A forradalom hatása a megye termelőszövetkezeteire

Jóllehet Szolnok megye tiszántúli része az 1950-es évek első felében a tsz-szervezés mintaterületének számított, a téeszek működésében a zavarok talán még az országosan tapasztalt problémáknál is erőteljesebben jelentkeztek. 1956 októberében a megyében 234 tsz-t és 129 tszcs-ét tartottak számon, 34 ezer családdal és 332 ezer kataszteri hold földterülettel.[1] Ezek közül 15 tsz-t az állandó lopások és a vezetők alkalmatlansága miatt már október 23-a előtt működésképtelennek nyilvánított a megyei tanács mezőgazdasági osztálya. Egy 1957 tavaszán összeállított jelentés szerint 60 tsz-t a mezőgazdasághoz nem értő, más területről odahelyezett elnökök irányítottak, akik közül a forradalom kitörése után 35-öt eltávolítottak, de politikai elkötelezettségük miatt a többi téesz éléről is leváltottak 30 elnököt, noha ezek gyakorlattal és szakmai tudással rendelkeztek.[2]

A szövetkezetekből október végén, novemberben és decemberben tömegesen léptek ki. A középparasztok 58%-a elhagyta a gazdaságokat, míg a szegényparasztok, a bevitt földdel, állattulajdonnal nem rendelkezők és az 1945-ben földhözjuttatottak nagyobb része bent kívánt maradni. Általában azoknak a szövetkezeteknek a tagsága döntött a teljes feloszlás mellett, ahol a tagok többségét középparasztok adták, s a nagyobb közös vagyon és a tagok termelési tapasztalatai miatt a szövetkezet sikeresebben gazdálkodott. Ám a rosszul működő tsz-ek közül is sok feloszlott. Nagyivánban és Tiszavárkonyban egészen különös helyzet alakult ki. A tsz-tagok túlnyomó többségét egykori agrárproletárok, szegényparasztok alkották és ők kifejezetten ragaszkodtak a gazdaságok fenntartásához. Nagyivánban a 220 tagból mindössze ketten jelezték, hogy ki akarnak lépni, és mint már említettük, fegyveres osztag szervezésével a forradalom kibontakozását is megakadályozták a községben.[3]

A Jászságban viszonylag kevés tsz működött 1956 előtt, ám közülük csak néhány, a Jászberényi járásban mindössze három oszlott fel. Feltűnően sok gazdaság bomlott fel a Törökszentmiklósi járásban – a 17-ből mindössze 4 maradt meg –, ahol a középparasztságot tömegesen kényszerítették be a szövetkezetekbe, de feloszlott a tsz-városok, Karcag és Mezőtúr szövetkezeteinek többsége is. Ez utóbbiak működését az ötvenes évek elején nagyvonalúan nyújtott hitelek terhe gátolta. A tagok az adósság nyomasztó súlyától akartak megszabadulni és ezért döntöttek a kilépés, illetve a feloszlatás mellett. Mivel a nagyfokú téeszesítés miatt a megye tiszántúli részén a kilépők számára kevés tartalék földterület állt rendelkezésre, még ott is rákényszerültek a szövetkezet teljes feloszlatására, ahol a tagság nagy része a tsz további fenntartását kívánta.[4]

Az 1956-os év utolsó negyedévében Szolnok megyében a 234 tsz-ből 124, a 129 tszcs-ből 72 oszlott fel. Míg a tsz-ek 53%-a bomlott fel, a lazább szervezeti egységet képező termelőszövetkezeti csoportoknak csupán 42%-a. A felbomlás október végén megkezdődött ugyan, de csak november 4. után teljesedett ki. November közepén a kádári rendbe még nem teljesen betört Tiszavidék című megyei lapban cikk jelent meg arról, hogy az 1956. évi tagosítás nem volt törvényes. Hatására a korábban betagosított földterületeken is több önkényes földfoglalásra került sor. Abádszalókon a Lenin Tsz által telepített új gyümölcsöst foglalták el az egyéni parasztok. Mezőtúron a városi tanács is támogatta, hogy a tsz-ből kilépők saját földjeiket kapják vissza és a szövetkezetekben alakult bizottságok is így mérték a földet.[5] A szövetkezetek felbomlásának folyamatában a Kádár-kormány által november végén kibocsátott miniszteri rendelet gyökeres változást hozott, mivel kimondta, hogy csak állami tartalékföldből, a tsz szétszórt földjeiből, vagy a tábla szélén kaphatnak földet a kilépők. A tsz teljes feloszlatását csupán akkor engedélyezik, ha a tagság egésze emellett döntött. Decemberben a szövetkezetek felbomlása megállt. 1957 januárjában pedig a már feloszlott tsz-ek egy része, kisebb földterületen ugyan, de újjáalakult.[6]

