CSETRI LAJOS:
Verseghy nyelvfilozófiája

A Kazinczy-kor szellemi mozgalmait és izgalmait legteljesebben tükröző dokumentumban, Kazinczy levelezésében az egyik leggyakrabban szereplő kortársi író, a neológusok számára a nagy ellenfél és botránykő, az ortológia dunántúli hívei szemében pedig a zászló az a Verseghy Ferenc, aki börtönből való kiszabadulása után, életének még hátralevő két évtizedében talán a legtöbbet publikáló magyar író. Ennek a lázas tevékenységnek egyik leggazdagabb oldala nyelvtudományi munkássága, német, magyar és latin nyelvű, részben tudományos, részben oktató célzatú könyveiben. De ahogy szépirodalmi, esztétikai, és történetírói felfogása és eszményei is lényegében már börtöne előtt kialakultak, „börtöntanulmányai” a már korábban kialakult nyelvészeti felfogását sem változtatták meg gyökeresen, inkább a már kialakult felfogás részletesebb kibontásáról, egy és ugyanazon rendszer – sokszor önismétlő – egyre szélesebb kibontásáról lehet beszélni egymást sűrűn követő nyelvtudományi munkáiban. Már első, 1793-ban megjelent tanulmányában, a Proludium in linguae hungaricae, ad systema Adelungianum... címűben kifejti magyar nyelvtanának és helyesírásának egymással szorosan összefüggő rendszerét, s a börtön utáni műveket olvasva az ember lépten-nyomon nemcsak azonos vagy rokon gondolatokkal, de a legtöbb esetben még ugyanazokkal a példákkal is találkozik.

Kifejezetten a nyelvtudományi megítélés alá eső gondolataival foglalkozni nem feladatom; ezt ülésszakunk más előadásai, illetve egy korábbi, 1957-es szolnoki megemlékezés kiadványának tanulmányai megteszik, illetve megtették. Ellenben – ha előadásom címe kissé megtévesztő jellegű is – azokkal a nyelvelméleti alapokkal szeretnék foglalkozni, melyek Verseghynek nem csupán nyelvészeti és ortográfiai felfogását határozták meg, hanem a kor magyar irodalmának legfontosabb szellemi mozgalmával, a nyelvújítással kapcsolatos felfogását is.

A XVIII. század Európájában, részben későközépkori, részben XVII. századi nyelvfilozófiai irányzatok továbbfejlesztésével rendkívül izgalmas nyelvelméleti fejlődés következett be. Legfontosabb irányzatai, a racionalizmus, az empirizmus és a nyelvi misztika már ókori előzményekre is visszatekinthetnek, a platoni, arisztotelészi filozófia, valamint a sztoicizmus nyelvi felfogására, s az alexandriai iskola grammatikusainak nyelvszemléletére. De a modern logika és a természettudományos kutatás fellendülésének nagy korszaka, a XVII. század mégis sokkal nagyobb lehetőségeket nyújtott ez irányzatok szemléletének tudományos alapra való helyezésére, megújítására. A XVIII. századba forduló nyugat-európai gondolkodás olyan óriásai, mint Locke, a nyelvi empirizmus atyja, és Leibniz, a nyelvi racionalizmus megújítója képeznek új kiindulási pontot, hogy a felvilágosodás évszázadában, mint minden egyéb szellemi területen ennek a két, az újkori európai tudományos gondolkodásból táplálkozó irányzatnak a tendenciái igen sok vonatkozásban összeolvadjanak, egymástól szinte elválaszthatatlanul összefonódva támogassák egymást. Végső fokon természetesen a nyelvfilozófia alapvető kérdéseinek tekintetében is szétválaszthatók elvileg a racionalizmus és empirizmus nézetei, de vegytiszta formájukban a század úgyszólván egyetlen nyelvi gondolkodójánál sem találhatjuk meg őket.

