AZ 1956-OS FORRADALOM SZOLNOK MEGYEI ESEMÉNYEINEK ÁTTEKINTÉSE

Szolnok megye gazdasági, társadalmi és politikai viszonyainak jellegzetességei

Jász-Nagykun-Szolnok megye viszonylag új közigazgatási egységnek számít, amelyet 1876-ban hoztak létre a kisbirtokosok által lakott Jászság és Nagykunság, valamint a nagybirtokokat is magában foglaló Külső-Szolnok megyei részek egyesítésével. Kisebb területi változtatások után, 1950-1989-ig a neve Szolnok megye volt. A megye birtokszerkezetében, társadalmi viszonyaiban és politikai jellegében egyaránt heterogén maradt, s mindvégig meghatározó szerepet játszott Jászberény és Szolnok ellentéte.

Az 1945. évi nemzetgyűlési és az 1947. évi országgyűlési választásokon 51,2, illetve 28%-os eredménnyel a Független Kisgazdapárt győzött, s a párt 1947. évi 69,6%-os jászberényi eredménye országos viszonylatban is kiemelkedett. Az MKP 1945-ben csak Kisújszálláson szerzett relatív többséget, megyei szinten 1945-ben a választók 23%-a, 1947-ben pedig csak 22,14%-a szavazott a kommunista pártra, noha 1947-ben kékcédulás visszaélésekre a jászsági falvakban tömegesen került sor. Az országos eredményeknél sokkal sikeresebben szerepelt a Nemzeti Parasztpárt (1945-ben 10,5%, 1947-ben 13,6%), míg a tipikusan agrár jellegű megyében a Szociáldemokrata Pártnak Szolnok kivételével viszonylag csekély volt a szavazótábora. Ezért a szociáldemokraták 1945-ben 13,7, 1947-ben mindössze 8,7%-os eredményt értek el.[1]

A megye gazdasági-társadalmi viszonyainak alakulásában meghatározó jelentősége volt a szövetkezetesítésnek. Az első termelőszövetkezetek tagsága itt is zömmel nincstelenekből és újonnan földhöz juttatottakból állt, akik nem rendelkeztek megfelelő mezőgazdasági szakismerettel és termelési tapasztalatokkal, sőt elegendő igavonó állattal sem, ami eleve lehetetlenné tette a sikeres gazdálkodást. Az első erőszakolt szövetkezetesítési kampány 1950 nyarán bontakozott ki, egyidejűleg a tsz-földek tagosítása is megkezdődött. Szolnok megye a tagosított területek nagyságát és a begyűjtési verseny eredményeit tekintve országosan az első helyre került, ezért a tsz-szervezés mintaterületének tekintették. Az MDP II. kongresszusának kezdetére, 1951 február 15-re Túrkeve 80%-ban szövetkezeti város lett, nem sokkal később Mezőtúr, Kisújszállás és Karcag is elnyerte ezt a címet. A négy városban 60 csoport működött a szántóterület 71%-án és mindössze 641 egyéni gazda maradt. A kollektivizálás sikeréhez nagyban hozzájárult a nagykunsági rizsföldeken már 1945 előtt kialakult közös művelés. A négy város téeszeinek óriási állami támogatást juttattak. A szövetkezetek központi állami támogatásból építettek istállókat és magtárakat, működésükhöz hatalmas hiteleket kaptak[2]. Ám a minta-tsz-ek rosszul gazdálkodtak, a hiteleket nem tudták visszafizetni, és 1956-ra tetemes adósságot halmoztak fel.