A tömeges visszalépés és a tsz-ek újraalakítása a 65/1956. F.M. és a 72/1956. FM.-PM. számú utasítások végrehajtásakor kezdődött meg. Ugyanis a jogszabályok értelmében a szövetkezetek vagyonhiányát a kivitt földterületek nagyságának arányában kiterhelték az önálló gazdálkodóvá vált parasztságra. Különösen szembetűnő 1957 januárjától a tsz-ek gyors újraalakulása és a tagok tömeges újrafelvétele Szolnok megye termelőszövetkezeti városaiban, ahol a vagyonhiányt a hiteltartozások rendkívüli mértékben megnövelték.[7]

Az 1957. március 20-án tartott megyei tsz-elnöki értekezleten felolvasott jelentés hangsúlyozta, hogy a tsz szervezéshez „az utóbbi hónapokban jelentős segítséget nyújtott a sajtó és a karhatalom is.”[8] A Tiszavidék hasábjain 1957 januárjától a téeszesítést propagálták, amely azonban túlságosan nagy hatást aligha gyakorolt a parasztságra. A falvakon végigportyázó karhatalmi osztagok már sokkal „eredményesebben” működtek. Kiemelték a tsz ellen agitáló személyeket, és látványos elhurcolásukkal, majd bántalmazásukkal az egész lakosságot megfélemlítették.

A parasztság egy része még a terror és az anyagi kényszerítő eszközök ellenére sem kívánt a kolhoz típusú szövetkezetekbe visszalépni. 1957 elején sorra alakultak a kis taglétszámú, ágazati mezőgazdasági társulások Szolnok megyében, elsősorban a Tiszafüredi járásban. Áprilisban már 97 társulás működött: 43 rizstermelő, 5 zöldség-, 4 szőlőtermelő, 29 méhészeti, 5 állattenyésztési és 11 egyéb társulás. Ezeket a mezőgazdasági szakcsoportokat, voltaképpeni szakszövetkezeteket az intenzívebb kultúrák szakismeret- és munkaigényessége hívta életre. A tsz-ekkel szemben mégsem maradhattak fenn sokáig, mivel a helyi párt- és tanácsi vezetők mindent elkövettek elsorvasztásuk érdekében.[9]

Fegyveres testületek a forradalomban

ÁVH és a rendőrség

Az 1956 október 23-a előtti politikai fellazulás az államvédelem Szolnok megyei tisztjeire sem maradt teljesen hatás nélkül. Az Irodalmi Újság cikkeit ők is olvasták, azokról beszélgettek, de az új jelenségekkel nem tudtak mit kezdeni, a közös megbeszéléseken valamennyien elítélően nyilatkoztak a sajtóban megjelent írásokról.[10] Október 22-én éjjel az ÁVH Szolnok megyei egységeit is riasztották és összetartást rendeltek el számukra. Szolnok megyében 1956-ban az ÁVH állományához 85 személy tartozott, akiknek mintegy a fele a megyeszékhelyen, a többiek a járási székhelyeken és a városokban lévő kirendeltségeken teljesítettek szolgálatot. Ebben az időszakban Szolnokon a megyei rendőr-főkapitányság (korabeli nevén a BM Szolnok Megyei Főosztálya) épületében, a második emeleten működött az ÁVH megyei szerve.