A harmadik nagy európai nyelvfilozófiai irányzat, a nyelvmisztika elsősorban a német misztikából és pietizmusból, valamint az európai újplatonista hagyományból táplálkozik, s a XVIII. századra, legtöbbször empirista és racionalista tendenciákkal összefonódva Viconak, az angol preromantika esztétikai szempontú nyelvfelfogásának s végül Hamann és Herder Sturm und Drang nyelvfilozófiájának lesz ihletőjévé, ez azonban Verseghyt egész életútja során még csak nem is érinti, s ezért a vele való foglalkozástól eltekinthetünk. A felvilágosodás századának fellendülő nyelvi gondolkodása a nyelvbölcselet mindenkori alapkérdéseivel foglalkozott elsősorban: 1. a nyelv és gondolkodás viszonyának, 2. a nyelv keletkezésének és fejlődésének, tehát történetiségének problematikájával, 3. a nyelv funkciójával, használatának céljával. Mindezekre a kérdésekre vonatkozóan a magyar felvilágosodás és nyelvújítás korának gondolkodói közül senki sem fejtett ki összefüggő nyelvfilozófiai rendszert, de a magyar nyelv megújításának, modernizálásának, majd a XIX. század első évtizedeiben az irodalmi stílus megújításának szükségszerűsége – többé-kevésbé pragmatikus szinten – nem csupán a kor szükségleteinek igényét kielégíteni tudó cselekvést, hanem ilyen tárgyú reflexiókat is kiváltott a nyelv és irodalom terén munkálkodókból. Verseghy műveiben is megtaláljuk az ezekre a kérdésekre adott feleletet, vagy kifejtett meghatározások formájában, vagy nyelvtani és ortográfiai rendszerének felépítésébe rejtve. Végső fokon ezek határozták meg a magyar nyelvművelés aktuális kérdéseivel kapcsolatos álláspontját is. Ezért érdemes őket röviden összefoglalni, s megkísérelni részben a kor nagy nyelvfilozófiai irányzataihoz, a racionalizmushoz és empirizmushoz való vonatkoztatásukat, részben pedig a magyar nyelv- és stílusújítás alapvető történelmi feladatával kapcsolatos értékelésüket.

1. A nyelv és gondolkodás viszonyával kapcsolatban, mint azt Szauder József Verseghy és Herder című tanulmányában /A romantika útján 145 p./ kifejti, elsősorban Herder és Condillac nézeteinek hatását lehet igazolni. Annál többet és határozottabban később sem mondott erről a kérdésről, mint Proludiumának 117 §-ában: „Si animadvertamus: per vocabula cujusvis linguae non quidem res ipsas, sed earum tantummodo nomina, atque adeo, non objectorum quidditatem, sed abstractos quospiam characteres exprimi; nihilominis tamen linguam, unicum fere, ac praecipuum promovendarum artium, sceintiarum, atque cujuslibet culturae instrumentum esse.”/Proludium 84.p./

Ez az állásfoglalás elég határozottan utal a nyelvi empirizmussal való rokonságra, amikor a szavakat nem a tárgyak tulajdonságai kifejezőjének, hanem absztrakt tulajdonságú neveknek tekinti csupán, ha nem is locke-i értelemben az ideák, tehát eszméink, gondolataink neveinek, nyelvi kifejezésének tartja őket. A nyelv szavai elvont jellegének nagy szerepe van Herder és az empirizmus nyelvkeletkezési elméleteiben is. Egyébként azonban Condillac Verseghy által hivatkozott műve, pármai korszakának összefoglaló, pedagógiai célzatú történeti munkája is az empirista és szenzualista nyelvi nézetek hatására utal már a fogsága előtti Verseghynél is. Későbbi nyelvtudományi munkáiban is a gondolat és a kultúra kincsei kifejezésének, népszerűsítésének eszközét látja a nyelvben, nyelv és a mindenkori kultúra fejlettségi fokának összefüggéseit inkább az Adelung által nyomatékosított módon látva, és a herderi nyelvelmélet későbbi nyelvmisztikus fejődéséből, de már a nyelvkeletkezésről szóló pályamű felfogásából sem sokat hasznosítva. Nyelv és gondolat elválaszthatatlanságának, dialektikus egységének, sőt a nyelv elsődlegességének hamanni-herderi problematikája fel sem merül műveiben, pedig Herder bückeburgi korszakának a héber költészetről szóló nagy művére is hivatkozik Feleletében.

2. A nyelv keletkezésének tekintetében látszatra egyértelműen a herderi felfogást vallja. Eszerint, szemben a hagyományos racionalista felfogással, a nyelv nem konvencionális eredetű, nem közmegegyezés hozta létre, hanem a primitív ember szükséglete teremtette meg. De a herderi Ursprungra hivatkozás nemcsak a kor nyelvi empiristáinak, hanem racionalistáinak is ismertetőjegye: Révai éppúgy hivatkozik rá, mint a nyelvi racionalizmus szinte még túlzóbb képviselője, Horvát István. Boldogréti Vig László álnéven kiadott, Révai tanítványai nevében épp Verseghy Tiszta magyarság-ával vitatkozó műve ugyanazt a felfogást képviseli, sőt ugyanazt a példát is idézi, mint Verseghy későbbi műveiben s mely példa a nyelv keletkezésére vonatkozóan Herder pályairatában olvasható, amikor a megnevezés, az első névadás szempontjából legfontosabb, legemberibb szervnek a valóság tárgyait a hangjuk után megkülönböztető fület tartja s példaként a juh elnevezését írja le.

Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk ezt a herderi hatást, kiderül, hogy Herder nyelvkeletkezési felfogásából is körülbelül annyit értett meg, amennyire szüksége volt, s éppoly keveset, mint a nyelv és gondolkodás viszonyára vonatkozó herderi, a romantikus nyelvszemléletet előlegező koncepcióból. Ugyanis aligha lehet azt állítani, amit Verseghy 1821-ben megjelent Magyar Grammatika avvagy nyelvtudomány című munkájában, hogy Herder az Abhandlung über den Ursprung der Sprache-jében megcáfolná azt a nézetet: „hogy valamennyi nyelvek eggyetlen eggy régibül származtak, s kevés hijja, hogy valamennyieknek reguláit ennek az eggy réginek reguláihoz”/10 p./ lehet szabni. Ami Herder művében valószínűleg fideiste elemként létezik, ezt Verseghy másik nagy nyelvmestere, Adelung sem cáfolja határozottan Deutsche Sprachlehre-jében, hogy volt valamilyen ősnyelv, csupán annyit állapít meg, hogy a szétköltözések következtében olyan fokú nyelvváltozás lépett fel, hogy bár a jelenleg is élő nyelvek közül az akkori közfelfogásnak megfelelően a héber a legrégibb, de sem belőle, sem más létező nyelvekből nem lehet teljesen rekonstruálni az ősi nyelvet.

De ha a herderi nyelvkeletkezés-elmélet legfontosabb elemeit némileg empirista torzításban és leegyszerűsítéssel be is fogadta Verseghy, az talán még feltűnőbb, hogy az ifjú Herder Fragmenteiből ismert nyelvregényt, vagyis a nyelv organikus fejlődésének hasonlatát is mennyire grammatikus-racionalista szimplifikálással dolgozza fel, teszi magáévá, nyilvánvalóan adelungi szellemben. Herdernél a nyelvfejlődés gyermek- és ifjúkora csodálatos színekben és rendkívül pozitív beállításban jelenik meg, mert elsősorban alkotó és a poétikussággal összefüggő szempontból tekinti annak a hammani felfogásnak az értelmében, mely szerint a poézis az emberiség anyanyelve. Herder felfogására az angol preromantika nyelvelméletének a gesztusnyelvet és a nyelvi primitivizmust idealizáló felfogása erősen hatott. Ezért nála a nyelv továbbfejlődése férfi és öregkorába poétikusságának elvesztésével, az inverziók és a szinonimák gazdagságának elszáradásával jár együtt, ezért ha a nyelv világosságban, filozófiai egyértelműségben és kommunikációt szolgáló jellégében nyer is, éppen a költészet és az élet szépsége tekintetében csak veszít. Ebből az angol preromantika és Rousseau kultúrkritikájára sokban emlékeztető gondolatmenetből Verseghy semmit sem fog fel, mert esztétikum felfogása és költészet-eszménye egyértelműen, még nagy latin nyelvű Analyticájának III. részében is a német felvilágosodás populáris esztétikájának, elsősorban Sulzer nagy lexikonjának hatása alatt áll. Nyelvi szemlélete pedig Adelung fejlődéshitét, a nyelv és a kultúra folytonos, töretlen /lényegében eléggé mechanikus/ együttfejlődésének hitét tükrözi. Valamennyi fogság utáni műve, nagyobb vagy kisebb terjedelemben, foglalkozik a nyelv életkorairól szóló tanával, különösen az aktuális nyelvművelés kérdéseivel összefüggően. A korai életkorok poétikusságának kérdése föl sem merül nála, csupán az a nézet, hogy mivel az egyes nemzeti nyelveket sehol sem hozták létre filozófusok, az anomalumok, tehát a nyelvi rendellenességek, rendhagyó alakok és ragozások stb. a nyelvfejlődés első korszakával függnek össze. Ezeknek az anomáliáknak megőrzése és tisztelete szerinte a nemzeti szellemi önállóság jegyei között nagyon fontos, de ez nem jelenti azt, hogy az ilyen, a nyelvi őskorból ránkszármazott anomáliákat a nyelv férfikorában, grammatikája, szókészlete, elsősorban élő szótövei, képzői és ragjai kikristályosodott használatának korszakában is tovább kellene szaporítani.

