DR. KOVÁCS FERENC:
Verseghy Ferenc nyelvtudományi törekvéseinek korszerűsége

A XX. század a szédületes iramú automatizálás, a technikai, tudományos forradalom és az űrrepülés korszakaként kerül bele az emberiség történelmébe. Természetesnek tartjuk ezért, ha gyorsuló világunk gigantikus ütemű fejlődésének fáklyavivői – maradandó alkotásaikért, az emberi haladást nagy léptekkel előrevivő teljesítményükért – beíródnak a história aranykönyvébe s bevésődnek a népek, nemzetek emlékezetébe.

Századunk azonban a minden eddiginél igazságosabb élet és társadalmi rend megteremtéséért vívott küzdelem, a szocializmus világméretű terjedéséért hatodfél évtizeddel ezelőtt elindult harc kora is, amely felismerve a kisebb emberek: a néptömegek történelemformáló képességét, erejét és feladatát, – emlékezetébe vési, s időről időre fel is idézi – az emberiség halhatatlanjai mellett – azon fiai emlékét is, akiknek nem jut ugyan hely az emberiség halhatatlanjainak pantheonjában, időtálló alkotásaik, népüket, nemzetüket előrevivő tanításaik miatt azonban méltókká váltak kisebb közösségük tiszteletére s a kései kor megbecsülésére.

Verseghy Ferenc, a felvilágosodás korának nagy magyar nyelvtudósa megérdemli, hogy – halálának 150. évfordulóján – fölelevenítse emlékét, szendergő alkotásait, ma is időszerű tanítását szűkebb hazája: szülővárosa, a fennállása 900. évfordulójának megünneplésére készülő Szolnok városa.

A felvilágosodás Nyugatról hozzánk is eljutott eszméit gazdag olvasmányanyagából ismerte meg a nagy nyelvi műveltségű Verseghy. Az új eszmék tükrében még jobban megláthatta kora magyar társadalmának – különösen a nyelv, a tudományok és a kultúra területén szembeötlő elmaradottságát a polgári fejlődés elodázhatatlan szükségességét. Az 1790-es évektől kezdve /a Martinovics-mozgalomban való részvételéért reá kiszabott csaknem 9 évig tartó fogsága idején is/ írt nyelvtudományi munkái egész sorában – állhatatosan vállalta és vallotta Voltaire, Rousseau, Holbach, Helvetius és az enciklopédisták eszméit. A kor legjobbjai között felismerte, hogy nyelvünk nem alkalmas a felvilágosult eszmék terjesztésére. Legelső feladatának tartotta ezért a nyelv pallérozását, gazdagítását és csiszolását: a nyelv művelését, amely így alkalmassá válik a haladó eszmék átvételére és terjesztésére. A nemzeti tudatot ébresztgetve a nemzeti érdekeket védi a Habsburg-ház németesítő törekvéseivel szemben, közvetve pedig egy tágabb értelmű nemzetfogalom megszületését is elősegíti. A nyelvmozgalom tehát egészében magyar talajban gyökeredzik: társadalmi, politikai és kulturális elmaradottságunkból ered, s csak részben hozta az új eszméket szállító friss nyugati szél. A társadalomtudományok differenciálatlansága s művelőinek általánosabb érdeklődése következtében – Verseghy példája is ezt bizonyítja – egyszerre és egyformán író-költő és nyelvész lesz a nyelvmozgalom küzdelmeinek élharcos típusa, aki – irodalmi-költői tevékenysége közben döbben rá nyelvünk fejletlenségére, s – egyre jobban eligazodva a nyelv kérdéseiben – aktív résztvevőjévé válik a nyelv fejlesztésére indult s egyre nagyobb méreteket öltő nyelvművelő mozgalomnak.

