VÖRÖS KÁROLY:
A közép-tiszai táj Verseghy korában

I.

A tájon, Verseghy Ferenc szülőföldjének XVIII. század végi képén, Balla Antal, Pest megyei hites földmérő pompás térképének madártávlatából nézve a Tisza uralkodik. Körülbelül Tiszafüred táján lép be Heves és Külső Szolnok törvényesen egyesült vármegyék tiszai járásának területére. 150-200 öl szélességet is elérő ezüstös szalagja hatalmas tekervényekben kanyarog végig a csekély esésű alföldi síkságon. Hol viszonylag magas homokpartok szegélyezik, hol meg haragoszöld színű roppantul szétterjedő mocsarak, ingoványok, mélyen benyúlva a környező síkságba. A Tisza árterületét a szabályozások előtt csak itt e tájon mintegy 200 ezer kataszteri holdra becsülik a kortársak. Itt-ott töltések, gátak hosszan elnyúló vonala igyekszik korlátozni hódítását, tovább terjeszkedését: Szalóknál a mintegy másfél km hosszú Mirhó gátja 17 órai járóföldre terjedő területről tartja távol áradatát; Szolnoknál a mocsáron átnyúló hosszú Szandai töltés a Pestet és a keleti országrészeket összekötő országút Szolnok és Törökszentmiklós közötti szakaszát hordja koronáján. A folyómenti falvak vagy éppen a magas part szegélyén nyúlnak el, a folyóval párhuzamos házsoraikkal – mint Abád, Szalók, Bura, Roff, Kőtelek, Szajol, Varsány, Vezseny, – vagy éppenséggel az árterület közepén a vizekből kiálló hátságon húzódnak össze, mint Halász vagy Kisköre; – van, ahol messze az árterület szegélyéig vonják vissza magukat, távol magától a folyótól, mint Nána, Törökszentmiklós vagy Földvár.

Szemünket most már magára a Tisza által átszelt tájra fordítva: az árterületen túl is folytatódva nemcsak sík, lapos, hanem fátlan, ligetekben, erdőkben roppant szegény vidék képe tárul elénk; melyet csak itt-ott tör meg egy-egy alacsony, de mégis messzi ellátást biztosító halom, mint pl. Nánától délnyugatra a Kenderhalom, Rofftól délkeletre az Öreghalom, Törökszentmiklóstól délkeletre a Barta–, délre a Földvári halom; Várkonytól délnyugatra az Eperjeshalom. Körülöttük minden irányban végtelen legelők, rétek, itt-ott szántóföldek nyúlnak el, egészen a madártávlat szemhatárának széléig, sőt azon túl is, ahol a térkép a látványra már a közigazgatási határok vonalait is rávetíti. E határok túlsó oldalán a XVIII. sz. végének külső szolnoki Tiszatája észak felé a Jászság, kelet felé a Nagykunság, dél felé a Kiskunság, nyugatra Pest megye síkságaiban folytatódik megszakítatlanul.

A madártávlat jól mutatja: e roppant síkságon egymástól távol fekve ritkák, de épületeik s az őket övező kertjeik szélesen szétterjedő foltjainak s a belőlük kiemelkedő templomoknak tanúsága szerint népesek a települések. S közülük is a legnagyobbak, legkiterjedtebbek egyike a táj középpontjában, a Tisza egy hatalmas kanyarulatánál, a Zagyva torkolatánál Szolnok kamarai mezőváros, Verseghy Ferenc szülővárosa. Most már az ő szemével nézve:

„...Itt hempelyeg enyves iszapján
a Tiszaviz, itt omlik ölébe
Zagyvánk. Egybevegyült vizein a szőke folyónak
a szép hid: – Szandai dombig
két sor füzfa között izmos töltésök: utánnok
szöllők a varsányi határig.
Legmagasabb pontján a viznek látszik az egyház,
a sótár s a hajdani földvár.
Minden egyéb táján dús rétek, barna barázdák,
Zöld legelők elegyitve tenyésznek.”

A térképet felső részén a barokk térképrajzolás szokása szerint mitológiai alakok csoportja díszíti: éppen a Tisza-vidéket ábrázoló részlet felett a Tiszát jelképező szakállas, szigonyos antik folyamisten mellett a sípos Pán hajtja göcsörtös botjával állatait. Ceres emeli gazdag kévéit. A rajzoló méltán idézi őket: alattuk, a térkép madártávlatából az előzőekben felidézett táj Magyarország leggazdagabb agrárvidéke. „A föld felső rétege 1-3 lábnyira többnyire hantföld /humusz/, majd acélos fekete agyag, majd salétromot fedező; s a tartósabb esőzések után a föld által be nem szívhatott vizekből keletkezett mocsárok csak a nagy nyarakban száradnak ki végleg. A belréteg 2-3 ölnyire majd fehér, majd sárga s több helyütt szikes agyag, mely tiszta jó búzát s mindennemű gabonát trágya nélkül is gazdagon terem, mindazonáltal a szárazságot hamar megsinli. Silány homokot csak a Tisza partján találhatni” – jellemzi a földet egy XIX. század közepi honismertető. Ez a talaj így a kezdetleges agrotechnika mellett is bőkezűen fizet a földművelőnek, s legelőnek hagyott részein hatalmas csordákat, gulyákat képes eltartani. A kortársi vagy közel kortársi leírások a táj majd minden helységénél szinte már sztereotip fordulattal emelik ki gazdag fekete földjét, vagy termékeny homokját, dús legelőit, kaszálóit: majd itt-ott már a speciális növénykultúrák kezdeteit, a dohányt vagy a dinnyét.