Hogy mennyire feltűnően ragaszkodik egykor kialakított anomália-példáihoz, annak jó bizonyítéka, hogy már Proludiumában anomáliaként fogta fel a ló-lovat, kő-követ ragozást, s annak ellenére, hogy nemcsak Révai, hanem nevében Verseghyvel vitatkozó ál- és tényleges tanítványai is fejére olvasták a korabeli finnugor nyelvhasonlítás eredményeit is felhasználva, hogy itt az eredeti tő volt a hosszabb, a lov- és a köv–, nem pedig egyszerűen a rendhagyó pongyola töltőhang szerepe van a v-nek, legkésőbbi műveiben is ragaszkodik ehhez a példához.

Révaival való nagy szembenállása is a nyelvfejlődés megítélésével volt kapcsolatos. Révai a nyelvtörténet akkoriban felfedezett emlékeit hívta tanulságul a helyes magyar nyelvhasználatra, a magyar nyelv férfikorának, vagyis virágkorának a Pázmány halálával véget érő évszázadot tartotta, s kora nyelvhasználatában, különösen az ikes, általa másodiknak nevezett magyar igeragozási forma használatának zavaraiban az öregedés, a hanyatlás jeleit fedezte fel. Verseghy a régi magyar évszázadok nyelvhasználatát semmiképp nem tekintette példának. Szerinte a magyar nyelv, mint minden nyelv, ifjúkorában érintkezésbe lépve más nemzetekkel és kultúrákkal, azokból sokat gazdagodott, az új kultúrák tárgyaira szolgáló elnevezéseket jórészt kölcsönvette, bár saját nemzeti nyelvének szelleméhez hozzáformálta, és sok esetben még az idegen nyelvek szólás-mondásait, idiotizmusait is átvette tükörfordításban. Ez azzal is összefüggött, hogy a magyar nép első tanítói, különösen az új hit oktatói nem voltak magyar származásúak. Épp ezért az utóbbi harminc évben /értsd: Verseghy korában/ virágzásába lépő magyar nyelv most érte el férfikorát s a mostani művelt nyelvszokás az irányadó a nyelvhelyesség és a grammatika tekintetében, sőt a korabeli művelt kiejtéshez alkalmazkodó fonetikus helyesírás tekintetében is. Itt Verseghy a többi ortológus felfogású korabeli nyelvészhez, pl. Pápay Sámuelhez hasonlóan nem fogadja el Adelung mintáját, aki a felsőszász német dialektus irodalmi nyelvi voltát egyeduralkodó helyzetében akarta erősíteni. Nem juttatott döntő szerepet a nyelvi egységesítés és a norma kialakításában egyik élő magyar nyelvjárásnak sem, bár a leghelyesebbnek ő is azt a Tisza mellékit tekintette, melyre a debreceni Grammatika alapozott, s mely hosszas történelmi fejlődés után s a körülmények kedvező volta miatt, s a nyelvújítási harcok végső folyományaképp is a nyelvi norma – bár nem kizárólagos – de egyik legfontosabb alapjává vált.

A Révai-Verseghy vitában a grammatikusabb Révai abban a hitében, hogy a nyelv végső fokon logikus képződmény, melynek minden eleme, hangja jelentőséggel bír, még akkor is, ha ezt a jelentést ma már csak etimologizálással lehet kimutatni, nagyobb eredményeket ért el. Az anomalista Verseghy, aki nem akarta a nyelv minden elemének jelentését megmagyarázni, sőt egy egész sereg nyelvi jelenség keletkezését az eufónia, a jóhangzás törvényére vezette vissza, a konkrét vita legfontosabb pontjaiban alulmaradt. De hogy nyelvfelfogását, mely a Révaiéval összevetve kétségtelenül empirikusabbnak tűnik, milyen döntő mértékben határozta meg a felvilágosodás korának racionalizmusa, azt épp a nyelvszokással kapcsolatos felfogása mutatja világosan. Már a Tiszta magyarságban is hangsúlyozta a szokásnak a tanultsággal, a grammatika törvényeinek ismeretével összefüggő voltát és elvetette a dajkák nyelvét, de Feleletében /1818/ még élesebben és általánosítóbban fogalmaz: „Ne mondgya nekem azt senki, hogy az emberi nyelvnek fő birója nem a Filozófia, hanem a szokás: mert én erre egyéb munkáimban már többször azt feleltem, hogy a nyelv dolgában birónak még maga is a Filozófia a közönségesen bevett és az analógiának törvénnyeiben fekvő szokást ösmeri, nem pedig az egymással ellenkező rideg szokásokot, mellyeknek már ide már amoda csavaritó erőszakoskodásai miatt a nyelv a müveltt és csinos nyelvhez illő rendtartásra fel nem emelkedhet, és igy csak a regularitásnak talpszépségéhez is soha sem juthat.”