Az önállóan gazdálkodók helyzetét ellehetetlenítette a magas beadási kötelezettség és a kötött gazdálkodás bevezetése a szabadpiac megszüntetésével. Mind többen kényszerültek földjeiket elhagyva a nehéziparban (Sztálinváros), a bányavidékeken, vagy az állami gazdaságokban munkát vállalni. Az 1953-as kormányprogram enyhítette ugyan a parasztságra nehezedő terheket, a Jászságban azonban ekkor vett új lendületet az erőszakos szövetkezetesítés, ahol addig az országos átlagnál kevesebb téesz alakult[3]. 1955 január 1-e és október 20-a között Szolnok megyében 24 új tsz kapott működési engedélyt, s közülük 17 a két jászsági járás és Jászberény város területén szerveződött[4]. 1956-ban a megye földterületének 28,4%-a tsz-ek, 15,7%-a állami gazdaságok tulajdonában volt, míg 42,4%-át egyéni gazdák művelték[5].

1950 előtt ipari nagyüzemek csupán Szolnokon (MÁV Járműjavító, Cukorgyár, Papírgyár) és Martfűn (Cikta Cipőgyár) működtek. Jelentősebb számú munkaerőt foglalkoztatott Törökszentmiklóson a gőzmalom, a baromfi-feldolgozó vállalat és a mezőgazdasági gépgyár. A többi településen lévő malmok, téglagyárak és egyéb kisebb vállalatok munkásainak létszáma nem érte el a száz főt. Az első ötéves terv során a nehézipar fejlesztésének jegyében létesült a Szolnoki Tiszamenti Vegyiművek, a Jászberényi Aprítógépgyár, továbbá a Jászberényi Fémnyomó- és Lemezárugyár. 1956-ban jelentősebb számú nagyipari munkásság négy településen (Szolnokon, Jászberényben, Martfűn és Törökszentmiklóson) élt.

Szolnok megyében az értelmiség száma viszonylag csekély volt, túlnyomó többségük pedagógus. 1952-től felsőoktatási intézmény működött a megyeszékhelyen, a Közlekedési Műszaki Egyetem, amely 1955-ben önállóságát elveszítve, lecsökkentett hallgatói létszámmal a Budapesti Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Üzemmérnöki Karává alakult. Az egyetemet 1955-től fokozatosan Budapestre telepítették és 1957 tavaszán a vasúti mérnökök képzése véglegesen megszűnt Szolnokon. Az 1956-os forradalom időszakában azonban még mintegy kétszáz egyetemista tanult a Tisza-parti városban.

A forradalom előzményei

A Rákosi rendszer fellazulása és különösen a budapesti Petőfi Körben rendezett viták Szolnok megyében sem maradtak hatástalanok. Szolnokról, Törökszentmiklósról, de még egyes községekből is néhány értelmiségi rendszeresen feljárt a Kör vitáira, és hazaérve beszámoltak az ott hallottakról[6].

A megyében az első kritikus hangvételű rendezvényre 1956. július 12-én, Szolnokon a TTIT (Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat) szervezésében került sor, amikor dr. Dankó Sándor szolnoki bíró a szocialista törvényességről tartott előadást. 1956 kora őszén vitákat tartottak a szövetkezeti mozgalomról is, de a szolnoki TTIT szervezet rendezvényei közül a legnagyobb visszhangot a szeptember 21-én tartott ankét váltott ki, amelynek tárgya az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) Központi Vezetőségének értelmiségi határozata volt. Az összejövetel Losonczy Gézának, a Magyar Nemzet főszerkesztőjének vitaindítójával kezdődött, ezt Mesterházi Lajos író és Erdős Péter újságíró hozzászólása követte. Mesterházi és Erdős őszinte szavai bátorítólag hatottak a megjelent helyi értelmiségiekre, akik ezután maguk is el merték mondani véleményüket.