S e tájon a természet nyújtotta gazdagság az élet vitelének más szempontból is kedvezőbb lehetőségeivel jár együtt. A táj peremén a jászok és a kunok települései középkorig visszanyúló privilégiumokkal védett, szabad paraszti jogállást élveznek: ez tette lehetővé a jászoknak, hogy törvénytelenül elvett szabadságukat – ha horribilis summáért is – de a XVIII. sz. közepén visszaváltsák. De a státusukat tekintve jobbágyi helyzetű települések közül is a legnagyobbak, legnépesebbek már mezővárosi jogállást tudnak biztosítani maguknak: földesúri terheik pénzben való folyamatos megváltását, s ennek fejében jogot s lehetőséget arra, hogy a Kommunitás éppúgy, mint keretein belül a földesúrral való közvetlen személyes függésből kikerült egyén a jobbágyparasztnál szabadabb kezet nyerhessen közösségi életének éppúgy, mint egyéni gazdaságának irányításában. Itt e külső szolnoki tájon a II. József kori népszámlálás ilyen mezővárosként tartja nyilván Tiszafüredet, Mezőtúrt, Poroszlót, Törökszentmiklóst, – Pest megye Tisza felé hajló részein Abonyt és Ceglédet; s a Jászság és a Kunság eleve szabad paraszti viszonyai között bizonyos bíráskodási jogkörrel is felruházott Berényt, Apátit és Árokszállást, – a Nagykunságban Karcagot. A XVIII. sz. legvégével meggyorsuló fejlődés a XIX. század közepéig e tájon már több, korábban még falusi jogállású helységnek is lehetővé teszi majd a mezővárosi rang megszerzését. Mezővárosok és mezővárosi rangot megszerezni képes és majd meg is szerző jobbágyfalvak a XVIII. sz. végi közép-tiszai tájra jellemzően viszonylag oly nagyszámú csoportjából is ismét kiemelkedik azonban /s immár nemcsak fekvését vagy kiterjedését, de mind lélekszámát, mind funkcióinak súlyát tekintve is/ Szolnok kamarai mezőváros.

II.

Lélekszámát tekintve Szolnok, ha nem is a legelső, de a táj mezővárosai között kétségtelenül az elsők között áll. Mezőtúr kétségtelenül népesebb nála II. József korában 7694 lakosával; s népesebb a másik irányban az ugyancsak kamarai kézen lévő 7940 lakosú Cegléd is. A Hármaskerület települései közül északra Jászberény 10200, – keletre Karcag is több, 7200 főnyi lakost számlál. Szolnok 6229 főnyi népességével /mely beszámítva a 28 távollévő bennszülött és a 71 ideiglenesen itt tartózkodó különbözetét, 6271 főre emelkedik/ csak utánuk következik/ /de már megelőzve a 5300 lakosú Törökszentmiklóst s a Jászság s a Nagykunság több helységét is. A 6229 lakosból 3150 a férfi, ebből 1256 házas. A férfi népességből 21 a pap /itt a városban lévő obszerváns ferencesek növelik meg a létszámot/, 93 a nemes, mindössze egy a honoratior, tehát a nem nemesi értelmiségi, ill. legalábbis szellemi jellegű munkát végző személy. -Az utóbbi adat arra utal, hogy a sóhivatali kistisztviselők, Verseghy néhai édesapjának hivatali kollégái között is ekkorra már nyilván a szegény nemesek kerülnek túlnyomó többségbe. 101 a férfi polgár – tehát a nem nemesi, de nem is úrbéri szolgáltatásoknak alávetett háztartásfő; nyilván közéjük tartozik az iparosság jelentős hányada is. 442 a paraszt, tehát az úrbéres viszonyoknak alávetett, földdel ellátott háztartásfő; kb. ugyanennyi az ezek gazdaságát, iparát közvetlenül folytatni képes polgári és paraszti „örökösök” száma is. 682 az úrbéri viszonyok között élő földnélküli, legfeljebb házzal ellátott agrárnépességnek, a zsellérségnek férfilétszáma, 242 férfi, mint „a Birodalom egyéb szükségleteire fordítható” személy van nyilvántartva. Nyilván ezek közé van besorolva az iparosok segédszemélyzetének nem kis hányada is. S hogy magas a gyermekhalandóság, azt a „sarjadék” egyenetlen kormegoszlása mutatja: a 12 év alatti fiúk száma 845, de a 13-17 éves korcsoport a számnak arányosan már csak jóval kisebb hányada: mindössze 230 fő.