Verseghy Ferenc is így lesz – 1793-ban megjelent, latin nyelvű röpiratának, a Proludium-nak kiadása után a történelmi fejlődés által napirendre tűzött nyelvmozgalomnak egyre nagyobb hatású harcosa. Nyelvművelő munkásságában ADELUNG-nak és HERDER-nek, a Sturm und Drang – ha nem is a legnagyobb, de – jelentékeny gondolkodójának és szellemi vezérének a tanításai indították el. Különösen Herder franciaországi útja után írt s a nyelvtudományban forradalmi változásokat jelentő pályamunkája, az Ideen zur Philosophie der Menschheit és az Über den Ursprung der Sprache tanításai voltak nagy hatással Verseghy nyelvfilozófiai felfogására. Ezek alapján tagadja a nyelvek isteni eredetével foglalkozó /már Leibnitztől is tagadott/ hagyományos felfogást. Tiszta magyarság c. művében kifejti /7.s kk. fej./, hogy a nyelvet nem készen kapták az emberek isteni ajándékként, hanem maguk formálták azt legnagyobb közös kincsünkké, az emberi tudás nélkülözhetetlen hordozójává, gondolataink kifejezésének legfontosabb eszközévé, minden emberi együttműködés alapjává. E művében s a 12 év múlva a Marczibányi-pályázatra beadott Felelet-ében /45.-2.b. s másutt is/ helyesen hirdeti, hogy az emberi nyelv az adott társadalom életével, azaz tevékenységével együtt állandóan változik. Ez a változás – a kor másik kiváló nyelvtudósa, Révai tanításaival ellentétben /mely szerint az általa is elismert változás csak a jó hangzást eredményezi, s burkolt vagy nyílt formában romlást okozva csak zűrzavart támaszt/, Verseghy tanításai szerint s ma is helyeselhetően: az előrehaladás irányába mutat, így szüntelen fejlődést jelent a nyelvben és az emberben is. /Vö. Grimm: Kleine Schr. 6:27:..in ewiger Unbeständigkeit ruht...das feste Wesen und Leben der Sprache... és BÁRCZI: A m. ny. él. 5-6./. Meggyőződésből bátran hirdeti Révai tanításával szemben, hogy nyelvünk a kultúrával együtt a reformációkorabeli ifjúságából a XVIII. századra felnőtt férfi korára jutott, azaz fejlődött, a ezzel egyúttal cáfolja különben tisztelt mestere, Herder népünk s nyelvünk jövőjére tett szörnyű jóslatát, hogy a magyarság – betöltvén korábbi történelmi feladatát – „a föld szinéről egészen elenyészik.” /TiM3. és Fel.93./. Révai tehát csak a múlt nyelvállapotára alkalmazta a történelmi fejlődés helyes felismerését, Verseghy – helyesebb módon – a jelenére is vonatkoztatta. Révai a maradandó érvényességű történeti elvet, a „veneranda antiquitas”-t /Antiquit. 143, 239./ tartotta „bírónak” vagyis kizárólagosnak a nyelv vizsgálatában, Verseghy pedig a nyelvszokás elvét hangsúlyozta, de az élő nyelv – különben helyes – elvét a kelleténél többre becsülte. Nem vette figyelembe, hogy a jelen nyelvi tényei hosszú fejlődés eredményei, s ezek megértéséhez a régi nyelv vizsgálata értékes segítséggel szolgálhat. – Révai pedig – noha a pesti egyetem professzoraként a nyelvművelés alapelvének maga is a nyelvszokást vallotta, csalhatatlannak viszont a régi nyelvet tartotta, a múlt bűvöletében a jelent ezért a múltba akarta visszanyomni, s a kora nyelvére is a múlt normáit akarta rákényszeríteni. /Vö. GÁLDI: Szót. 196./ A kései utódok már tudják, – hogy kettejük elgondolásának összekapcsolásával nagy lépésben vihették volna előre koruk nyelvtudományát. Közös mentségük, hogy szándékuk egyaránt nyelvünk felemelésének nemes szolgálata volt. Megérdemelte volna azért, hogy elvezessen – a Sturm und Drang programjával egyezően /mely az ész mellett az érzelem fontosságát is hangsúlyozza/ és Herder organikus történetszemléletében is fontos szerepet játszó – kultúrához, az emberi értékeket teljesen kibontakoztató humanitáshoz, Verseghy terminológiája szerint az „emberség”-hez. A kultúrához azonban – HORVÁTH J. /Tan. 122./ szerint KAZINCZY ezt nevezi „csin”-nak – alaposan művelnünk kell nyelvünket, hogy azzal „az egész nemzetnek” /saját kiemelésem: K. F./, tehát az egész magyar társadalomnak „eszét lassankint megvilágíthassák, szivét pedig a jónak szeretetére felhevithessék” – hangoztatja a demokratikus felfogású Verseghy /TiM 21; Fel. 36./, szemben Kazinczy /Orthologusában/ keveseknek szánt kultúratelepítési törekvésével/ HORVÁTH J.: i. m. 128./.