A hozzászólók közül Kisfaludy Sándor, a megyei könyvtár igazgatója sérelmezte, hogy a közelmúltban az értelmiség jó szándékú kritikai észrevételeit félremagyarázták és az ellenség hangjának bélyegezték. Szalay Jánosné, a szolnoki Varga Katalin Gimnázium igazgatónője a tanulók származás szerinti megkülönböztetése ellen emelt szót. Kaposvári Gyula, a Damjanich Múzeum igazgatója kifogásolta, hogy a tanácstagok nem képviselhetik őszintén választókerületük érdekeit. Az ankétról jegyzőkönyv nem maradt fenn, az erről szóló újságtudósítás a felszólalók nevét nem minden esetben közli. Voltak, akik még keményebben fogalmaztak. Egyikük az alkotmány második pontjának megváltoztatását indítványozta, amely kimondja, hogy a Magyar Népköztársaság a munkások és parasztok állama, ehelyett a dolgozók állama meghatározást javasolta, amely az értelmiségieket is magában foglalná (a megyei tanács vb elfogadta a javaslatot). Mások kifogásolták a szigorú cenzúrát, továbbá azt a szemléletet, mely szerint a magántulajdon bűn, magyarságunkról és a határon túl élők problémáiról pedig beszélni sem szabad[7].

Az éjfél után véget ért ankétot vidéken is értelmiségi vitaestek követték. Október 16-án a jászapáti gimnáziumban vitatták meg az értelmiségi határozatot és a pedagógusok problémáit. Október 21-én, a karcagi értelmiségi gyűlésen már olyan követelések is elhangzottak, amelyeket máshol csak a forradalom kitörése után mertek megfogalmazni. Filep István gimnáziumi tanár a szovjet csapatok kivonásának, kollégája, Csávás István a kötelező hitoktatás visszaállításának szükségességét hangoztatta[8].

Az értelmiségi ankétokon a párt- és tanácsi funkcionáriusok közül csak kevesen vettek részt. A jászapáti gyűlésen pl. csak a tiszasülyi vb-elnök jelent meg, noha valamennyi járási és községi vezetőt meghívták.

A politikai fellazulás a Szolnok Megyei Néplap néhány kritikus, ironikus hangvételű cikkében is nyomon követhető, mivel bírálták a rendszer kirívó fonákságait. A szeptember 23-i számban Dávid Ferenccel, a népfront országos titkárával készült riport jelent meg, amelyben Dávid kifejtette, hogy a népfrontbizottságok munkájába be kell vonni a közéletből kiszorított kisgazda, szociáldemokrata és parasztpárti, demokratikusan gondolkozó személyeket[9].

Az MDP KV 1956. júliusi határozatai az államigazgatási szervekre sem maradtak hatás nélkül. Fodor Mihály, a Szolnok Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának elnökhelyettese október 12-én a megyei vb-ülésen öt és féloldalas jelentést terjesztett elő az értelmiség helyzetéről és a KV-határozat alapján Szolnok megyében kidolgozott intézkedési tervről. A súlyos problémákat meglepően nyíltan és őszintén részletező jelentés első sorai hangsúlyozzák, hogy a megye értelmiségi dolgozói örömmel üdvözlik és magukénak vallják a KV elvi állásfoglalását, amely szerint fel kell lépni az értelmiség lebecsülése és a munkásosztály vezető szerepének, illetve a munkás-paraszt szövetségnek torz értelmezése ellen. Ezt aggasztó esetek felsorolása követi az értelmiség mindennapossá vált megalázásáról, a funkcionáriusok gátlástalan és durva magatartásáról, mint a neves karcagi egyetemi magántanár főorvos lecsirkefogózása nagy nyilvánosság előtt. A pedagógusok panasza a nekik kiosztott, szándékosan rossz minőségű illetményföldekről és főképpen arról, hogy munkájukat nem oktató-nevelői tevékenységük, hanem a begyűjtésben és a téesz-szervezésben rájuk rótt feladatok elvégzése szerint ítélik meg.