Lélekszáma önmagában is még nem látszik Szolnoknak valamilyen sajátos helyet biztosítani a táj nagyobb városainak sorában, s arra még társadalmának a népszámlálás adataiból kibontakozó szerkezete sem sok támpontot ad. Itt egyedül a „polgár” kategóriájába sorolt, földnélküli iparosság nagy száma a feltűnő. Az egész kettős megyében Eger s Gyöngyös után következik, még a jóval nagyobb Ceglédét is felülmúlja. Tudjuk: a Kamara számukat tudatos telepítéssel is sokasította, elsősorban a Németváros német és cseh iparosainak behozatalával. Az így kialakuló iparos központ a század második felére már egyre több magyar iparost is ide vonz. Már 1769-ben, alig 3 évvel azután, hogy a gyermek Verseghy elhagyja szülővárosát, 80 önálló iparosról tudunk; s közülük csak 6-nak van negyed- vagy ennél nagyobb jobbágytelke, ami folyamatos ipari foglalkoztatottságukat látszik tanúsítani.

Ennek ellenére is azonban a város népessége döntő többségben agrárjellegű. 1771-ben az úrbéri összeírás tanúsága szerint Szolnokon 65 egész–, 82 fél–, 234 negyedtelkes gazdát találtak: ez a szám /összesen 381/ nagyjából összhangban van a másfél évtizeddel későbbi népszámlálás paraszti háztartásfőinek létszámával. – A zsellérek itt még csak 149 főnyi létszámának a népszámlálásban mintegy 4 és 1/2-szeresére való emelkedését jól magyarázza, hogy e kategóriában a népszámlálás, – az urbáriummal s a „paraszt” kategóriákkal ellentétben – már nem háztartásfőket, hanem valóban a teljes férfi létszámot vette számba. Ez az agrárnépesség a 9070 holdas tulajdonképp szolnoki határ mellett /melynek a legelők szempontjából szűk voltát már az 11772. évi úrbéri rendezés elismerte/ a kamarától, majd a szomszédos földesuraktól is már korán különböző puszták bérletére kényszerült, elsősorban állatállományának eltartása céljából. Ám határának nagysága, jelentős agrárnépessége ellenére is a mezőgazdaságra és az állattartásra alapozott szolnoki gazdaság önmagában még nem biztosíthatott volna jelentős szerepet magának Jászberény, Mezőtúr, Cegléd, Nagykőrös kereskedelmileg már korábban kialakult helyi funkcióinak vonzási körében. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a Kamara jóindulatú és méltányos földesúr volt szolnoki jobbágyaival szemben, akiktől földesuraságának egész ideje alatt megelégedett a földesúri szolgáltatások nem elviselhetetlenül nagy összegű megváltásával, s ugyancsak nem elviselhetetlen átalány összegért engedve át nekik a földesúri haszonvételeket és a Tiszán itt létesített nagy fahíd vámjának bérletét. A szolnokiak méltányos cenzus fejében így mindvégig gyakorlatilag a szabad parasztok jászokhoz és kunokhoz hasonló jogállását bírták, annyival is hasonlóbbat ehhez, hogy a Kamara révén ők is közvetlenül az államhatalom személytelenebb alárendeltségében éltek, magánföldesurakat nem ismerve maguk felett.

III.