A felvilágosult filozófia leghaladóbb gondolataival egyező, Herder tanításaiban is fontos szerepet játszó demokratizmus szólal meg Verseghy azon követelésében is, hogy a nyelvművelő munkában ne az egyes írók akarata legyen az irányadó, hanem a nemzeté, az egész közösségé. /TiM 73./. Demokratikus gondolkodása – politikai éleslátásnál és történeti valóságérzékkel párosulva – kora egyik legtisztábban látó, politikus nyelvtudósává tette Verseghyt. Már Proludiumában /5.§/ hangoztatta, hogy egy nemzet annál műveltebb, minél gazdagabb és pontosabb az írásbeli kifejező képessége, s minél szélesebb körben érintkezik más nemzetekkel. Ezektől átveheti a műveltség új elemeit, új tárgyak neveit az új tárgyakkal együtt, kultúráját, állammá fejlődésük tanulságait, s – újabb bizonyságául ésszerű és mértéktartó neológus álláspontjának, cáfolatául ugyanakkor annak a csaknem egyöntetű általánosításnak, mely őt az ortológia választatlan vezetőjének állította, – meglévő szavaiból új képzőkkel és ragok útján újakat alkothat. Később e felfogása tovább szélesedik, s még Kölcsey előtt felismeri, hogy a haza és az egyetemes emberi haladás ügye elválaszthatatlan egymástól. Ezért hirdeti, hogy a nyelvművelés /vagy ahogy sok helyen használja: nyelvcultiváció/ fellendítésével /TiM 20-21.; Fel. 1-10. és 36.§./ „az egész emberiségnek felséges céllyait is megeszközleni” azaz: szolgálni akarja /Kiemelés tőlem: K. F./. Montesquieu-vel egyezően kialakult véleménye szerint a különböző földrajzi viszonyok következtében más-más módon kialakult nemzetek saját hazai nyelvükön /Verseghy még ritkán használja az „anyanyelv” szót/, – amelynek általános emberi és nemzeti sajátosságokkal kell rendelkeznie, – sajátos nemzeti kultúrájuk révén jutnak a végső célt jelentő humanizmushoz /Magyar Grammatika ll/d./. Nekünk, magyaroknak is arra kell törekednünk, hogy nyelvünk „gondolattyainknak és érzéseinknek igaz képes hiv tolmácsa” legyen./ Antikrit. Tud. Gy. 1819. 121-2. Kiemelés tőlem: K. F./. Mint a nyelv dolgában annyiszor: e kérdésben is hasonlóan vélekedett a Verseghyt magyar Adelungnak gúnyoló KAZINCZY /Báróczi S. életr./: „...ha nyelvünk hü tükre lesz a magyar valóságunknak, akkor lehet csak méltó terjesztője az általános és nemzeti kultúrának.” E cél elérésére akarja Verseghy minden ember számára egyaránt érthetővé tenni a mi nyelvünket. /TiM 27./. E gondolata az itt idézett helyen s csaknem minden művében előkerülő kérdéshez: a nyelvi egység, vagy ahogy Verseghy nevezi: „eggyesség” – a latin nyelvű Proludimban és Analyticá-jában /II. 29./ „unió” – problémájához vezet. Neves kortársainak egész sora vélekedik vele azonosan a nyelvi egység hiányolásában. SZALLER /Gr. 3./ szerint korukban „még nincs eggyesség a képzetlen nyelvben”. FÖLDI /Gr. 9./ helyteleníti, hogy „törvény és mérték nélkül írogatunk.” Törvényen bizonyára a nyelvi norma értendő. A nagy ellenfél RÉVAI-t a Nagy Jánoshoz írt verses levelének tanúsága szerint az nyugtalanítja, hogy „sok apróság részekre szakasztja a Magyar Irókat.” Az aggódok névsora pedig kifejezi azt is, hogy – írókról lévén szó – nyilván az irodalmi nyelvi normát hiányolják. BÖJTHI ANTAL azzal indokolja ennek kialakítása szükségességét és időszerűségét, mert korában „kiki csak maga magának Regulája.” /Nem 314./. Talán benne is felsejlik – s kortársaiban is – az a gondolat, hogy a nyelvi egység előkészítheti az utat a nemzeti egység egyre sürgetőbb megteremtéséhez. Valószínű, hogy Verseghy erre is gondol, amikor /a Mi a Poézis? előszavában/ az időmértékes vers sorsáért is aggódik az egység hiányának láttán, mert a prozódiai szabályok megalkotását is akadályozzák és késleltetik a heterogén írói szokások.