Október 23-án és 24-én az ÁVH helyi vezetői a megyei pártbizottságtól semmilyen konkrét utasítást nem kaptak, de a velük egy épületben lévő rendőrség magasabb beosztású tisztjeivel sem hangolták össze a tennivalókat. Október 25-én az ÁVH a szolnoki tüntetők egyik legaktívabb tagját letartóztatta, őt azonban a megyei főügyész rövid kihallgatás után még az éjjel szabadon bocsátotta. Úgy tűnt, hogy az ÁVH szolgálataira a helyi hatalom nem tart igényt, ők pedig nem mertek önálló akcióra vállalkozni.[11] Az ÁVH helyi vezetőinek zavarodottságát jelzi, hogy másnap, október 26-án délután a megyei államvédelmi szerv képviseletében 3 tiszt felajánlotta szolgálataikat a forradalmi munkástanács alakuló ülésén. A munkástanács tagjai határozottan visszautasították őket, miközben a megyeháza előtt tüntető tömeg követelte, hogy az ávósok adják át fegyvereiket és hagyják el a várost. Az ÁVH tagjainak őrizetbe vételéről a megyei munkástanács október 31-én döntött, a legfőbb ügyész rendelete alapján.[12] A rendőrség közreműködésével a honvédség és az egyetemisták november 1-jére virradóan őrizetbe vették az ávósokat Szolnokon. Letartóztatásukat november 1-jén és 2-án vidéken is végrehajtották, s őket többnyire a helyi rendőrségi fogdákban őrizték. A szolnoki és kunszentmártoni ÁVH alkalmazottakat, mintegy 52 személyt a megyei börtönbe szállították. Közülük a nem operatív munkában foglalkoztatottakat november 3-án hazaengedték. A többieket a megyei főügyész nyilatkozata szerint hadifoglyoknak tekintették, akiknek ügyét később vizsgálták volna ki. A letartóztatott ávósokat november 4-i kiszabadulásukig Szolnok megyében semmiféle bántalmazás nem érte. Őrizetbe vételük inkább személyes biztonságukat és védelmüket szolgálta a népharaggal szemben.[13]

A rendőrség vezetői a szolnoki forradalmi munkástanáccsal már október 26-tól együttműködtek. A testületbe Palásti Gyula és Pala (Derbál) Lajos őrnagyokat rendőrségi biztosokként választották be. Palásti, a BM megyei főosztályának tisztje illegális kommunista múlttal rendelkezett és a szolnoki munkások körében rendkívüli népszerűségnek örvendett. Az ugyancsak munkásmozgalmi múltjáról ismert Pala Lajos a Szolnoki Városi Rendőrkapitányság tisztje volt 1956-ban. Mindketten maradéktalanul végrehajtották a megyei munkástanács rendelkezéseit és a rendőrséget erélyesen irányították, fenntartva Szolnokon az élet- és vagyonbiztonságot. A munkástanács október 27-én a BM megyei főosztálya vezetőjévé a leváltott Nagy István alezredes helyére Palásti őrnagyot nevezte ki. Palásti és Pala a forradalmi munkástanács utasítására beszedették a funkcionáriusok önvédelmi fegyvereit és az általuk vezetett rendőrség közreműködött az ÁVH tagjainak letartóztatásában. Kezdeményező szerepet azonban a megyei munkástanácson belül egyikük sem vállalt.[14]

Október 30-án a BM megyei főosztályán belül Forradalmi Munkás Bizottság alakult Olasz Ferenc százados vezetésével. Olasz százados és még néhány szolnoki rendőrtiszt 1948-ig az SZDP tagja volt, akik a koalíciós pártok újjászervezésekor felvetették, hogy a rendőrségen belül is meg kellene alakítani a Szociáldemokrata Pártot, de erre a november 4-i szovjet beavatkozás miatt már nem került sor. A forradalom idején több, a kommunista hatalomátvétel után leszerelt, szakmailag kiemelkedő volt tisztet is visszavettek a rendőrség állományába, akiknek szolgálati viszonya november 4-e után ismét megszűnt.[15]

Szolnok megyében a rendőrség vidéken is a forradalmi szervek mellé állt. A kompromittált vezetőket menesztették, helyükre alacsonyabb beosztású tiszteket állítottak. Karcagon október 27-én Lakatos László főhadnagyot az ún. Honvédelmi Bizottmány tagjává, november 1-jén Prohászka Károly főhadnagyot pedig a városi rendőrkapitányság vezetőjévé nevezték ki. Olasz Ferenc százados, a BM Szolnok Megyei Főosztályán alakult Forradalmi Munkás Bizottság vezetőjének utasítására november 1-jén Karcagon is végrehajtották az ÁVH tagjainak letartóztatását.[16]

A városokban és a járási székhelyeken többnyire a rendőrség engedélyével és ellenőrzésével osztották ki a fegyvereket az október végén szerveződő nemzetőrségeknek. Fegyveres szolgálatot a nemzetőrök általában csak rendőrökkel – és ahol honvédség állomásozott, ott katonákkal – együtt láttak el. A falvak egy részében a rendőrség ellenőrzése nélkül MÖHOSZ-fegyverek, kispuskák, vadászpuskák, a funkcionáriusoktól elvett pisztolyok és az átkutatott pártházakban talált fegyverek kerültek kisebb mennyiségben a nemzetőrök, a lakosság, elsősorban a fiatalok kezébe. Jászberényben a honvédség a helyi rendőrkapitányság bevonása nélkül juttatott nagyobb mennyiségű fegyvert a fiataloknak.