Szolnok sajátos központi funkcióját a tájban nem agrárius vonásai s elsőrenden még csak nem is a többi környező mezővároshoz képest valóban nagylétszámú és szakmailag differenciált kézműiparosai adják meg. A megelőző évszázadokban betöltött katonai kulcshelyzetére ekkorra már csupán a régi vár immár egyszerűen csak kaszárnyaként használt falai utalnak. Ám a vár helyére most a híd lép és a sóraktárak: a város immár nem is csak regionális, de országos jelentőségét korunkra már ezek, ill. az általuk kifejezett új békés, forgalmi-szállítási funkciók adják meg. A város ui. egyik fő végcélja a Tiszán lefelé úszó tutajoknak, s a rajtuk a máramarosi kincstári sóbányákból érkező roppant sómennyiségnek is. A Tisza-parton, a Zagyvának a várat körülfogó mellékárka alatt ott állnak 3 csoportban a sóraktárak épületei: ide raktározzák be a tutajon érkezett sót, a innen szállítják azt immár tengelyen Pest, ill. Dunavecse, és Pesten át a Dunántúl felé. A só roppant fontossága az emberi és állati táplálkozásban s az ország folyamatos sóellátásához fűződő állami, nem utolsósorban pénzügyi érdekek a szolnoki csomópont forgalmát, jelentőségét csakhamar igen nagyra növelik. Jellemző erre, hogy már a XVIII. század elején felmerül a várost Pesttel összekötő hajózható csatorna terve /ennek aktualitása korunkig megmarad/, megőrizve a korabeli gazdaságossági számítások révén egyszersmind a forgalom méreteire vonatkozó számadatokat is. Nos, 1803-ban a Szolnok s Pest közötti áruszállítás mennyiségét már kb. évi 200 ezer mázsára becsülik /ez kb. 50 kg-os mázsákról lévén szó, 10 ezer tonnát, ezer vagont jelent/; a Szolnok-Poroszló és Pest közötti sószállítást ezen felül 450, a Szolnok és Dunavecse közötti szállítást további 100 ezer mázsára. – Jellemző, hogy a visszafelé Pestről Szolnokra irányuló forgalom még a 20 ezer mázsát is alig éri el. Együttesen kb. 750 ezer mázsa,- mai számítással kb. 3750 vagon forgalom ez, amit ha József nádor, akihez a számításokat felterjesztik, utánaszámolva 670 ezer mázsára szállít is le /tehát kb. 400 vagonnal kevesebbre becsül/, – még ez is bőven elégségesnek látszik szemében ahhoz, hogy a csatornaépítés újabb terveit reálisaknak, megvalósításukat kifizetődőnek tartsa. Olyannyira, hogy 1826-ig a csatorna terve komoly formában napirenden marad, sőt előkészítésére már bizottságot is küld ki a kormányzat.

Ez a maga korában valóban hatalmas méretű szállítás új és az egész közép-tiszai tájban valóban teljesen egyedi vonásokat rak fel Szolnok arculatára. A só kirakásához állandó napszámosokra van szükség, akik a sótömböket a tutajokról a magas parton álló raktárakhoz szállítják: más napszámosok benn a raktárakban tornyozzák szabályos halmokba a sótömböket; ismét más napszámosok a tutajokat alkotó szálfákat emelik ki a vízből és vontatják a partra. Nem rosszul fizető s állandó folyamatos munka ez. – A zsellérség jelentős hányada nyilván itt talál foglalkoztatást; de korán meg is rokkantja az ebből élő embert. Külön foglalkozás a tutajokat irányító, nagy gyakorlatú román kormányosok hazaszállítása. – Debrecenig ez a kincstár költségén történik, s számos fuvarosnak nyújt megélhetést éppúgy, mint a só tengelyen való továbbítása. A tutajokon érkező fa pedig majd megindítja egy jelentős fafeldolgozó ipar és több más, a drága faanyagot utolsó porszemig racionálisan felhasználni képes egyéb iparág kialakulását is. Az agrárváros és a kézműipari központ hagyományos, és a szállítási-forgalmi gócpont új típusú s a tájon egyedi funkciói mellé Szolnok a XVIII. sz. második felében már egyfajta adminisztratív központtá is válik. – Eltérő ugyan a megyei székhelyekre oly jellemző, helyi feudális színezetű politikai-közigazgatási funkcióktól, mivel egy országos, személytelenebb, – bár ugyancsak feudális alapú,- de lokálisan elsősorban már csak tisztán kincstári, pénzügyi, gazdasági-igazgatási feladatokat ellátó kis apparátusnak központjává lesz.

IV.

Balla 1793. évi térképének oromzatát legfelül férfiarckép koronázza kör alakú medalionba foglalva. Mintegy csúcspontja ez a térkép oromdíszének, egy későbarokk obeliszknek, melynek – most látjuk csak – a mitológia nyájas alakjai csupán talapzatát díszítő mellékalakul szolgáltak. Az arckép Sándor Lipót főherceg nádort ábrázolja, s ahogy a mitológia Pánja és Cerese a térképen ábrázolt táj agrárjellegére, a mindenek fölé helyezett portré immár az egész országnak arra a sajátos helyzetére utal, amelyet a főherceg nádor személye fejez ki és testesít meg: a Habsburgok által képviselt abszolutista tendenciáknak és a rendi államszervezet formáinak arra a sajátos egymásmellettiségére, ellentétére és ugyanakkor összefonódására, mely a XVIII. sz. végének immár egész Magyarországára, a Verseghyt elbocsátó tájra és annak tágabb keretére egyaránt oly döntő, meghatározó erővel nyomja rá a feudalizmus bélyegét. De aminek nyomása alól itt Magyarországon belül mégis éppen ez a táj talán a legszabadabb és közvetlenül viszonylag a legérintetlenebb.