E vélekedésekből megállapítható, hogy az irodalmi nyelv nem egységes: RÉVAI a régi írói nyelvet magasztalja. Verseghyhez a köznyelv állt legközelebb. Van sajátos nyelvszokása a kor legműveltebbjeinek, külön réteg a népnyelv, az egyes tájak nyelve. A kor kérdése mármost, hogy – Verseghyék terminusával élve -: melyik legyen a „biró”, az irányadó, vagyis a norma. Verseghy /RIEDL: Nyőr. IX. 434–5. szerint: herderi,/ az újabb s elfogadhatóbb magyarázat szerint /BENKŐ LORÁND: A felv. 262./ ADELUNG /Umst. Lehrgeb. 109./ tanítása nyomán /aki a nyelvszabályozó tényezőként felsorolt analógia és etimológia elé a „Sprachgebrauch”-ot teszi/ -az élő nyelvszokás-t tartja „biró”-nak. Hasonlóképpen vélekedik erről a Debreceni Grammatika is. – Különben Verseghy – latin nyelvű munkáiban – egyszer usus communis-nak, máskor pedig consuetudonak vagy universalis consuetudo-nak nevezi ezt a követelményt. A magyarul is tanuló HUMBOLD és tanítványa, STEINTHAL nyelvfilozófiai és lélektani magyarázatainak elterjedése óta – KAZINCZY /Lev. II. 238: 1791./ felfogásával egyezően /s az Erd. Ir. 253. szerint is/ -VERSEGHY különböző műveiben /Prol. 15.: „legis vim habet...”; ugyanígy: Fel. 145., TiM. ll., Prol. 102., Fel. 41., MGr. 16./ a magyar nyelv”‘ iránt való vetekedésekben” a nyelvszabályozó munkában „a most élő egész nemzet közakarattyát ösmerem én el legfőbb és eggyetleneggy birónak, melly a filologyiában analogiának mondatik, s mellynek lényege, hogy a szavakot mindenkor és mindenütt egyforma ragasztékokkal függessze össze..., mellyek az egész nemzetnél szokásosak. /MGr. l0. c., Prol. 74./ /Kiemelés tőlem: K. F./ – Milyen riadtan kérdezi KAZINCZY /Orth. 314./ – ellenzésképpen -: „És ha egyedül azt tartjuk jónak, amit a nép sepreje /Kiem. Tőlem: K. F./ irt, ha keresett, ha nem mindennapi, kinyújtott, elváltoztatott = új szókkal élni vétek, mi lesz Virgil, mi Horác? /9. 1./. – Abban igazat adunk Verseghynek, hogy bármiféle nyelvi eltérés homályossá teszi a nyelvet, abban azonban tévedett, hogy az élő nyelvszokást túlbecsülte, sőt RÉVAI korát megelőző, helyes történeti felfogásának helyébe tette. Mjndenesetre a nyelvi egység érdekében helyesen lép fel a tájnyelv szavainak az irodalmi nyelvbe való bevitele ellen. Ezt ADELUNG is /i. m./ „abgeschmackt”-nak: ízléstelennek tartotta, – noha