Honvédség

1956-ban Szolnok megyében Jászberényben, Karcagon, Kunmadarason, Mezőtúron és Szolnokon állomásoztak honvédalakulatok. A megyeszékhelyen a Kilián György Repülőtiszti Hajózó Iskolához repülőtér is tartozott. Ugyancsak a tisztiiskola alárendeltségében működött a kunmadarasi repülőtér, ahol a Magyar Néphadsereg sugárhajtású gépekkel felszerelt elitegysége teljesített szolgálatot. Szolnokon a tisztiiskola és a repülőtér állományával együtt négy honvédségi alakulat (légvédelmi tüzér, aknavető tüzér és utász), Jászberényben egy tüzérezred, Karcagon egy páncéltörő tüzérosztály, Mezőtúron egy harckocsi és rohamlöveg ezred állomásozott. Szovjet egységek csak Szolnokon és Jászberényben tartózkodtak, Szolnokon a tiszai hídfő miatt nagyobb számban, itt két volt magyar laktanyát is lefoglaltak.

A magyar katonai alakulatok viszonyát a helyi forradalmi eseményekhez többnyire a parancsnokok személye határozta meg, akik egyéniségükben és politikai nézeteikben meglehetősen különböztek egymástól. A szolnoki helyőrség élén Kablay Lajos alezredes, a Kilián György Repülőtiszti Hajózó Iskola parancsnoka állt, aki honvédelmi biztosként kezdettől meghatározó szerepet töltött be a megyei munkástanácsban. Kablay Ludovika Akadémiát végzett, rendkívül jól képzett repülőtiszt volt, aki mindig tartózkodott a nyílt politikai állásfoglalástól. Dancsi Józsefet, a megyei munkástanács elnökét támogatva mindig igyekezett mérséklően fellépni. A felsőbb honvédelmi utasításokat és parancsokat végrehajtotta. Műveltsége, rendkívül szívélyes modora, diplomatikus, de mégis szuggesztív fellépése révén az egyetemistákat és a munkásokat a radikálisabb lépésektől távol tudta tartani.

Kablay az Országos Légierő Parancsnokságtól kapott utasítás szerint felderítő repülésekkel figyeltette a 4-es főúton, Nyíregyháza–Csap térségében zajló szovjet csapatmozgásokat, és ezekről jelentést tett feletteseinek[17]. Október 30-án a Honvédelmi Minisztériumból érkezett utasításnak megfelelően Szolnokon is megalakult a Forradalmi Katonai Tanács, melynek Kablay alezredes lett az elnöke. November 1-jén a megyei munkástanács utasítására megbízta Szathmári József századost, a légvédelmi tüzérlaktanya parancsnokát, hogy dolgozza ki Szolnok körkörös védelmi tervét. A terv mégsem készült el, mivel felmérték, hogy értelmetlen és kilátástalan a védekezés a szovjet túlerővel szemben. Szathmári csupán a repülőtér és a légvédelmi tüzérlaktanya körül állíttatott fel néhány üteget, de november 3-án ezeket is bevonatta.[18] Ennek ellenére november 4-én hajnalban szovjet páncélos egységek megtámadták a szolnoki légvédelmi tüzér- és aknavető tüzérlaktanyát. Az akciónak két halálos és öt sebesült áldozata lett, noha a magyar katonák nem is viszonozták a szovjet sorozatokat.[19]