A Fodor Mihály elnökhelyettes által felolvasott, de bizonyára értelmiségi munkatársak által kidolgozott vb-jelentés a KV júliusi határozatával és az országos pártvezetéssel szemben felmerült kétségeknek is hangot adott: „egyes értelmiségieknek az a véleménye, hogy a határozat azért nem jelent meg a Szabad Népben, mert a határozattal meg akarják nyugtatni az értelmiséget anélkül, hogy az egész társadalom előtt komolyabb ügyet csinálnának belőle. Egyesek meg azért vannak fenntartással, mert ma lényegében ugyanazok hivatkoznak Leninre és a XX. kongresszusra, akik annak idején minden tekintetben Sztálint idézték. Ez a helyzet azt a gondolatot veti fel egyesekben, vajon őszintén akarják-e végrehajtani a mostani értelmiségi határozatot?”

A megyei tanács végrehajtó bizottsága a javasolt intézkedéseket egyhangúlag megszavazta, mivel a KV határozatának végrehajtásáról volt szó. Az értelmiség panaszainak jogosságát senki sem merte nyíltan kétségbe vonni, még a megyei tanács vezető funkcionáriusai sem, akiknek pedig közismertek voltak értelmiségellenes nézeteik[10]. Az értelmiség helyzetének javítására irányuló szándékuk őszinteségét eleve megkérdőjelezi az a tény, hogy a TTIT megyei titkárát, aki az értelmiségről folytatott viták fő szervezője volt, a vb-ülésre meg sem hívták. (Erre már a napirendi pont tárgyalásának kezdetén felhívta a figyelmet Kaposvári Gyula múzeumigazgató.)

A forradalom kezdete Szolnokon

1956 kora őszén Szolnok megyében a viszonylag szűk körű értelmiségi vitaesteken, néhány kritikus hangvételű újságcikken és a megyei tanács végrehajtó bizottságának az MDP KV-t követő értelmiségi határozatán kívül a politikai fellazulásnak más jelei nem mutatkoztak. A lakosság döntő többségét képező parasztság és az ipari munkások a bekövetkező változásokból szinte semmit sem érzékelhettek. A forradalmi események megkésve, október 26-27-én kezdődtek meg a megyében. Kivételt csupán Szolnok jelentett, ahol egyetemi kar működött és a budapesti tüntetés hatására már október 23-án este felforrósodott a hangulat.

Az egyetem oktatóinak és hallgatóinak többsége korábban sem tartozott az egypárti diktatúra lelkes hívei közé. Erre utal, hogy 1955-ben a szolnoki egyetem nem vett részt a május elsejei felvonuláson, amivel kivívták a megye és a város vezetőinek rosszallását[11]. 1956 nyarán, kora őszén az oktatók és a hallgatók közül többen rendszeresen feljártak a Petőfi Kör vitáira. Október 22-én a szolnoki kar anyaintézménye, a Budapesti Építőipari és Közlekedési Egyetemen megalakult a MEFESZ-, ezért hívták másnapra Szolnokon is gyűlésre a hallgatókat. A szolnoki egyetemisták felvették a kapcsolatot a szegedi és a miskolci egyetemmel, valamint a gödöllői agrárakadémiával. Október 23-án Budapestről és Gödöllőről diákküldöttek érkeztek a Tisza-parti városba. A 19 órakor kezdődött gyűlésen megvitatták a budapesti műegyetemen előző nap elfogadott követelés 10 pontos változatát. Ezeket újabb 4 ponttal egészítették ki, melyekben többek között bejelentették, hogy a közlekedési üzemmérnöki kar ifjúsága kiválik a DISZ-ből, csatlakozik a MEFESZ-hez, de egyúttal kifejezi hűségét a párt és a szocializmus iránt. Az érdeklődők oly sokan voltak, hogy a bírósági épületből átalakított egyetem dísztermében nem fértek el, a kintrekedtek a folyosón állva, hangszórón hallgatták a vitát[12].