maga is a „hochdeutsch”-ot tekintette az irodalmi nyelv normájának. – Verseghy a tájnyelvet „dialectus” vagy „nyelvfelekezet” néven emlegeti műveiben, Proludiumában /78./ „plebéios errorés”-ként is szerepelnek a /rímszótárának bevezetésében és más műveiben is előforduló/ tájnyelvi jelenségek, melyeket – mivel megrontják a nyelvbeli egyformaságot –, nem lehet a helyes és tiszta magyar beszédnek és ortográfiának „mustrái”-vá /saját kiemelésem: K. P./ tenni /TiM. 6.§./, mert megrontják a nyelv épületének nagy üggyel-bajjal megállapított harmóniáját. /Fel 207./. Ugyanakkor azonban /i. h./ maga is belátja, hogy „mindenik nyelvfelekezetben nemcsak hibákot, hanem kincseket /kiem. tőlem: K. F./ is lehet találni, mellyek a nyelv müvelésében is nagy szolgálatokot tehetnek.” – Egyébként BESSENYEI maga is kigúnyolja a parlagi, nyelvjárásias beszédet /Filozófusában/. KAZINCZY /Muz. 1788-9: 5. l./ is fellép „a populáris alatsony szóllások” ellen. BÖJTHI A. /Nem. 18./ a tájszavak bevitelét az irodalmi nyelvbe „fájdalmas visszaélés”-nek minősíti; az Erdélyi Nyelvművelő Társaság sem helyesli a helységbeli szokások és magyartalan különösségek használatát. RÉVAI /Elab. gr. I. 15./ nyelvi hibáknak tartja a nyelvjárási különösségeket, melyek lassanként csúsztak be a régi nyelvbe. – BENKŐ LORÁND /i. m. 265./ helyes vélekedése szerint Verseghy talán az egyetlen nyelvtudós korában, aki nyelvünk táji különbségeinek magyarázatában régebben is hasonlóan tagolt állapot megőrzésének és továbbvitelének lehetőségét veti föl/ i. h-en és Prol66. is./ Helyes vélekedése szerint tudománytörténeti jelentőségű és igen szerencsés Verseghynek a földrajzi sorrendtől eltérő, a valóságos nyelvi helyzetet és összefüggéseket megközelítő, a magyar nyelvterület egészére kiterjedő, a nyelvjárásokat és a fölöttük már korábban kialakult nyelvi, provinciális változatokat is felölelő, a dialektusokra vonatkozó felosztása. Verseghy /Proludiumában/ – BÖJTHI /Nem. 297./-hez hasonlóan a tiszai, az erdélyi és a dunai dialektust különbözteti meg, /utóbbi azonban i. m. fedőlapjáról lemarad/, ezek szavait az irodalmi nyelvbe bevinni – kortársaival együtt károsnak és tilosnak tartotta. Álláspontjuk haladó és pozitív jelenség, mert az irodalmi egységet s a nyelvi széthullás elleni harcot szolgálta. /BENKŐ: i. m. 276./.