Noha Kablay – akinek az utókor emléktáblát állított és akiről teret neveztek el – a szolnoki helyőrség vezetését mindvégig szilárdan kezében tartotta, a fiatal tisztek a radikálisabb lépésektől sem riadtak vissza. Október 31-én a repülőtiszti iskolán külön, 15 tagú Forradalmi Katonai Tanács alakult, amely a politikai tiszteket elmozdította állásukból és a tanács utasítására november 1-je körül a Martfű térségében felvonuló szovjet alakulatokat orosz nyelvű rádióüzenetben szólították fel, hogy ne lőjenek a magyarokra.[20] A kunmadarasi repülőtér tisztjei a szolnoki katonai vezetőkkel ellentétben a helyi forradalmi események kezdeményezőivé váltak. A repülőtisztek a többi fegyvernemnél szolgálóknál általában iskolázottabbak és a politikai kérdésekben is tájékozottabbak voltak. Október 27-én, amikor Karcagról, a forradalmi nagygyűlés után küldöttség kereste fel a közeli repülőteret, Hagymási Jenő százados, a repülőezred parancsnoka biztosította őket teljes támogatásukról. A repülőtéren kilenc tagú katonai forradalmi tanácsot alakítottak meg. Hagymási ezután parancsot adott tisztjeinek, hogy menjenek Kunmadarasra, valamint a Kunhegyesi és a Tiszafüredi járás községeibe, segítsék a tömeggyűlések és tüntetések szervezését, a forradalmi tanácsok megalakulását. A repülőtisztek fellépése bátorítólag hatott a falvak lakosságára és hozzájárult ahhoz, hogy Szolnok megye tiszántúli részén nagyobb tömegek, radikálisabb követelésekkel vettek részt a forradalmi megmozdulásokban. A Kunhegyesi és a Tiszafüredi járásban a párt- és állami funkcionáriusokat többnyire leváltották és október végén a forradalmi tanácsok újraválasztásával a kommunista tagokat jórészt kiszorították.[21]

A kunmadarasi repülőtér hivatásos állományának nagy része részt vett a forradalmi akciókban. Átkutatták a pártházakat, lefoglalták a funkcionáriusok fegyvereit, felszólaltak a népgyűléseken és a községi forradalmi tanácsok ülésein. A szolnoki helyőrség vezető beosztású tisztjeivel ellentétben, akik elsősorban a Honvédelmi Minisztériumból és a felsőbb katonai parancsnokságoktól érkezett utasításokat hajtották végre, a kunmadarasiak kezdeményező és mindvégig tevékeny résztvevői voltak az eseményeknek.

Karcagon Antal József százados, a tüzérlaktanya parancsnoka és Szűcs Lajos százados, a városi kiegészítő parancsnokság vezetője részt vállalt az október 27-én megalakult városi forradalmi tanács munkájában, szerepük azonban korántsem volt annyira radikális, mint a kunmadarasi repülőtiszteké. Karcagon a forradalmi tanács mellett még ugyanezen a napon a két helyi, vezető beosztású honvédtiszt, a kunmadarasi repülőtér parancsnoka, a városi rendőrkapitányság vezetője és három volt katonatiszt Honvédelmi Bizottmányt szerveztek, amelynek célja elsődlegesen a rend fenntartása és egy esetleges szovjetellenes provokáció megakadályozása volt, melyet a 4-es főúton vonuló csapatok a városon toroltak volna meg.[22] A karcagi honvédség október 29-ig a városi pártbizottság védelmét is biztosította, a pártfunkcionáriusoknak önvédelmi fegyvereket utaltak ki. Ugyanakkor Antal százados a tüzéralakulat párttitkárának és klubvezetőjének fegyverét a laktanya többi tisztjének követelésére bevonatta és a rendőrséggel együtt részt vett az ávósok letartóztatásában is.[23]

A megye legütőképesebb honvédalakulatánál, a Mezőtúri Páncélos és Rohamlöveg Ezrednél egészen másfajta események játszódtak le. Dropán Ferenc őrnagy, az egység parancsnoka megpróbált szembehelyezkedni a városban bekövetkező forradalmi változásokkal. Október 28-án 40-50 fős csoport vonult a laktanya elé, hogy fegyvert kérjen a szerveződő nemzetőrség részére. Dropán nem tárgyalt velük, és levegőbe adott lövésekkel zavarta szét a tüntetőket.[24] A leváltott mezőtúri rendőrkapitányt néhány más funkcionáriussal együtt befogadta és a laktanyában a védelme alá helyezte, amivel nehéz helyzetbe hozta a városi forradalmi tanács tagjait, akik attól tartottak, hogy a régi rend hívei a honvédség fegyveres támogatásával visszafoglalhatják pozíciójukat és leszámolhatnak ellenfeleikkel. Dropán plakátokat nyomatott és ragasztatott ki a városban, amelyeken gyülekezési, és este 6-tól reggel 6 óráig teljes kijárási tilalmat rendelt el. Október 29-én röplapokon adta tudtul, hogy a rend fenntartása a honvédalakulat kötelessége, a párttitkárok foglalják el régi helyeiket, a városi tanács épületébe pedig tanácsi dolgozókon kívül csak különleges meghatalmazással ellátott személyek léphetnek be.[25]