A diákság speciális problémáiról a szó hamarosan politikai síkra terelődött, a felszólalók a pártvezetés hibáit ostorozták. A gyűlésről készült pártbizottsági jelentés szerint nagyon parázs hangulat alakult ki, ahhoz hasonló, mint Budapesten a Petőfi Körben. Nemcsak egyetemi hallgatók és oktatók, hanem mások is részt vettek az összejövetelen. A Szigligeti Színházból Lengyel János színész és Völgyesi Miklós, a színház világosítója jött át. Budapestről Gál Zsuzsát, a Szabad Ifjúság munkatársát küldték le, hogy tudósítson az eseményről. Gál Zsuzsa a gyűlés közben telefonon értesült lapja szerkesztőségétől a fővárosi eseményekről, a tömegtüntetésről és a tűzharcról. Gál Zsuzsa továbbadta a híreket, a rádión felhangosították a Gerő-beszédet, amely csak olaj volt a tűzre. A gyűlés alatt telefonáltak a szegedi egyetemisták, akik felszólították szolnoki társaikat, hogy rendezzenek szimpátiatüntetést a lengyel diákok mellett. Hamarosan Gellei Kornél színész és Klein Sándor színházi alkalmazott áthívta a diákokat a színházba. A hallgatók Szabó Lajos tanársegéddel, az egyetemi kar párttitkárával, a két színésszel és két színházi alkalmazottal vonultak át[13].

21-22 óra körül járhatott az idő, amikor a szovjet tankok Szolnokon keresztül már Budapest felé vonultak. A Marica grófnő harmadik felvonása közben érkeztek meg a színházba, ahol az előadást azonnal leállították és egy nemzetiszínű zászlóval a színpadra vonultak. Lengyel ezekkel a szavakkal fordult a nézőközönséghez: „amíg Önök nyugodtan szórakoznak, addig Pesten kitört a forradalom. Ledöntötték a Sztálin-szobrot, a rádiónál könnygázbombákat használnak az államvédelmi csapatok, és a védtelen tömegbe lőttek. Ezután a karmester intésére a zenekar a Himnuszt kezdte játszani, amelyet a nézők és a színpadon lévők együtt énekeltek. Majd Varga D. József, a színház népszerű bonvivánja elszavalta a Nemzeti dalt.[14] Szolnokon kitört a forradalom…

Október 24-én és 25-én a megyeszékhelyen kisebb tüntetésekre került sor, de vidéken látszólag teljes volt a nyugalom. A lakosság a rádiót hallgatta, azonban a zavaros, egymásnak ellentmondó hírek alapján senki sem látott tisztán.

A forradalom híre teljesen váratlanul érte a helyi párt- és tanácsi szerveket. Bizonytalanságukat csak növelték az országos pártvezetéstől és a kormánytól érkezett ellentmondásos, a valós helyzet félreismerésén alapuló utasítások. Kálmán István, a Szolnok megyei pártbizottság első titkára a helyzet kiértékelése céljából már október 23-án összehívta a helyi pártvezetőséget. Az ülésen elhatározták, hogy a megyei, városi és járási pártbizottsági alkalmazottakat mintegy nyolcvan főt felfegyvereznek, hogy fegyveresen őrizzék a pártszékházakat a megyében.[15]

A megyei pártbizottság megbízásából Csáki István harmadtitkár naponta kétszer jelentést küldött az MDP KV-nek a Szolnok megyei eseményekről, amelyek a helyi pártszervek teljes tájékozatlanságáról és tehetetlenségéről tanúskodtak. Az első jelentés a legnagyobb szolnoki üzem, a MÁV Járműjavító pártszervezetének nyilatkozatát tartalmazza, melynek szövege szerint a dolgozók egy emberként elítélik az ellenforradalmi erők fasiszta provokációját és követelik, hogy az értelmi szerzőket szigorúan vonják felelősségre. Támogatásukról biztosították a KV-et és a kormányt, hangsúlyozva reményüket, hogy ezeket a nehézségeket mielőbb meg fogják oldani. A Tassi János üzemi párttitkár és Bajtai Károly országgyűlési képviselő aláírásával ellátott nyilatkozatnak a valósághoz nem sok köze volt.[16] A Járműjavítóban a szolnoki munkásság legképzettebb, komoly szakszervezeti és szociáldemokrata hagyományokat őrző része dolgozott, akiknek többnyire már a szüleik és nagyszüleik is az 1856-ban alapított üzem alkalmazásában álltak.