Ugyanilyen okokból ítéli el – ADELUNG-hoz hasonlóan és RÉVAI felfogásával szemben – a régi és elavult szavak használatát, mert ezek – csak részben elfogadható ítélete szerint – nem lévén általánosan ismertek és használatosak – alkalmatlanok új fogalmak jelölésére, s csak tarkaságot és következetlenséget okoznak a nyelvben. /Prol. 78./.

Az idegenszavak is a közérthetőséget veszélyeztetik – KAZINCZY /ORT. 317./ felfogásával ismét egyező véleménye szerint, s „csak tarkitják” a stílust, s e „tarkitás” aligha a színesítést jelenti még, mert /i. h. szerint/ „nemzeti büszkeségünket igaztalanul alázzák.” /Vö. KOSZTOLÁNYI: Ny. és lélek 267: „nyelvünk kincseit eléktelenitik”./ A mai pozitív vagyis a helyes nyelvhasználatot hangsúlyozó nyelvművelői felfogással egyező véleményük szerint csak olyan idegen szavak használatát tartják helyesnek mindketten, amelyek – Verseghy szavaival élve – „ösméretesek és szokottak s nyelvünkben szükségesek, s mellyek a nemzetesités /= toldalékolás/ által a honniakhoz” hasonlítanak. J. GRIMM /Gesch.d. deutschen Sprache 5:25-27./ hasonlóan vélekedik a xenologizmusról, amikor azt tanítja, hogy az idegen szó – meghonosodva – nem idegen szó többé. Ennek legmegbízhatóbb jele a toldalékolhatóság és a továbbképzés. – Ám Verseghy is csak a szükségtelen idegen szavakat ítéli el nyelvünkben. SZÉCHENYI-nek a Világban kifejtett nézetével egyezően csak akkor helyesli Verseghy is az idegen szó használatát, ha az adott fogalom jelölésére nincs megfelelő magyar szavunk. Különösen helyeselhetően tiltakozik /TiM 35./ Verseghy az idegen nyelvből nyelvünkbe átvett szükségtelen regulák és – több helyen – nehezményezett idegen „idiotizmusok” ellen. Ezeket használni nyelvünkben annyi, mint a nyelvművelés dolgához „fonákul fogni.” S bár érződik felfogásán Horatiusnak a görög szavak iránti türelmének hatása, férfi korára eljutott nyelvünket – a kor negatív nyelvművelői nézete szerint „tisztogatással, csinositgatással kell továbbfejlesztenünk” álláspontig /i. h. és MGr. 8.§,/. E tisztogatás a szükségtelen idegen szavak s a nyelvi hagyományainkkal ellentétes és szükségtelen idiotizmusok kiküszöbölésére vonatkozik, hogy „tisztánn magyarul szóllani” megtanulhassunk, /TiM 38./ E célkitűzésben van megfogalmazva Verseghy – minden kortársánál tartalmasabb s a nyelv céljából kikövetkeztetett – nyelvművelői programja. A nyelvtudósoknak, a nyelv művelőinek – e feladat végrehajtására – meg kell tanulniok a „szóformálás /= szóképzés és ragozás/ járását és reguláit.” A korabeli terminus szerint: ki kell irtaniok és analógia fő és szent törvényei ellenére formált szavakat, s helyettük új szavakat /Kiem. tőlem: K. F./ enged „mutatnunk”. Ha szükséges tehát helyesli új szavak formálását is /MGr. 6l./. Ez a vélekedése, s a nem egyszer nagyon találó nyelvtudományi terminusok alkotásában megnyilvánuló gyakorlati nyelvújító munkája is bizonyítja – a csaknem egyöntetűen elmarasztalóan neki tulajdonított ortologizmussal szembeni – mérsékelt neológus álláspontját.