A mezőtúri laktanyaparancsnok által terjesztett nyomtatványok szövege a teljes visszarendezés szándékát mutatta. A katonai parancsnok a már két napja működő városi forradalmi tanácsról egyszerűen nem vett tudomást. Dropán őrnagy meggyőzéséért a kunmadarasi és karcagi honvédtisztek indítottak akciókat. Szűcs Lajos százados, a Karcagi Kiegészítő Parancsnokság vezetője gépkocsival Mezőtúrra utazott, de Dropán nem engedte be a laktanyába, és amikor visszaindult, a mezőtúri helyőrség katonái az autó után lőttek. Ezután Hagymási százados, a kunmadarasi parancsnok javaslatára a karcagi nyomdában röpcédulákat nyomattak az alábbi szöveggel: „Honvédek! Ha szeretitek apátokat, anyátokat, nem tűritek meg parancsnokotokat magatok között, aki a nép ellensége.” A röpcédulákat repülőgépről leszórták a mezőtúri laktanya fölött. Bár Dropán helyzetét ezzel a laktanyán belül nem sikerült megrendíteni, a városban zajló eseményekbe ő sem mert fegyveres erővel beavatkozni. Mezőtúrról rövidesen három tagú tiszti küldöttség érkezett Karcagra, akik tiltakoztak a parancsnokuk leváltására felszólító röpcédula ellen és bizonygatták, hogy a katonák szeretik Dropán őrnagyot. Amennyiben ez nem így lenne, elküldték volna a laktanyából.[26]

Mivel a szovjet csapatok beáramlása felerősödött, november 2-án a karcagi, kunmadarasi és szolnoki alakulatok vezető beosztású tisztjei megbeszélést folytattak a katonai ellenállás lehetőségéről. Hagymási Jenő százados javasolta, hogy a térség honvédalakulatait, amelyek a tüzérség, légierő és harckocsi egységek révén elég jelentősnek tűntek, vonják össze Karcag–Kunmadaras térségében, a 4-es főút közelében. Ehhez azonban meg kellett volna nyerni Dropán Ferenc őrnagy támogatását. Hagymási Antal századost és Szűcs századost, a karcagi katonai vezetőket még aznap Mezőtúrra küldte azzal az üzenettel, hogy a mezőtúri helyőrség katonái teljes felszerelésükkel és tankjaikkal települjenek át a kunmadarasi repülőtérre. Az elgondolás szerint ebbe a tiszántúli hadseregbe tartoztak volna Szolnok, Mezőtúr, Karcag, Debrecen és Kunmadaras honvédalakulatai. A szolnoki küldöttek parancsnoknak Kablay alezredest javasolták, de szóba került Csorba alezredes, a debreceni helyőrség parancsnokának neve is. Dropán őrnagy fogadta ugyan Antal és Szűcs századosokat, az előtte vázolt tervért azonban aligha lelkesedett.[27] Mivel november 3-ra a szolnoki katonai repülőteret körülvették a szovjet tankok, a magyar egységek összevonásának nem volt többé realitása. Bár Antal százados, a karcagi helyőrség parancsnoka ezen a napon több száz kézifegyvert hozatott Debrecenből Karcagra, azokat a nemzetőrség között mégsem osztatta szét, mivel az ellenállást már ő is értelmetlennek tartotta. A szovjet beavatkozás a magyar katonai vezetők közül sokakat nem ért váratlanul. Erre utal Antal József százados kijelentése, melyet a Karcagi Honvédelmi Bizottmány november 3-i ülésén tett. Kifejtette, hogy a szovjet fegyveres erőkre támaszkodva új kormány fog létesülni, mert tűrhetetlen állapot, hogy az országban egymástól független intézkedések, kormányok (sic!) és rádiók vannak. Jóslatnak tűnő szavait a Honvédelmi Bizottmány tagjai, köztük elsősorban Hagymási Jenő százados – ekkor még – képtelenségnek tartották.[28]

