgozó háromféle szótártípusról /312 kk.; l. még Gáldi i. m./; stb.

Említsük még meg Verseghynek – halála után megjelent – szaknyelvi szótárát /Lexicon Terminorum Technicorum az az Tudományos Mester Szókönyv. Próba képen ké∫zitették Némelly Magyarnyelv∫zeretök. Buda, 1826/, amelynek az „Elötudósitás”-a, kilenc regulája sokat mond a stilisztika számára is, és maga a szótár olyan feldolgozás, amely a magyar tudományos nyelv kialakításában – ha megfelelően hatni tud – fordulatot jelenthetett volna /vö. Terestyéni: MNy. LIII, 21/.

6. Verseghynek nem hiába volt eszménye a hatásos stílus. Ő maga – mint valamennyi /filozófiai, irodalmi, nyelvészeti, retorikai, poétikai, metrikai, stilisztikai stb./ elvét, nézetét – ezt is alkalmazta a gyakorlatban. Írásai – beleértve a latin nyelvűeket is, minthogy azok szintén magyar gondolkodásmódot takarnak – mindig logikus felépítésűek és a kellő mértékben didaktikusak /szinte azt a benyomást teszik, mintha egyetemi katedráról hangzanának el/, ugyanakkor rendkívül gördülékenyek, színesek, változatosak. Csak egy példát! Vajon ellen lehet-e állni a következő érvelésnek és előadásmódnak? „... ne nézzük az anyanyelvet hiú bálványnak, mellyet az eggyik a’ homályos régiségekbül, a’ másik az idegen nyelvekbül, ez saját képzésébül, amaz hazánknak külömbféle ∫zugaibúl, némellyik a’ betyáros be∫zédnek czikornyáibúl kölcsönözött fótokkal, pillangókkal, fattyú gyöngyökkel felpiperéz, mintha csak arravaló volna, hogy ha∫zontalan ∫zépségeiben gyönyörködgyünk, vagy hogy hiú ragyogásával dücsekedgyünk. Nézzük inkább a’ nemzeti csinositás’ nemes e∫zközének, nyomozzuk ki felséges czéllyát, hassunk be legrejtekebb belsejébe, visgállyuk meg csak neki tulajdon termé∫zetét, ‘s tanúllyuk ki ennek vezérlése ∫zerint alkalmasságát ama’ tulajdonságokra, melyek czéllyának elérésére ∫zükségképen megkivántatnak.” /Magyar Grammatika 35-6./

Végül tegyük fel a kérdést: Verseghy nézetei – benne a stilisztikaiak – érvényesültek-e, kifejtették-e az értéküknek megfelelő hatást? Bár igazat adhatunk Benkő Loránd megállapításának, amely szerint „Természetesen saját korának is voltak nyelvi tekintélyei: Kazinczy, Pétzeli, Révai, Versegi stb., akiknek műveit igen sokan forgatták és tudatosan okultak belőlük” /Felv. ir. 303./, mégis azt kell mondanunk, hogy mindez inkább csak az irodalmi nyelvi hatására vonatkozik, mert amint „tudományos munkássága és tanítása Révai és Kazinczy tekintélye miatt életében nem vagy alig kaphatott megfelelő értékelést és elismerést” /Terestyéni: i. h./, ugyanúgy korántsem számolhatunk műveinek, nézeteinek a föltétlen kívánatos hatásával. Sajnos, a Verseghy elismerését, hatását illetően később sem következett be igazán döntő fordulat.

Van hát tennivaló bőven! Dolgozzuk fel az érintett tudományok szemszögéből műveit, tárjuk fel egész munkásságának értékeit, hogy ez a korának egyik legelőrelátóbb, legreálisabban érzékelő költő-tudósa /egyébként nem az ortológiát képviselte, mint ahogy Csetri Lajos írja: i. m. 59./ a maga emberségével, példaadó nyelv- és munkaszeretetével, valamint ma is hasznosítható számos eredményével végre valóban kifejthesse hatását.

{fel}