Nyelvművelői munkásságának fellépésétől kezdve haláláig szerves alkotó része szótárírói tevékenysége. A nyelvművelés egyik lehetséges és szükséges módjának tartotta ugyanis a szótárszerkesztést. HERDER, CONDILLAC és mások műveiből felismerte, hogy – a nyelv és a gondolkodás kölcsönhatásából eredően a világosság századában nagy szükség van a nyelvi egység hiányából fakadó véleménykülönbségek megszüntetésére: a tiszta fogalmak kialakítására s – a helyes szóhasználat céljából: a szavak jelentésének pontos megértésére. Nemzeti érdekünk tehát, /BESSENYEI: Jámb. 27-8., BÖJTHI: Nem. 36., Verseghy: Prol. 84. s kk./ hogy előbb rendszeresen kidolgozott nyelvtanunk majd pedig /valószínűleg normatívnak gondolt szótárunk /Prol. 87: Lexicon universale/ legyen egyrészt a filológia és a gyakorlati nyelvművelők számára, másrészt pedig az emberi szolidaritás és testvériesség humánus szolgálatára, egyszersmind Verseghy minden művéből sugárzó, emelkedett gondolkodásának szép bizonyságául is. A nyelv a tudományok és a művészetek fellendítésének csaknem egyetlen és különleges eszköze. Szavai nem tárgyakat, csak fogalmakat jelölnek. Nagy szüksége van tehát a társadalomnak egy modern magyar szótár elkészítésére, fejti ki Proludiumában. A munkát nemcsak hirdeti: A Proludium kiadásának idejére elkészíti az első etimológiai és filológiai, tehát tulajdonképpen értelmező szótárkötet anyaggyűjtését. Önként el is vállalná a megírás munkáját. Ennek tartalmaznia kellene – terve szerint – a köznyelv szavait /Quae in communi vita occurrunt”/, a jelentés, képzésmód, ragozás, a nyelvtani szabályoktól eltérő sajátságok mellett a szavak latin és német jelentését is. A II. kötet – talán francia példára egy 12 kötetes természettudományos szakszótár és tömör fogalmazású enciklopédia lenne. Modern felfogására jellemzően azonban kihagyja a teológiát és a filozófiát. Jól ismerte a kor szaknyelvének kezdetleges voltát s a balul sikerült magyarítási kísérleteket, ezért megengedné a fentebbiek szerint meghonosodott kölcsönszavak használatát annak a kor legjártasabb embereiből álló tudós munkaközösségnek, amely a II. és a III. kötet akadémiai nagyszótári tervét több évszázadon át megvalósíthatná, szolgálván egyúttal a nyelvi kiegyenlítődést és az előzőkben fejtegetett nyelvi egységet. E nagyszerű terv azonban terv maradt csupán, nemcsak azért, mert nagyszerűségével messze megelőzte korát, hanem csaknem 9 évi fogsága miatt is. Modern szótárszerkesztési gondolatai – emellett egész sor írói szójegyzék /BARÓTI SZ. D.: Paraszti majorság: BARCZAFALVI SZ. D.: Szigvárt; KAZINCZY: Bácsmegyei és más művek/ megírására adtak ösztönzést és példát, sőt maga, Verseghy is fűzött effélét nyelvtudományi munkáihoz. E szójegyzékek ugyan nem vitték előre koruk irodalmi nyelvének kialakulását, – szerkesztőik sem gondoltak ezek normatív szerepére, – egy-egy műhöz csatolva mégis emelhették annak értékét és hatását. Ilyen szójegyzéket csatol Verseghy az 1805-ben megjelent német nyelvű nyelvtanához, az Ungarische Spraclehre mellé. Ez a – racionalista Verseghyre jellemzően- tárgykörök szerint összeállított szójegyzék az emberrel kezdődik. Ehhez hasonlót nyolc évvel előbb BEREGSZÁSZI PÁL fűzött német nyelvű magyar nyelvtankönyvéhez. – Ilyen szójegyzék az ugyanezen évben megjelent és a Tiszta Magyarsághoz szerkesztett Cadentiák lajstroma: az első magyar rímszótár /HORVÁTH J.: i. m. 66: rímlexikon/ egyszersmind szóvégszótár is /uő: Rendsz. m. verstan 1951: 67./ – mintegy előzményéül SIMAI igazi s terjedelmesebb /480 lapos/, négy évvel később megszerkesztett rímszótárának. Egyébként Verseghy e szójegyzékben veti fel a szendergő gyökerek tanát, melyet – felismerve korábbi tévedését – Feleleté-ben visszavon /312-3./ GÁLDI /i. m. 219./ gyanúja szerint Verseghy a kegy, könny -féle, szendergő gyökerekből formált szavakat formált gyökerekként akarta – rímszótára egyik céljául – a sok ismert tőszó közé becsempészni, hogy azok magyaros hangzását mintegy strukturálisan az alaktani rendszer egész hálózatával igazolja. Feleletének i. h-én is kifejezi azt a kívánságát, hogy nemzetünknek minél előbb „szónyomozó és Szókötő Lexiconnya”legyen, amelynek fel kell tüntetnie a gyökereket, a szavakkal alkotott szerkezeteket és vonzatokat is.