S ha szabadság és érintetlenség éppen a feudális viszonyok által jellemzett országban nagyon viszonylagos fogalmak is, de kétségtelen, hogy ez a vidék tudatosan és elszántan őrzi és igényli is azt a szerény szabadságot, amit a Jászság és a Kunság szabadparaszti jogállása és a földesúri viszonyok között is némi mozgást biztosító mezővárosi lét tud biztosítani. Ennek vonzóerejére s az ezt elnyerni kívánó szívós energiákra mi sem jellemzőbb annál a harcnál, amit a népesebb, módosabb falvak, kivált e tájon, folytatnak érte, – és nem is teljesen sikertelenül. – Gondoljunk a mezővárosok számának 1848-ig történt állandó növekedésére; Nagykőrös, Kecskemét roppant költségeket felemésztő megváltakozására, vagy arra az eleve reménytelen, mert intézményes alap nélküli küzdelemre, melyet a Nagykunság határain Szarvas fog folytatni soha nem volt nagykun privilégiumának visszaszerzéséért. De a jogok birtokában lévő városokban tovább is mozog az emelkedés igénye. Már régóta tudjuk: Dózsa nem véletlenül erre a tájra vezette seregeit és nem véletlen, hogy a Verseghy születését alig 3 évvel megelőzve 1754-ben meginduló Törő-Pető-Bujdosó-féle, a protestáns, nemzeti és paraszti követeléseket oly sajátosan keverő parasztmozgalom egyik központja éppen Mezőtúron van. Mint ahogy a táj parasztjait még 1781-ben /!/ is képes nyugtalanságba hozni egy magát Rákóczinak mondó, nyilvánvalóan elmebeteg parasztember megjelenése – s 1848 legválságosabb napjaiban Kossuth is először ehhez a néphez fordul lángoló szavaival.

De a nagyobb szabadságra, a feudális kapcsolatok lehető minél alaposabb lazítására irányuló ilyen, s éppen erre a tájra oly jellegzetes törekvések mögött a XVIII. sz. utolsó harmadától már a század végi társadalmi fejlődés fővonalában álló, nagyon is reális és dinamikus erők rejtőznek. – Az a társadalmi mozgás ez, melyet a mezőgazdasági árutermelés lehetőségeinek megjelenése és gyorsuló kibontakozása egész Magyarországon megindít. Támaszkodva azonban azokra az éppen e tájon már eleve meglevő lehetőségekre, melyeket a feudális kötöttségek részleges, regionális hiánya vagy lazulása nyújtott, itt már viszonylag korán megindulhat egyfajta paraszti árutermelés kialakulása is. Ennek /valamint olyan tényezőknek, mint a mezővárosi kézműipar, vagy éppen Szolnok esetén, a szállítási-forgalmi feladatok/ bázisán egy immár polgárias paraszti társadalmi szerkezet bontakozott ki. Persze, hangsúlyoznunk kell, ez a szerkezet nem polgári, – a szónak a polgárt a klasszikus városlakóval azonosító értelmében, – de mégis polgári, vagy legalábbis polgárias már s legalább annyiban, amennyiben kereteit, mezővárosait valódi városoknak tekintjük, fogadjuk el. Márpedig a településektől az őket várossá emelő legjellegzetesebb elemeknek, az itt összpontosuló központi funkcióknak meglétét nem lehet már elvitatni. Hiszen kétségtelen központjai környékük kereskedelmének /Mezőtúr híres állat–, Jászberény nem kevésbé jeles gabonavásárai már a XVIII. század közepén is ismertek/, részben iparcikk ellátásának, s helyet kapnak bennük különböző primitív adminisztratív központi funkciók is: államiak /mint Szolnokon a már emlegetett sóigazgatás/, vagy municipálisak /mint Jászberényben vagy Karcagon a Jász, ill. a Kun kapitányság/, vagy földesúriak, mint Törökszentmiklóson. A forgalmi, közlekedési funkciókra postaállomások, vendégfogadók megléte utal. Elég szegényes központi funkciók ezek még, de szervező hatásuk már kétségtelen: nemcsak területileg, egy körzet vonatkozásában, hanem saját infrastruktúrájuk kezdetleges szervezését – s mindenekelőtt /bár itt immár legalább annyira okról: a várost várossá tévő tényezőkről, mint okozatról: a város hatásáról beszélhetünk/ társadalmi munkamegosztásuknak viszonylag előrehaladott voltát illetőleg is. Ha korlátolt s nagyon is egyoldalú, egysíkú munkamegosztás is még ez – hiszen magának a mezei /kivált a sokban még nagyon is extenzív/ gazdálkodásnak munkaszervezete nem is tesz lehetővé erősebb munkamegosztást, – mégis /párosulva a jász és kun területeken a redemptusság által teremtett jogi kategorizálással/ a városokon belül már létrehozza az olyan konfliktusokat is, mint amilyenek 1754-ben Mezőtúron a Törő-Pető-Bujdosó-féle mozgalom előkészítésében játszanak oly nagy szerepet, s amelyhez sokban hasonlót még jóval később /pl. a jászapáti 1819. évi mozgalomban: gazdag városvezetők és szegény redemptusok s az utóbbiak mögött álló tömegek konfliktusában/ is megfigyelhetünk. Olyan társadalmi mozgást jelző konfliktusok ezek, melyek a társadalmi és gazdasági fejlődésre utaló, már előbb idézett adatokkal együtt a főherceg nádor felemelt arcképe alatt békésen és hódolattal csoportosuló antik istenek oltalmazta és képviselte táj barokk keretezésű képére, ha még csak halványan is, de már valóban egy polgári társadalom józan koordinátáit kezdik rávetíteni.