November 4-én reggel a szovjet támadás kezdete után a karcagi tüzérlaktanya forradalmi katonai tanácsának tagjai a harc felvétele mellett foglaltak állást. Antal százados azonban az ütegeket a várostól északra vezényelte ki, nehogy a 4-es főút mellett lévő laktanyából tüzeljenek a megszállókra, vagy amennyiben a szovjetek támadnak, a legénységet és az ágyúkat ne semmisítsék meg. Egy üteget a vágóhíd mellé, a főútvonal közelébe küldtek arra az esetre, ha felsőbb utasítás érkezik a harc felvételére.[29]

A szolnoki és a tiszántúli honvédalakulatoktól teljesen függetlenül és egészen másként alakult a jászberényi tüzérezred, s vele együtt Jászberény sorsa. A városban viszonylag jelentős létszámú honvédség állomásozott, mivel nemcsak laktanyával, hanem hadiipari üzemekkel is rendelkezett a település, ahol műszaki tisztek és őrszemélyzet teljesített szolgálatot. A honvédtisztek a helyi forradalmi eseményekben mindvégig kezdeményező szerepet játszottak. Október 27-én Somogyi Jenő századost, megbízott laktanyaparancsnokot választották meg a Jászberényi Munkás Paraszt és Katonatanács elnökének, akit azonban október 31-re virradóan egységével együtt Budapestre vezényeltek. A forradalmi tanács új elnöke, Potemkin Károly, helyettese Torma Ferenc honvédszázados lett. Torma azonnal megkezdte a lakosság felfegyverzését. November 1-jén Potemkin Károly és dr. Altordai Sándor, a nemzetőrség vezetője a helyi szovjet laktanya parancsnokával megegyezett ugyan, hogy egymásra nem nyitnak tüzet, és a forradalmi bizottság biztosítja a szovjet katonák élelmezését, azonban még ugyanezen a napon további 150 kézifegyvert osztottak ki a nemzetőrség részére. November 2-án a Budapestre vonult honvédség helyett pótezred felállításáról döntöttek, melynek felfegyverzésére a honvédtisztek 300 géppisztolyt hoztak a tápiószecsői fegyverraktárból.[30]

A fegyverekkel nemcsak a nemzetőrség, hanem a november 1-jén megalakult FISZ tagjait is felfegyverezték, akik a honvédségtől és a rendőrségtől függetlenül, fegyveresen járták a várost. A felfegyverzett fiatalokat, mintegy 240 személyt, november 3-án délután Járomi József, a FISZ elnöke ünnepélyes keretek között feleskette, hogy a haza függetlenségéért és szabadságáért az utolsó csepp vérükig harcolni fognak.[31] Jászberényben gyakorlatilag mindenki fegyverhez jutott, és a környező községeknek is nagyobb számú géppisztolyt, puskát juttattak.[32] Másnap, november 4-én délelőtt Országh István honvéd főhadnagy a fiataloknak fegyverismereti kiképzést tartott a városháza udvarán. A Jászberény mellett állomásozó szovjet alakulat ekkor még nem vonult be a városba. A városban elterjedt szóbeszéd szerint a szovjet laktanya parancsnoka, egy őrnagy a támadásra vonatkozó parancsot nem hajtotta végre, és ezért még aznap agyonlőtték. Ezt semmilyen írásos forrás nem erősíti meg, noha a szovjet parancsnok leváltása valószínűsíthető, mivel november 4-én már más tiszt állt a jászberényi alakulat élén, mint akivel három nappal korábban a Potemkin Károly, dr. Altordai Sándor nemzetőrparancsnok tárgyalt.

November 4-én az Aprítógépgyár és a Fémnyomó és Lemezárugyár elé tarackokat vontattak. Dr. Altordai pedig utasítást adott a rendőröknek és a nemzetőröknek, hogy viszonozzák a tüzet, ha a szovjet csapatok támadnak.[33] Úgy tűnt, hogy Jászberényben szinte mindenki, honvédek, diákok és a civil lakosság nagy része készülődik az ellenállásra. „A cél az volt, hogy a hatalomra került Nagy Imre kormányt, amely a semlegességet kimondta, és a szovjet csapatok kivonását követelte, védjük, mert ezzel a Forradalmi Tanács és az Ifjúság is egyetértett. Az adott helyzetben a felfegyverzés kimondottan a szovjetek ellen irányult, mert akkor a sajtóból és más tájékozódási lehetőségekből úgy alakult a helyzet, hogy a honvédség Nagy Imre mellé állt.[34]