A munkások október 24-én lázasan vitatták a budapesti eseményeket. Délután, a munka befejezésekor pedig sokan a városközpontba mentek, ahol kisebb csoportokba verődve beszélgettek, majd egyesek az egyetemre indultak további információkért. A Szabadság téren áthaladó szovjet katonai gépkocsioszlopot kővel megdobálták, mire az oroszok figyelmeztető lövést adtak le és ezzel a tüntetőket szétoszlatták.[17] Másnap, október 25-én a Járműjavító nagykapuja felett lévő csillagot leverték a munkások és kora délután a kapunál gyülekeztek, hogy immár szervezetten, a városba induljanak tüntetni. Az üzemi párttitkár javaslatára azonban fél háromkor a gyárigazgató megszólaltatta a munka végét jelző dudát, mire a tömeg visszahúzódott. Az emberek felöltözködtek és többségük hazament. A fiatalok, mintegy 70-80 fő, nemzeti színű zászlóval mégis elindultak a városba. A menet útközben jókora tömeggé duzzadt. Az útjukba eső vörös csillagos táblákat, feliratokat és Nikosz Beloiannisz emléktábláját leverték, majd a szovjet hősi emlékműre festéket mázoltak. Az utcán csoportosulók egy része szovjetellenes jelszavakat kezdett kiabálni, amnesztiát követeltek a budapesti felkelőknek, és betörték a pártbizottság hirdetőtáblájának üvegét.[18] Csáki István harmadtitkár jelentése szerint a felvonulók létszáma elérte a 7 ezer főt és a tüntetők rövid gyűlést is tartottak, de a felszólalók az új vezetést támogatták és csak mérsékeltebb követelések hangzottak el.[19]

A pártbizottsági jelentések szerint vidéken október 24-25-én csupán Kunhegyesen került sor tüntetésre, Tiszasason pedig felgyújtották a Rákóczi Tsz szalmakazlát.[20] A szolnoki események mégis aggodalommal töltötték el a helyi párt- és tanácsi vezetőket, mivel féltek a munkások radikalizálódásától. Mindenáron el akartak kerülni egy esetleges fegyveres konfliktust. Bizonytalanságukat tükrözi, hogy a megyei pártbizottság fegyveres őrzését már október 24-én megszüntették, nehogy a munkásokat ezzel is provokálják. Két nappal később pedig a vidéki pártházakból is hazaküldték a felfegyverzett őröket.[21]

Az október 23-át követő napokban a tanácsi szervek igyekeztek eleget tenni a kormánytól érkezett ellentmondásos utasításoknak. Apró Antal miniszterelnök-helyettes október 24-én távmondatban szólította fel a helyi tanácselnököket és a végrehajtó bizottságok tagjait, akadályozzák meg, hogy a Budapesten fosztogató és terrorcselekményeket elkövető „fasiszta csőcselék” tevékenysége vidékre is kiterjedjen. Fodor Mihály és Tóth Imre, a megyei tanács elnökhelyettesei újabb távmondatokat küldtek a községi tanácsok elnökeinek, melyekben az éttermek és italboltok nyitva tartását korlátozták. Betiltották a mozielőadásokat és elrendelték a gépállomások, téesz magtárak istállók stb. őrzését, azzal az elképesztő indoklással, hogy a fővárosban szétvert ellenforradalmárok munkásruhában vidékre menekülnek és ott várhatóan újabb fasiszta provokatív cselekményeket követnek el.[22]

{fel}