E mozgás megléte jellegzetesen tükröződik a táj mezővárosainak erősödő, gazdasági bázisukra, társadalmi szerkezetükre oly jellemző művelődési igényein és törekvésein is. A polgárosodás előrehaladásával erősödnek és nőnek meg ezek is. Legtipikusabban talán Szolnokon figyelhető ez meg. Szolnokon a XVIII. században német és magyar iskola is működik, de míg a német város iparosainak iskolája szépen fejlődik, addig az elsősorban nyilván agrárnépességre épülő magyar iskola a XVIII. sz. végén minden szempontból elhanyagolt állapotban van: öreg, szinte vak tanítójának nyugdíjára úgy látszik, nem szívesen költene a város, inkább a gyerekek maradjanak el a tanulásban. Olyannyira, hogy – mint a helyi ferencesek házfőnöke írja a tanácsnak 1776-ban – már a jobb magyar gazdák is a német városi iskolába küldik gyermekeiket, – igaz, magyar könyveikkel: itt ui. a gyermekek már némi számolást is tanulnak, aminek nemcsak az iparos, hanem a piacra gazdálkodni kezdő paraszt is egyre nagyobb szükségét érzi. A házfőnök -hivatkozva a kornak a tanult ember iránti megnövekedett igényére – a magyar iskola mindössze 53, gyengén tanuló növendékével szemben Törökszentmiklós példáját tárja a magisztrátus elé: itt több mint 300-an járnak iskolába. Szolnokon az iskolaügy fellendülését egyébként a napóleoni háborúk gabonakonjunktúrája fogja meghozni. A pesti csatornaterv induló számítgatásaival egyazon évben a város már új iskolaépületet emel, az átlagosnál magasabb fizetéssel alkalmazza tanítóit, megkívánja a latin nyelv elemeinek oktatását is. Egyenes az út ezután, – a városfejlődés sodrában – 1831-re az algimnázium felállításáig, – kulturális igény és társadalmi-gazdasági fejlődés összefüggéseinek e tájon talán legvilágosabb példájaként.

V.

Ám a környezetnek: a mindössze 9 éves Verseghyt vonzásköréből örökre elbocsátó tájnak, s a benne ekkor még csak mozduló társadalmi erőknek ez az ismertetése nem csupán formalitás ekkor, mikor szülővárosában a költő emlékét idézzük. Mert ha igaz is, hogy tudtunkkal Verseghy életében soha többé nem tért vissza – legalábbis hosszabb időre nem – a Tisza parti városba, – bár annak képe, mint láthattuk is, végig oly bámulatos elevenséggel élt emlékezetében, – szülővárosának és a körülötte szerveződő tájnak, a tájra jellemző, ott alakuló társadalmi struktúrának éppen legjellegzetesebb elemei már nagyon is visszatérnek egész életének struktúrájában, mintegy alapjaikban közös modulrendszerre: az őket alakító társadalmi mozgás azonos voltára, azonos törvényszerűségére utalva. És ha persze indokolatlan, sőt történetietlen vulgarizálás lenne is a közvetlen kapcsolatok kimutatásának erőltetése, – mégis kétségtelen, hogy a költő életét és a táj gazdagságának és társadalmának fejlődését a bennük érvényesülő közös vonások, közös tendenciák mindennél mélyebb közösségben kapcsolják össze. Ugyanis ez, a feudalizmus viszonyai között még csak igen korlátozottan érvényesülő paraszti árutermelés, ill. a nyomán itt /és éppen itt/ a szabadparaszti kerületekben és a mezővárosokban a paraszti kispolgárosodás megindulása, /melyet két tűz közé vesz a reakciós konzervatív nemesség politikai-adminisztratív nyomása és a modern polgárosodó nemesség gazdasági versenye/ és egy, ha persze egyelőre csak ennek funkcióihoz mért színvonalú értelmiség kialakulása, alapjában meglehetősen azonos jellegű problémákat vet fel Verseghy életpályájának jellemző jegyeivel. Mert Verseghy élete nem a felvilágosodott arisztokraták vagy jómódú haladó birtokos nemesek anyagilag-társadalmilag többé-kevésbé biztosított, elemi gondoktól végig mentes pályája. Verseghynek pályája során törekvéseiben, már azok legkezdetén is, de szinte mindvégig, a létfenntartás legelemibb problémáival kell megküzdenie – éppúgy, mint az induló céhes, de még sokkal inkább a céhen kívül rekedt kisiparosnak vagy a már szerény árutermelésbe kezdő parasztembernek. A kétségbeesett törekvés az értelmiséggé válásnak a feudalizmus viszonyai között a szegény ember számára még legjárhatóbb útjától, a feudalizmushoz azonban ezer szállal hozzákötött papi pályától való elszakadásra, a független világi értelmiségi státusára; – e törekvés kudarcai és hosszabb-rövidebb kompromisszumai: a lazuló moralitású pálosoknál majd a tábori papságnál tett kísérletek; az egyre táguló szakadék az előírásos egyházias életmód és saját életvitele: szerelmes versei, többé-kevésbé nyílt szerelmi kapcsolata között, – éppúgy, mint az előírásos vallásos világkép és a voltaire-iánus világtörténet fordítás, majd a jakobinusokkal való szövetkezés fenntarthatatlan ellentéte, s ráadásul maguk az életét végigkísérő elemi anyagi problémák: mind a bontakozó, saját lábára állni akaró kispolgári vagy kispolgárias réteg anyagi-társadalmi nehézségeire, problémáira visszhangzanak.