A civilek lefegyverzése azonban már november 4-én megkezdődött, ugyanis Varga Ferenc őrnagy, a Jászberényi Tüzérezred Budapestről visszatért parancsnoka nem vállalta a fegyveres harc vezetését. Az ellenállás értelmetlenségéről meggyőzte a forradalmi bizottság tagjait és a FISZ vezetőjét, mire Potemkin Károly és Járomi József utasították a nemzetőröket és az ifjúsági szövetség tagjait, hogy adják le fegyvereiket.[35] Noha délutánra a géppisztolyok és puskák begyűjtése megtörtént, az üzemek elől bevontatták az ágyúkat, sok kézifegyver maradt a fiatalok és a nemzetőrök birtokában.

A szovjet csapatok csupán délután 4 óra körül vonultak be a városba.[36] A főtéren 16 óra 30 és 16 óra 45 között tűzharc tört ki, melynek során hat jászberényi lakos és két szovjet katona életét vesztette. A magyar halottak közül négyen a FISZ tagjai közé tartoztak és valószínűleg fegyverrel is rendelkeztek. Ketten vétlen polgári áldozatok voltak, egyikőjük egy tizenkét éves gyermek, a másik egy fiatal lány, akik véletlenül tartózkodtak a főtéren. A jászberényi kórházba tizennyolc magyar sérültet szállítottak be lőtt sebekkel. A szovjet katonák közül hatan szenvedtek könnyebb sérülést a jászberényi szovjet alakulat parancsnokának közlése szerint.[37] A szovjet főhadnagy jelentésében azt állította, hogy a lövöldözést a magyarok kezdték,[38] és az 1957-ben lefolytatott hadbírósági eljárás során a vádlottak is ezt vallották. A peranyag adatai szerint a városi tanácsháza előtt őrszolgálatot teljesítő két fiatal rálőtt az egyik gépkocsiból kiszálló szovjet tisztre, mire az oroszok golyózáporral árasztották el a teret.[39] A nemzetőrök viszonozták a tüzet és közel egy órán át tartott a lövöldözés.[40] A Szolnok megyei ötvenhatos eseményekről készített belügyi jelentés egy ismeretlen nemzetőrről és egy lengyel állampolgárról tesz említést, akik a bevonuló szovjet katonákra tüzet nyitottak. Ez a forrás három szovjet halottat és tíz sebesültet említ.[41]

A jászberényi tűzharc egyes részletei mindmáig nem tisztázottak. Közrejátszik ebben, hogy a hasonló esetektől eltérően nem követte súlyos megtorlás. A Budapesti Katonai Bíróság és a Pest Megyei Bíróság Népbírósági Tanácsa által lefolytatott eljárás után a jászberényi forradalmi események résztvevőit 1-5 évi börtönbüntetésre ítélték. Gyilkossági kísérletért, vagy emberölésért, aminek általában a szovjet katonák ellen folytatott, halálos áldozatokat követelő fegyveres harcot minősítették, senkit sem marasztaltak el.[42]

Kevésbé ismert, hogy Jászberényben november 4-én délután, mintegy egy órával a szovjet katonákkal vívott tűzharc után újabb lövöldözésre került sor. A Rákóczi Akadémia tagjai, a kommunista rendszerhez hű honvédtisztek egy teher- és egy személygépkocsival haladtak át a városon, hogy Békéscsabán, Orosházán és Szarvason elfoglalják szolgálati helyüket. A rendőrség előtt valaki géppisztolysorozatot adott le a gépkocsira, amelynek következtében a hátul ülők megsebesültek. A tisztek később a karhatalom tagjai lettek.[43]

November 4-én fegyveres ellenállásra Szolnok megyében Jászberényen kívül csupán Törökszentmiklóson került sor, ahol az átvonuló 80. ejtőernyős deszant ezredre rálőttek, mire a szovjet katonák negyedóráig tartó lövöldözésbe kezdtek. Egy vétlen asszony halálosan megsebesült, amikor egy utcán rekedt kisgyermeket akart biztonságba helyezni. A szovjet katonák közül oroszországi levéltári források szerint egy katona elesett és öten megsebesültek. A lövöldözést kezdeményezők személye nem ismert.[44]

{fel}