Nyelvtudományi munkásságának mintegy betetőzését jelentő Feleletéhez a Mesterséges Deák Szavak c. kis latin-magyar műszótárát, az ezt követő Magyar Grammati-kájához pedig a Magyar Mesterséges Szavak magyar-latin és latin-magyar szójegyzékét fűzte. Halála esztendejében, 1822-ben jelenik meg az osztrák jezsuita F. Wagner általános szótárnak tekinthető Phraseologia-jának Verseghy készítette modernebb és csiszoltabb nyelvezetű átdolgozása.

A veszprémi kör megbízásából örömmel vállalt Tudományos Mesterszókönyv-éből csak az I-II. rész jelenhetett meg – névtelenül – s csak posthumus műveként 1826-ban Verseghynek /Előtud. VII./ azzal az előzőleg kifejtett szándékával, hogy „ezen uj /= kanti/ philosophiának véleményeit a magyar tudósok is határozottabban ejteni, könnyebben megválasztani, a helyteleneket sikeresebben megcáfolni, a helyeseket pedig hazafitársaikkal, kik az uj philosophiának anyanyelveit nem beszélik, értelmesebben közleni képesek legyenek.” E tulajdonképpen teológiai szótárnak álcázott filozófiai műszótárt, /mely SCHMID hasonló szótára hatására készült/ filozófiai terminusaival, magyarítási javaslataival, német-magyar és magyar-német szójegyzékével a múlt század I. fele legjobb magyar műszótárának tartja a szakirodalom.

Nem kétséges, hogy Verseghy Ferenc a fentiekben korántsem teljesen felsorolt érdemeivel is rászolgált volna kora és az utána következő idők elismerésére. A Martinovics-mozgalomban való részvételéért reámért, mindenkinél hosszabb fogsága, majd a RÉVAI kezdeményezte ádáz nyelvészeti tusakodás, valamint a vele szemben nagyon szűkmarkú kora irigységgel keveredő közönyössége megtagadta tőle a kellő jutalmat. Sőt az irodalom és a nyelvtudomány perifériájára szorította – méltatlanul – a kor egyik legnagyobb nyelvtudósát, nyelvünk nagy tudású művelőjét és önzetlen őrét. Vannak ugyan kisebb-nagyobb tévedései, melyek kihullanak az idő rostájából; nyelvtudományi törekvéseinek egy része is törekvés maradt csupán. Korszerű tanításaival, maradandó megállapításaival és munkáival azonban a mai nyelvművelő törekvések, a mai leíró nyelvészet és a modern szótárírás érdemes előfutárává magasodott. S ha örökös nyomorban, nélkülözésben és mellőztetésben, egyszersmind azonban népe, nemzete, hazája felemeléséért végzett fáradozásokban lefolyt élete kevés sikert tartogatott is számára, szűkebb hazájának kései nemzedéke, minden szép és jó iránt fogékony korunk tisztelettel adózik – halála 150. évfordulóján – a nagy magyar nyelvőrnek, valóban a toll proletárjának, a magyar nyelvtudomány napszámosának maradandó emléke előtt most e tudományos emléküléssel, később talán egy új baráti kör életre keltésével, s aztán esetleg egy teljesebb vagy teljes Verseghy-életmű megjelentetésével is.

Szakirodalom

Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza, 1963.

Benda Kálmán: A magyar jakobinusok iratai, 1952. /II. k./

Benkő Loránd: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában, 1960.

Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára

Édes anyanyelvünk 1961.

Fodor Istvánt Mire jó a nyelvtudomány? 1968.

Francia irodalom /Iskolai könyvtár/, 1959.

Gáldi Lászlói A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, 1957.

Horváth János: Rendszeres magyar verstan, 1951.

Horváth János: Tanulmányok, 1956.

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek, 1971.

Lőrincze Lajos: Nyelvőrségen, 1968.

Német irodalom; 196 l.

M. Pei: Szabálytalan nyelvtörténet, 1966.

F. de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe, 1967.

Sőtér István: Az ember és műve, 1971.

Szerb Antal: A világirodalom története, 1957.

{fel}