És hogy egy társadalmi réteg és a belőle szakadt egyén sorsának és problémáinak ilyen mély azonosságát nem csupán valamilyen elvont spekuláció láttatja a kutatóval, azt Verseghy munkásságának éppen e kispolgárosodó társadalmi réteg nagyon is konkrét irodalmi, intellektuális igényeivel való szoros affinitása, mintegy éppen ezekre az igényekre ráhangolt volta bizonyítja. Mert mindenhol ennek nyomával találkozunk munkásságában: akár simán gördülő, jól zengő, a vers kispolgári eszményének szép szavaival, tetszetős képeivel nagyon is jól megfelelő verseire, akár a német kispolgár dallamvilágát, az ehhez illő magyar szövegek által oly hatásosan importáló és terjesztő Aglájákra, akár az olvasni most kezdő magyar kispolgár még csupán kezdetleges lektűr igényéhez szabott regényfordításaira ill. átdolgozásaira gondolunk is. /Nem véletlen, hogy van, amelyben a szegény self made man emelkedéseinek útja az éppen a tiszai tájra jellemző marhakereskedésből szerzett vagyon, s végcélja már a pesti élet, a sajátosan magyarországi viszonyok között legkifejlettebb urbanitás. /De ebben az affinitásban gyökerezik végül nyelvészeti felfogása is, mely oly hevesen száll síkra az anyanyelvét többé-kevésbé csupán ösztönösen beszélő, /az ikes ragozást pl. már nem is érző/ kisember nyelvének országos normaként történő alkalmaztatásáért. S e kapcsolatot költő és az őt elbocsátó kispolgárosodó társadalmi réteg, /ill. ez utóbbin keresztül sok áttétellel az e társadalmi réteg által jellemezhető emberi magatartása is. Mert ahogy a műveiben képviselt, bennük hangot kapó ízlés oly sokban szemben és részben felette is áll a feudalizmus ízlésében gyökerező normáknak, – de /hasonlóan a rá reagáló társadalmi rétegek felemás helyzetéhez/ alatta is áll az e normákat felváltani hivatott, s éppen erre készülődő, új, a polgári magasműveltség a nemesi polgárosodás igényeitől kialakított ízlésbeli normáinak – úgy áll szemben az ő emberi magatartása is nemcsak az orthodox nemesi, hanem a polgárosodó nemes képviselte polgári magatartás eszményeivel is. Legjobban talán az előkelősködésre mindig is hajlamos Kazinczy viszolygásán mérhetjük ezt le fogolytársának méltóság nélküli, ill. legalábbis általa annak érzett viselkedésén, pongyola, lompos viseletén, s a költő végül is magaválasztotta környezetén a budai Víziváros kispolgárai között, a nádor ajtónállójával közös házacskájában, félénk daccal különítve el magát a „valódi” íróktól és tudósoktól.

Ez a termésében gazdag, de anyagi-társadalmi körülményeiben mégis oly szánalmasan szegényes élet ilyen konfliktusai és problémái azonban érthetőbbé is teszik, hogy a jakobinus per vádlottjai közül végül is miért éppen Verseghy tölti ki a leghosszabb börtönbüntetést, s miért üldözi a bécsi udvari körök haragja még akkor is, mikor a hazaiak már megbocsátanának neki? A bécsieknek jobb a szimata: az életpályában, az életműben és az általuk tükrözött és igen kifejezett társadalmi törekvésekben jól megérzik azt a pillanatnyi gyengesége, színvonalának alantibb volta ellenére is hosszabb távon már nagyon is veszélyes – és feltartóztathatatlanul erősödő – magatartást, mely a nemesi ellenzékiségtől eltérően, immár minden vonatkozásában, politikai, társadalmi, viselkedési normáiban egyaránt eleve kívül áll a feudalizmuson. E magatartásnak megfogalmazása, formába öntése, ezáltal tehát mintegy szervezése, így a fennálló rendre még ártatlan formáiban is bizonyos s egyre nagyobb s egyre valódibb veszélyt rejt magában. S e veszély realitását legjobban az fogja bizonyítani, hogy alig másfél-két évtizeddel Verseghy halála után ennek a magatartásnak irodalmi-politikai vetülete, s éppen e réteg immár tömegesen megjelenő szószólóinak – köztük Petőfinek, Aranynak – megfogalmazásában válik a magyar irodalom fejlődésének s a politikai gondolkodásnak is egyik fő, a polgári forradalom tömegbázisát és a függetlenségi harc belpolitikai stabilitását is szolgálni képes ágává.