A felvilágosult ráció nagy szerepe még az empirikus nyelvkategória, a szokás, mint nyelvi empíria meghatározásában is: jellegzetesen verseghys fordulat.

3. A nyelv funkciójával kapcsolatos felfogását már több tekintetben érintettem. Szerinte a nyelv fő feladata az emberiség kultúrára és humanizmusra vezérlése. Ennek elérésében nagy szerepe van a nyelvek ifjúkorának, a vándorlásokkal összefüggő nagy nyelv- és kultúrakeveredéseknek, melyek az egyedi nyelveket éppen e keveredéssel oldják el ridegségüktől /e szó Verseghy kedves szakkifejezése az egyes számúságra, az egyediségre/ és vezetik el őket az európai kultúrában kialakult nemzetek fölötti, egységes humanitás szintjére. Ezt a felfogást is nehéz volna visszavezetni Herder és a preromantikus, valamint romantikus tendenciák kultúra- és történelemfelfogására. A Verseghy öregkorában éppen a nyelvújítás küzdelmeire kialakított különös elmélet válasz a purizmus túlzásaira, melyek nyilvánvalóan a megerősödő, akkor még erősen rendies jellegű, de nyilvánvalóan a polgári fejlődést előkészítő nacionalizmusra vezethetők vissza. Verseghy egyáltalában nem plebejus gondolkodóra emlékeztető módon fogalmazza meg a nemzeti és az emberi kultúra közötti különbségeket Felelet-ében, hangsúlyozván, hogy ami a nemzeti élet mindennapjaira vonatkozik, azt igenis a nemzeti nyelv szavaival és fordulataival kell kifejezni, a szép mesterségek és a tudományok viszont az általános emberi, a humanitás körébe tartoznak és ezért meg kell őrizni nemzetközi nyelvüket, szavaikat és fordulataikat.’ „A tudományokrul és a szép mesterségeknek theoriáirul soha sem irunk mink tanító könyveket a köz népnek; mert az efféle dolgok tellyességgel nem neki valók. Az illyen munkák csak az ollyan ifiakot és férjfiakot illetik, kik e tárgyaknak megtanulására és mélyebb nyomozására az oskolákban, és az önkinnt szerzett eruditió s az idegen nyelvekben való járatosság által alkalmatosak lettek.” /91. p/ Ez a humanitás-felfogás ugyan végső fokon emlékeztet valamennyire a felvilágosodás kori kozmopolitizmusára, de Verseghy utolsó éveiben, a klerikalizmushoz való közeledésével együtt, a szerinte „protestáns” purizmus iránt való ellenszenvével összefüggésben egyre erősebben a felvilágosodáskor előtti, egyházias-humanista kulturális és tudományos egyetemesség színezetére is emlékeztet.

Érdemes megjegyezni, hogy a purizmus ellen i]yen elkeseredett és éles kitöréseket csak a kor egy másik, sok vonatkozásban szintén a felvilágosodás korábbi szakaszához is kötődő nagy alakjánál, de egyúttal Verseghy fő ellenfelénél, a neológia vezérénél, Kazinczynál olvashatunk. De míg Kazinczy azért gyűlöli a puristákat, mert az európai modern irodalmak és a korszerű klasszicizmus nyelvének és szemléletének finomságait, még árnyalatait és fordulatait is át akarja hozni nyelvünkbe, hogy sokoldalúvá, gazdaggá és különösen az esztétikai árnyalatok és szépségek kifejezésére is alkalmassá tegye, addig Verseghy, aki Sulzer mintájára a költészet egész világát még mindig a felvilágosodott s hozzátehetem, később egyre kevésbé felvilágosult tudományok ancillájának érzékenyítő közvetítőjének szerepére korlátozza, egy lényegében korszerűtlen retorikus szemlélet alapján állva, a költészet modernebb, a romantikában átvezető neoklasszicista elméletét, sőt ennek még Sturm und Drang-fejlődési fokát sem képes felfogni, s ezért az ennek szolgálatába állított, ennek zászlaja alatt végbevitt magyar irodalmi megújulást, a magyar szépirodalom stílusának korszakos megújulását idegenül, egy grammatikusi módon felfogott, adelungian eltorzított és fetisizált herderi nyelvtörvény szemszögéből ítéli meg és el.

{fel}