Tájnak és szülöttének e mély és sokszoros belső kapcsolatát látva, talán nem volt indokolatlan a táj képének s a rajta kibontakozó társadalmi mozgásnak a költő portréjával, annak ezzel rokon vonásaival együttes bemutatása.

Jegyzetek

A táj képére Balla Antal Festetics György gróf költségén készített és kiadott, a szövegben idézett 1793. évi térképen kívül: Palugyay Imre: Magyarország ... legújabb leirása. III. k. Pest 1854. – az idézet a talajról: 324. l.; Fényes Elek: Magyarországnak ... mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. Pest 1837. III. k. 183. sk. l. /Külső Szolnok/, és V. k. l27. sk. l./ Hármas kerület/. – Az 1786. évi népességszám adatok: Dányi Dezső–Dávid Zoltán /szerk./: Az első magyarországi népszámlálás /1784-1787/. Bpest 1960. – A város földesúri és agrárviszonyairól, települési rendjéről, iparosairól, a sószállításról Botár Imrének a szolnoki várostörténet jeles kutatójának két tanulmányát idézhetjük: Szolnok települési, népesedési és gazdasági viszonyai a XVIII. században /Szolnok 1941/, és Szolnok agrártörténete a XIX. században / Századok 1943 78-104. l./ A csatorna tervéről és a forgalom méreteiről: Szollás Ella: A Duna – Tisza csatorna terve Pest és Szolnok között 1803-1826. Bpest 1930. – Az 1754. évi mezőtúri mozgalomra: Wellmann Imre: Az 1753-i alföldi parasztfelkelés – az ál Rákóczira: Várkonyi Ágnes–Esze Tamás: A Rákóczi hagyomány mozgósító ereje a XVIII. században /mindkét tanulmány a Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711-1790. Bpest 1952. c. kötetben./; a táj későbbi mozgalmaira Szántó Imre: Parasztmozgalmak /Heves megyei füzetek 4. sz./ és uő: Parasztmozgalmak Heves és Külső Szolnok megyében a XIX. sz. első felében. Eger 1955 /Az egri pedagógiai főiskola füzetei 16. sz./ A jászapáti mozgalomra: Kaposvári Gyula: „Csengesd meg, bungasd meg...” Az 1805-20-as jászapáti parasztmozgalom verses krónikája. Jászkunság 1955. 4. sz. – A táj és benne Szolnok iskoláztatási viszonyaira: Sugár István: Adatok a Szolnok megyei népiskolai oktatás XVIII. századi történetéhez. Jászkunság 1971. 4. sz., és uő: A népiskolai oktatás Szolnok megyében 1771/72-ben. Jászkunság 1972. 2. sz., továbbá Iványi Ede: A szolnoki m. kir. állami főgymnásium története 1831–1896. Szolnok 1896. – benne a ferences házfőnök 1776. évi beadványával. – Verseghy életére legrészletesebben Császár Elemér: Verseghy Ferenc élete és művei: Bp. 1903.: – munkásságának modern értékelésére /s ezen belül a marhakereskedő megvagyonosodására vonatkozó utalást/ ld. Tarnai Andor Verseghy életrajzát a Sőtér István szerkesztette: A magyar irodalom története III. kötetében /Bpest /1965/ 1963 – 171. l. Jól használható még a Verseghy Ferenc 1757-1822. /Szerk. Kisfaludy Sándor / Szolnok 1957. c. kiadvány, – benne Benda Kálmán tanulmányával Verseghynek a jakobinus mozgalomhoz vezető útjáról. – A kispolgárosodás társadalomtörténeti jelentőségére ld. a Petőfi és kora c. kötetbe /Bp. 1970/ írott, Petőfi és a pesti kispolgár c. tanulmányomat, ahol a problémát részletesebben kifejtem. Befejezésül hangsúlyoznunk kell, hogy e rövid előadásban nem léphettünk fel a Verseghy tevékenységét ill. a táj történetét meghatározó akár csak legfontosabb elemek és források, feldolgozások rendszeres felhasználásának vagy akár csak megemlítésének is igényével: egyes fontosnak és jellegzetesnek érzett elemek, problémák és összefüggések megemlítésénél, kiemelésénél többre itt nem vállalkozhattunk.

{fel}